Josip Jelačić
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Josip Jelačić Bužimski (németül Joseph Jelačić von Bužim, magyarul Jellasics (vagy Jellacsics) József) (Pétervárad, 1801. október 16. – Zágráb, 1859. május 19.) szlavóniai horvát születésű császári-királyi táborszernagy, a Mária Terézia Rend parancsnoki fokozatának birtokosa, horvát bán. A horvátok nemzeti törekvéseit képviselte a Magyar Királysággal szemben. Császári hadvezérként részt vett az 1848-49-es magyar szabadságharc leverésében. Horvátországban nemzeti hősnek tekintik.
[szerkesztés] Élete
[szerkesztés] Ifjúkora, iskolaévek a Theresianumban
Jellasics József a horvát Jelačić grófi családban született a dél-bácskai Péterváradon (németül: Peterwardein, horvátul: Petrovaradin, ma Петроварадин, Szerbia). Édesapja Franz Freiherr von Jelačić (1746–1810) császári-királyi altábornagy (Feldmarschall-Leutnant), édesanyja a német származású Anna Portner von Höflein (1775–1837). A fiú erős érdeklődést mutatott a katonai szervezet és a hadi tudományok iránt. A bécsi Mária Terézia Lovagi Akadémiára adták (Theresianische Ritter-Akadémie, ma Theresianum), melynek hallgatóit civil állami szolgálatra képezték ki. Az intézménybe I. Ferenc császár ajánlásával vették föl.
1819-ig az Akadémián tanult, majd hajlamainak engedve, március 11-én alhadnagyként belépett a 3. dragonyos-ezredbe, amely Vinko Freiherr von Knežević (vagy Knesevich) nevét viselte, aki anyai ágon nagybátyja volt. Az Akadémián sokoldalúan képezte magát, különösen érdeklődött a történelem és a nyelvek iránt (horvát anyanyelve és a délszláv nyelvjárások mellett jól beszélt németül, olaszul, illetve franciául). Emellett jó eredményeket ért el a katonai testgyakorlásokban, gyakorlott vívó, jó lövész és ügyes, ám fegyelmezetlen lovas volt.
[szerkesztés] Katonai szolgálat a déli határőrvidéken
1825. május 1-jén saját ezredében főhadnaggyá léptették elő. 1830. szeptember 1-jén kapitányi rangot kapott a déli katonai határőrvidéken (Karlstadtban, ma: Karlovac) állomásozó ogulin-i határőr-ezredben. 1831. november 21-én ugyanitt tényleges századossá léptették elő. E minőségében Velika Kladuša-nál (Nagykladusa) 1835. október 17-én fegyveres akciót vezetett a boszniai törökök ellen. A harmadik támadó oszlop tartalékának parancsnokaként kitüntette magát, és Ő Császári Felsége legmagasabb elismerését is megkapta. 1837. február 20-án a 48. Freiherr von Gollner gyalogezred őrnagyává léptették elő, innen 1841. május 1-én alezredesként az 1. Báni Határvédelmi Ezredhez (Banal-Grenz-Regiment) került, amely a közép-horvátországi Glinában, (Sisak közelében) állomásozott. Október 18-án ezredesi rangban az ezred parancsnokává nevezték ki. Mint ezrede körzetének adminisztratív irányítója, megnyerte a határvidék lakosságának bizalmát, ami később, a válságos időkben döntő előnyére vált.
[szerkesztés] A politikai viszonyok változása, a márciusi forradalmak
1848. március 22-én Jellasicsot vezérőrnaggyá léptették elő. Ugyanekkor a Magyar Királysághoz tartozó Horvátország tartományi gyűlése (a Sabor) Jellasicsot horvát bánná választotta. A Sabor ezenkívül határozatot hozott, hogy a jövőben a tartományi gyűlés tagjait az általános választójog alapján választják meg. Az első ilyen választásokat 1848 májusára tűzték ki. Ugyanebben az időben borította el egész Közép-Európát – Párizsból kiindulva – a márciusi forradalmak hulláma. 1848. április 7-én Jellasicsot altábornaggyá (Feldmarschall-Leutnant) nevezték ki, ezáltal ő lett a horvátországi császári-királyi csapatok főparancsoka.
A vezérőrnagyi kinevezés és a horvát bánná választás egy olyan életszakasz kezdetét jelezte, amelyben nagy formátumú katonai parancsnokként és messzenéző horvát államférfiként ténykedett. Egész tevékenysége az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc ellen irányult, ezért Jellasics József tábornagy személyének és tetteinek történelmi megítélése a három érintett országban (Ausztriában, Horvátországban és Magyarországon) egymástól alapvetően eltérő.
Röviddel horvát báni – ezzel egyidejűleg császári tanácsosi – kinevezését, Jellasics Bécsbe utazott eskütételre. Császári tanácsosi esküjét letette, a horvát báni esküt megtagadta. Mivel az új magyar kormány viszonya Ausztriával szemben gyökeresen megváltozott, Jellasics semmi olyan mellett nem kötelezte el magát, amelyet nem látott tökéletesen törvényesnek. Rövid bécsi tartózkodása során a helyőrség minden egysége egyetértő tiszteletadásban részesítette. A személyével ellenséges, tiltakozó tüntetéseket szétverték. Jellasics ezután visszatért Zágrábba, ahol nyíltan megtagadta a király által áprilisban kinevezett magyar miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos felelős magyar kormányának (Ministerium-ának) elismerését, és visszautasított velük minden együttműködést. Ugyanakkor összehívta a Horvát-Illír tartományi gyűlést, a Sabort.
[szerkesztés] A Sabor összehívása
1848. március 25-én Zágrábban összeült a horvát-illír tartományi gyűlés. A Sabor – immár nemzetgyűlésként – (többek közt) az alábbi követeléseket állította az uralkodó Habsburg-ház elé:
- A horvát tartományok (Horvát-Szlavón Királyság, Isztria és Dalmácia) teljes egyesítése (Uniója).
