Szilárd Leó

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Szilárd Leó Oxford közelében 1936-ban

Szilárd Leó (Budapest, 1898. február 11. - La Jolla, Kalifornia, USA, 1964. május 30.) magyar származású amerikai fizikus. Az első, aki felismerte, hogy nukleáris láncreakció (és az atombomba) létrehozható. Mivel félelmetes lehetőségnek tartották, hogy először a náci Németország fejlessze ki az atombombát, meggyőzték Franklin D. Rooseveltet, hogy nekik kell elsőnek lenniük. Részt vett az erre irányuló Manhattan-tervben.

[szerkesztés] Életrajz

Spitz Leó néven született Budapesten egy középosztálybeli zsidó család legidősebb gyermekeként 1898. február 11-én, a műszaki és tudományos fellendülés korában, mikor az emberek elégedettek voltak a civilizáció vívmányaival. Apja sikeres mérnök volt. 1900-ban a család Szilárdra választotta a nevét. Koraérett gyermek volt. 13 éves korában elkezdett a fizika iránt érdeklődni. Húga, Szilárd Rózsi egyik visszaemlékezésében megemlíti, hogy mikor másik bátyja, Béla difteritiszt kapott és el kellett tőlük különíteni, Leó összeeszkábált egy kisméretű, drót nélküli távíró berendezést, és a lakás egyik végében a leadót, a másikban a vevőt állította fel, s így beszélgettek testvérükkel. 1908-tól 1916-ig a VI. kerületi Reáliskolába járt Budapesten. 1917-ben behívták az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe tüzérnek. Később tisztképzőbe került, de sorozatos influenzája miatt tartalékos állományba helyezték és leszerelték az I. világháború végén. A Műszaki Egyetemen kezdte meg tanulmányait, de a politikai feszültség és a megfelelő oktatási lehetőség hiánya miatt 1919-ben, öccsével Berlinbe költözött.

[szerkesztés] Németország

Berlinben a Műszaki Egyetemen (Technische Hochschule) tanult, de mindenek előtt Albert Einstein, Max von Laue, Erwin Schrödinger, Walter Nernst és Fritz Haber (akik akkoriban Berlinben tanítottak) bűvkörébe került és hatásukra a fizikára kezdett összpontosítani. 1921-ben abbahagyta műszaki tanulmányait és átiratkozott a Berlini Egyetemre (University of Berlin), ahol fizikát tanult többek között Max von Laue-tól. Egyik előadás után megmutatta munkáit Einsteinnek, aki felfigyelt rá, s ezt követően Szilárd gyakran hazakísérte a folyóirat-olvasóból. 1922 augusztusában „cum laude”-vel doktorált, miután közreadta disszertációját „Entrópiacsökkentés termodinamikai rendszerben intelligens lény hatására” címen, amely igen nagy feltűnést keltett szakmai körökben. Ebben, korát messze megelőzve vizsgálja - és lényegében tisztázza -, az értelem információtermelő szerepének és a hőtan II. főtételének összefüggését, amit ma az informatika és az agykutatás kiindulópontjának, az információelmélet és a kibernetika előfutárának tekintenek. Neumann János jelentős mértékben erre épített a kvantummechanikai méréselmélet kidolgozásakor. Posztdoktori munkáját a berlini Kaiser Wilhelm Főiskolán kezdte el Hermann Mark-kal. Itt készítette tanulmányait a „Kristályban szabálytalanul szóródó röntgensugarak” és „A röntgensugarak kristályban való polarizációja visszaverődéskor” címen. 1924-ben megkezdte 3 éves asszisztensi munkáját a Berlini Egyetem Elméleti Fizika tanszékén. Korai dolgozatai közül számos foglalkozott soha el nem végezhető gondolati kísérletek logikai konzekvenciájával. 1930-ban itt, Berlinben találkozott jövendőbeli feleségével, Gertrude Weiss-szel.

1925 és 1933 között több szabadalma is született, ebből nyolc Albert Einsteinnel. 1929-ben nyújtotta be a részecskegyorsító szabadalmát, 1931-ben az elektronmikroszkópét, majd 1931. március 2-án tették közzé a legsikeresebb Einstein-Szilárd szabadalmukat, amely egy új típusú hűtőszekrényre vonatkozott. Szilárd és Einstein egyik nap szörnyű tragédiáról olvasott az újságban: egy család megfulladt, mert éjszaka mérges gáz (kéndioxid) szabadult ki a jégszekrényük hibás szelepéből és beszivárogott a hálószobába. Ekkor kijelentették: találni kell valami megoldást a szivattyúzásra, amely nem okoz balesetet. És ekkor megalkották az elektromágneses szivattyút. Ebben az volt újszerű, hogy nem tartalmazott könnyen meghibásodható forgóalkatrészt vagy dugattyút, hanem a folyékony fém elektromágneses továbbításával történt a hűtés. Remélték, hogy a felfedezés érdekelni fogja az AEG-t, s habár nagy hangja miatt sosem lett belőle termék, az elvet hatékonyan használták 1942-ben az Amerikai Egyesült Államokban az atomreaktor fejlesztésénél és ma is ezen az elven hűtik a tenyész-reaktorokat. Ebben az időszakban tanársegédként dolgozott, majd egyetemi magántanár lett. Több elméleti fizika előadást tartott Erwin Schrödingerrel és Neumann Jánossal, valamint magfizikát és kémiát Lise Meitner-rel. 1932-ben az Egyesült Államokba látogatott és megkísérelt megszervezni egy tudományos bojkottot Japánnal szemben tiltakozásul Japán Kínával szembeni agressziójával.

