Johann Sebastian Bach

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Johann Sebastian Bach 1746-ban, a képet Elias Gottlob Haussmann készítette. Ezen kép egy másolat, melyet a szerző 1748-ban készített

Johann Sebastian Bach (Eisenach, 1685. március 21. – Lipcse, 1750. július 28.) barokk zeneszerző, orgonista, hegedűművész. Művei mély intellektuális tartalmuk és tanító jellegük miatt zeneszerzők nemzedékeire hatottak.

[szerkesztés] Élete

[szerkesztés] Eisenach

Johann Ambrosius Bach városi zenész és Elisabeth Bach (szül. Lämmerhirt) nyolcadik gyermekeként látta meg a napvilágot a julián naptár szerint 1685. március 21-én (a ma használatos Gergely-naptár szerint március 31-én). A helyi Szent György-templomban keresztelték meg. Már fiatalon kapcsolatba került a zenével apjának és másod-unokatestvérének (nagyapja testvére fiának, Johann Ambrosianus unokatestvérének), Johann Christoph Bachnak köszönhetően. Nyolcévesen felvették a helyi latin iskolába és annak kórusába.

1694. május 3-án meghalt édesanyja. Apja az év őszén elvette Barbara Margaretha Bartholomäit (szül. Keul). Nem sokkal később (1695 elején) meghalt édesapja is, ekkor Johann Jacob társaságában elköltözött Ohrdrufba bátyjához, Johann Christoph Bachhoz.

[szerkesztés] Ohrdruf

Ohrdrufban tanulmányait a líceumban folytatta, ahol egészen a prima osztályig jutott. (A latin iskola az 5. osztállyal kezdődött, és a prima, azaz első volt a legfelső osztály.) A secundában volt osztálytársa unokaöccse, Johann Ernst Bach és Georg Erdmann, akivel életre szóló barátságot kötött.

Tizennégy évvel idősebb bátyja (aki Johann Pachelbel tanítványa volt) tovább folytatta zenei nevelését; tőle tanult a fiatal Johann Sebastian orgonálni, valamint tőle tanulta meg az orgona felépítését és a zeneszerzést. Innen ered az a történet, miszerint Bach éjjelente titokban másolt számára tilos kottákat (melyeket valószínűleg bátyja úgy vásárolt), és ennek köszönhető, hogy öregkorában látása erősen megromlott.

1700. január 19-én Georg Erdman Lüneburgba távozott. Nem sokkal utána, március 15-én Bach is követte.

[szerkesztés] Lüneburg

Lüneburgban Bach és Erdmann a Michaelis-kolostor szabadtanulói és a Mettenchor diszkantistái lettek.

Ebben az időben Georg Böhm volt a János-templom orgonistája, akivel Bach igen jó kapcsolatot létesített, és igen sokat tanult tőle, elsősorban az orgonákról. Ebben az időben gyakran tett kirándulásokat híresebb helyekre, mint pl. Celle vagy Hamburg, ahol olyan híres orgonistákat ismerhetett meg, mint Johann Adam Reincken, akiktől nem egyszer orgonaleckéket is vett. Ezenkívül valószínűleg ekkor ismerkedett meg Nicholas Bruhns műveivel is.

1702 húsvétján elhagyta Lüneburgot, és Sangerhausenbe ment, hogy megpályázza az orgonista állást, amit meg is kapott.

[szerkesztés] Szász-Weimar és Arnstadt

1703 márciusában távozott a szász-weimari hercegség udvarába, ahol Johann Ernst lakájaként és hegedűseként dolgozott (nem túl nagy örömmel, mert cselédként bántak vele). 1703. március 17-én került kapcsolatba egy orgonavizsgálat kapcsán az arnstadti polgármesterrel, aki az év augusztusában átcsábította Arnstadtba, és kinevezte orgonistának. 1703. augusztus 9-én tartották a próbameghallgatást az arnstadti Újtemplomban. Fel is vették, fizetése 50 gulden volt, ezenkívül 30 guldennyi élelmiszert (pl. bort vagy búzát) kapott. Ezért neki csak orgonálnia kellett, a figurális zenével nem kellett törődnie. Idejének nagy részét a líceum kórusának igazgatása töltötte ki – sok esetben a tanítványok idősebbek voltak, mint a mester.

A tanítás nem volt zökkenőmentes. Egy alkalommal Bach összetűzésbe került egy Geyersbach nevű fagottossal, aki bottal megverte, mert zöldfülű fagottosnak nevezte őt (talán ez az oka, hogy Bach – kortársaival, pl. Vivaldival ellentétben – egy fagottversenyt sem írt).