- Elszakadás a Magyar Királyságtól (a Magyar Koronától).
- A jobbágyrendszer eltörlése.
- Polgári jogok megadása.
- A népek közötti egyenlőség elismerése.
A horvát Sabor élesen visszautasította – saját határozatának kifejezéseivel – a Magyar Királyság által a Kárpátoktól az Adriáig meghirdetett masszív nacionalista magyarosító politikát („Ungarn von den Karpaten bis zu Adria“), melyet az új magyar forradalmi kormány vezetői, főleg Kossuth Lajos képviseltek. A Sabor felhatalmazta a horvát bánt, hogy határozottan lépjen fel a magyar törekvések ellen.
1848. április 19-én Jellasics kikiáltatta a horvát tartományok Unióját, amelyben egyesültek Horvát-Szlavón Királyság, Isztria és Dalmácia. Kimondták Horvátország elszakadását a Magyar Királyságtól. Ugyanakkor Jellasics kinyilvánította feltétlen hűségét a Habsburg-uralkodóház iránt. Jellasics igazolva látta magát a 1848. április 24-i alkotmány által is, melynek egyik bekezdése így hangzott: "Minden népcsoport számára biztosítani kell nemzetiségének és nyelvének sérthetetlenségét".
1848. májusában Zágrábban Jellasics megalakította a Báni Tanácsot (horv.: Bansko Viječe, ném.:Rat des Banus). Erre a Tanácsra olyan feladatköröket (Reszort-okat) ruháztak, melyek de facto miniszteriális feladatok voltak (Belügyi, Igazságügyi, Iskola és Oktatásügyi, Vallásügyi, Pénzügyi és Hadügyi Reszortok). A Báni Tanács tehát Horvátország kormányzó testületeként működött.
[szerkesztés] A közvetítő tárgyalások kudarca
A horvát bán eljárása az uralkodóban súlyos gyanút ébresztett, Jellasicsot azonnal az Innsbruck-ba menekült császári udvarhoz hivatták, hogy igaolja tetteit. Innsbruckba érkezésekor hűvösen fogadták. Közölték vele a hírt, hogy az Itáliai császári hadsereg horvát és szlavón határőr zászlóaljai a hazájukat fenyegető veszélyekről értesülve, sürgetik azonnali visszaküldésüket hazájukba, de az itáliai császári hadsereg harcképessége e zászlóaljak nélkül erősen lecsökkenne. A bán írásbeli felhívást intézett az itáliai hadsereg határvédelmi csapataihoz, ebben nyugalomra és szolgálati helyükön maradásra szólította fel őket.
A bécsi kormányzat Horvátországgal és Magyarországgal kapcsolatos álláspontja erősen ingadozott. Előbb elutasították Horvátország elszakadási igényét a Magyar Királyságtól, e döntő lépést Jellasics tette meg. Zágrábba visszautazva, a Lienz-i vasútállomáson újságokhoz jutott, ezekből megtudta, hogy a június 10-i császári manifesztum minden beosztásából és tisztségéből felmentette őt. Jellasics mégis kitartott feltétlen császárhűsége mellett. A császári udvar továbbra is fenntartotta vele a kapcsolatot, különösen Zsófia főhercegnő, a későbbi császár, Ferenc József anyja. Zágrábban a bánt ünneplő tömeg fogadta, de parancsot is kapott, hogy jelentkezzen Bécsben, ahol János főherceg megegyezést készített elő a magyar miniszterelnök kormányával.
Jellasics Bécsbe utazott, és részvett e tárgyalásokon. A Batthyány Lajos gróf, miniszterelnök és Jellasics József horvát bán közötti közvetítési kísérletek során Jellasics azt mondta Batthyánynak, hogy az ő törvénye a Pragmatica Sanctio. A magyar kormány t "szakadárnak" tekintette, amely Magyarországot el akarja szakítani a Habsburg Monarchiától. Jellasics ezt lázadásnak minősítette. Batthyány gróf figyelmeztette a bánt, hogy hajthatatlansága polgárháborút idézhet elő. Jellasics ekkor megszakított minden további tárgyalást, mondván, hogy „a polgárháború mindennél rosszabb lehetőség, de ő nem ijed meg ettől sem, még ha ezzel megütközést is kelt“. A bécsi udvar e tárgyalásokba teljes mértékig be volt avatva.
A közvetítő tárgyalások megszakadtak, a bán személyesen tapasztalhatta a bécsi közhangulat fokozódó izgatottságát. Visszatért Horvátországba, ahol magyar csapategységek gyülekeztek az ország határán, ellenséges proklamációkat bocsátottak ki a bán ellen. Jellasics minden energiáját latba vetette, hogy a horvátokat a magyarokkal való kiegyezésben megakadályozza.
[szerkesztés] Hadbaszállás a különálló Horvátország mellett, a magyar "szeparatizmus" ellen
A bán manifesztumot adott ki a horvátok számára, amelyben saját politikai nézőpontjából elutasította azokat a vádakat, melyek szerint azért szakította el Horvátországot a Magyar Koronától, mert a pánszlávizmust támogatná. A manifesztum szerint „A (horvát) nép fiaként, a szabadság híveként és osztrák alattvalóként, híven elköteleztem magam a Birodalom alkotmányos császárának és királyainak, és egy hatalmas, szabad Ausztriát kívánok“. E cél eléréséhez Jellasics elengedhetetlennek tartotta a hadügy-, pénzügy- és külügyminisztérum teljes központosítását. A manifesztum záró szavai: „Márpedig a magyar kormány (Ministerium) minden jel szerint nem kíván ebbe beleegyezni, ragaszkodnak szeparatista törekvéseikhez, ami egyet jelent azzal, hogy szép Birodalmunk szétesésére törnek. Kötelességünk és becsületünk parancsa, hogy a legvégsőkig elmenjünk és fegyvert ragadjunk ellenük. És mi vagyonunkat, vérünket, életünket sem kímélve, ki fogunk állni jogos igényeinkért és szent ügyünkért“. E manifesztumot Karl Gerold kiadó Bécsben nyomtatásban is megjelentette.
