II. világháború

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A II. világháború az emberiség történetének legnagyobb fegyveres konfliktusa volt. Ázsiában 1937. június 7-én kezdődött és Japán kapitulációjával, 1945. szeptember 2-án ért véget. Európában 1939. szeptember 1-től 1945. május 8-ig tartott.

A harcokban, melyek az európai, ázsiai és afrikai földrészen folytak, közel 70 nemzet vett részt. 57 millió civil és katona halálát okozták. A szövetséges hatalmak győzelmével zárult háború (melynek kitöréséhez nagyban hozzájárult a közvetlenül az I. világháború után, a Versailles-környéki békék (Versailles-i béke; trianoni békeszerződés; Saint-Germaini béke; Sevres-i béke) nyomán kialakult új világpolitikai helyzet, megalapozta az azt követő, mintegy negyvenéves szembenállást, a hidegháborút.

Tartalomjegyzék 1 Előzmények 2 A háború Európában 2.1 A lengyelországi hadjárat (Fall Weiss) 2.2 A furcsa háború és a szovjet-finn háború 2.3 Dánia és Norvégia megszállása (Fall Weserübung) 2.4 A franciaországi hadjárat (Fall Gelb) 2.5 Az angliai csata 2.6 A balkáni hadjárat (Unternehmen Marita) 2.7 A Szovjetunió megtámadása (Fall Barbarossa) 2.8 Partizánháború a Szovjetunióban 2.9 A hadiipar áttelepítése 2.10 A Moszkvai csata (Operation Taifun) 2.11 Az 1942-es nyári német offenzíva (Fall Blau) 2.12 A szovjet ellentámadás Sztálingrádnál 2.13 Sztálingrádtól Kurszkig 2.14 Kurszk (Unternehmen Zitadelle) 2.15 Szovjet offenzíva Kurszk után 2.16 Partraszállás Sziciliában 2.17 Az olaszországi hadjárat kezdete 2.18 Anzio és Monte Cassino 2.19 A Krímtől Belorussziáig 3 A háború Észak-Afrikában 4 A háború Ázsiában és a Csendes-óceánon 4.1 Előzmények 4.1.1 Japán politika a háború előtti években 4.1.2 A Pearl Harbor-i támadás terve 4.2 1941 4.3 1942 4.4 1943 4.5 1944 4.6 1945 5 Emberiség elleni bűnök 5.1 A fasizmus és a sztálinizmus áldozatai a II. világháború alatt 5.2 A japán megszállás polgári áldozatai 5.3 A jugoszláv partizánok által elkövetett népirtás 6 Háborús bűnök és polgári áldozatok 7 A II. világháborút lezáró békeszerződések 8 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Előzmények

Az I. világháborút lezáró versailles-i béke megalázó feltételei és a nagy gazdasági világválság hozzájárultak ahhoz, hogy az Adolf Hitler vezette náci párt 1933-ban hatalomra jutott Németországban. Miután 1934-ben megszerezte magának a köztársasági elnöki címet is, Hitler lett a német „Führer” (Vezér), és hamarosan totális diktatúrát épített ki. Külpolitikájának deklarált célja volt a németlakta területek egyesítése, illetve a keleti irányú területszerzés. Így aztán 1935-ben felmondta a békeszerződés által előírt katonai korlátozásokat, és gyors fegyverkezésbe kezdett. 1936. március 17-én Németország csapatai a locarnói egyezményt felrúgva bevonultak az addig demilitarizált Rajna-vidékre.

Noha Olaszország a győztesek oldalán fejezte be az I. világháborút, elégedetlen volt az elért eredményekkel, és ott már 1922-ben hatalomra került Benito Mussolini Fasiszta Pártja. A húszas években itt is totális diktatúra épült ki, amely azonban kezdetben ellenségesen viszonyult a németekhez: 1934. július 25-ét követően, az ausztriai náci puccskísérlet idején az olaszok még csapatokat vonultattak föl a Brenner-hágón és Dél-Tirolban, így háborús fenyegetéssel is megakadályozták Ausztria Németországhoz csatolását. Az évtized közepén azonban az olaszok fokozatosan közeledtek a németekhez (az Etiópia ellen vezetett hadjárat elidegenítette őket a britektől és a franciáktól, a spanyol polgárháborúban pedig közösen támogatták Francisco Franco jobboldali hadait). 1936-ban Mussolini bejelentette a Berlin-Róma tengely kialakulását.

1938-ban az angol és francia megbékélési politikát kihasználva, Hitler a Harmadik Birodalomhoz csatolta Ausztriát (Anschluss), majd a szudéta-válság kirobbantása után a müncheni egyezményt követően a Szudéta-vidéket. 1939-ben Németország megszállta Csehország maradék területeit, Szlovákia pedig önálló állam lett. 1939. április 7-én pedig olasz csapatok szálltak partra Durazzóban, Albánia pedig végleg olasz fennhatóság alá került. 1939 nyarán Hitler egyre fokozta a feszültséget Lengyelországgal Danzig szabad város (ma: Gdansk), illetve a német területeket Kelet-Poroszországtól elválasztó Danzigi korridor miatt. Nagy-Britannia és Franciaország - noha a megbékéltetési politika hívei nem gyengültek meg - katonai garanciákat ígért Lengyelországnak egy német támadás esetére. Ennek érdekében a Szovjetunióval is tárgyalásokat kezdtek, amelyek azonban nem vezettek eredményre. Nem sokkal a háború kirobbantása előtt Sztálin elfogadta Hitler javaslatát egy megnemtámadási szerződés megkötésére. Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradéka ún. „érdekszférákat” határozott meg a Szovjetunió és Németország között. A szovjet érdekszférába került északon Finnország, Észtország, Litvánia és Lettország, délen Besszarábia, valamint Románia egyes területei. Lengyelországot pedig a megállapodás értelmében felosztották a két érdekszféra között.

Az Egyesült Államokban a háború elején sok tekintetben a húsz évvel korábbihoz hasonló helyzet alakult ki. Az amerikai közvélemény nagy része - miközben Nagy-Britanniával és Franciaországgal szimpatizált - ellenezte a háborúba való bekapcsolódást. Mindenesetre a Roosevelt vezette kormány már ekkor is jelentős anyagi segítséget nyújtott a szövetségeseknek, előre látva, hogy nem kerülhető el a háborús részvétel. 1939-ben a Kongresszus törvényt hozott, amely engedélyezte, hogy az USA készpénzfizetés ellenében bármely országnak – ami a gyakorlatban Nagy-Britanniát és Franciaországot jelentette – fegyvert adjon el (Cash and Carry). 1940-ben, miután Franciaországot lerohanták a németek, az USA - támaszpontokért cserébe - 50 rombolót adott át Angliának, és nyersanyagszállításokkal is segítette. 1941. március 11-én megszületett a kölcsönbérleti törvény (Lend-Lease Act), amely lehetővé tette, hogy az USA fegyvereket és egyéb felszereléseket szállítson szövetségeseinek, elsősorban Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak. Ezzel az USA végképp feladta korábbi semleges álláspontját.

[szerkesztés] A háború Európában

---

[szerkesztés] A lengyelországi hadjárat (Fall Weiss)

A Lengyelország elleni német támadásra a közvetlen indokot egy átlátszó provokáció, a Gleiwitzi (ma: Gliwice) rádióadó elleni támadás szolgáltatta, amikor lengyel egyenruhába öltözött németek elfoglalták a határmenti kisváros rádióállomását. Szeptember 1-jén 4.45 perckor a német haderő átlépte a lengyel határt. Nagy-Britannia és Franciaország szeptember 3-án hadat üzent, ezt azonban még hosszú ideig nem követték komoly hadműveletek a nyugati fronton („furcsa háború”).

Szeptember 3-án, a „brombergi véres vasárnap”-on a Wehrmacht elől visszavonuló lengyel hadsereg alakulatai német civileket végeztek ki Brombergben (mai nevén Bydgoszcz). Az áldozatok pontos száma a mai napig vitatott, de a történészek becslései 349 és 5437 közé teszik.

A német Wehrmacht gépesített csapatai a légierőtől támogatva gyors ütemben nyomultak előre, szétzilálva a keményen küzdő, de korszerűtlenségük miatt esélytelen lengyel erőket. A fő csapást von Kluge tábornagy csapatai Pomeránia és Kelet-Poroszország, von Rundstedt tábornagy pedig Szilézia felől mérte Varsó irányába. Szeptember 9-én megközelítették Varsót, 13-án átlépték a Visztulát, szeptember 17-én bekerítették a lengyel fővárost - amelyet súlyos légitámadás is ért. A város szeptember 27-én esett el. Szeptember 17-én a szovjet haderő is átlépte a határt és megszállta a Molotov-Ribbentrop paktumban megállapított területeket.

[szerkesztés] A furcsa háború és a szovjet-finn háború

A nyugati fronton kezdetben meglehetősen lassan és lényegében meggyőződés nélkül folytak az eredetileg eltervezett offenzíva előkészületei, noha a franciák és a kontinensre átkelt brit expedíciós hadtest minimális német erőkkel állt szemben. Gamelin francia tábornok szeptember 12-i gyenge támadása nem vezetett eredményre, majd a gyors lengyel összeomlás után levették az offenzíva tervét a napirendről. Ezt követően lényeges hadicselekmények 1940 tavaszáig nem történtek. A szövetséges légierő tevékenysége is kimerült abban, hogy náciellenes röpcédulákat szórt a német városok fölött. (Furcsa háború)

Novemberben a Szovjetunió Leningrád biztonságára hivatkozva ultimátumban követelte az Leningrádtól mintegy 30 kilométerre lévő Viborg és környékének átadását Finnországtól, cserébe Észak-Karéliában lényegében értéktelen területeket ajánlottak fel. A finn kormány elutasította az ultimátumot, amit november 30-án szovjet hadüzenet követett. A harmincas évek szovjetunióbeli pereinek idején tapasztalt és képzett tisztjeitől megfosztott, emiatt rosszul vezetett szovjet csapatok egymást követő támadási kísérletei sorra megtörtek a finn ellenálláson, így a háború a tervezettnél jobban elhúzódott. A franciák és angolok expedíciós erőt terveztek küldeni a finnek megsegítésére, a semleges Svédország azonban német támadástól tartva vonakodott átengedni területén a szövetségeseket. Mire az erről szóló megállapodás megszületett, a szovjetek 1940. február 11-19-én áttörték a finn erődrendszert, a Mannerheim-vonalat; március 3-án elfoglalták Viborgot, és március 12-én békét kötöttek. Az új határ a szovjet ultimátumban megszabott vonalat követte.

A háború első nagyobb tengeri ütközetében 1939. december 13-án Dél-Amerika partjainál a brit flotta megrongálta és a Montevideo-i kikötőben körbezárta az Admiral Graf Spee zsebcsatahajót, melyet saját legénysége a La Plata folyó torkolatánál elsüllyesztett.

[szerkesztés] Dánia és Norvégia megszállása (Fall Weserübung)

Március 20-án Franciaországban megbukott a Daladier-kormány, és Paul Reynaud lett az új miniszterelnök. Elődjénél határozottabb háborús intézkedésekre készült, a németek azonban megelőzték. Április 9-én ultimátumot nyújtottak át Dániának, és ezzel egyidejűleg csapataik gyakorlatilag egyetlen nap alatt elfoglalták az országot. Ugyanezen a napon jelentős német erők szálltak partra a norvég partvidék több pontján Oslótól Narvikig. Az angolok és a franciák még áprilisban expedíciós erőket küldtek az északi országba. A britek elfoglalták Narvikot, a hadművelet azonban összességében kudarcot vallott. A norvégiai hídfőket – köztük a legfontosabbat, Narvikot – a britek egészen júniusig tartották, Franciaország összeomlása után azonban kénytelenek voltak kiüríteni. A megszállt Norvégiában Vidkun Quisling vezetésével alakult nácibarát kormány.