[szerkesztés] Anglia

1933-ban Adolf Hitler vette át a hatalmat Németországban. Szilárd megérezte az új idők szelét: „Bepakoltam két bőröndömet, hogy bármelyik pillanatban elhagyhassam az országot.” A Reichstag felgyújtása után elérkezettnek látta az időt és felszállt a bécsi gyorsra. A kocsik kongtak az ürességtől. Másnap azonban már fel sem lehetett férni erre a vonatra és a nácik a határon megállították a kocsikat és kiszállították a zsidókat. „Az embernek nem kell sokkal okosabbnak lennie a többinél, ha boldogulni akar az életben, az is elég, ha csak egy nappal megelőzi őket” gondolt vissza erre a szerencsés, ám nagyon is tudatos menekülésére. Csak rövid ideig tartózkodott Bécsben, majd március végén Angliába költözött. „Gyermekkoromban két dolog érdekelt: a fizika és a politika, de soha nem gondoltam, hogy e két terület valaha kapcsolatba kerül egymással. Valószínűleg politikai tájékozottságomnak köszönhetem, hogy életben maradtam, s a fizikának köszönhetem, hogy érdekes az életem” - emlékezett vissza később Szilárd. Londonban T.A. Chalmers-szel dolgozott együtt a St. Bartholomew Kórházban. A Szilárd-Chalmers folyamat, amit itt dolgoztak ki, nemcsak rendkívül érdekes és eredeti, hanem nagy a gyakorlati jelentősége a radioaktív preparatív technika szempontjából is. E folyamat tette lehetővé azt, hogy egy elemből neutron-besugárzással annak egy radioaktív izotópja majdnem hordozómentesen előállítható, és lényegében egyszerű fizikai, kémiai módszerekkel elkülöníthető. Szilárd rengeteg menekült tudósnak szerzett állást az angol egyetemeken Hans Bethe segítségével, aki a következőket mondta róla: „Szilárd mindenütt feltűnt, ahol tudományos viták zajlottak, sokunknak úgy tűnt, hogy egyszerre akár több helyen is képes különös részecskék módjára materializálódni, majd újra eltűnni, hogy másutt, egészen váratlan helyen és időben újra felbukkanjon.” Szilárd rábírta Sir William Beveridge-et, hogy megalapítsa az Academic Assistance Councilt, egy szervezetet, melynek célja, hogy segítsen a náci Németországból elüldözött tudósoknak. Ebben a periódusban rengeteg szabadalmat nyújtott be és különböző vállalkozásokban vett részt, melyekből megélhetését biztosította.

Lord Ernest Rutherford és társai felfedezték hogy az atom lényegében üres térből áll, mert az elektronok egy parányi atommag körül mozognak és, a mag néhány ezerszer kisebb, mint maga az atom, ami általában stabil és változatlan, ám néhány esetben hirtelen szétesik és más kémiai elemmé alakul, ezt nevezik radioaktivitásnak. A radioaktív elemek atomja közül egyszerre általában csak néhány darab bomlik el, a fizikusok azonban felismerték, hogy ha a rengeteg atommagot sikerül egyidejűleg bomlásra késztetni, akkor egy hatalmas robbanás keletkezik, és mérhetetlen energia szabadulna fel. Akkoriban egyes fizikusok azt tartották, hogy a Nap energiáját is a magreakciók adják. 1934-ben, Londonban, a Royal Societyben Rutherford előadásában az atommag hatalmas energiájáról beszélt, de kijelentette, hogy atomenergia gyakorlati felhasználása lehetetlen, mert folyamatot a Földön nem lehet létrehozni. Az előadásról hazatartó Szilárd Leót azonban irritálta, hogy valamit megvalósíthatatlannak mondanak (más források szerint Szilárd nem vett részt az előadáson, csak a London Timesból értesült Rutherford véleményéről). Az általa is terjesztett hagyomány szerint, amikor később London belvárosában, a Southhampton Lane-en ballagva megállította egy piros lámpa, akkor ötlött eszébe a neutronok láncreakciója, mint az atomenergia kiszabadításának lehetősége. (Barátai szerint azonban ezen legendában van némi szépítés, ugyanis Szilárd sosem állt meg a piros lámpáknál.) A gyakorlati megoldást a következőkben látta: ha lenne egy olyan kémiai elem, amely két neutront bocsát ki, miután elnyelt egy neutront, amely megfelelően instabil, akkor ezzel az elemmel létre lehet hozni a nukleáris láncreakciót, ha fel lehetne halmozni belőle a kritikus mennyiséget. Ez volt a későbbi atombomba-elmélet receptje. Felfedezése nemcsak felvillanyozta, hanem meg is rémítette. 1934-ben és 1936-ban két szabadalmat jelentett be a British Admirality-nek. Egy nyilvánost, melyben homályosan utal az energiatárolásra és egy titkosat, amely a bomba elvét írta le, de nem tudta melyik elemmel tud a láncreakcióban részt venni. Nyolcezer fontot kért, hogy megvizsgálhassa a periódusos rendszer elemeit. Azt akarta kideríteni, hogy melyik elemnél következik be egy neutron hatására olyan magreakció, amely két neutront termel, s így a szaporodó neutronok a magreakciók lavinaszerű áradatát idézik elő. A szabadalomi leírásban a neutronduplázó elem lehetőségeként a berilliumot, brómot és az urániumot javasolta, és megemlítette, hogy az önfenntartó láncreakció csak egy kritikus tömeg felett lehetséges. Kérését azonban visszautasították és a pénzt nem kapta meg. Szilárd később kijelentette, hogy Nobel-díjat kellett volna kapnia, amiért nem végezte el a kísérletet, hiszen akkor pár évvel előbb született volna meg maga az atombomba, s ez a tény megváltoztatta volna az egész emberiség történelmét.