Jellasics egy másik, nagy hatású felhívásában mindenkit felszólított, hogy csatlakozzon hozzá. A legtöbb császári határvédő zászlóalj (Grenz-Bataillon) az itáliai hadsereghez beosztva már teljes létszámban felállt, ehhez még minden ezred körzetéből 4-5000 horvát önkéntes jelentkezett fegyveres szolgálatra. Jellasics vezérezredes úgy látta, hogy a Birodalom tartományaiban a zűrzavar napról napra növekedett, ezért azonnali cselekvésre szánta el magát. 1848. szeptember 1-én Varasdnál (ma: Varaždin) 45 000 emberével átkelt a Dráván, és benyomult a Magyar Királyság területére. Egy másik, 10 000 horvát felkelőből álló hadoszlop, Roth tábornok parancsnoksága alatt Szlavónia felől, az Dráva alsó szakaszán tört be Magyarországra. Jellasics a többségében horvátok lakta Muraközt (Međimurje) a "magyar uralom alól feszabadított területnek" nyilvánította.
A két hadrakelt sereg gyenge felszereltsége a hadművelet elsietett megindításának következménye volt. A rosszul megszervezett ellátás megnehezítette a magyar területen történő vonulást. Az élelmezést csak a magyar lakosságtól való rekvirálás útján oldhatták meg, ez is akadozott, mert az útjukba eső falvak lakossága elmenekült a közeledő sereg elől, a magyar hatóságok és a népfelkelő egységek pedig mindent megtettek, hogy a horvát sereg előnyomulását nehezítsék és akadályozzák.
[szerkesztés] Visszatérés a császár szolgálatába. A pákozdi kudarc
Az ellene küldött magyar egységek közül Hodosán-nál (ma: Hodošan) a gróf Wrbna könnyűlovassági ezred egyik százada és a báró Kress könnyűlovassági ezred egy százada, majd Marcalinál a teljes gróf Hardegg vértesezred átállt Jellasics oldalára. A bán katonáinak lelkesedése azonban akkor csapott a legmagasabbra, amikor a Siófokon átvonuló Jellasics megkapta I. Ferdinánd császár és király legfelsőbb keze írását, amelyben az uralkodó érvénytelennek nyilvánította 1848. június 10-én kelt manifesztumát, melyben Jellasicsot minden állásából és tisztségből felmentette volt. A császár teljes bizalmáról biztosította a bánt, kinevezte az összes magyarországi haderő főparancsnokának. Jellasics itt értesült arról, hogy a felkelő magyar haderő Bécs felé vonul, hogy a bécsi forradalmat megsegítse.
Miközben Jellasics hadseregével Pest-Buda felé vonult, üzenetet kapott a Veszprémben tartózkodó császári helytartótól, István főhercegtől, az ország nádorától, aki értesítette őt a király döntéséről, mely szerint gróf Batthyány Lajost újabb kormány (Ministerium) alakításával bízta meg. Ennek következtében a Magyar Királyságban megszűnt a törvénytelen állapot, helyreállt a rend, a bán tehát állítsa le csapatainak előrenyomulását, és megbeszélés céljából jelentkezzen a nádornál.
A bán kijelentette, hogy a jelen helyzetben nem állíthatja le hadseregét, de a következő napon kész személyesen tárgyalni Balatonszemesen, a nádor hajójának fedélzetén. Másnap, szeptember 22-én minden készen állt az indulásra, a találkozó azonban – osztrák források állítása szerint – mégis meghiúsult, mert Jellasics kísérete arra gyanakodott, hogy a nádor kíséretének tagjai, a magyar forradalmi kormány emberei, a főherceg tudta nélkül merényletre készülnek a bán ellen. Jellasics nem merte elhagyni csapatainak biztonságát, így a döntő pillanatban tartandó megbeszélésre nem került sor. A magyar források szerint a bécsi udvar figyelmeztette a nádort, hogy ne akadályozza Jellasics tevékenységét, ezért István főherceg, a bánnal való eredménytelen tárgyalás után lemondott nádori tisztségéről és elhagyta Magyarországot.
A bán hadserege 1848. szeptember 26 bevonult Székesfehérvárra. Ugyanezen a napon a király Lamberg Ferenc altábornagyot nevezte ki a magyarországi haderők főparancsnokává. Lamberg kinevezését azonban Kossuth javaslatára a képviselőház érvénytelenítette, a hadsereget ellenállásra szólította föl, és az Országos Honvédelmi Bizottmány kezébe adta a végrehajtó hatalmat. A főparancsnokságot átvenni szándékozó, Pest-Budárare érkezett Lamberget a lakosság felismerte, és a hajóhídon megölték.
Jellasics serege tovább vonult a főváros irányában. Szeptember 29-én a Velencei-tó környékén útját állta az erős védőállást felvett honvédsereg. Az első összecsapás után Móga altábornagy Sukoró felé húzódott vissza. Amikor Jellasics hírt kapott Lamberg altábornagy sorsáról, levélben hívta fel Mógát, forduljon szembe a lázadókkal, "térjen vissza a becsület és kötelesség útjára". Felhívása erdeménytelen maradt. A magyar táborba érkezett országgyűlési küldöttek biztatására Móga Pákozd és Sukoró között megtámadta a bán hadseregét.