Május 10-én Londonban - elsősorban a norvégiai események hatására, noha megérkeztek az első hírek a Franciaország Hollandia és Belgium elleni német támadásról is - megbukott Neville Chamberlain kormánya. Az új miniszterelnök Winston Churchill lett, aki a toryk mellett a munkáspártot is bevonva alakított háborús kabinetet.

[szerkesztés] A franciaországi hadjárat (Fall Gelb)

Ugyanezen a napon a németek megindították támadásukat a nyugati fronton. von Brauchitsch tábornok parancsnoksága alatt 110 hadosztály állt: von Bock tábornok a belga és a holland határ mentén, a középső szakaszon (Meuse) von Rundstedt, délen von Leeb csoportja. A német támadás ereje és gyorsasága meglepte a szövetségeseket. További meglepetést jelentett, hogy nagy tömegben összpontosítva használták fel a gépesített és páncélos erőiket, amelyeket a Luftwaffe hatékonyan támogatott, a levegőből zúzva szét minden ellenállást. (Kesselring repülői Rotterdamot szinte folyamatosan bombázták). Öt nap alatt – nem zavartatva attól, hogy a hollandok nagy területeket árasztottak el, hogy lassítsák a német előrenyomulást – elfoglalták egész Hollandiát. A védelem kulcspontjait ott is és Belgiumban is ejtőernyősök foglalták el.

A szövetségesek Gamelin tábornok főparancsnokság alatt 110 hadosztállyal rendelkeztek. Mind tüzérség, mind légierő, mind páncélosok tekintetében szám szerinti fölényben voltak, azonban erejüket nem voltak képesek összpontosítva bevetni. Különös hátrányt jelentett, hogy páncélosaikat csak a gyalogság támogatására használták. Giraud tábornok 7. hadserege a tengerparton észak felé indult, hogy a védekező belga haderőhöz fölzárkózzon - hasonlóan ahhoz, ahogy az az I. világháborúban történt. Ezzel azonban szinte besétált a németek által állított csapdába. Rundstedt páncélosai (hét páncéloshadosztály) ugyanis villámgyorsan átkeltek az Ardenneken (a szövetségesek úgy vélték, hogy tankokkal képtelenség áthatolni az erdős hegyes terepen), 15-ére áttörték a frontot, majd a szövetségesek hátában a tenger felé nyomultak előre. Sorra elfoglalták a kikötőket, elvágták a Belgiumban harcoló - főleg brit - csapatokat. Majd - Hitler parancsára - az utolsó még szabad kikötő, Dunkerque ellen átmenetileg, egy napig leállították a támadást; ennek köszönhetően tudtak a szövetségesek mintegy 330 000 embert kimenteni Angliába.

Június 5-én a németek a Somme vonalán indították meg új támadásukat, és 14-én bevonultak Párizsba.

Június 10-én, hogy ki ne maradjon a sikerből Olaszország is hadat üzent Franciaországnak és Angliának. Az olasz csapatok meginduló támadása azonban nem tudta áttörni az Alpok és a Földközi-tenger közötti sávon kiépített francia védelmi vonalat.

Paul Reynaud kormánya a németek elől Bordeaux-ba menekült, majd lemondott, és az első világháború hőse, a 84 éves Pétain marsall alakított új kormányt, amely fegyverszünetet kért a németektől. Hogy a franciákon elégtételt vegyen, a fegyverletételről szóló egyezményt Hitler ugyanabban a francia nemzeti ereklyének tekintett vasúti kocsiban (Compiègne-i vagon) íratta alá a francia küldöttséggel, amelyben a német kapituláció történt 1918-ban. Ezek után Franciaország északi része – benne Párizs és az Atlanti-partvidék, Franciaország területének mintegy háromötöde – a német csapatok megszállása alá került, míg az ország déli része Vichy központtal névleg önálló maradt.

A kapitulációt közvetlenül megelőzően Charles de Gaulle tábornok Angliába menekült, ahol meghirdette a németellenes harc további folytatását, és megalakította a Szabad Franciaország mozgalmat. A tengerentúli francia gyarmatokon – elsősorban az Észak-Afrikában, amelynek Darlan tengernagy volt a kormányzója – állomásozó katonai erőket felszólította a hozzá való csatlakozásra, azok azonban ingadozva ugyan, de elismerték a Vichy kormányt.

1940. július 3-án az angolok - noha Pétain ígéretet tett, hogy nem engedi meg, hogy a francia hajók német kézre kerüljenek és Anglia ellen használják fel őket - felszólították az Oranban és Mers el Kebírben állomásozó francia flottaegységeket, hogy csatlakozzanak hozzájuk, vagy fussanak be semleges kikötőbe. Miután a franciák elutasították az ultimátumot, a britek tüzet nyitottak a francia hajókra, többet elsüllyesztettek, megrongáltak, köztük a francia flotta legkorszerűbb egységét a Richelieu csatahajót.

1942. november 13-án, miután amerikai csapatok szálltak partra Észak-Afrikában, a németek megszállták Franciaországnak a Vichy kormányzat irányítása alatt maradt részét is. A flotta Toulonban állomásozó hajóit a francia tengerészek a fenékszelepek megnyitásával elsüllyesztették, hogy ne kerüljenek német kézre.

[szerkesztés] Az angliai csata

A dunkerque-i brit kudarc és Franciaország kiesése után Hitler arra számított, hogy sikerül békét kötnie Angliával. Július elején a berlini sportcsarnokban elhangzott beszédében közölte is feltételeit: Németország uralja Európa meghódított területeit és visszakap néhány az első világháborúban elveszített gyarmatot, cserébe Nagy-Britannia megtarthatja tengerentúli birodalmát. Angliában azonban a németekkel való kiegyezést csak egy gyenge csoport fontolgatta (elsősorban Lord Halifax külügyminiszter vezetésével), és az is csak igen határozatlanul. Még Chamberlain is Churchill mellé állt, aki a Parlamentben kijelentette: „Harcolunk a tengerpartokon, a kikötőkben, a mezőkön és a városok utcáin és harcolunk a dombok között és a hegyekben. Soha sem adjuk meg magunkat, és ha, amit egy percig sem hiszünk, a sziget, vagy annak nagy része le lenne igázva, akkor birodalmunk tengeren túli részein a brit hajóhad segítségével folytatják a harcot.”

Mindazonáltal a franciaországi hadjárat befejezését követően azonnal megkezdődtek az Anglia elleni hadjárat előkészületei: a hadművelet az Oroszlánfóka (Seelöwe) fedőnevet kapta. A brit tengeri fölény miatt a német haditengerészet - elsősorban Reader admirális - ragaszkodott, ahhoz, hogy a La Manche-csatorna fölött a Luftwaffe teljesen légifölényt szerezzen, mert csak így biztosíthatta az átkelést és a partra szálló csapatok utánpótlását. Az angliai csata első célja így a Királyi Légierő (RAF) teljes kiiktatása volt. A németek számszerűleg jelentős fölényben voltak az angolokkal szemben. A bombázóerő gerincét mintegy 5000 Junkers Ju 88-as, Dornier 17-es, Heinkel 111-es kétmotoros közepes bombázógép alkotta (ezek közelébe sem jöttek, azoknak a nehézbombázóknak, amelyeket a szövetségesek később a Németország elleni légiháborúban bevetettek), amelyek franciaországi és belgiumi repülőterekről szálltak fel. Az Anglia fölé repülő kötelékeket Messerschmitt Bf 109-es és kisebb számban kétmotoros ME 110-esek kísérték. A ME 109-es gyorsaságban felülmúlta a velük szemben felszálló brit Hurricane és Spitfire vadászokat, azok azonban fordulékonyabbak voltak. Sokat számított a védekezésben és ellensúlyozta a németek számbeli fölényét, hogy az angolok - egyebek mellett a kiépített radarrendszer segítségével - olyan megfigyelési és légiirányítási rendszert alakítottak ki, amely lehetővé tette, hogy a vadászkötelékeket rugalmasan mindig a legveszélyeztetettebb térségekbe irányítsák. Nem kis előnyt jelentett a RAF számára az sem, hogy a lelőtt német gépek személyzete - mégha sikerült is ejtőernyővel földet érnie - fogságba, vagy a tengerbe esett, míg a lelőtt brit pilóták ismét harcba vethetők voltak. (Természetesen a légiütközetek során közülük is sokan elestek, vagy megsebesültek, többször is előfordult azonban, hogy a délelőtt lelőtt angol pilóta délután egy újabb géppel ismét felszállt.) A németek így sorra veszítették el legtapasztaltabb pilótáikat, akiket csak nehezen sikerült pótolniuk. Meg kell említeni még, hogy több RAF vadászszázad személyzetét a megszállt országokból menekült pilóták adták. Akadtak közöttük franciák, lengyelek, csehszlovákok, kisebb számban belgák, hollandok és amerikai önkéntesek is.

Az első nagyobb támadás az angliai repülőterek ellen augusztus 8-án történt, ekkor a Luftwaffe 2669 gépet vetett be. A csata első szakaszában a németek elsősorban a repülőtereket, radarállomásokat, légiirányítási pontokat támadták. A történészek többsége egyetért abban, hogy az elszenvedett súlyos veszteségek ellenére közel jutottak ahhoz, hogy fölmorzsolják a Királyi Légierőt és átvegyék a légiuralmat Dél-Anglia fölött. Csak augusztus 24. és szeptember 6. között a RAF 233 pilótát és 466 gépet veszített el, miközben a teljes vadászlégierő ebben az időszakban alig haladta meg az 1000 gépet. Szeptember 7-én azonban Göring utasítására a támadások súlypontját áthelyezték az angol nagyvárosok - elsősorban London - elleni támadásokra, lemondva ezzel a RAF megsemmisítéséről, és a lakosság ellenállóerejének megtörésétől várva a győzelmet. Londont november 3-áig gyakorlatilag minden éjszaka bombázták, ezt követően pedig súlyos támadás érte Manchestert, Liverpoolt, Birminghamot, Bristolt stb. is. Coventry középkori városközpontját teljesen elpusztították, ezzel a város neve az értelmetlen terrorbombázás egyik jelképévé vált. A támadások intenzitása csak november végétől csökkent fokozatosan, miután Hitler már október 12-én bejelentette vezérkarának a Seelöwe hadművelet elhalasztását.

[szerkesztés] A balkáni hadjárat (Unternehmen Marita)

Miután letett az angliai invázióról, Hitler kelet felé tekintett. 1941. februárjában jóváhagyták a Barbarossa-hadműveletet, a Szovjetunió elleni támadás tervét. Előtte azonban rendezni kellett a balkáni helyzetet. 1940. október végén ugyanis az olasz csapatok Albániából kiindulva megtámadták Görögországot. Mussolini a hadjárat megindításáról nem tájékoztatta a németeket; ezzel azt kívánta jelezni, hogy Olaszország Németországgal egyenrangú nagyhatalom (korábban Hitler sem adott előzetes tájékoztatást az olaszoknak, és ez sértette a Ducet). A három olasz hadosztály - a Ferrara, a Centauro és a Siena - a tengerpart mentén indította meg az offenzívát, a Giulia, a Parma és a Piemonte hadosztály célja pedig az volt, hogy Makedónián keresztül elérje Theszalonikinél az Égei-tengert. November 5-én azonban az olasz támadás elakadt, a görög haderő pedig november 14-én ellentámadásba ment át és bekerítéssel fenyegette az olasz balszárnyat, amelyet Albániába kellett visszavonni. Decemberre az olaszokat teljesen sikerült visszaszorítani, és a frontvonal már albán területen húzódott. Az olasz-görög konfliktusban Jugoszlávia semlegesnek nyilvánította magát, de a németek erős diplomáciai erőfeszítéseket tettek, hogy a délszláv államot a tengelyhatalmak mellé állítsák. (Részben ennek részeként született meg a magyar-jugoszláv „Örök barátsági szerződés is” december 12-én.) 1941. március 25-én Jugoszlávia csatlakozott is a háromhatalmi egyezményhez. Két nappal később azonban államcsíny történt Belgrádban, és a Simovic tábornok vezetésével megalakult új kormány érvénytelenítette a csatlakozást.