1935-ben megkapta a menekült státuszt és folytatta magfizikai kutatásait a Clarendon Laboratory-ban, Oxfordban. Ekkor az irídiumra koncentrált, amely különös izotópaktivitást mutatott. Nem tudta meggyőzni kollegáit, Enrico Fermit sem, hogy az atomenergia gyakorlati felhasználása megvalósítható, és egyben igen veszélyes, ezért a kutatásokat ellenőrzés alá kell vonni. 1937-ben folytatta magfizikai kutatásait Oxfordban, és James Tuck-kal egy elektrongyorsítót tervezett. Néhányszor járt az Egyesült Államokban az 1930-as évek közepén és fontolóra vette, hogy itthagyja Európát, mivel a háború lehetősége egyre inkább körvonalazódott. 1938 szeptemberében a müncheni egyezmény idején (melyben a Szudéta-vidéket Anglia, Franciaország és Olaszország beleegyezésével egyszerűen Németországhoz csatolták) egy előadáson vett részt az Egyesült Államokban, s látva Anglia politikai gyengeségét Németországgal szemben, eldöntötte: New Yorkba költözik.

[szerkesztés] Egyesült Államok

Fermi és Szilárd szabadalma a „neutronos reaktorra”

New Yorkban, a Columbia Egyetemen, a Pupin laboratóriumban Walter Zinnnel dolgozott együtt a neutron emisszió kutatásában. Rájött, hogy az irídium nem alkalmas a láncreakcióhoz, és az urániumot kezdte vizsgálni. 1939 januárjában itt érte a hír, hogy Németországban felfedezték: a neutrongazdag urán két könnyebb, feltehetően neutronszegényebb atommagra hasad szét. Ekkor ötlött fel benne a gondolat, hogy hátha így lesz egy neutronból kettő. Kutatásuk során felfedezték, hogy valószínűleg két gyors neutron bocsátódik ki maghasadás közben, és valószínűleg ez az elemi uránium tartja életben a láncreakciót. Unszolására az uránium-víz rendszer kísérletét Chicagóban Enrico Fermi és tőlük függetlenül Joliot Curie is elvégezte, ezzel is igazolva Szilárd sejtését. A háborút előérezve Szilárd meg akarta akadályozni, hogy a felfedezést publikálják, de Joliot-Curie ezt ellenezte, így az 1939 őszén napvilágot látott. Ekkor ajánlotta Szilárd az uránium-karbon rácsot a nukleáris reaktor tervezéséhez. 1940-ben csupán 6000 dollárt kapott a kormánytól kutatásaira. Enrico Fermivel és Herbert Andersonnal bebizonyították, hogy a víz és uránium-oxid rendszer egyik feltétele lehet az öntápláló láncreakciónak. Szilárd cikket írt „Divergens láncreakciók uránium és karbon rendszerekben” címmel (későbbiek folyamán ezt dolgozta ki részletesebben az „A-55 jelentés”-ben a chicagói Metallurgiai Laboratórium (Metallurgical Laboratory) számára, amelyben az inhomogén térbeli elrendezésű urán-grafit reaktor rendszert taglalja) melyet a 1940. február 16-án publikáltak a Physical Review-ban, annak ellenére, hogy Szilárd kérte: a háború végéig a cikk ne jelenjen meg.

Szilárd (jobbra) Einsteinnel dolgozik

A II. világháború közeledtével Szilárd egyre intenzívebben foglalkozott az atomelmélet fegyverként való megvalósításával. Ismert volt, hogy a német nukleáris kutatások előrehaladott állapotban vannak. Ezért úgy érezte, hogy kutatásaik eredményét vissza kell tartani a publikálástól. Szilárd, kollegáival, Wigner Jenővel és Teller Edével remélték, hogy pénzügyi támogatást kapnak az Amerikai Egyesült Államok kormányától és finanszírozzák a kutatás teljes költségét, s így bebizonyíthatják, hogy lehetséges nukleáris láncreakciót elindítani. Nagy nehezen meggyőzte Enrico Fermit, hogy a magfizikai láncreakció katonai lehetősége óriási. Mivel a legnagyobb urán lelőhely Belga-Kongóban volt, volt ezért fel akarták hívni a belga kormány figyelmét ennek jelentőségére és nem utolsó sorban a német veszélyre. Wigner Jenő javaslatára azonban Teller Edevel hármasban meglátogatták Albert Einsteint. Miután Szilárd elmagyarázta neki a láncreakció lényegét, s mivel gyűlölte a nácizmust, magáévá tette az ügyet. A levelet - amit vagy Einstein vagy, Szilárd németül fogalmazott és Wigner fordított angolra - Einstein aláírta és Alexander Sachsnak, az elnök egyik barátjának adták, hogy juttassa el Franklin D. Roosevelt elnökhöz 1939 augusztusában. Ez a levél körvonalazta a láncreakció megvalósítását és annak jelentőségét a nemzetvédelem számára. A levél azonban csak októberben jutott Roosevelt-hez, aki egy bizottságot állíttatott fel az ügy vizsgálatára.