A több órán át tartó pákozdi csatában Jellasics serege vereséget szenvedett. Másnap, szeptember 30-án a bán három napos fegyverszünetet kért. Ez alatt akarta bevárni Roth hadtestét, erősítésnek. Közben belátta a vele szemben álló magyar erő túlerejét, saját csapatai hiányos felszereltségét, kimerültségüket a hosszú menetelésben. Úgy ítélte, csapatai nem képesek egy döntő csatát győzelmesen megvívni, emellett a császári főváros zavaros viszonyairól szóló hírek is nyugtalanították. Október 1-én a magyar népfölkelők elvágták utánpótlását Horvátország felől. Mindezt egybevetve, Jellasics úgy döntött, lemond a magyar főváros elfoglalásáról, és a fegyverszünetet kihasználva elvonult Bécs felé. Október 3-án Móga megindult seregével Jellasics után, de támadólag nem volt hajlandó fellépni ellene. Október 4-én V. Ferdinánd király ismét Jellasicsot nevezte ki a magyarországi hadak főparancsnokává, és feloszlatta a magyar országgyűlést.
[szerkesztés] A bécsi forradalom ellen
Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter október 4-én utasította a bécsi helyőrség alakulatait, hogy csatlakozzanak Bécs felé vonuló Jellasicshoz. E hírre október 6-án Bécsben kitört a forradalom, Latourt elfogták és meglincselték. Jellasics Magyaróváron (Altenburg) kapott hírt a hadügyminiszter meggyilkolásáról. Október 7-én a dunántúli népfelkelők, Perczel parancsnoksága alatt Ozoránál megadásra kényszerítették Roth és Filipović (Philippovich) tábornokok Szlavónia felől érkező hadtestét, maguk a parancsnokok is magyar fogságba estek. A magyar képviselőház érvénytelennek mondta ki az uralkodó október 4-i rendeletét. Jellasics szorult helyzetbe jutott, azonnal Bécs felé indult, hogy a város körül állomásozó csapatokkal egyesüljön. A horvát hadtestből egy 14 000 fős csapattestet kikülönített, és Todorović (Theodorovich) altábornagy parancsnoksága alatt a stájer határvidékre küldte őket, Horvátország védelmére.
Október 10-én a bán előőrsei Bécs elővárosában, a Laaer Berg-en álltak. Egyesültek a Gróf Auersperg altábornagy hadsereggel. A bán csapataihoz csatlakozott a Pozsonyból érkező Karger hadosztály, Gróf Wallmoden vértes ezred, és a Ferenc József főherceg dragonyos ezred. A bécsi forradalmi bizottmány a magyar kormány segítségét kérte.
Október 15-én a császár Windischgrätz herceget táborszernaggyá (Feldmarschall) léptette elő, és kinevezte az Isonzón inneni valamennyi haderő főparancsnokává. Csehországból folyamatosan csapaterősítések érkeztek hozzá. Jellasics bán mostantól Windischgrätz herceg alárendeltségében működött. Október 21-én az osztrák határon álló magyar népfelkelők (Móga János parancsnoksága alatt) visszavonultak az egyesült császári haderő túlereje láttán.
Október 22-ére befejeződött Bécs szoros körülzárása (cernírozás). A bán parancsnoksága alatt álló 1. hadtest Kaiser-Ebersdorf-tól Himberg-ig (Bécs déli részén) állt fel, egyrészt a magyar népfelkelők támadásának elhárítására, másrészt a Bécsből Schwechat felé vezető út biztosítására. Október 24-26 között szórványos csatározások folytak az Augarten és a Práter negyedekben, október 28-án a császári erők általános támadást indítottak Bécs ellen. Jellasics csapatai a Landstrasse, Erdberg és Weissgerber elővárásokban harcoltak. A délelőtt 11 órakor kezdődő harc délután 4 órára befejeződött. Hartlieb von Wallthor altábornagy hadosztálya kemény közelharcban, barrikádok elleni rohamokban foglalta nyomult a belvárosig, és foglalta el a Schwarzenberg Palotát és a Heumarkt kaszárnyát.
[szerkesztés] Bécs felmentése, Windischgrätz dunántúli offenzívája
Miközben a Windischgrätz és Jellasics leverték a bécsi forradalmat, Móga tábornok magyar felkelőkből álló hadserege, amely október 21-én az magyar határra vonult vissza, a táborba érkező Kossuth Lajos személyes utasítására – immár elkésve – ismét megindult Bécs felé. Október 28-án átkeltek a Lajtán, 29-én a Fischa folyón is. Október 30-án Schwechat-nál megtámadták Jellasics erőit. Egész napos tüzérségi harc alakult ki, bán csapatai azonban este ellentámadást tudtak indítani. A Zeisberg tábornok vezette támadás a magyar felkelőket visszavetette és szétszórta. A Schwechat-i csatavesztés után Móga tábornok lemondott a főparancsnokságról, helyére Kossuth Görgey Artúr tábornokot nevezte ki.
Október 31-én a császári csapatok elfoglalták Bécs belvárosát is. Három heti tűzszünet következett, ezt a hadsereg újjászervezésére, a felszerelés pótlására használtak fel. 1848.december 2-án V. Ferdinándot az udvari kamarilla lemondatta minden császári és királyi címeiről unokaöccse, Ferenc József főherceg javára. December 13-án Windischgrätz főereje átlépte a magyar határt, megindult a Magyarország elleni hadjárat. December 16-án Jellasics hadteste Bécs felől nyomult be Magyarországra, Parndorf-nál, a Fertő-tó mellett vereséget mért a magyar csapatokra. Folyamatos harcokban előrenyomulva elfoglalták Mosont (ném: Wieselburg) és Magyaróvárt (ném: Altenburg). December 27-én Windischgrätz bevonult Győrbe, a város kulcsait küldöttség adta át a tábornagynak.