A németek a már a szovjet határok felé felvonuló csapataikból jelentős erőket (mintegy 35 hadosztályt) csoportosítottak át a balkáni hadjáratra. A támadás két fő irányból, Bulgáriából és Magyarországról indult április 6-án, List, Dietrich és Richthofen tábornokok irányítása alatt. (Teleki Pál magyar miniszterelnök látva, hogy nem képes megakadályozni az ország végleges besodródását a háborúba a németek oldalán, április 3-án öngyilkos lett). A németek napok alatt elfoglalták Belgrádot, amit súlyos légitámadás is ért. Április 10-én kikiáltották az önálló Horvátországot; az Ante Pavelic vezetésével megalakult usztasa állam lényegében német-olasz gyámság alatt állt. Április 15-én a Bulgária felől és az északi irányból előrenyomuló német páncélos oszlopok találkoztak az Ohridi-tavaknál, majd görög területre lépve folytatták az offenzívát, áttörték a határ mentén húzódó Metaxas-vonalat, és három nap alatt elfoglalták Athént. Április 17-én a jugoszláv haderő letette a fegyvert. Időközben Görögországba brit csapatok érkeztek, amelyek a Korinthoszi-csatorna mentén próbáltak védelmi vonalat kialakítani (itt a legkeskenyebb a félsziget), a gyorsan támadó németek azonban két nap alatt áttörtek, és április 21-én Görögország is megadta magát, a briteket kivonták. II. György király Angliába menekült.

A hadjárat utolsó epizódjaként májusban mintegy 6000 ejtőernyőssel – súlyos veszteségek árán – a németek elfoglalták Krétát. Ez volt a világ első kizárólag ejtőernyősökkel végrehajtott hadművelete. A támadást 1941. május 20.-án indították meg a németek.A hadműveletet a Luftwaffe irányította,és a 4.légiflotta alá rendelt XI.légihadtest – tulajdonképpen légideszant erő – és a VIII. légihadtest hajtotta végre a haditengerészettel karöltve. A hadművelet jelentősen befolyásolta a további ejtőernyős alakulatok és akciók fejlesztését, így a német légierő vezetői különösen nagy hangsúlyt fektettek az akció megtervezésére és kivitelezésére.

A németek több szempontból is hátrányból kezdték a hadműveletet. A korábban az angliai invázióra begyakoroltatott 7. ejtőernyős hadosztályból és 22.légideszant hadosztályból felállított XI. légihadtest a krétai hadművelet előtt szétválasztotta, és részeit külön alkalmazta. A nehézfegyverzettel is rendelkező 22. légideszant hadosztályt a Romániában fekvő Ploieşti olajmezők közvetlen biztosítására alkalmazták, szárazföldi erőként, és nem engedték részt venni a krétai invázióban. John Lucas angol hadtörténész szerint a szárazföldi erők vezérkara nem volt hajlandó egy hadosztályt átadni a Luftwaffénak, vélhetőleg ez a haderőnemek közti presztízsharc állt a hadművelethez szükséges erő elvonása mögött. Így a németek kénytelenek voltak a 22. légideszant hadosztály helyett az 5. hegyivadász hadosztályt bevetni, amely könnyűfegyverzettel volt ellátva és alkalmas volt légiszállításra, ám még nem rendelkezett légideszant-hadműveleti tapasztalatokkal és speciális fegyverzettel. Emiatt csupán egy vitorlázógépeken deszantolható rohamezred állt Kréta ellen a németek rendelkezésére, 70 könnyűvitorlázógéppel felszerelve. Nehézvitorlázógépeket a németek nem alkalmaztak. A hegyivadász hadosztály csak kis részét tudták elszállítani a jó öreg Tante Ju-k,azaz a hárommotoros Ju-52-esek, a nagyobb részét – 7000 katonát és a nehézfegyverzetet – tengeri úton próbálták a szigetre juttatni. Ismeretlen okokból sem a német sem az olasz fél nem rendelkezett a szállításra betervezett hajókapacitással, így kénytelenek voltak azt a görög kikötőkben horgonyzó,civil tulajdonosaiktól elrekvirált vitorlásokkal pótolni. Az ezeken a "lélekvesztőkön" bezsúfolt 5. hegyivadász hadosztály, egy gépkocsizó hadosztály, légelhárító egységek és egy harckocsi hadosztály csekély olasz tengeri támogatással az oldalán indult útnak. Bár a hadművelet végül látványos sikerrel zárult, a légideszant-alakulatok – lényegében az utánpótlás elégtelensége miatt – olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy azt (minőségileg) a háború végéig sem sikerült pótolni.

[szerkesztés] A Szovjetunió megtámadása (Fall Barbarossa)

A Szovjetunió elleni támadás tervét már 1941. február 4-én jóváhagyták. A támadást eredetileg május 15-re tűzték ki, de a balkáni események és a késői tavaszi olvadás miatt június 22-re halasztották. A támadásban 190 hadosztály, ebből 27 páncélos, illetve gépesített vett részt. A Barbarossa-hadművelet három irányba írta elő az előrenyomulást. Északon Leningrád felé kellett támadnia von Leeb hadseregcsoportjának, középen Szmolenszken át Moszkva felé tört előre von Bock (45 hadosztály), délen pedig – (lényegében Galíciából kiindulva) Ukrajnán át a Donyec-medence és a Fekete-tenger felé – von Rundstedt hadseregcsoportja (30 hadosztály)(utóbbit román és szlovák, később magyar csapatok is kiegészítették.) A fő célkitűzés – a Vörös Hadsereg teljes megsemmisítése mellett – a Leningrád-Moszkva-Rosztov vonal elfoglalása volt, ahonnan a Luftwaffe már elérhette az utolsó szovjet iparvidéket az Urálban, hogy azt légitámadásokkal kiiktatva végképp meghiusítsanak minden további ellenállást.

Az, hogy a német-szovjet összecsapásra előbb-utóbb sor kerül, a szovjet vezérkar számára is világos volt. Úgy értékelték, hogy a - mellesleg az 1937-es perek idején legjobb vezetőitől megfosztott - Vörös Hadsereg 1943-ra készülhet fel megfelelőképpen a háborúra. Folyamatban, de még a kezdeti szakaszában volt a hadsereg új, korszerű fegyverekkel (Nem sokkal korábban indult meg pl. a Jak 3 vadászgép, a T-34 közepes és a KV nehézharckocsi stb. sorozatgyártása) való ellátása. Sztálin - kihasználva a Ribbentropp-Molotov paktum-ban a Szovjetunió számára biztosított lehetőséget - minden erejével igyekezett az időt húzni. Provokációtól tartva nem hitt a szovjet hírszerzés (és egyéb források) jelzéseinek a küszöbönálló német támadásról. A vezérkar nyomására csak június 21-én éjjel járult hozzá, hogy a határmenti katonai körzetek csapatait készültségbe helyezzék, amelyeknek nem volt idejük megfelelően felkészülve elfoglalni védelmi állásaikat és jórészt menetből kényszültek harcba bocsátkozni.

A háború a Luftwaffének repülőterek elleni támadásával kezdődött. A szovjet légierő gépeinek nagy részét (mintegy 6000 gépet) a földön semmisítették meg, így az első hetekben szinte korlátlanná vált a német légifölény. A németek az előző hadjáratokban bevált taktikát alkalmazták: légierőkkel támogatott páncélos és gépesített erőikkel mélyen benyomultak a szovjet csapatok hátába, elvágták az utánpótlási vonalakat, hatalmas katlanokat hoztak létre. Az első napok zűrzavarát fokozta, hogy a Vörös Hadsereg nem volt megfelelő rádiókészülékekkel fölszerelve (eredetileg úgy képzelték, hogy a postai vonalak alkalmasak lesznek a kapcsolattartásra). Így a magasabb parancsnokok nem voltak képesek megfelelő képet alkotni csapataik helyzetéről, s parancsaik sem jutottak el az alájuk rendelt alakulatokhoz. Ezt mutatja az is, hogy a főparancsnokság első utasításai még arról szóltak, hogy a Vörös Hadsereg menjen át ellentámadásba, és a hadszínteret helyezze át ellenséges területre. Ezek végrehajtását gyakorlatilag meg sem lehetett próbálni.

(Újabb vélemények szerint a szovjet hadsereg sorakozott fel támadásra hatalmas erőkkel a határon. A támadást mint a védekezés egyik formáját alkalmazták a németek. A támadó német haderő kisebb volt, mint a védekező orosz, a kezdeti sikereket azért érték el, mert nem védekezésre volt a szovjet haderő berendezkedve, hanem három nagy támadó ékben állt fel; az ékek között tudott a német haderő a gyorsan behatolni, és elvágni az utánpótlási vonalakat, majd egész seregrészeket bekeríteni, ezért is alakultak ki később az ún. katlancsaták. Ezt az elméletet támasztja alá az is, hogy Hitler hirtelen letett Anglia megszállásáról, így értelmetlenné téve az anglia elleni légiháborút.)

Július első napjaira gyakorlatilag német kézre kerültek a balti országok, és az északi irányban védekező szovjetek (Vorosilov marsall) gyors ütemben vonultak vissza Leningrád felé. Középen, ahol Bugyonnij marsall csapatai védekeztek, a németek elfoglalták Breszt-Litovszkot, körülzárták Lvovot, Białystok mellett pedig egy másik bekerítő hadműveletben mintegy félmillió embert zártak körül, és elérték Minszket. Az első tízegynéhány napban a szovjet hadsereg emellett mintegy 7000 tankot, 4500 löveget veszített. A Vörös Hadsereg elrendelte a visszavonulást a Sztálin-vonalra, a régi határ mentén húzódó erődrendszerre, július 4-én azonban a gyorsan előrenyomuló német páncélosok ezt is szétzilálták. Július 11-én már elesett Szmolenszk, a mellette kialakult katlanban (ahol Tyimosenko marsall ellentámadása kudarcba fulladt) a szovjetek 17 hadosztálya semmisült meg. Dél-Ukrajnában másik 27 hadosztály lett bekerítés áldozata, szeptember elején a németek elfoglalták Dnyepropetrovszkot és átkarolták, majd bekerítették Kijevet, ahol 1,5 millió foglyot ejtettek. Északon szeptember 5-én - az ismét hadba lépő finnek közreműködésével - körülzárták Leningrádot. Elfoglalni azonban nem tudták, miután a Vorosilov helyét átvevő Zsukov marsall - akit Sztálin Kijev védelmével kapcsolatos nézeteltérésük miatt leváltott a vezérkari főnöki funkcióból (mellesleg a vitában Zsukovnak volt igaza) - sikeresen stabilizálta a frontvonalat.