Meghívták Szilárdot, Tellert és Wignert, hogy fejtsék ki álláspontjukat. Teller Ede vázolta a kérdést, majd megkérdezték tőlük, hogy mennyi pénz kell a kutatásra, mire Wigner azt mondta 6000 dollár elég lesz, amit meg is kaptak. Ennek hatására indult el a Manhattan-projekt, amelyben a reaktortervezés Enrico Fermi és Szilárd Leó, a kémiai problémák Wigner Jenő, a matematikai számítások, pedig Neumann János feladata volt, sok más amerikai és emigráns tudóssal együtt. Mint hamarosan nyilvánvalóvá vált Wigner alábecsülte a költségeket, hiszen a Manhattan-projekt és a Los Alamos-i kísérletek több mint 2 milliárd dollárt emésztettek fel. Szilárd Fermi-vel közösen vezette a Manhattan-projektet. Fermi alapos tudós volt, míg Szilárd csupán remek ötleteivel állt elő, így egészítették ki egymást, de gyakran vitába is keveredtek emiatt. Az uránnal azonban nem ment minden simán, mert a neutronok csupán a könnyű uránt az U235-öt hasították szét, a nagyobb mennyiségben jelen lévő többi atom, viszont elnyelte azt, lelassítva, sőt megállítva a láncreakciót. Ezért grafittal vették körül az uránt, hogy ezzel lelassítsák a neutronok sebességét, melyek ezután nem nyelődnek el a nehéz uránban; ez volt a láncreakció kulcsa. A németek is ugyanezzel próbálkoztak, de félretették ezt a megoldást, mert arra a hibás eredményre jutottak, hogy a grafit elnyeli a neutronokat, de Szilárd szerint a grafit tisztasága volt ennek az oka, hiszen a grafit gyártásakor bór tartalmú elektródokat használnak, amik a szennyeződést okozzák. 1941-ben az amerikai kormány minimális támogatással személyesen intézkedett a tiszta uránium és a grafit előállításáról, mely elengedhetetlen volt a reaktor építéséhez. Szilárd vezetése alatt addig soha nem gyártott tisztaságú grafit készült Oak Ridge-ban. Később rájöttek, hogy a tiszta grafit már nem nyeli el a neutronokat, de oly mértékben lelassítja a folyamatot, hogy bomba nem készíthető belőle, ezért két új módszert is kidolgoztak. Az egyik megoldás az, hogy elkülönítik a nehéz és a könnyű uránt, amely azután már alkalmas a láncreakcióhoz. Azonban ez az eljárás meglehetősen bonyolult volt ahhoz, hogy kellő eredményt érhessenek el vele. A másik módszer, hogy a grafitba ágyazódó urán lassú láncreakciója folytán hagyják, hogy a nehéz urán elnyelje a neutronokat. A neutronok az uránt néhány nap alatt egy másik hasadóanyaggá, plutóniummá alakítják át, amely könnyen kivonható és bomba készíthető belőle.

Szilárd 1942-ben Chicagóba költözött és 1942. februárjától 1946. júliusáig vezető fizikusként dolgozott Arthur H. Compton-nal a Chicagói Egyetem Metallurgiai Laboratóriumban (Metallurgical Laboratory). Ez a laboratórium lett az atombomba fejlesztés, vagyis a Manhattan-projekt egyik vezető kutató bázisa. Mivel a nemzetvédelmi kutatási osztály részeként működött a Manhattan-projekt, vezetőjének Leslie Groves tábornokot nevezték ki és ezzel katonai irányítás alá került a Manhattan Project. 1942. augusztus 29-én megkezdődött az atombomba előállításához szükséges gépek és alkatrészek gyártása az Oak Ridge völgyében, a titkos helyet Manhattan District-nek nevezték. Ekkor már a nácik felhagytak az atombomba készítéssel, mert nem értek el megfelelő eredményeket, de az amerikaiak azonban erről semmit sem tudtak.

1942. december 2-án, Fermi, Szilárd és munkatársai bemutatták az első nukleáris láncreakciót a Chicagói Egyetemen, a Stagg Field-i amerikaifutball-stadion egyik lelátója alatt épült grafit reaktorblokkban. Méretei óriásiak voltak, a hat méteres atommáglya 45000 grafittéglából és a beleágyazott urán labdacsokból állt. Ez a sikeres kísérlet volt Szilárd atom-elméletének gyakorlati igazolása.