1705 októberében egy „rövid” kiruccanás erejéig visszatért Lübeckbe, hogy Dietrich Buxtehude orgonistával találkozzon. Az eredetileg négyhetes utazás három hónapra nyúlott, és bár gondoskodott helyettesítőről, 1706. február 21-i keltezésű levélben „munka elmulasztása” miatt munkaadóitól szigorú figyelmeztetésben részesült.

Bach zenéjébe ekkor kerültek tőle eddig szokatlan, de később stílusát teljesen meghatározó hangközök és modulációk (pl. a BWV 729-es In dulci jubilo korálelőjáték, vagy a Herr Jesu Christ, dich zu uns wend, BWV 726).

Feletteseivel a helyzet továbbra sem javult, ezért 1706 vége felé el kellett hagynia Arnstadtot.

[szerkesztés] Mühlhausen

A fiatal Bach

Ezek után a thüringiai Mühlhausenben telepedett le 1707. április 21-én, állását július 1-jén kapta meg. Itt 85 guldent keresett, nem számítva az egyéb természetbeni juttatásokat. Ez az igen jó fizetés bőven biztosította megélhetését, ezért családot alapított. 1707. október 17-én elvette másod-unokatestvérét, Maria Barbara Bachot.

Mühlhausenben írta meg a tanácsválasztás alkalmából készült Gott ist mein König, BWV 71-es kantátáját. Ez volt az első műve, amely nyomtatásban is megjelent. Erre az időre tehetjük a d-moll toccata és fúga keletkezését is.

1708-ban újra ellátogatott Weimarba, hogy kipróbálja az új, forradalmi újításokat tartalmazó orgonát. Itt hallotta őt először Ernő Vilmos, Szász-Weimar hercege, és olyan ajánlatot tett Bachnak (150 gulden, illetve természetbeni juttatások), amit nem tudott visszautasítani.

Jó kapcsolata azonban megmaradt a mühlhauseniekkel, egyrészt utódja Johann Friedrich Bach lett, másrészt még sok tanácsválasztási kantátát írt a város számára. Távozása 1708. június 25-ére tehető.

[szerkesztés] Szász-Weimar, másodszor

Itt kettő állása is volt: egyrészt Ernő Vilmosnak kellett dolgoznia, másrészt a társuralkodó, Vilmos unokaöccsének, Ernő Ágostnak. Sajnos ezzel Bach belekeveredett a mindennapi politikai életbe.

Weimarban születtek első feleségétől, Maria Barbara Bachtól származó gyermekei (félkövér betűkkel azok, akik megérték a felnőttkort):

Catharina Dorothea (Weimar, 1708. december 29.–Lipcse, 1774. január 14.)
Wilhelm Friedemann („Friedemann”) (Weimar, 1710. november 22.–Berlin, 1784. július 1.)
Maria Sophia (1713. február 22.–1713 március 15.)
Johann Christoph (1713. február 22.–születéskor meghalt)
Carl Philipp Emanuel („Carl”) (Weimar, 1714. március 8.–Hamburg, 1788. december 14.)
Johann Gottfried Bernhard (Weimar, 1715. május 11.–Jéna, 1739. május 27.)
Leopold Augustus (Köthen, 1718. november 15.–1719. szeptember 25.)

A g-moll hegedű-szólószonáta (BWV 1001) - Bach kézirata

Weimarban főként az orgonával foglalkozott; itt írta legtöbb orgonaművét, többek között az Orgelbüchlein kezdeteit, aminek eredeti tervei szerint 164 korálelőjátékot kellett volna tartalmaznia, de egy pár töredéket nem számítva ebből csak 44-et írt meg. Születtek itt világi művei is, pl. a híres BWV 208-as Vadászkantáta.

1714. március 2-án kinevezték koncertmesternek. Bár a hierarchiában még mindig a Kapellmeister és helyettese alatt állt, fizetése jócskán meghaladta az előbb említettekét (250 gulden, az egyéb juttatásokat nem számítva). Új rangjával új feladatok is jártak: minden hónapban legalább egy kantátát kellett írnia. Az első a Himmelskönig, sei willkommen (BWV 182) volt. Ezt még körülbelül 20 darab követte, amelyek később a lipcsei „Kantátaévfolyam” tagjai lettek. Ez annak volt köszönhető, hogy 1713 decemberében Halléban járt próbajátékon. Az ottani állás (amit végül nem kapott meg) sokkal több mű megírását követelte a szerzőzől, ami, úgy vélte, ösztönzően hatott volna rá.