Noha - mint a fentebbi adatokból is kiderült - a Vörös Hadsereg nagyon súlyos veszteségeket szenvedett, és a németek által ejtett foglyok száma milliós nagyságrendet ért el, az orosz alakulatok ellenállása sokkal keményebb volt, mint amire a németek számítottak, és mint amit az európai hadjáratokban tapasztaltak. A szovjet katonák gyakran bekerítve sem adták meg magukat, az utolsó töltényig folytatták a harcot, vagy megpróbáltak fegyveresen kitörni a bekerítésből. A breszti erődöt például a körülzárt határőr csapatok több, mint egy hónapig, július végéig védték. A kemény ellenálláshoz hozzájárult az is, hogy a szovjet állások mögött elhelyezkedő NKVD-sek gyakran géppuskatűzzel is megakadályozták a vöröskatonák visszavonulását. Ezek az úgynevezett záró-osztagok főleg 1942 nyarától tevékenykedtek. A szovjet tiszteknek és tábornokoknak - különösen az első időszakban - számolniuk kellett azzal is, hogy sikertelenség esetén megtorlások érik őket - több kudarcot vallott tisztet és tábornokot hadbíróság elé állítottak és kivégeztek (pl. 1941 júniusának végén a Nyugati katonai körzet főparancsnokát, Pavlov hadseregtábornokot és másokat). Továbbá Sztálin parancsára a hadifogságba eső katonák családján álltak bosszút.

Változott a szovjet propaganda hangneme is: a „szocialista haza” védelme mellett nagy hangsúlyt kapott „Oroszország anyácska”, a hivatkozás az orosz történelem nagyjaira, Alekszandr Nyevszkijre, Szuvorovra és Kutuzovra; különösen nagy hangsúlyt kapott az 1812-es honvédő háború példája. 1941 őszén enyhült a pravoszláv egyházra húsz éve nehezedő nyomás is, megszűntették a Moszkvai pátriárka háziőrizetét, és – ha fenntartásokkal is – a hagyományos vallásos érzületet is a háborús erőfeszítések szolgálatába állították. 1941 nyarán több, a harmincas években letartóztatott és táborba került magas rangú tisztet szabadon bocsátottak és reaktiváltak, köztük péládul Rokosszovszkij marsallt és Konyev tábornokot. (Ezzel egyidejűleg azonban Berija, az NKVD főnöke javaslatára Sztálin mintegy 300 korábban táborba került tábornok kivégzésére adott utasítást.)

[szerkesztés] Partizánháború a Szovjetunióban

A németek viselkedése a megszállt területeken még azokat is gyorsan ellenük fordította, akik - elsősorban Ukrajnában - kezdetben a sztálini uralom alóli felszabadítókat látták bennük. A partizánmozgalom spontán kialakulását elősegítette, hogy 1941 júliusában Moszkvában megalakították a Partizánmozgalom Központi Törzsét, és népi háborúra hívtak fel a megszállók ellen. Ez némileg szervezetté tette a német vonalak mögötti ellenállást, amikor lehetett, kihasználta az ebből eredő hírszerzési lehetőségeket, igyekezett (inkább persze a későbbi időszakban) összehangolni a reguláris haderő hadműveleteivel a partizánakciókat, utasításokkal és - minimális mértékben ugyan - de utánpótlással látta el az ellenállókat. Az ellenállás olyan méreteket öltött, hogy 1942-43-ra valóságos partizánhadtestek jöttek létre a megszállt területek hatalmas erdőségeiben. A partizánmozgalom nemcsak bizonytalanná tette a német utánpótlási vonalakat, hanem helyenként kifejezetten partizánvidékek jöttek létre (pl. ilyen volt a Brjanszki erdő egy része, illetve a Pripjaty-mocsárvidék).

[szerkesztés] A hadiipar áttelepítése

A Szovjetunió már a háború előtt megkezdte iparának áttelepítését keletre. Stratégiai célja az volt, hogy az Urálon túli és szibériai övezetek nyersanyag illetve ipari termelése elérje a Moszkva, Leningrád, Kijev és a Donyec-medence hagyományos ipari központjainak szintjét. 1930 és 1940 között új kohászati üzemek létesültek Magnyitogorszkban, Kuznyeckben, Novo-Tagilban, ipari központok Cseljabinszkban, Novoszibirszkben, alumínium üzemek Volkovban és Dnyepropretrovszkban, szénbányák Kuznyeckben és Karagandában és egy „második Baku” olajmező az Urál-Volga területen.

A keleti területek kezdetben lassú felfejlesztését a német támadás (Barbarossa-hadművelet) után rendkívüli mértékben felgyorsították. 1941 októberében a szovjet hadiipar 80%-a úton volt kelet felé. Bár a Wehrmacht előrenyomulása során a szovjetek több, mint 300 hadiüzemet vesztettek el, az mégsem bizonyult elég gyorsnak, hogy megakadályozza a leningrádi, kijevi és a Moszkvától nyugatra eső gyárak kitelepítését keletre. Miközben a háború első három hónapjában a vonatok a 2,5 millió katonát szállítottak nyugatra, ezalatt 1523 szétszerelt gyárat vittek vissza az uráli területekre (455 üzem), Nyugat-Szibériába (210 üzem), a volgai régióba (200 üzem), Kazahsztánba és a közép-ázsiai területekre (több mint 250 üzem). Mindez óriási erőfeszítéseket igényelt. A novokramatorszki nehézipari gépgyár például 1941. szeptember 29-én kapta meg a parancsot, hogy szerelje szét gyártósorait. 5 napon belül a német bombázók támadásai közepette valamennyi gépét vagonokra pakolták, az utolsó napon pedig az üzem 2500 munkása 30km-t menetelt a legközelebbi működő vasúti pályához, hogy a gépeket követve vonatra szállhasson. Ugyanakkor az üzemeket sikerült szinte hihetetlen sebességgel újraindítani. December 8-án, tíz héttel az után, hogy a harkovi tankgyárat az Urál-hegységbeli Cseljabinszkba telepítették, már le is gyártotta az első 25 darab T-34-es harckocsit.

[szerkesztés] A Moszkvai csata (Operation Taifun)

1941. szeptember 30-án Brjanszk, illetve Szmolenszk térségéből von Bock hadseregcsoportja, élén Hoth és Guderian tábornokok páncéloshadtesteivel megkezdte a közvetlen támadást Moszkva ellen. Alig több mint két hét alatt ismét szétzilálták a szovjet frontot, több kisebb bekerítő hadműveletet hajtottak végre. Október elején elfoglalták Vjazmát és Orjolt. Elérték Tulát, a középső frontszakaszon pedig 18-án elfoglalták a már Moszkva közvetlen közelében lévő Volokalamszkot és Mozsajszkot. Moszkvában október 19-én kihirdették az ostromállapotot, a kormányhivatalok Kujbisevbe költöztek, de Sztálin a Kremlben maradt. A szovjet csapatok parancsnokságát ekkor a Leningrádból visszahívott Zsukov és Konyev marsallok vették át, akik újabb védelmi vonalat hoztak létre. Ez átmenetileg megakasztotta a német előretörést. Guderian páncélosai november 15-én újították fel az offenzívát 51 hadosztállyal, mintegy 1500 harckocsival. A szovjet frontot ismét több ponton áttörték, bekerítették Tulát, átkeltek a Moszkva-Volga csatornán. November 25-én egy páncélos ék elérte Moszkva külvárosát, és mintegy 20 kilométerre közelítette meg a Kreml-t. December 1-jén azonban a német támadás véglegesen elakadt. Von Bock 3-a és 5-e között ismét megkísérelte az offenzíva felújítását, de ekkor már utolsó tartalékainak bevetésével sem sikerült kierőszakolnia az áttörést. Miközben a németek kimerültek, Zsukovnak december elejére friss erők álltak rendelkezésére. Addigra részben újabb seregtesteket sikerült felállítani, részben pedig - miután a szovjet vezetés meggyőződött arról, hogy nem kell japán támadásra számítania - a távol-keleti térségből és Szibériából vezényeltek át csapatokat. A Moszkva előtti frontszakaszon így a Vörös Hadsereg december 6-án ellentámadásba ment át. December közepén visszafoglalták Tulát és Mozsajszkot, a hónap végén Kalugát. A január közepéig tartó támadásban mintegy 300-500 kilométerre sikerült visszaszorítaniuk a németeket, és ezzel elhárult a Moszkvát közvetlenül fenyegető veszély.

A Moszkva előtti német vereség a villámháború kudarcát jelentette. Az utánpótlási vonalak végletes megnyúlása mellett ebben szerepet játszott, hogy a korán beköszönt őszi esőzések szinte járhatatlanná tették az utakat, majd a kemény orosz tél ("Tél tábornok"). Bár az orosz katonák nyilvánvalóan ugyanúgy fáztak, mint a németek, utóbbiak – mivel úgy tervezték, hogy még októberben elfoglalják Moszkvát – nem voltak felkészülve a téli hadviselésre. A német katonák egy része még januárban is nyári egyenruhát hordott, miközben a szovjetek vattakabáttal és nemezcsizmával látták el a katonáikat. A közismerten kemény orosz télben jobban vizsgáztak a szovjetek fegyverei is: miközben a német Schmeisser géppisztolyok hamar befagytak, a lényegesen egyszerűbb szerkezetű orosz Spagin (PPS) géppisztolyok mindenféle időjárásban használhatók maradtak, és sem a nedvesség, sem a homok vagy más szennyeződés nem ártott nekik. A dieselmotoros T-34-es közepes tankok is felülmúlták a német P-III-as és P IV-es tankokat, és Moszkvánál már elegendőt összpontosítottak ahhoz, hogy viszonylag nagy tömegben lehessen bevetni őket. A 150 milliméteres ágyúval felszerelt KV nehézpáncélosnak pedig - bár kevés volt belőle - nem volt német ellenfele (a KV-val azonos kategóriájú Tigrisek csak 1943-ban jelentek meg). Tűzereje mellett fontos pszichológiai szerepet is játszottak a szintén nagy számban felvonultatott BM-13-as sorozatvetők - ezeket nevezték a németek Sztálin orgonáknak, az oroszok Katyusáknak. (1941 júliusában vetették be először Orsa mellett). Ez nem volt elég, jött az orosz tél, ami megpecsételte a német csapatok sorsát.

[szerkesztés] Az 1942-es nyári német offenzíva (Fall Blau)

Viszonylag rövid hadműveleti szünet után a szovjet vezérkar - némi vitát követően - tavasszal a nyugati és a déli irányban egyszerre próbálta felújítani az offenzívát. A front Moszkvával szembeni szakaszán ekkor lényegesen már nem sikerült hátrébb szorítani a németeket, délen azonban több sikerrel kecsegtetett Tyimosenkó marsall Harkov irányában május 12-én meginduló támadása (Délnyugati Front és Déli Front). A szovjet páncélosok áttörték a német védőállásokat, és több mint 100 kilométert előrenyomulva elérték Harkov külvárosát. Itt azonban kimerültek a támadó energiák, miközben a kialakult kiszögelés két oldalán megindult a német ellentámadás. Von Bock parancsnoksága alatt délről Kleist tábornok 4. páncélos hadserege, északról pedig Paulus tábornok 6. hadserege átkarolta, majd bekerítette a délnyugati front csapatait, mintegy 250 ezer foglyot ejtve és több mint 1000 szovjet tankot megsemmisítve.

A németek nyári offenzívájának előjátéka Szevasztopol bevétele volt. Az előző év októbere óta bekerített város ellen június 7-én kezdte meg Manstein tábornok hadserege. Június végére áttörték a várost övező védelmi gyűrűt, majd utcai harcban július 2-ig fokozatosan fölszámolták az ellenállást a városban, és elfoglalták a Herszonesz félszigetet.