A Manhattan-terv közben Szilárd gyakran volt csalódott a kormány nehézkes adminisztrációs és biztonsági előírásai miatt. Mint más tudóst, aki beletemetkezett ebbe a projectbe, őt is nyugtalanította a hadsereg túlzott szerepe és befolyása. Rengeteg feljegyzés, ami ebből az időből származik, utal erre az aggodalomára. Az új fegyver előállításához egy szigorúan őrzőt katonai területen, New Mexico-ban, Los Alamos-ban került sor. Szilárd Leót azonban nem hívták meg ide. Ő továbbra is Chicagoban maradt és a befolyása csökkeni kezdett, háttérbe szorult, sőt kívülállóvá vált. Ebben nem kis szerepe volt Groves ezredesnek. Szilárdot bosszantotta, hogy ezt a tudományos kísérletsorozatot Groves egyfajta hadműveletnek tekinti, és többször megkérdőjelezte alkalmasságát a Manhattan-terv vezetéséhez. Groves megkérte Henry Simson hadügyminisztert, hogy internálják Szilárdot, mint veszélyes ellenséget, de Simson ezt visszautasította. Groves ekkor Szilárdra uszította a CIA-t azzal a váddal, hogy fontos titkokat ad át a náciknak. Szilárdot megfigyelés alá helyezték, és rengeteg szigorúan titkos jelentés készült róla, s habár Szilárd tökéletesen tisztában volt ezzel a ténnyel, nem tehetett ellene semmit, tűrnie kellett. Eközben Szilárd 1943-ban megkapta az amerikai állampolgárságot.

[szerkesztés] A II. világháború után

Németország kapitulálása után, Szilárd előterjesztési javaslatot írt Roosevelt elnöknek, hogy sürgesse az atombomba használatának korlátok közé szorítását, de Roosevelt meghalt mielőtt a levelet megkaphatta volna. 1945 tavaszán Szilárd hatására tudósok egy csoportja elkészítette a Frank-jelentést, amely körvonalazta a nukleáris fegyverkezés veszélyét. Ez a jelentés fellép az atombomba Japán civil lakosság elleni bevetése ellen, és inkább egy nem katonai jellegű demonstrációt javasol.

Megpróbálta megértetni, hogy nem egyszerűen egy újfajta fegyverről van szó. Amikor valami egyszerre egy ezres vagy tízezres faktorral változik, az ember nem képes a hatást felfogni. Ilyen különbség például egy gyalogos és egy szuperszonikus repülő sebessége. Az atombombát eleinte egy másik fegyvernek tekintették, és nem fogták fel annak katonai és társadalmi hatását. 1945. júliusában Szilárd egy petíciót küldött Truman elnöknek, hogy ne dobjanak atombombát Hirosimára. Ezt a petíciót a Metallurgiai Laboratórium (Metallurgical Laboratory) 68 tudósa is aláírta. Szilárd ezt elküldte Teller Edenek is Los Alamos-ba. Teller sokszor nem értett egyet Szilárddal, azonban most úgy érezte igaza van. Oppenheimer, a Los Alamos-i kutatások vezetője azonban lebeszélte Tellert, hogy segítsen Szilárdnak, azt állítva, hogy Szilárd rosszul használja fel tudományos tekintélyét, hiszen, mint tudós nem lehet elég tájékozott ebben az ügyben és így nem tud teljes objektivitással döntést hozni. Groves tábornok, a Manhattan Project feje sem helyeselte a petíciót, mert véleménye szerint veszélyezteti a nemzetbiztonságot és leleplezi az atombomba létezését. A petíció soha nem jutott el az elnökhöz. 1945. augusztus 6-án ledobják az első atombombát Hirosimára, majd 9-én a másodikat Nagaszakira. Miután Japán kapitulált, Szilárd azon dolgozott, hogy megakadályozza a May-Johnson féle törvénytervezet jogerőre emelését, mely szerint megkísérlik az atomenergiát katonai kezekbe helyezni.

A háború után az atomreaktor szabadalmát Szilárd és Fermi kapta meg, amit tőlük az Egyesült Államok kormány jelképes 1 dollárért vásárolt meg. Szilárdnak azonban nem volt ínyére ez a megoldás. Felajánlotta ingyen a szabadalmat, de a kormány fizetni akart érte, ha csak jelképesen is, ekkor Szilárd olyan összeget kért, ami valamelyest javított volna anyagi helyzetén, de a kormány ezt elutasította.

Ezt követően Szilárd növekvő aktivitással foglalkozott a politikával. Megpróbálta meggyőzni a politikusokat arról, hogy az atombomba legfőbb értéke csak az lehet, hogy megakadályozzák bevetését a háborúkban. Előadásaiban szót emelt a nukleáris fegyverzet ellenőrzése, a világhatalmak, és az elit vezetés szerepéről a nemzetközi tudományos kommunikáció terén. Számos ötletét H.G. Wells munkái inspirálták, melyeket ifjú korában mohon olvasott. Wells “The World Set Free” (London, 1914) című könyve, melyben megjósolta az atomenergia kutatást, nagy hatást gyakorolt Szilárdra már 1932-ben.