Jellasics bán Ottinger lovasdandárját küldte a főváros felé visszahúzódó magyar sereg üldözésére. December 28-án Bábolna mellett megtámadták és szétverték a magyar utóvédet, 70 tisztet és 700 honvédet fogságba ejtettek. Jellasics főereje Pest-Buda felé nyomult. Miután tudomására jutott, hogy Perczel tábornok hadteste Mór-nál állomásozik, december 30-án Jellasics kitérőt tett, és támadást intézett az előörsök ellen. A lassan visszavonuló magyar sereget, Ottinger és Hartlieb dandárjainak megérkezésekor, Jellasics teljes erejével megtámadta, és súlyos vereséget mért rá. 23 tiszt és 2000 honvéd esett a császári erők fogságába. A móri vereséggel elveszett a Pest-Buda védelmének lehetősége, a kormány elhagyta a fővárost. 1849. január 3-án Görgey Téténynél még sikeres utóvédharcokkal lassította a bán előrenyomulását, de január 5-én Windischgrätz hadserege, és vele Jellasics bán 1. hadteste bevonultak a kiürített Pest-Budára.
[szerkesztés] További hadműveletek a magyar felkelés ellen
Pest-Buda elfoglalása után a nagyobb hadműveletek szüneteltek. Windischgrätz katonai diktatúrát vezetett be, elfogatta Batthyány Lajost, és feltétlen megadást követelt. Debrecen felé való továbbnyomulását megakasztotta, hogy Perczel január 22-én visszafoglalta Szolnokot, január 25-én Abonynál is győzelmet aratott. Kossuth Görgey helyett Dembinszky Henriket nevezte ki főparancsnoknak, aki stratégiai ellentámadást kísérelt meg, de február 26-27-én Kápolna mellett vereséget szenvedett. Ekkor Jellasics azt az utasítást kapta Windischgrätztől, hogy a parancsnoksága alatt álló 1. hadtesttel gyors menetben vonuljon Jászfényszaru felé. A hadtest addig a Szolnok, Nagykőrös, Abony, Cegléd és Pest vonalán volt széthúzva. Március 4-án Klapka megtámadta Jellasics menetoszlopát, de Tápióbicskénél Jellacsics utóvédje, az otočanyiak szuronyrohamával visszavonulásra késztette Klapka csapatát. Március 5-én Damjanich elfoglalta Szolnokot.
A csata után Jellasics bán új parancsot kapott, Jászfényszaru helyett Gödöllőre kellett vonulnia. A kápolnai csatavesztés miatt leváltott Dembinszky helyére lépő Görgey április 1-én megindította a stratégiai ellentámadás bevezető hadműveleteit. A Hatvani győztes csata után április 2-án Tápióbicskénél Jellasics két dandárja megütközött Damjanich hadtestével, vereséget szenvedtek és a hegyek közé szorultak vissza. Április 6-án véres csatára került sor Isaszegnél a honvéd fősereg és a császári főerő (Jellasics és Schlik hadtestei) között. A csata Windischgrätz súlyos vereségével végződött, a császáriak a pesti Rákospatakig vonultak vissza. Április 14-én a debreceni magyar országgyűlés, Kossuth követelésére megszavazta a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztását.
A csatavesztés nyomán Windischgrätz herceget felmentették a főparancsnokság alól, helyére Welden táborszernagy került. Az időközben táborszernaggyá előléptetett Jellasics azt a parancsot kapta, hogy az 1. hadtestből, és az Al-Dunánál szétszórtan ténykedő hadtestekből szervezze meg az Délvidéki Hadsereget. Ez a seregtest 15 800 gyalogost, 5100 lovast számlált, 74 ágyúval rendelkezett. A hadműveleti terv szerint azonnal, április 24-én a Duna mentén Eszékre (ma: Osijek, Horvátország) vonultak.
A vonulás folyámán a bánnak féken kellett tartani a jól szervezett dunántúli népfelkelőket.Pécs környékére, ahol a felkelők a legaktívabban működtek, Ottinger erős különítményt küldött ki, az elfogottakat a haditörvények szerint kivégeztette. Jellasics bánnak közben a Horvátországból érkező hírek miatt rövid időre Zágrábba kellett utaznia, hogy a néphangulatot, amely a hadi események miatt megingott, kemény kézzel ismét a császárság ügye mellé állítsa. Időközben I. Ferenc József császár és király Welden helyére Haynau táborszernagyot nevezte ki a császári haderő főparancsnokának. Az eddigi hibás döntések a császári osztrák haderőt olyan helyzetbe hozták, hogy a déli hadsereggel nem tudott együttműködni, így védekezésre volt kárhoztatva.
[szerkesztés] Harcok a Délvidéken
1849 május második felében Jellasics bán Eszékről Vukovár, Újlak (Ilok), Karlóca (Sremski Karlovski), Tárnok (Tovarnik) és Ürög (Ireg) felé nyomult, saját főhadiszállását Árpatarlón (Ruma) rendezte be. Nehéz helyzetben volt. A hibák, melyeket az eddigi császári főhadparancsnokok elkövettek, amelyek következtében az Osztrák Császárság az Orosz Birodalom segítségére szorult, itt délen is éreztették hatásukat. Hiányt szenvedtek ruházatban, fegyverzetben, felszerelésben. A kolera megdöbbentő pusztítást végzett a hadseregek állományában.
A szerb felkelők, Kuzman Todorović (Theodorovich) parancsnoksága alatt kevés sikert értek el, a magyar haderő fokozatosan felülkerekedett velük szemben. A honvédsereg elfoglalta és megerősítette Péterváradot (Petrovaradin), minden irányból erősítéseket kapott. A felkelt vidék lakossága titokban vagy nyíltan a magyar forradalom mellett állt, így a honvédség bőséges ellátmányhoz juthatott. Perczel Mór, a IV. (bácskai) hadtest parancsnoka április folyamán elfoglalta Szenttamást, felmentette a körülzárt Péterváradot, vereséget mért Todorović erőire, májusban bevonult Pancsovára, majd Bemmel együttműködve elfoglalta a Temesközt is.
A bán, elvágva minden támogatástól, magára hagyva védekezésre rendezkedett be. Hadtestének 1849 június elejéig kevés megjegyzésre érdemes hadművelete volt: Egy Pétervárad előtti üteg sikeres megtámadása, két magyar támadás visszaverése a Titeli fennsíkon, és Perczel seregének június 4-i sikertelen kitörése a Péterváradi erődből. A császári hadak átszállítása Szalánkeménnél (Slankamund) igen lassan haladt.