A németek nagy nyári támadása – eltérően az előző évitől – már nem három, hanem csak egy hadműveleti irányba indult meg. Miközben Dél-Oroszországban fellángoltak a harcok, a front középső és északi szakasza alig mozdult. A történészek többsége már ebben a tényben az erőviszonyok átrendeződésének kezdetét látja. Máig vita van abban, hogy mi volt a német támadás valódi hadműveleti célja. Az egyik álláspont szerint a német főerők áttörve a Donon és a Volgán észak felé fordultak volna, hogy aztán dél és kelet felől egy óriási stratégiai bekerítéssel foglalják el Moszkvát. A másik vélemény szerint az elsődleges cél a grozniji olajmezők megszerzése, valamint a Kaukázuson keresztül az indiai út megnyitása volt. Elképzelhető az is, hogy a német stratégiai célkitűzések a hadműveletek alakulásának menete során változtak, és miután offenzívájuk a Don-kanyarban elakadt, átmenetileg letettek a Moszkva elleni hadműveletről, és a támadás fő súlypontja így helyeződött át a nyár végére délre.

A 2., a 4. páncélos és a 2. magyar hadsereg (Weichs hadseregcsoport) június 28-én kezdődött támadásukkal áttörték Rokosszovszkij marsall frontvonalát. Július 6-án elérték a Dont, itt azonban ismét erős szovjet ellenállásba ütköztek és Voronyezs térségében lényegében elakadtak. A 6. német hadsereg támadása azonban tőlük délre sikeresen bontakozott ki. Ennek hatására a német főparancsnokság délre irányította a 4. páncélos hadsereget is. Július 23-án ismét elfoglalták a Don melletti Rosztovot. Augusztus elején a Paulus vezérezredes 6. hadserege és Kleist 4. páncélos hadserege megindította a Volga irányába az új támadást. Időközben azonban a 4 páncélos hadsereget dél felé, a Kaukázus irányába fordították, miközben Paulus csapatai a Volga menti Sztálingrád elfoglalásának feladatát kapták. A német páncélosok átlagosan 40 km-t tettek meg naponta a dél-orosz sztyeppén. Augusztus 4-én Sztavropolt, 9-én Majkopot érték el, és Kleist erői behatoltak a Kaukázusba, szeptember elején pedig Paulus csapatai megkezdték Sztálingrád ostromát (a várost augusztus 24-én kezdte bombázni a Luftwaffe). A németek egyetlen hónap alatt - a tőlük már szinte megszokott ütemben - több száz kilométert tettek meg, a várt hadászati siker azonban elmaradt. Tyimosenko ugyanis - noha kemény utóvédharcokat folytatott - főerőit ezúttal sikerrel kivonta ki a német csapások elől, és csak Sztálingrád közvetlen előterében próbált megkapaszkodni. Ebben némi szerepet játszott az is, hogy Zsukov és Vasziljevszkij marsallok javaslatára Sztálin feladta a merev védelem elvét. Miközben a szovjet vezérkar augusztus végén hozzálátott a hadászati ellentámadás (Uranusz hadművelet) terveinek és logisztikai előkészületeinek kidolgozásához, Tyimosenko visszavonulhatott a Volgához, azzal az utasítással azonban, hogy a Volga vonalát és főleg Sztálingrádot mindenképpen tartania kell. Szeptember 6-án Paulus tábornok 6. hadseregének csapatai behatoltak a városba, amelyet a Csujkov tábornok parancsnoksága alatt álló 62. hadsereg védett. A már rommá bombázott városban kemény utcai harcok alakultak ki. A németek szeptember 13-án a várostól délre elérték a Volgát. Minden házért napokig tartó harc folyt, október végére a város nagy része lényegében a kezükre is került (volt, ahol csak német peremvonalat csak száz méter választotta el a folyótól, átütő sikert azonban nem tudtak elérni. Veszteségeik hatalmasak voltak. Július közepe (az offenzíva kezdete) és november 19 között mintegy 200 000 halottat, 1500 tankot, 1000 ágyut és 1300 repülőgépet vesztettek.

[szerkesztés] A szovjet ellentámadás Sztálingrádnál

A szovjet vezérkar felismerte, hogy a Volgához való előretörés során a 6. német hadsereg szárnyai elnyúltak, és ezeket a német erőknél rosszabbul felszerelt és alacsonyabb harcértékű - román és olasz csapatok biztosították. Ezért - miközben Csujkov tábornok 62. hadserege a város védelmében csak a legszükségesebb utánpótlást kapta - az újonnan felsorakoztatott tartalékokat ide csoportosították. November 19-én a várostól észak-nyugatra a Délnyugati Front (Vatutyin tábornok) és a Doni Front (Rokosszovszkij marsall) csapatai, 20-án pedig a várostól délre a Sztálingrádi Front (Jerjomenko marsall) indította meg a támadást összesen 11 hadsereggel, amelyek közül hat volt páncélos. A frontot mindkét szárnyon egyetlen nap alatt áttörték, szétverték a 3. és 4. román hadsereget, és a gyorsan előretörő páncélosékek 23-án a Don mellett Kalacsnál találkoztak, ezzel bekerítve a 6. hadsereget. Hitler megtiltotta a visszavonulást a Donhoz, és a gyűrű bezáródása után a kitörésre sem adott engedélyt. Ebben a döntésben közrejátszott az is, hogy Göring biztosította, hogy a Luftwaffe képes utánpótlással ellátni a bekerített csapatokat, amíg a gyűrűt nem sikerül áttörni. Valójában a 6. hadsereg szükségleteinek csak töredékét tudták légi úton bejuttatni a gyűrűbe.

December 12-én Manstein tábornagy vezetésével indult meg a 6., 17., és a 23. páncéloshadosztály támadása a 6. hadsereg felmentésére Délnyugat (Kotyelnyikovo) felől. A "Téli Vihar" fedőnevű hadművelet kezdetben jól haladt, és mintegy 60 kilométerre sikerült megközelíteni a 6. hadsereg peremvonalát. Az offenzíva azonban 23-ára erejét vesztette és elakadt, majd 26-án a szovjet nyomás hatására Manstein kénytelen volt megkezdeni a visszavonulást. Ezt követően már remény sem volt a 6. hadsereg felmentésére. A szovjetek sikeresen stabilizálták a gyűrűt, majd több kiegészítő offenzívát indítottak (ezek egyike során verték szét december második felében először a 8. olasz, majd januárban a Don-kanyarban a 2. magyar hadsereget). Januárban súlyos harcok közepette először kettévágták, majd február 2-ra felszámolták a sztálingrádi katlant. Paulus tábornok az utolsó pillanatban, január 30-án megkapta tábornagyi kinevezését Hitlertől. Ez voltaképpen felszólítás volt az öngyilkosságra (korábban soha egyetlen német tábornagy sem hagyta élve elfogni magát), aminek azonban nem tett eleget, hanem fogságba esett. A teljes német veszteség mintegy 250 ezer fő volt, ebből kb. 90 ezer esett hadifogságba.

[szerkesztés] Sztálingrádtól Kurszkig

A sztálingrádi és az azt kiegészítő kisebb szovjet ellentámadások következtében a németek visszavonni kényszerültek a Kaukázusba korábban betört csapataikat is (Kleist hadseregcsoport), majd az erős szovjet támadások következtében február 5-én a Don torkolatánál fekvő Rosztovot is ki kellett üríteniük. Ezzel egyidejűleg Vatutyin tábornok Délnyugati Frontja - miután januárban elsöpörte a 8. olasz és a 2. magyar hadsereget - Voronyezs felől tovább folytatta támadását Harkov felé. Február 16-án a várost védő I. SS páncélos hadtest kénytelen volt visszavonulni, a szovjetek visszafoglalták Harkovot. A Vörös Hadsereg célja ekkor már a Dnyeper elérése és Ukrajna teljes felszabadítása volt. Vatutyin támadó erői azonban február közepére kimerültek, miközben - a válságos helyzet hatására - Manstein Dél hadseregcsoportja jelentős utánpótláshoz és (részben Nyugatról részben Kleist "A" hadseregcsoportjától átvezényelt) friss csapatokhoz jutott. A február 20-án induló ellencsapás során a németek Vatutyin meggyengült élegységeit bekerítették, ismét egészen Harkovig vetették vissza a szovjeteket, és március elején körülzárták, majd visszafoglalták a várost. A Vatutyin Délnyugati Frontjával szomszédos Voronyezsi frontot azonban csak kisebb erőkkel támadták, így az - komoly erősítéseket is kapva - lényegében megtartotta állásait. Ezzel egyidejűleg - mivel a főerők küzdelme délen folyt egy akkor lényegében helyi jelentőségűnek tekintett hadművelettel - a szovjetek Moszkvától nyugatra Vjazmánál hátrébb szorították a németeket. Így mire elérkezett a tavaszi olvadás és a mindkét fél átmeneti kimerültsége miatti hadműveleti szünet, kialakult Kurszk körül az a mintegy 200 kilométeres ív, amely később a nyári harcok középpontjává vált.

[szerkesztés] Kurszk (Unternehmen Zitadelle)

1943 március-áprilisában - kisebb bizonytalanságok után - mindkét oldal vezérkara arra a meggyőződésre jutott, hogy a következő hadműveletek számára legkínálkozóbb terep a Kurszk környékén kialakult kiszögelés. Hitler némi vita után elvetette egy újabb déli offenzíva tervét, és áprilisban kiadta az utasítást a kiszögelés két oldalról való megtámadására. A német vezérkar további elképzelései szerint, miután a két irányból támadó erős páncéloskötelékek a kiszögelést levágva találkoznak, megsemmisítik Vatutyin Voronyezsi és Rokosszovszkij Központi frontjának erőit, majd egy közös, keleti irányú, Moszkva elleni csapással folytatódna a nyári hadjárat. A hadművelet megindítását, amely a Citadella fedőnevet kapta, kezdetben májusra tervezték, majd - hogy több idejük legyen a felkészülésre és nagyobb tömegben vethessék be páncélosaikat, köztük az új Tigris nehézharckocsit - július elejére halasztották.

A másik oldalon Zsukov és Vasziljevszkij is arra a következtetésre jutott, hogy Kurszk környékén várható a németek új offenzívája. Némi vita után lebeszélték Sztálint egy megelőző támadás megindításáról, és meggyőzték, hogy egy mélyen kiépített, többrétegű védelmi vonalban védekezve fel kell morzsolni a támadó német alakulatokat, majd a szovjet hadászati tartalékokat felhasználva ezt követően kell támadásba átmenni.

Július 5-én észak felől a Model tábornagy által vezetett 9. páncélos, dél felől a Hoth tábornok vezette (újjászervezett) 4. páncélos hadsereg mintegy 2700 páncélossal, többségükben új Tigris nehéz-, és Panther közepes harckocsikkal, valamint a szintén új Ferdinánd rohamlövegekkel indították meg a támadást, amit közel 2000 repülőgép támogatott. A háború során még sosem lépett harcba ilyen szűk területen ilyen nagyméretű páncéloscsoportosítás. Velük szemben azonban szintén rekordsűrűségű védelem épült ki. Közel 10 ezer tüzérségi és páncéltörő löveg, több száz kilométer hosszan kiépített védelmi árokrendszer, kilométerenként 3000-es sűrűségben telepített aknák várták a támadást. A kiszögelés déli szárnyán a támadás megindulása előtti órákban a szovjetek erős megelőző tüzérségi csapást is mértek a németek jól felderített megindulási körleteire. Ez azonban nem érte el a várt hatást, mert ebben az időpontban a német alakulatok még nem foglalták el megindulási pozícióikat.