Albert Einsteinnel és más tudósokkal együtt 1946-ban megalapította az Atomtudósok Válságbizottságát (Emergency Committee of Atomic Scientists), amely híres tudósokat sorakoztatott maga mögé, akik azt hangoztatták, hogy az atombomba-készítés nem titok, így bármelyik kormány hozzájuthat, de a bomba ellen nincs orvosság, nincs védelem, ezért azt nemzetközi ellenőrzés alá kell vonni. A Bulletin of the Atomic Scientists oldalain 1947-ben megjelent „Levél Sztálinhoz” című cikke, melyben felszólította a világ vezetőit, hogy nyíltan folytassanak eszmecserét, hogy a növekvő hidegháború csillapítása érdekében. Cikkeiben a békefolyamatról kiegyensúlyozott képet adott, nem hibáztatva sem, az Egyesült Államokat sem a Szovjetuniót a kialakult helyzetért. Amerikában kommunistaellenes hullám futott végig, és amikor 1949-ben a Szovjetunió végrehajtotta az első kísérleti atomrobbantást, a hidegháború és a fegyverkezési verseny folyamata visszafordíthatatlannak látszott. Szilárd ekkor elfordult a politikától és teljes erővel a biológia felé fordult. Mintha nem akart volna többé a halállal kapcsolatos dolgokkal foglalkozni, csak az élet jelenségeit akarta kutatni.

1946. július 1-jével lemondott a Metallurgiai Laboratóriumban (Metallurgical Laboratory) és felállású biológiaprofesszor lett a Chicagói Egyetem Sugárbiológiai és Biofiziológiai tanszékén. Ugyanakkor felállásban tanácsadóként dolgozott az egyetem Társadalomtudományi Osztályán az atomenergia társadalmi szempontjainak kutatásán. Jellemző vonása Szilárdnak, hogy amikor elhatározta, hogy biológiával fog foglalkozni, akkor azt előbb alaposan meg akarta tanulni. New York államban Cold Springs Harborban évente nyáron rendeztek egy mikrobiológia szemináriumot, ahol Szilárd rendszeresen részt vett. Itt Szilárd megtanult a baktériumokkal dolgozni, tápanyagot szaporítani, mikroszkóp alatt számolni, megismerte az E coli bacilusok, a bakteriofágok természetét.

Szilárdnak olyan elgondolásai voltak, mint amilyen addig senkinek, hiszen fizikai szemszögből közelített a biológia felé. 1948-ban Aaron Novickkal kezdett el dolgozni saját laboratóriumában a Chicagói Egyetemen és elkezdte kutatásait a nukleáris biológia területén. Együtt fejlesztették ki a chemostrátot, az eszközt, amely a baktériumtenyészetek növekedéséhez változatlan feltételeket biztosít. A tápanyag cirkuláltatásával stacionárius, vagyis időben nem változó állapotot hozott létre, ezzel mutációk keletkeztek, melyeket kiválasztott. Így mintegy az evolúció folyamatát valósította meg kémcsőben. A chemostrátot hosszabb ideig működtetve több száz mutáció állt elő, végül olyan baktériumokat tudott előállítani, amelyek egész sereg, a kiindulástól eltérő sajátságot mutattak. 1949-ben és 1950-ben számos cikkben jelentette meg kutatásai eredményét, mint például „Tapasztalatok a chemostráttal baktériumok spontán mutációjával”, „Anti-mutánsok”, „Az öregedés természete”. Szilárd elmélete az öregedéssel és az emberi memóriára vonatkozó elméleteivel kapcsolatban, jelentősen túlmutatott kutatásain és folyamatosan foglalkozott a témával élete hátralévő részében. Tudományos stílusához tartozott, hogy a bonyolultról először egy igen egyszerű modellt készített a rendszer leglényegesebb jellemzőit megtartva. Ehhez kitűnő képzelőereje és tehetsége volt.

Azonban nem sokáig tudta tétlenül nézni, ahogy a szuperhatalmak, iszonyú mennyiségű fegyvert halmoznak fel. Az 1950-es évek végen Szilárd gondolatai inspirálták Albert Einsteint és Bertrand Russellt, hogy megszervezzenek egy nemzetközi konferenciát az érintett tudósok számára. Az első ilyen konferencia Pugwash-ban, (Új-Skóciában, Kanadában kapott helyet 1957-ben. Az ezt követő találkozók, melyek összefogták a világ tudósait a Pugwash-konferencia nevet kapták. Nyilvánosan ellenezte a hidrogénbomba fejlesztését és Teller Edével, aki ennek a kutatásnak a vezetője volt, többször is éles vitába keveredett. Elmagyarázta, hogy az ilyen bomba kobalt bevonattal mennyire megnöveli a radioaktív szennyezést. Volt egy olyan elmélete is, ami szerint a hidrogénbomba csak oly módon lehet hatásos fegyver, ha a kutatási eredményeket és az implementációs megoldásokat is átadják a Szovjetuniónak.

Folytatta biológiai kutatásait, melyeket különböző állami intézmények finanszíroztak, mint a National Advisory Healt Council és az Office of Naval Research. Ugyanakkor különböző magán vállalatoknál tanácsadóként is dolgozott, s találmányait, mint például a folyadék-folyadék leválasztót a Podbielniak Ltd. használta fel.

[szerkesztés] Elméleti biológia és politikai közvetítés

1953-ban bezárta laboratóriumát és elméleti biológusként kezdett el dolgozni. Egyetemi évei alatt 1953-1954-ben biofizikai óraadó tanár volt a Brandeis Egyetemen. 1956-ban megkapta a biofizikai professzor címet a Chicagói Egyetem, Enrico Fermi Nukleáris Tanszékén. Mikor Jacques Monod, a párizsi Pasteur Intézet professzora megkérdezte, hogy hogyan vált fizikusból biológussá, ő így válaszolt: „Hát olyan érdekes a biológia, nincs igazam?”.