Az utánpótlás gondja, melyre a kifosztott Szlavóniából és Szerémségből már nem számíthatott, arra a döntésre vezette Jellasicsot, hogy elmozduljon a Ferenc-csatorna mentén, kapcsolatot keressen a császári főerővel, és elfoglalja a Zombor-Dunaföldvár vonalat. Június 5-én megindult ebben az irányban. 6-án balszárnya Káty (Kać) község mellett állt, a derékhad (lovasság, tüzérségi tartalék) a kátyi erdő mögött, jobbszárnyának széle Zsablya (Josefsdorf) falunál. Perczel Mór, a bácskai hadtest parancsnoka egyidejű támadásra készült Jellasics hadteste ellen, frontálisan és a szárnyakon is. Június 6-án éjjel kivonult Újvidékről Káty irányában. Június 7-én reggel a szárnyak elleni sikeres magyar támadás közben az erdőből váratlanul kitörő császári lovasság rohama megzavarta Perczel egységeit, menekülés kezdődött, a kátyi csata elveszett.
Június 11-ről 12-re virradó éjszaka a bán csapatai sikertelenül kísérelték meg Újvidék bevételét. Jellasics csapatai megrohanták a védősáncokat, Újvidék városa a tüzérségi tűzben romhalmazzá vált, de a védők a támadást visszaverték.
Június 24-én Jellasics hírt kapott, hogy Tóth Ágoston parancsnoksága alatt egy magyar hadtest áll Óbecse mellett, és az ottani hajóhídról a Tisza mindkét partján lévő sáncokat és ütegeket löveti. Elhatározta, hogy támadást intéz e hadtest ellen. A június 24-ről 25-re virradó éjszakán a bán serege Szenttamásnál átkelt a Ferenc-csatornán és Óbecse felé nyomult. 25-én reggel Jellasics támadást indított a Tóth Ágoston hadteste ellen. A hatásos tüzérségi támogatás kivetette a magyar védőket állásaikból, a rohamozó császári derékhad elfoglalta az óbecsei hajóhidat és a hídfőket.
Óbecsét azonban Vetter Antal tábornagy június 28-án sikeres rajtaütéssel visszafoglalta. Ez meghiúsította Jellasics tervét, hogy észak felé kiszorítsa a honvéd haderőt a Bácskából. Július 6-án Guyon Richárd az észak-bácskai Kishegyesnél (ma: Mali Iđoš, Szerbia) visszavonulásra késztették Ottinger lovasdandárát.
Július 14-én Kishegyes, Feketehegy (Feketić) és Szeghegy (Sekić, ma: Lovćenac) között Vetter Antal és Guyon Richárd legyőzték Jellasics bán hadseregét. A csata előzménye, hogy Július 13-án éjjel Jellasics nagy erőkkel (12 000 emberrel, 79 ágyúval) megindult Verbászról, hogy a Krivaja patak stratégiailag fontos völgyét meglepetésszerű támadással megszállja. Guyon tudomást szerzett a bán hadmozdulatáról, és Július 13-ról 14-re virradó éjszaka 7000 emberrel és 42 ágyúval felvonult a patak mentén, szárnyaival a Dunára és a Tiszára támaszkodva. A váratlan éjszakai rajtaütést tervező Jellasics elővédje éjszaka érkezett a patakhoz, a magyar tüzérség megsemmisítő tűzzel áraszotta el, és megakasztotta előrenyomulását. Július 14-én hajnalban Jellasics – csapatai túlerejében bízva – rohamokat indított, részben személyes irányítása mellett, de csak időlegesen tudta visszavetni a magyar honvédséget a Feketehegy–Szeghegy vonalig. A honvéd haderő és a bácskai önkéntesek sorra visszaverték a túlerőben lévő császáriak megújuló rohamait. Jellasicsnak hamarosan teljes visszavonulást kellett elrendelnie. Ez volt a magyar szabadságharc utolsó győzelmes csatája. (Érdekes egybeesés, hogy a szabadságharc első győzelmes csatájában, 1848. szeptember 29-én Pákozdnál szintén Jellasics volt az ellenfél). Ez a csata egyben az utolsó jelentős esemény, amelyben Jellasics bán, déli hadszíntéri parancsnokként résztvett.
Temesvár eleste után Jellasics arra törekedett, hogy csapatait egyesítse a Haynau táborszernagy parancsnoksága alatt álló császári főerőkkel. Hátrahagyott egy különítményt Pétervárad cernírozására (szoros ostromgyűrűben tartására), a többiekkel Temesvárra vonult. Miután a világosi fegyverletétellel a hadiesemények lezárultak, a bán 1849 augusztus végén a hadszíntérről egyenesen Bécsbe, a császári főhadiszállásra (Hoflager) utazott. Résztvett a Horvátország, Szlavónia, és a katonai határőrvidék újjászervezéséről folyó megbeszéléseken, ahol kiváló helyi ismeretei révén döntő szava volt a háború utáni rendezésekben.
[szerkesztés] A magyar szabadságharc leverése után
A béke helyreállítása után Jellasics visszatért Horvátországba, ahol a haza megmentőjeként ünnepelték. I. Ferenc József császár a "lovagias karcost" (1849. július 29-én kelt uralkodói leiratában) a Mária Terézia-rend parancsnoki keresztjével tüntette ki.Megkapta továbbá a katonai érdemkeresztet, a Lipót-rend nagykeresztjét. 1854. április 24-én grófi rangra emelték, ez a cím két öccsére (Anton és George) is átszármazott. Titkos belső tanácsossá, császári kamarássá és ezredtulajdonossá nevezték ki E minőségében 3 ezred tulajdonosa lett: a 46. gyalogezredé, valamint a 10. és 11. bánáti ezredeké. A császári jutalmak mellett külföldi uralkodóktól is kitüntetéseket kapott: az orosz cártól, Szászország királyától, Hannover királyától, Párma hercegétől. A hivatalos szóhasználat szerint "polgárháború" (azaz a magyar szabadságharc után újjászerveződő császári államszervezet új képviselőjeként Jellasics József (Joseph Jelačić von Bužim) bán már úgy térhetett vissza Zágrábba, mint Horvátország, Dalmácia és Szlavónia kormányzója és katonai főparancsnoka, Fiume (Rijeka) kormányzója. Zágrábban élt haláláig, a császár meghívására gyakran utazott Bécsbe, politikai megbeszélekre.