A németek súlyos veszteségeket szenvedve, folyamatos szovjet ellenlökéseket leküzdve nyomultak előre mind az északi, mind a déli frontszakaszon. Július 10-ig mintegy 50 kilométernyire sikerült beékelődniük a szovjet védelmi vonalakba. Támadásuk azonban lelassult és noha utolsó tartalékaikat is bevetették, nem sikerült kierőszakolniuk a teljes áttörést. Július 11-én megindult a szovjet ellentámadás. Északon - lényegében Model csapatainak a szárnyában Popov tábornok Brjanszki Frontja, 12-én délen Hoth oldalában Konyev marsall Sztyeppi Frontja támadott. A világtörténelem legnagyobb páncéloscsatájában Kurszktól délre összesen több mint 1000 tank vett részt. Július 13-án a németek - kimondatlanul beismerve a vereséget - leállították az offenzívát, miután páncélosaik közel nyolcvan százalékát elveszítették. Hasonló mértékű volt a szovjet veszteség is, ezt azonban ellensúlyozta, hogy - az Uralban ekkor már teljes kapacitással működő üzemeknek köszönhetően - a szovjet harckocsigyártás jelentősen meghaladta a németekét, a tüzérségi eszközök gyártása pedig a többszörösére emelkedett. A Vörös Hadsereg a Kurszki összecsapás után újabb csapatokat tudott támadásra felsorakoztatni, miközben a németek gyakorlatilag teljes hadászati tartalékukat elveszítették.

A hadtörténészek jó része szerint a háború igazi fordulatának inkább a kurszki, mint a sztálingrádi csata nevezhető. Utóbbi jelentősége abban van, hogy az volt az első olyan szovjet ellentámadás, amelyben egy jelentős német csoportosítás teljesen megsemisült. Kurszknál került azonban véglegesen a hadászati kezdeményezés a Vörös Hadsereg kezébe, amit a németeknek többé nem sikerült visszaszerezniük.

Az elemzők egy része szerint emellett szakmailag mind a szovjet tábornoki kar, mind az alacsonyabb rangú tisztek általános színvonala ekkortól egyenrangú a német színvonallal, helyenként és időnként meg is haladja azt. Kialakul a szovjet marsalli kar vezető csoportja: Kurszknál és a Kurszki csatát követő Belgorodi hadműveletben Zsukov és Vasziljevszkij mellett már vezető szerepet játszanak a háború következő szakaszának meghatározó egyéniségei, Konyev, Vatutyin, Rokosszovszkij, Malinovszkij, Tolbuhin. Noha bátorságuk korábban is kétségbevonhatatlan, az egyszerű szovjet katona harcértéke is ekkortól tekinthető azonosnak a német katonákéval.

A fordulat fontos eleme, hogy 1943 nyarára a szovjet fegyvergyártás volumene is elérte, majd egyes kategóriákban (közepes harckocsik, tüzérségi eszközök, repülőgépek) jelentősen meghaladta a német fegyvergyártásét, és minősége is megjavult. Ekkor jelenik meg a T-34-es áttervezett toronnyal és 85 mm-es löveggel felszerelt új változata, a KVII., majd az ISZ-1. nehézharckocsi, a Jak-3 és a La-5 vadászgép, majd az IL-2 csatarepülőgép. A harckocsikon szállított rohamalakulatok standard felszerelésévé válik a puska helyett (korábban néha még ebből is kevés volt) az ismert dobtáras Spagin (PPS) géppisztoly. (1943-ban egyébként a német haderő is részleges átfegyverzésen megy keresztül, a már említett Tigris és a Párduc V. harckocsi, a Ferdinánd rohamlöveg mellett ekkor jelenik meg a FW-190 vadászgép.)

Visszaemlékezések szerint Kurszktól kezdve válik igazán érzékelhetővé a land-lease szállítások hatása is. Nem is annyira a fegyverszállításoknak volt jelentősége, mint inkább a szállítójárműveknek, teherautóknak (a szövetségesek több 10 000 Studebaker teherautót és Jeep-et szálítottak) és tüzérségi vontatóknak (1944 elejére a szovjet tüzérség a korábbi fogatolt tüzérségből teljesen gépesítetté vált), valamint az élelmiszerszállítmányoknak (a szovjet katonák az amerikai konzerveket "második frontnak" nevezték) és egyéb kisegítő anyagoknak.

[szerkesztés] Szovjet offenzíva Kurszk után

A kurszki győzelem után a rendelkezésre álló hadműveleti tartalékok bevetésével a szovjetek mind a kiszögelléstől délre, mind attól északra általános offenzívába mentek át. Model és Hoth cspatai keményen védekeztek, de nem tudták megakadályozni, hogy a Vörös Hadsereg augusztus 1-jén elfoglalja Orjolt. Délen rövid időre még el is akadt az orosz támadás, augusztus 3-án azonban Vatutyin teljes frontjának bevetésével szinte elsöpörték a 4. német hadsereget. Augusztus 5-én elfoglalták Belgorodot, ezzel lényegében megnyílt az út Harkov és a Dnyeper felé. Manstein javaslatára Hitler engedélyezte a német csapatok visszavonulását az ú.n. Keleti Falhoz. Ennek az erődvonalnak a kiépítésére azonban már nem volt idő. A szovjet hadsereg augusztus 23-án - ekkor már végleg - visszafoglalta Harkovot, szeptember közepén elérte a Dnyepert és több helyen át is kelt rajta.

[szerkesztés] Partraszállás Sziciliában

1943. július 9-10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, ezzel a nyugati szövetségesek több mint két év múltán ismét megjelentek szárazföldi erőikkel is az európai kontinensen. A Passero fok két oldalán Patton és Montgomery tábornokok parancsnoksága alá 10 brit és amerikai hadisztály tartozott, ebből kettő légi szállítású (1. brit és 82. amerikai) volt. Velük szemben a szigeten a Guzzoni tábornok vezetésével tíz olasz és két német hadosztály (15. páncélgránátos és a Hermann Göring páncélos) védekezett. Közülük mind kiképzés, mind felszereltség szempontjából csak a németek vehették fel a versenyt a szövetségesekkel, az olasz csapatok egy része még gépesített szállítójárművekkel sem rendelkezett. A partraszállás a szövetségesek számára is meglepően simán zajlott, a sziget elfoglalása azonban nem ment könnyen. Patton csapatai Szicilia nyugati felét foglalták el, míg Montgomery 8. hadserege keletre, Messina felé fordult. Támadása azonban a további két hadisztállyal megerősített (1. ejtőernyős és 29. páncélgránátos hadosztály) német erők kemény ellenállása miatt elakadt, ezért Patton csapatainak egy részét is kelet felé kellett indítani. Végül július 22-én a szövetségesek elfoglalták Palermót, majd kisebb méretű átkaroló hadműveletekkel visszavonulásra kényszerítették a németeket, akik augusztus 11-én kiürítették a szigetet.

[szerkesztés] Az olaszországi hadjárat kezdete

A szövetségesek szicíliai sikereinek hatására július 25-én Rómában a Fasiszta Nagytanácsban leszavazták Mussolinit, akit le is tartóztattak. III. Viktor Emmanuel kormánya Badoglio tábornokot bízta meg az új kormány megalakításával, aki fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett. Montgomery tábornok 8. hasdserege szeptember 3-3-án átkelt a Messinai Szoroson és elfoglalta Reggio di Calabriát, majd 8-án Clark tábornok 5. amerkai hadserege partraszállást hajtott végre Nápolytól délre, Salernonál.

Ezt követően a németek megszállták Észak-Olaszországot, és ellenkormányt szerveztek. Mussolinit, akit a Gran Sasson egy turistaházban tartottak fogva, szeptember 12-én Otto Skorzeny ejtőeryős különítménye kiszabadította. Az olasz diktátor Észak Olaszországban német védnökség alatt létrehozta a Saloi Fasiszta Köztársaságot.

A Salernonál partraszállt amerikai csapatok kezdetben igen erős ellentámadásokat szenvedtek el, voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, hogy nem képesek megtartani a kialakított hídfőt, amit a német 10. hadsereg kishíján kettévágott. Végül is a támadó német páncéloskötelékek semmivé váltak a hídfőt fedező szövetséges flotta nehéz hajóágyuinak tüzében. Maradványaik (és az időközben Franciaországból és Oroszországból megérkezett erősítések) szeptember közepére előre elkészített védelmi vonalukba (Gustav-vonal) vonultak vissza. 16-án a Salernoból kiinduló amerikaiak és a félsziget déli csücske felől előnyomuló britek egyesültek, majd szeptember 30-án bevonultak Nápolyba. Eközben a 8. brit hadsereg jobbszárnya az Adria partján nyomult előre, elfoglalta a Foggia környéki repülőtereket.

A szövetséges előrenyomulás a továbbiakban is igen lassan folytatódott az Appenini félszigeten, ugyanis (a történészek többsége szerint) Clark és Montgomery nem hangolta össze megfelelőképpen hadműveleteit, ami lehetővé tette Kesselringnek, hogy mindíg az arcvonal legveszélyeztetettebb szakaszára koncentráljon. Október 12-én az amerikaiak átlépték a Volturno folyót, a britek pedig a sziget másik oldalán a Trignot. A lassú előnyomulás következtében (Csiga-offenzíva) csak január elején érték el a Gustav-vonal kulcspontját, a Monte Cassinoi hegyet (amelyen a Szent Benedek által a VI. században alapított apátság állt), ahol az offenzíva teljesen elakadt.

[szerkesztés] Anzio és Monte Cassino

Január 22-én az amerikai 1. páncélos és 3 gyaloghadosztálya partraszállt a Rómától 50 kilométerre lévő Anzió mellett, hogy a Gustav-vonalat megkerülve indítson támadást Róma irányába. A németeket ugyan meglepetésként érte az újabb amerikai partraszállás, de villámgyors csapatátcsoportosításokkal sikerült elszigetelniük a kialakított, viszonylag szűk hídfőt. Az amerikaiak január 30-án megindított támadása így kudarcba fulladt, sőt, a következő hónapokban súlyos elhárító harcokra kényszerültek a német 14. hadsereggel szemben. A partraszállás így, ha nem is hiusúlt meg, lényegében nem segített a Monte Cassino előtt álló főerőknek, sőt megosztotta az olasz hadszíntéren levő szövetséges csapatokat.

Az amerikai 34. hadosztály 1944. február 12-én indította meg az első rohamot Monte Cassino Ellen, amit azonban az azt védő 1. német ejtőernyős hadosztály súlyos veszteségeket okozva könnyedén visszavert. Február 15-én a 2. új-zélandi és a 4. indiai hadosztály próbálkozott a kolostor és a hegy lábánál fekvő kisváros bevételével sikertelenül. Ez annak ellenére sem sikerült, hogy a támadást 135 B 17-es repülőerődnek a bevetése vezette be, ami romba döntötte a kolostrort (ez a légitámadás gyakorlatilag felesleges volt, a német hadosztály parancsnoka ugyanis megtiltotta, hogy a kolostorban katonái védelemre rendezkedjenek be. A kolostort végül májusban súlyos veszteségek árán az ide vezényelt II. lengyel dandár vette be, miközben tőle délről a Szabad Francia Erők marokkói alakulatai áttörtek a hegyeken. Május 23-án a part mentén támadésba mentek át az amerikai-brit páncélos-erők, és ezzel egyidejűleg az Anziói hídfőből is kitörtek a szövetségesek, és megindultak a nyílt várossá nyilvánított Róma felé, amit június 4-én értek el. A német 10. és 14. hadsereg, hogy elkerülje a fenyegető bekerítést, kemény utóvédharcokat folytatva a Pisa és Rimini között kiépített új védőállásookba, a Gót-vonalra húzódtak vissza.