1954-ben Aaron Novickkel megtervezte a negatív visszacsatolású enzimműködés szabályozását, majd az American Academy of Arts and Scienses tagjává választották. 1958 után, a nukleáris háború fenyegetettségének növekedésekor Szilárd politikai aktivitása ismét felerősödött. Részt vett a második és a harmadik Pugwash-konferencia szervezésében, mely Kanadában és Ausztriában volt.

1959-ben publikálta öregedés elméletét. Diagnosztizálta a hólyagrákot, amely betegségben maga is szenvedett. Feleségével, Gertrude segítségével áttanulmányozta a szakirodalmat és módszereket dolgozott ki a betegség felszámolására. Két sugárkezelésen is átesett: 1960-ban és 1962-ben. Maga szervezte a radiológiai kezelést, és ő számította ki a dózisokat. Betegségét is arra használta fel, hogy új gyógyászati eljárást dolgozzon ki: a rák radioterápiát. Míg tartott a sugárkezelés a New York City’s Memorial Hospital-ban, Szilárd számos magnófelvételt készített életével kapcsolatban amelyben többek között feltárta szerepét a Manhattan-tervben. Rengeteg interjút adott és számos TV műsorban vett részt, mert úgy érezte nincs sok ideje hátra, azonban olyasmi történt, amin saját maga is meglepődött: meggyógyult. Bár ő mindvégig azt gondolta, hogy csupán valamelyest visszaszorította a rákot, halála után a boncoláskor azonban testében nem találtak rákos sejteket.

Ebben az időben Szilárd rengeteget írt. Javaslatokat tett a nukleáris kor túlélésének szabályaira a „How to Live with the Bomb and Survive” (1960) című munkájában. Megírta novellás kötetét, melynek címe „A delfinek hangja” (The Voice of the Dolphins - 1961). Ennek címadó művében egy nemzetközi delfinkutató intézet tudósai megfejtik a delfinek nyelvét, felismerik azok magasabb rendű intelligenciáját, és tolmácsolják a kormányaiknak a tőlük kapott meggyőző leszerelési javaslatokat. Csak amikor a delfinek leszerelési módszere megvalósul, akkor derül ki a csalás: nem is delfinek, hanem az egymással szót értő tudósok dolgozták ki azt.

Egy másik szatirikus művében pedig a tudomány túlszervezését gúnyolja ki. Kifejti, hogy ha a tudomány egyre nagyobb fejlődése egyre nagyobb veszélybe sodorja a politikailag fejletlen emberiséget, akkor mit lehetne tenni a tudomány megállítása érdekében. Ennek megoldása, a következő: nagyon sok pénzt kell adni a kutatásra, e pénz leadminisztrálására nagyon sok bizottságot kell szervezni. E bizottságok munkájába be kell vonni a tudósokat, és akkor idejük annyira szétforgácsolódik, hogy a tudomány fejlődése megáll és az emberiség megmenekül saját magától. Novelláiért 1961-ben a Humán Irodalomtudomány tiszteletbeli doktorrá avatták a Brandeis Egyetemen.

1959 októbere és 1961 októbere között tárgyalásokat folytatott a Szovjet minisztertanács elnökével, Nyikita Hruscsov-val, akinél a Berlini Krízis idején (amikor is egy éjszaka leforgása alatt felépítették a várost kettéválasztó falat) magánkihallgatóson járt. Szilárd megtudta, hogy Hruscsov nagyon szereti a borotvát, ezért mikor megjelent nála azt mondta: „Hoztam egy kis ajándékot”, majd átnyújtotta a borotvát, melyet Hruscsov elragadtatással szemlélt. Ekkor Szilárd azt mondta: „De van egy kis probléma: a tartalékpengék kérdése. Megígérhetem, hogy amíg nem lesz háború ellátjuk önt tartalékpengékkel”, mire Hruscsov mosolyogva így válaszolt: „Ha még egy háború lesz, soha többé nem fogok borotválkozni”. Szilárd javaslatot tett egy „Moszkva-Washington forródrót” felállítására, amely megkönnyítené a kommunikációt a szuperhatalmak vezetői között. Ebben az évben elnyerte az atomenergia békés felhasználásáért folytatott munkásságáért a Washingtoni Tudományos Akadémia „Atommal a békéért” (Atoms for Peace Award) díját. 1961-ben előadás-sorozatot kezdett, mely során nyolc egyetemen és főiskolán járt. Első előadása 1961. november 17-én a (Hardward Law School Forum) „Are We On The Road of War?” előadását tartotta. Ezen erőfeszítése hozták meg az Életképes Világ Tanácsát (Council for a Liveable World), mely egy politikai bizottság volt, amelynek tagjai támogatták bevételük két százalékával a leszerelést támogató politikai jelölteket.

John F. Kennedy elnök megválasztásakor Szilárd Washingtonba költözött a DuPont Plaza Hotelbe. Amióta elhagyta Magyarországot, sosem lelt otthonra, mindig albérletben, bérlakásokban illetve szállodában lakott. „Bárcsak lettek volna gyökereim, de ha már nem lehetettek, hát szárnyakat akartam” emlékezett vissza egy BBC interjúban.