Jellasics feltétlen császárhűsége jelentősen hozzájárult a bécsi és a magyar forradalom bukásához, az Osztrák Császárság fennmaradásához. A Birodalom kormányzati rendszerében a neoabszolutista irányzat kerekedett felül, amely Bach, Schwarzenberg és Schmerling nevéhez köthető. Emiatt Jellasics, a birodalmi centralizmus kérlelhetetlen megtestesítője, a liberálisok és a demokraták szemében gyűlölt figurává vált. I. Ferenc József uralkodásának első éveiben széltében-hosszában terjesztették, hogy az uralkodói proklamációk bevezető szavaiban (Mi, Ferenc József", németül "WIR Franz Joseph") valójában a WJR rövidítés rejtőzik: "Windischgrätz, Jellasics, Radetzky", három hadvezér, a forradalmak leverői, akiknek uralmát köszönheti.
Jellasics 1850. július 23-án feleségül vette Sophie von Stockau grófnőt. Házasságuk gyermektelen maradt. A háború után a bán korábbi lírai verseinek sajtó alá rendezésével fogalkozott, ezek 1851-ben Bécsben megjelentek, aranyozott díszkiadásban, a bán arcképével ("Gedichte", Wien 1851, Braumüller kiadó, 5 rézkarccal és nyomatokkal). 1859-ben, elmeállapotát is befolyásoló hosszú betegség után bekövetkezett halálakor egész Horvátországban meggyászolták. Halála másnapján (május 21-én) bebalzsamozták. Kívánsága szerint a Zaprešić-hez tartozó Novi dvori kápolnájában temették el.
Jellasics József (Joseph Jelačić von Bužim) Horvátország, Dalmácia és Szlavónia bánja maradt haláláig (1859). A Habsburg Birodalom horvát területei a Magyar Királyságtól elcsatolva maradtak, egészen 1867-ig. A Habsburg-ház és a Magyar Királyság közötti Kiegyezés keretében a magyar fél kívánságára Horvátország és Szlavónia ismét a Magyar Koronához került (1918-ig).
Paul Schulz császári-királyi pénzügyi tisztviselő megalapította a Jellasics-Alapítványt (Jelačić-Stiftung) hazafias gyűjtésekből, az 1848-49-es hadjáratokban megrokkant határőrök és családjuk segélyezésére, később a szolgálatban kitűnt határőr családapák támogatására. Az odaítélés joga Josip Jelačić bánt illette, halála után ez a jog a mindenkori horvát bánt, vagy Horvátország kormányzóját illette. Lásd Osztrák Katonai Évkönyv (Militär-Schematismus).
[szerkesztés] Személyének értékelése, utóélete
A horvát nép számára (Jellasics József) bán személye mindmáig a horvát nemzeti identitásra, önálló, független állami létre való törekvések jelképe. Ausztriában a forradalom leverésében és a Birodalom megmentésében játszott szerepét értékelik pozitívan. Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc elleni erőszakos fellépése, Horvátországnak a Magyar Koronától való elszakítása, magyarellenes megnyilatkozásai miatt személyét a magyar történelemben negatívan értékelik.
1854. május 1-én Janko Kaumauf, Zágráb akkori polgámestere egy Jellasics-emlékmű felállítását javasolta a főváros központjában. A városi tanács megszavazta a döntést. 1855-ben országos gyűjtést szerveztek. 1864-ben Anton Dominik Fernkorn bécsi öntödéjében elkészült a lovas szobor, melyet 1866. december 17-én ünnepélyesen felavattak.
Az emlékművet Zágráb főterén állították fel, mely a Jellasics-tér (Trg Bana Josipa Jelačića) nevet kapta. Úgy helyezték el, hogy kardjával fenyegően Magyarország felé mutasson. A második világháború után a kommunista Jugoszlávia kormánya eltávolította. Az 1990-es demokratikus fordulatot követően ismét felállították, ezúttal dél felé fordítva. A jugoszláv kommunisták által átkeresztelt tér visszakapta Jellasics bán nevét. A függetlenné vált Horvát Köztársaság új nemzeti fizetőeszközén (a 20 kunás bankjegyen) Josip Jelačić bán arcképe látható.
Az 1990-es rendszerváltás után a Magyar Köztársaság első demokratikus kormánya diplomáciai eszközökkel és fegyverszállításokkal is támogatta a függetlenségéért (Szerbia ellen) harcoló Horvátországot. E közeledés keretében kölcsönösen jelképes baráti gesztusokat tettek. A Jellasics-szobor fenyegően kinyújtott kardja ma Magyarország helyett Szerbia felé mutat. A magyar kormány cserében megváltoztatta a magyar honvédség emléknapjának dátumát. A Jellasics vereségére emlékeztető szeptember 29-e, az 1848-as pákozdi csata napja helyett 1991 óta a magyar honvédség napját május 21-én, Buda 1849-es viszavívásának (vitatott jelentőségű) évfordulóján ünnepeljük.