[szerkesztés] A Krímtől Belorussziáig

Az 1943 nyári offenzívát követő hadműveleti szünet alatt átszervezték a szovjet hadsereget. Délen négy új frontot hoztak létre, amelyek az I.-IV. Ukrán front elnevezést kapták. Az új offenzíva első csapását Tolbuhin marsall IV. ukrán frontja hajtotta végre a Krím-félsziget irányába október 27-én. A támadás az (újjászervezett) 6. német hadsereget érte, amelyet visszavetett a Perekopi földszorostól, így elszigetelve a félszigetet védő 17. német hadsereg mintegy 200 ezer katonáját. November elején támadásba ment át a másik három ukrán forint is (I. Ukrán Front: Vatutyin, 2. Ukrán Front: Konyev, 3. Ukrán Front Malinovszkij). Több ponton átlépték a Dnyepert és sikeresen szélesítették ki a kialakított hídfőállásokat. Manstein tábornagy, a Dél-hadseregcsoport parancsnoka több ízben is javasolta a visszavonulást Hitlernek, aki azonban csak január elején engedélyezte ezt, ahogy a tőle északra védekező Kleist A hadseregcsoportjának visszavonulását is.

[szerkesztés] A háború Észak-Afrikában

Noha az észak-afrikai hadszíntéren az olasz haderők 1940 nyarán számszerű fölényben (hat hadosztály kettővel szemben) voltak a britekkel szemben, Mussolini hosszasan habozott, mielőtt utasítást adott az offenzíva megkezdésére. Ebben szerepet játszott az is, hogy az olasz csapatok valójában nem voltak felkészülve a hadjáratra: nem voltak gépesítve, miközben Wavell tábornok mindkét hadosztálya gépesített volt. Eredetileg az olaszok a támadást a brit szigeteken tervezett német partraszállással egyidejűleg akarták megindítani. Miután ez végül elmaradt (és az olasz erőket is megerősítették), Graziani tábornok hadereje szeptember 13-án lépte át a líbiai-egyiptomi határt. Az angolok visszavonultak, és csupán utóvédharcokra szorítkoztak, így az olaszok szeptember 16-ára elérték Sidi el Baranit. Októberben azonban az angol erők kiegészültek a 7. páncélos hadsztállyal és a földközi-tengeri flottát, valamint légierejét is megerősítették. Wavell december 10-én váratlanul támadásba ment át, szézilálta az olasz 10. hadosztályt, majd elfoglalta Tobrukot, Benghazit és csak akkor állt meg, amikor február 11-én ismét elérte a líbiai határt.

Mussolini, hogy megvédje Líbiát, kénytelen volt elfogadni a már korábban felajánlott német segítséget. A német 5. könnyű hadosztály, amelyet később még egy páncélos hadosztály is követett, február 15-én érkezett meg Tripoliba; az így felállított Afrika-hadtest parancsnokává Erwin Rommel altábornagyot nevezték ki. Ezzel a rosszul felszerelt és gyenge harci szellemű olasz csapatokat jól felszerelt, hatékony német erők egészítették ki, egy igen dinamikus és vállalkozó szellemű, tapasztalt tábornok parancsnoksága alatt.

Körülbelül Rommel megérkezésével egyidőben viszont meggyengítették a vele szemben álló brit erőket. Egy hadosztályt kivontak a sivatagi frontról, hogy a Szomália felől még veszélyeztetett Etiópiába küldjék, mintegy 50 ezer embert Alexandriába vontak vissza, hogy behajózzák őket Görögország felé, és a 7. páncélos hadosztály is jelentős feltöltésre szorult. Rommel - miután Berlinben elérte, hogy kivonják az olaszok parancsnoksága alól - szinte minden előkészület nélkül indította meg támadását; még azt sem várva be, hogy valamennyi csapata beérkezzen. Március 24-én elfoglalta a határmenti El Agheilát, majd - miközben az olasz gyaloghadosztályok a part nemtén nyomultak előre, páncélosaival a sivatagon keresztül átkaroló műveletet hajtott végre. Az angolok - hogy elkerüljék a bekerítést - április 3-án kiürítették Benghazit; Rommel három, viszonylag kislétszámú páncélos oszloppal újabb bekerítő manőverbe kezdett a sivatagon keresztül, aminek eredményeképpen el-Mechillinél a fél angol vezérkart (Neame és O'Connor tábornokot) sikerült elfognia. Április 11-ére az olasz Brescia hadosztály elérte Dernát, az angol csapatok pedig az egyetlen védhető erődítménybe, Tobrukba vonultak vissza.

Az ezt követő nyarat mindkét fél a további hadjáratokra való felkészüléssel töltötte. A brit flotta földközi-tengeri fölényének köszönhetően ebben az időszakban jóval több utánpótlást tudtak a csapatokhoz juttatni, mint a németek (a német szállítmányok mintegy harmada veszett oda a tengeren). A jelentősen kiegészített brit 8. hadsereg november 11-én ment át újra támadásba. Ezt a hadjáratot nevezték a három Cunningham hadjáratának, mert az egyiptomi szárazföldi csapatok, a légierők és a földközi-tengeri flotta parancsnokát egyaránt így hívták (közülük ketten voltak testvérek). Rommel kezdetben sikerrel hárította el a Bir el-Gobi elleni támadást, aztán mégis a visszavonulás mellett döntöttt, noha a britek súlyos veszteségeket szenvedtek (a 4. angol páncélos dandár a támadás erőltetése közben szinte teljesen megsemmisült). A németek és olaszok - hosszabb-rövidebb időre többször megállva - 1942. januárjáig egészen Marsa-Matruhig, a korábbi offenzíva kiindulópontjáig hátráltak. Miközben azonban az előrenyomuló brit csapatok szinte teljesen felőrlődtek, Rommelnek nemcsak sikerült megőriznie erői zömét, hanem még komoly utánpótláshoz, többek között új harckocsikhoz is jutott. A Földközi-tengeren a helyzet ugyanis átmenetileg javult a németek számára, elsősorban azzal, hogy jelentős repülőerőket telepítettek Szicíliába, és az olasz flotta is fokozta az aktivitását. Rommel - az előző évihez hasonlóan - váratlan gyorsasággal indította meg újabb ellentámadását. Január 28-án visszafoglalta Benghazit, ahol nagy mennyiségű járművet és hadianyagot zsákmányolt. Ezután tovább nyomult ismét egészen el-Mechili és Derna felé. A brit 8. hadsereg szétzilálva vonult vissza, és csak Tobruktól nem messze sikerült átmenetileg megvetnie a lábát. A váratlan siker Hitler és Mussolini szemében felértékelte az észak-afrikai hadszinteret. Berghofi találkozójukon mgállapodtak, hogy hogy nagyobb erőket juttatnak Rommelnek. Az új offenzíva május 26-án kezdődött meg. A 90. német és a Trieste olasz hadosztály Got-el Valebnél áttörte az ezútal keményen védekező britek frontját. Az angolok gyors ütemben vonultak vissza kelet felé. Ezt kihasználva Rommel egy váratlan hadmozdulattal három nap alatt (június 19-21) bevette - a védelemre egyébként jól felkészített - Tobrukot, ahol 25 ezer foglyot ejtett, köztük öt tábornokot, nagymennyiségű hadanyagot, egyebek mellett tízezer köbméter benzint zsákmányolt Ennek jelentőségét növelte, hogy az előző hadjáratban Tobrukot nem sikerült elfoglalni, a bekerített erődöt heteken keresztül ausztrál katonák védték. Rommel ekkor kapta meg a marsall-botot. Tobruk bevétele után Rommel hasonló energiával folytatta offenzíváját. Két páncélos oszlopa a tengerparttal párhuzamosan előnyomulva menetből elfoglalta a britek matruhi megerősítet állásait, Fukát, és június 30-ára elérte a Nílus-deltától mindössze száz kilométerre levő El-Alamein-i szorost. Itt azonban a britek már szilárdabb védelmet építettek ki, a német-olasz csapatok pedig utánpótlásra és feltöltésre szorultak (Rommelnek mindössze 27 tankja maradt), így a front megmerevedett.

Őszre alapvetően megváltoztak a két fél tevékenységét meghatározó hadászati tényezők. A Földközi-tengeren ismét helyreállt a brit flotta fölénye, az olasz flotta - részben olajhiány következtében - beszorult a kikötőibe, és a szövetségesek szilárdan tartották Máltát. A németek meggyengítették Sziciliában állomásozó légierőiket, mert a keleti fronton volt szükség rájuk. Az észak-afrikai olasz-német haderő utánpótlása igencsak akadozott, az útnak indított szállítmányoknak mindössze 55-60 százaléka ért célba. A Távol-Keleten a Korall-tengeren és a Midway-szigeteknél elért amerikai győzelem csökkentette India veszélyeztetettségét, és lehetővé tette, hogy a britek két hadosztályt (egy páncélost és egy gyalogost) India helyett Egyiptomba iránytsanak. A 8. brit hadsereg emellett jelentős felszerelést kapott - többek között amerikai Shermann harckocsikat, új tüzérségi eszközöket - és egy új, energikus parancsnokot Montgomery tábornok személyében.

Montgomery sikeres félrevezető akciói következtében Rommel a támadást a front déli részén várta, ezért ott tartotta páncélos erői zömét. Október 23-án a britek 20 perces tüzérségi előkészítés után a front északi részén mentek át támadásba. A 10. páncélos hadtest már ezen az éjjelen beékelődött az olasz Folgore hadosztály állásaiba, áttörést azonban nem ért el. Rommel, aki szabadságát megszakítva tért vissza Afrikába (miután helyettese, Stumme vezérezredes egy légitámadás következtében életét vesztette) visszairányította az északi és a középső szektorba páncélosait. A több napig tartó ütközetben támadások és ellentámadások követték egymást. Még 28-án is újabb támadást kezdeményezett, amit azonban a RAF ekkor már csírájában elfojtott. November 2-án a brit 10. hadtest végül sikeresen áttörte a frontot, Rommel pedig elrendelte a visszavonulást, hogy haderői megmaradt részét megőrizze. Az angolok november 13-án visszafoglalták Tobrukot, majd december 21-én Benghazit.

November 7-8-án Dwight D. Eisenhower tábornok vezetésével amerikai-angol csapatok szálltak partra Marokkóban és Algériában (Torch hadművelet). Az addig a Vichy kormányhoz hű francia csapatok csak minimális ellenállást tanusítottak. Ezzel az afrikai német-olasz erők két tűz közé szorultak. A nyugat felől támadó amerikaiak az év végén találkoztak az Egyiptom felől támadó brit 8. hadsereggel, végül május 12-én a Tunéziába szorított német csapatok megadták magukat, ezzel Észak-Afrika véglegesen a szövetségesek kezére került.

[szerkesztés] A háború Ázsiában és a Csendes-óceánon

[szerkesztés] Előzmények

[szerkesztés] Japán politika a háború előtti években

A Távol-Keleten Japán folytatta a század elején megkezdett terjeszkedési politikáját. 1936-ban megtámadták Kínát, megszállták Mandzsúriát, ahol Mandzsukuó néven bábállamot hoztak létre. 1938-ban a Hasszán-tónál, 1939-ben a Halhin Gol folyónál provokáltak incidenst, a szovjetek határozott fellépése nyomán azonban meghátráltak.

Részben a Halhin Gol-i incidensben elszenvedett kudarc, részben az európai gyarmattartó hatalmak meggyengülése nyomán Japánban eldőlt az a vita, hogy a hódítások következő lépése Szibéria vagy a csendes-óceáni területek legyenek.