1962-ben Párizsba utazott, hogy részt vegyen egy konferencián, melynek témája a molekuláris biológia és a kibernetika. Sikertelenül próbálkozott azzal, hogy megszervezze a közvetlen találkozót a szovjet és amerikai tisztviselők között, melyet ő angyal projektnek (Angel Project) nevezett. Genfbe repült a kubai rakétakrízis idején (mikor is az amerikai kormány fényképeket készített kubai közép-hatótávolságú, szovjet gyártmányú rakétatámaszpontokról), hogy személyes diplomáciájával elhárítsa a III. világháború fenyegetettségét. Itt meglátogatta barátját, s mikor ő megkérdezte, hogy hogyan kerül ide Szilárd így felelt: „Atomháború lesz! Én vagyok az első amerikai menekült!” Tíz hónappal később megépítették a „forródrót”-ot, így egy telexgéppel közvetlenül összekötötték a Fehér Házat a Kremllel.

1950-es évek végén ismerkedett meg Jonas Salkal, a gyermekbénulás elleni oltóanyagának felfedezőjével. Hallotta, hogy olyan intézetet tervez, amelyben a biológusok kutatásaik társadalmi hatásait is tanulmányozhatják. Tevékenyen részt vett az intézet megalkotásában és rábeszélte Salkot, hogy azt a kaliforniai LaJollában építsék fel. 1963 júliustól Szilárd a LaJollai Salk Biológiai Intézet külső tagja, majd miután 1964 februárjában LaJollába költözött a Salk Egyetem belső tagja lett, és ismét biofizikával kezdett foglalkozni. Egész életében egy ilyesfajta intézetet keresett, hiszen élete során ez volt az első hely, ahol valóban letelepedett és otthont teremtett magának. Utolsó munkája egy tanulmány volt az emberi memória szerkezetéről és felépítéséről. Halála előtt két nappal, nagy lelkesedéssel újságolta, akkor éppen Magyarországra látogató húgának, hogy elkészült ezzel a munkával, és rendkívül elégedett volt vele. Majd, 1964. május 30-án álmában végzett vele a szívroham. Emlékét többek között egy, a Holdon róla elnevezett kráter is őrzi.

[szerkesztés] Jellemzése

Szilárd igen energikus kutató volt, Hawkins professzor szerint naponta legalább húsz új ötlettel állt elő, amelyek igen képtelenül hangzottak, de ha havonta legalább egy igazán használható akadt közülük, akkor ez igazán nagy teljesítmény. Megrögzött agglegény volt, akit el nem lehetett képzelni, mint házas embert. Pedig 1951-ben megházasodott, mikor Amerikában újra találkozott régi ismerősével, Gertrud Weiss-szel. Házasságot kötöttek, de továbbra is külön éltek. Gertrud az orvosi egyetemen tanított. Igen boldogok voltak együttlétük rövid időszakaiban, de önnáló életmódjukat soha nem adták fel. Élete akkoriban elég abszurd volt, hiszen felesége Denverben tanított, Szilárd munkahelye Chicagoban volt, lakhelye pedig egy szállodában New Yorkban. Csak élete utolsó szakaszában LaJolla-ban éltek igazán együtt. Szilárd sokat segített másokon. Huga elmondása szerint nem volt igazán jó testvér, de amikor a férje megbetegedett, a világ másik végéről utazott oda és anyagilag segített rajtuk, de fennen hangoztatta, hogy ezt nem a sógoráért, hanem egyszerűen egy emberért teszi. Egy másik eset D. Hawkins professzorral történt, mikor az politikai nézetei miatt anyagi nehézségekkel küszködött. Szilárd vitatta Hawkins igazát, és megpróbálta meggyőzni, de amikor ez nem sikerült, titokban komoly pénzösszeget hagyott egy közös barátjuknál, arra az esetre, ha Hawkins komolyan megszorulna.

Francis Crick, a DNS szerkezetének és szerepének Nobel-díjas megfejtője jegyzett fel egy történetet: Enrico Fermit sok minden érdekelte, így ez élet eredete is. Egyszer baráti társaságban ezt mondta: A Tejútrendszerben van legalább százmilliárd csillag, többé-kevésbé olyanok, mint a Nap. Sokuk körül bolygók keringenek, egyeseken folyékony víz is előfordul. A vízben a csillagfény hatására kémiai vegyületek szintézise indul meg, az óceánból langyos tápláló leves válik. Ebből az erőlevesből önreprodukáló struktúrák táplálkoznak. A természetes kiválasztódás belőlük mind fejlettebb, komplexebb lényeket hoz létre. Civilizációk kelnek életre, velük tudomány és technika. Újabb és újabb bolygókat keresnek fel ezek az értelmes lények, bejárva az egész Tejútrendszert. Ezeknek a rendkívül okos lényeknek a figyelmét aligha kerülheti el egy olyan szép bolygó, mint a Föld. De hát akkor hol vannak?" A kérdésre a jelenlévő Szilárd Leó rögtön válaszolt: "Itt vannak közöttünk. Kicsit furcsa az angol kiejtésük. Magyaroknak mondják magukat."