[szerkesztés] Források
Hirtenfeld (J.), Ban Jelačić. Biographische Skizze (Wien 1861. Geitler. Gr. 8°.). — Pejaković (Stephan), Aktenstücke zur Geschickte des kroatisch-slawonischen Landtages und der nationalen Bewegung vom Jahre 1848. Mellékletében: a tartományi gyűlés legfontosabb aktái 1861-ből, stb. (Wien 1, Mechitaristen, gr. 8°.). — Le généralfeldzeugmestre baron Jellachich de Busin, ban de Croatie, d’Esclavonie et de Dalmatie (Paris 1852, 4°.) — Österreichischer Courier (allgemeine Theater-Zeitung), herausg. von Ad. Bäuerle (Wien, gr. 4°.) XLI Jahrg. (1848), Nr. 233, S. 938; Nr 267, S. 1074; Nr. 287—292: „Biographie". — Österreichischer Soldatenfreund, herausg. von J. Hirtenfeld (Wien, 4°.) I. Jahrg. (1848), Nr. 24. — Leptir za godinu 1860. Izdao Ljudevit Vukotinović (Agram 1860, Dr. Lj. Gaj, 12°.) p. VII-XLII. — Rittersberg, Kapesní slovníček, d.i. Kleines Conversations-Lexikon (Prag 1850, 12°) Theil I, S. 809—870. — Hirtenfeld (J.), Der Militär-Maria Theresien-Orden und seine Mitglieder (Wien 1857, Staatsdruckerei, 4°.) S. 1420 u. 1752. — Österreichisches Militär-Konversations-Lexikon (Wien 1850 u. f., gr. 8°.) Bd. III, S. 312. — Männer der Zeit. Biographisches Lexikon der Gegenwart (Leipzig 1859, C. B. Lorck, 4°.) I. Serie, S. 325. [Ez a cikk azt tartalmazza, hogy Jelačić először a Mária Terézia Katonai Akadémiára (Theresianische Militär-Akademie), azaz a Theresianum-ba járt, ahol a leendő bán civil állami tisztségviselői kiképzést kapott, és ennek befejezése után lépett be egy lovassági ezredbe.] — Magazin für die Literatur des Auslandes, herausg. von Lehmann (Berlin, kl. Fol.) 1848, Nr. 127: „Jellachich der Kroatenhäuptling“; Nr. 129—131: „Kossuth und Jellachich“. [A „Revue des deux mondes“-ból E. von Langsdorff által lefordított cikk] — (Steger, Fr. Dr.), Ergänzungs-Conversations-Lexikon (Ergänzungsblätter) (Leipzig und Meißen, gr. 8°.) Bd. IV, S. 87. — Zur Geschichte des ungarischen Freiheitskampfes (Leipzig 1851, Arnold'sche Buchhandlung, 8°.) Bd. II, S. 27, 45. — Die Gegenwart. Eine encyklopädische Darstellung der neuesten Zeitereignisse für alle Stände (Leipzig 1848 u. f., 2er. 8°.) Bd. I, S. 499. — Didaskalia. Blätter für Geist, Gemüt und Publicität (Frankfurt a. M. 4°.) 1848, Nr. 278 [aus Steiermark 20. September]; 1859, Nr. 147 u. 148. — Luna. Belletristisches Beiblatt zur Agramer Zeitung, 185l, Nr. 7—1l.: „Erinnerungen aus dem Feldzuge in Ungarn. Von einen, k. k. Offizier" betrifft ausschließlich den Ban Jelačić). — Strack (Joseph), Die Generale der österreichischen Armee (Wien 1850. Jos. Reck, fl. 8°.) S. 324—364. — Freiherr von Jellachich, Banus von Kroatien. Kurze und wahrhafte Lebensbeschreibung dieses interessanten Mannes (Wien, im Oktober 1848 gedruckt bei Franz Edlen von Schmid, kl. Fol. [igen különös röplap]. — Manifesztum, Jelaćić Bán aláírásával (Nyomda dátuma: Wien, Szeptember 1848, nyomtatta Carl Gerold, Imp. Folio) [igen különös, ritka és érdekes irat]. — Kantzer's Album (Aachen 1848, kl. 4°.) S. 359: „Jellachich als Dichter“. — Vehse Österreichs Hof und Adel (Hamburg, Campe 8°.) Bd. XI, S. 58, 60. — Der Demokrat (vorm. Wanderer) (Wiener Journal, 4°.) 1848, Nr. 220. — Austria. Österreichischer Universal-Kalender (Wien, Klang. gr. 8°.) X. Jahrgang (1849), S. 384, 354. — Allgemeine Modenzeitung, herausg. von Diezmann (Leipzig, Baumgärtner, 4°.) 1848, S. 199. — Die Geißel. Tageblatt aller Tageblätter. Redigirt von J. F. Böhringer (Wien, 4°.) 1848, Nr. 68 und 78. — Pannonia. Beiblatt zur Preßburger Zeitung, 1848, Nr. 19 „Jellachich als König der Kroaten“. — Blaze de Bury (Henry), Souvenirs et récits des campagnes de l’Autriche — Balleydier (Alph.), Histoire de la guerre de Hongrie. — Nouvelle Biographie générale… publiée par MM. Firmin Didot frère, sous la direction de M. le Dr. Hoefer (Paris, 8°.) Tome XXVI, p. 646. — Nagy (Iván), Magyarország családai czimerekkel és leszármazási táblakkal, d. i. Die Familien Ungarns mit Wappen und Stammtafeln (Pest 1859, Mor. Ráth, 8°.) Bd. V, S. 33ö [ugyanezen munka más fejezeteivel összehasonlítva nagyon felületes csinálmány]. — Gothaisches genealogisches Taschenbuch der freiherrlichen Häuser (Gotha, Perthes, 32°.) V. Jahrg. (l853), S. 284. — Gothaisches genealogisches Taschenbuch der gräflichen Häuser (Gotha, Perthes, 32°.) Jahrg. 1858, S. 364; Jahrg. 1860, S. 382; S. 382; Jahrg. 1862, S. 382. — Die Jellacsichiade. Heldengedicht in 5 Gesängen (Leipzig 1850, Heil u. Lomp., 15°.) [e nagyon piszkos költemény szerzőjét bécsi írói körökben gyanítják].
Based on work by