Miután 1940 márciusában a japán parlament, a Diet egyhangúlag elfogadta a Kína elleni szent háborúról szóló határozatot, még ezen a tavaszon új offenzívába kezdett Kína területén. 1940 májusában az USA haditengerészete csendes-óceáni flottájának támaszpontját áthelyezte az Egyesült Államok nyugati partjáról a – „bevehetetlen”-nek nyilvánított Pearl Harborra a Hawaii-szigetekre. A flottabázis áthelyezéséről Yamamoto Isoruku admirális úgy nyilatkozott, hogy az „olyan, mint egy torkunk felé szegezett tőr”.

Hadigépezetének működtetéséhez Japánnak acélra, Kínában lévő csapatainak ellátásához pedig olajra volt szüksége, amelyet más nyersanyagok mellett az európaiak által uralt délkelet ázsiai térségben lévő olajkészletek megszerzésével kívántak biztosítani. Ez a hollandok által uralt Indonéziát, a brit Malajziát és Francia-Indokínát jelentette.

A japán hadvezetés úgy gondolta, hogy a német fenyegetés túlságosan leköti Nagy-Britanniát ahhoz, hogy kelet-ázsiai területeinek védelméről gondoskodni tudjon. Bár az amerikai erők fenyegetést jelentettek, de július 2-án Birodalmi Konferenciájukon a japán vezetők úgy döntöttek, hogy az USA-val való háború lehetősége nem fogja őket eltántorítani terveiktől, hogy legyőzzék Kínát és létrehozzák a „Kelet-Ázsiai Jóléti Övezetet”. A meggyengült Franciaországgal való tárgyalásaik során engedélyt kaptak bevonulásukhoz Észak-Vietnamba, amely szeptember 22-én meg is történt. Innen megkezdték Csang Kaj-sek erőinek bombázását Kína délkeleti területein, megerősítve ezzel a Kínával szembeni blokádjukat.

Az indokínai bevonulásra az Egyesült Államok a Japánnal kötött kereskedelmi szerződés felbontásával válaszolt. Roosevelt elnök kormánya embargót rendelt el az amerikai cégek japánba irányuló nyersvas és acélszállításaira, amely addig a japán szükségletek közel hetven százalékát fedezte. Roosevelt emellett arra buzdította a hollandokat, hogy állítsák le olajszállításaikat Indonéziából Japánba, miközben az amerikai szállításokat továbbra is engedélyezte, hogy elkerülje Japán háborúba kényszerítését és hogy az amerikai olajszállításokat, mint diplomáciai ütőkártyát használhassa fel Japánnal szemben.

Japán kezdetben vonakodott belebonyolódni az európai konfliktusokba, ekkorra azonban már előnyösnek tűnt számára és elfogadta Németország felkérését egy egyezmény megkötésére. 1940. szeptember 27-én Japán, Németország és Olaszország aláírta a háromhatalmi egyezményt, amelyben vállalkoztak, hogy katonai segítséget nyújtanak egymásnak, ha valamelyiküket támadás éri egy, még nem hadban álló ország részéről (a Szovjetunió kivételével). Az egyezmény aláírását követően az USA külügyminisztériuma elrendelte minden amerikai állampolgár hazautazását a Távol-Keletről – kivéve a főként a Fülöp-szigeteken állomásozó katonai személyzetet. A britek bejelentették, hogy utat nyitnak Burma felől Csongkingba, hogy megtörjék Japán blokádját Vietnam irányából, mire válaszul Japán hadüzenettel fenyegette meg Nagy-Britanniát.

Remélve, hogy ezzel megtörheti a briteket, Németország a Maláj-félsziget déli csücskén elhelyezkedő Szingapúrban állomásozó britek megtámadására buzdította Japánt. Japán ígéretet tett Németországnak hogy a Szingapúr elleni támadás előkészítését május végére befejezik.

[szerkesztés] A Pearl Harbor-i támadás terve

Yamamoto admirálist aggasztotta, hogy a Maláj-félsziget és az indonéziai szigetek elleni támadás kiteszi a japán csapatokat egy amerikai oldalbatámadás veszélyének Pearl Harbor irányából. 1941 elején Yamamoto kijelentette kollégáinak, hogy ha a délkelet-ázsiai japán támadással egyidőben háború törne ki az Egyesült Államokkal is, akkor Japánnak légi offenzívával kellene csapást mérnie az USA csendes-óceáni flottájára. Bár terve kockázatos volt, elképzelése szerint siker esetén megtörné az amerikai lakosság és katonai erők morálját, harcképtelenné tenné az amerikaiakat és megvédené a japán városokat az amerikai légitámadásoktól.

Hawaii szárazföldi csapatokkal való elfoglalásának tervét, bár nagyobb mértékű japán ellenőrzést jelentett volna a Csendes-óceán felett, több okból is elvetették. Egyrészről a japán hírszerzés túlbecsülte a Hawaii-szigeteken állomásozó amerikai erők létszámát. Ezenkívül a szigetek megtámadása erőket vont volna el a délre irányuló szárazföldi csapástól. Végül pedig a tengeri csapásmérő erő részeként a mindössze nyolc csomóval haladni képes csapatszállító hajók lassúságukkal lehetetlenné tették volna a meglepetésszerű támadást.

[szerkesztés] 1941

1941. december 7-én a Nagumo temgernagy vezette japán flotta megtámadta az USA haditengerészetének Pearl Harbor-i (Hawaii) támaszpontját. A halálos áldozatok száma több mint négyezer volt, megsemmisült közel 250 repülőgép, és elsüllyedt vagy megrongálódott a kikötőben horgonyzó nyolc csatahajó (köztük az Arizona, az Oklahoma, a Tenessee, a California, a West Virginia, a Nevada) – később többségüket kiemelték és kijavították. Az amerikai csendes-óceáni flotta repülőgép-hordozói (egyebek mellett a Yorktown, a Hornet, a Lexington, az Enterprise) azonban, amelyek nem tartózkodtak a kikötőben, sértetlenek maradtak.

A japán támadást Németország majd Olaszország és szövetségeseik (köztük Magyarország) hadüzenete is követte.

A Pearl Harbor elleni támadást követően a japánok gyors ütemben nyomultak előre dél felé. December elején egy japán légitámadás során elsüllyedt a brit flotta két zászlóshajója, a Prince of Wales és a Repulse, amit a távol-keleti flotta megerősítésére küldtek.

[szerkesztés] 1942

A japánok egymás után foglalták el a csendes-óceáni szigeteket (Guam, Wake-szigetek, Salamon-szigetek, Bismarck-szigetek stb.). Ezzel egyidejűleg megtámadták az európai szövetségesek távol-keleti gyarmatait is. Megszállták egyebek mellett Indokínát, Burmát és megközelítették az indiai határt. Elfoglalták a Malajziai brit gyarmatot, Hongkongot (stb.), Új-Guineát. A legfontosabb és a tenger felől bevehetetlennek tartott Szingapúrt, a malajziai dzsungelen napok alatt áthatolva a szárazföld felől vették be. Már az ausztrál partokat fenyegették, amikor a Korall-tengeri csatában (1942. május 4-8), amelyben mindkét részről több repülőgéphordozó vett részt, a szövetségeseknek - elsősorban az amerikai flottának sikerült megakasztaniuk az előnyomulást. 1942. június 3-6-án a Midway-szigetek melletti csatában végül az amerikai flotta (Spruance és Fletcher tengernagyok vezetésével) megsemmisítő vereséget mért a Midway elfoglalására induló japán hajórajra. Elsüllyedt a japán Akagi, a Kaga, a Hiryu és a Soryu anyahajó, valamint az amerikai Yorktown. Ez volt az első olyan tengeri ütközet a történelemben, amelyben a küzdő flották egymástól látótávolságon kívül maradtak, és - leszámítva néhány tengeralattjáróról végrehajtott torpedótámadást - kizárólag repülőerőkkel mértek egymásra csapást. Egyben ez tekinthető a távol-keleti háború fordulópontjának is. Ezután a csendes-óceáni háborút az amerikai kezdeményezés jellemezte. Fokozatosan szorították vissza Japánt az elfoglalt területekről, módszeresen foglalták vissza a szigeteket (szigetről-szigetre ugrás taktikája). A szárazföldi erők főparancsnoka Douglas McArthur tábornok, a haditengerészeté Chester Nimitz tengernagy volt.

[szerkesztés] 1943

Az aleut-szigeteki csata során az amerikaiak visszafoglalták a japánok által 1942-ben megszállt két szigetet; Attut és Kiskát.

[szerkesztés] 1944

1944-ben, Guam és Okinawa elfoglalása után megkezdődött a japán szigetek szisztematikus bombázása.

[szerkesztés] 1945

A Japán elleni bombázások intenzitását Curtis LeMay tábornok, a Mariana-szigeteken állomásozó 21-ik bombázóezred parancsnokának irányítása alatt tovább növelték. A március 9-én és 10-én 334 B-29-es bombázóval Tokió ellen végrehajtott gyújtóbomba támadásnak becslések szerint 100 000 halálos áldozata volt.

1945. augusztus 8-án, a potsdami egyezmény megállapodásainak megfelelően a Szovjetunió is hadat üzent japánnak. A Zsukov marsall vezette csapatok elfoglalták Mandzsúriát és behatoltak Koreába.

1945. augusztus 6-án a Paul W. Tibbets ezredes által vezetett Enola Gay nevű B-29-es bombázó atombombát dobott Hirosimára, amit 9-én a Nagaszaki elleni újabb atomtámadás követett. A két támadás során több tízezren haltak meg azonnal – túlnyomórészt civilek. A nukleáris fegyverek bevetésének és a szovjet előrenyomulásnak döntő hatása volt abban, hogy augusztus 14-én Hirohito császár bejelentette, hogy Japán elfogadja a kapitulációs feltételeket. Az Egyesült Államokban az időzónából adódó eltérés miatt augusztus 15-én emlékeznek meg a Japán felett aratott győzelemről (V-J Day).

A fegyverletételről szóló parancs nem jutott el azonnal a Mandzsúriában lévő japán alakulatokhoz, akik egészen augusztus 19-ig harcoltak a szovjet hadsereggel. A fegyverletételről szóló egyezményt hivatalosan 1945. szeptember 2-án írták alá a tokiói-öbölben horgonyzó Missouri csatahajón.

A Kínában és Indokínában harcoló egymilliós japán hadsereg hivatalosan szeptember 9-én Nangkingban kapitulált Csang Kaj-sek nemzeti erőinek. Alacsonyabb intenzitású harcok a japán fegyverletétel után – több esetben még évekkel később [1] – is folytatódtak.

[szerkesztés] Emberiség elleni bűnök

Ez a szakasz még csonk. Segíts te is a kibővítésében!

[szerkesztés] A fasizmus és a sztálinizmus áldozatai a II. világháború alatt

Lásd még: Holokauszt, Gulag

• A fasizmus áldozatai
• A sztálinizmus áldozatai

[szerkesztés] A japán megszállás polgári áldozatai

[szerkesztés] A jugoszláv partizánok által elkövetett népirtás

Lásd még: Délvidéki vérengzések

[szerkesztés] Háborús bűnök és polgári áldozatok

• A német hadműveletek polgári áldozatai
• A többi tengelyhatalom hadműveleteinek polgári áldozatai
• A szovjet hadműveletek polgári áldozatai
• A szövetséges hadműveletek polgári áldozatai

[szerkesztés] A II. világháborút lezáró békeszerződések

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• A második világháború SZTE Egyetemi Könyvtár Hadtörténeti Gyűjtemény
• Hatvanöt éve kezdődött a második világháború Múlt-kor történelmi portál
• Történelmi és haditechnikai szöveg-, és képgyűjtemény a 20. század első feléből
• Keleti front Haditechnikai témájú gyűjtemény
• Turulvideo Dokumentumfilmek Magyarország helyzetéről a II. világháborúban