Nem sokkal ezután került kapcsolatba Leopold anhalt-kötheni herceggel (nővére pont Ernst Augusttal házasodott össze 1716. augusztus 24-én) és udvarával. 1716. december 1-jén meghalt Johann Samuel Drese kötheni Kapellmeister. Sajnos az új Kapellmeister egy darabig fia, az eddigi helyettese volt.

1717. augusztus 5-én Bach végül aláírta az új munkájáról szóló kinevezést, de mivel nem kérte elbocsátását előző munkaadójától, az év november 6-a és december 2-a közötti időszakot börtönben töltötte.

Bach Nekrológja 1717 őszére (tehát a weimari időszakra) datálja azt a ma már legendává vált történetet, amikor Drezdában kellett volna összemérnie orgonatudását Louis Marchanddal. A találkozó elmaradt, mert a kihívó (Marchand) megfutamodott.

[szerkesztés] Köthen

Bach 1717 decemberére lett Kapellmeister Köthenben. Szívesen élt itt, és minden bizonnyal nagyon jó kapcsolatok fűzték a vezető réteghez. Ő lett például az uralkodó testvére, August Ludwig és felesége, Eleonora Wilhelmine gyermekének keresztapja. A gyermek nem élt többet egy évnél.

Nem sokkal kinevezése után – december 15-e és 18-a között – Lipcsében (későbbi lakhelyén) járt, ahol orgonavizsgát tehetett, sikerrel.

1720-as karlsbadi útja (a herceg gyakran járt gyógykúrákra, ilyenkor vitt magával különböző embereket az udvarából, így zenészeket is) alatt meghalt Bach felesége (június 7-én temették el). Nem sokkal később (1721. december 3-án) elvette Anna Magdalena Wilkent, a szász-weissenfelsi udvar trombitásának legfiatalabb lányát, aki foglalkozását tekintve (szoprán)énekes volt.

Bach

Tőle született további tizenhárom gyermeke, bár nagy részük nem sokkal születésük után el is hunyt.

Christiana Sophia Henrietta (1723 tavasza – 1726. június 29.)
Gottfried Heinrich (Lipcse, 1724. február 27.–Naumburg, 1763. február 12.)
Christian Gottlieb (Lipcse, 1725. április 14.–1728. szeptember 2.)
Elisabeth Juliana Friedrica („Lieschen”) (Lipcse, 1726. április 5.–Lipcse, 1781. augusztus 24.)
Ernestus Andreas (Lipcse, 1727. október 30.–1727. november 1.)
Regina Johanna (Lipcse, 1728. október 10.–1733. április 25.)
Christiana Benedicta (Lipcse, 1730. január 1.–1730. január 4.)
Christiana Dorothea (Lipcse, 1731. március 18.–1732. augusztus 31.)
Johann Christoph Friedrich („Friedrich”) (Lipcse, 1732. június 23.–Bückeburg, 1795. január 26.)
Johann Augustus Abraham (Lipcse, 1733. november 5.–1733. november 6.)
Johann Christian („Christel”) (Lipcse, 1735. szeptember 7.–London, 1782. január 1.)
Johanna Carolina (Lipcse, 1737. október 30.–Lipcse, 1781. augusztus 18.)
Regina Susanna (Lipcse, 1742. február 22.–Lipcse, 1809. december 14.)

Bach számára Köthen volt a Kánaán: volt jó orgonája, jó zenekara, és végül, de nem utolsósorban zenére fogékony közönsége. Évekkel később, Lipcsében barátjának (Georg Erdmann-nak) írt levelében is Köthen érdemeit méltatja.

Ami kötheni munkásságát illeti: itt kezdte el írni fiának, Friedemannak a Clavierbüchleint (1720), ill. feleségének a Clavierbüchlein für Anna Magdalena Bachint (1722), amiből később a Francia szvitek keletkeztek. Ezenkívül sok alkalmi kantátát írt. Leghíresebb kötheni műve a Brandenburgi Versenyek, melyet 1721-ben írt, és Keresztély Lajos brandenburgi őrgrófnak ajánlott fel.

1720-ban megüresedett a hamburgi Szent Jakab-templom kántori posztja, amit Bach megpályázott, de felvétele igen nagy anyagi vonzattal járt volna, amit nem tudott álni.

1722. június 5-én Lipcsében meghalt Johann Kuhnau, a tamás templom kántora. Június 14-én már próbajátékot tartottak, Johann Friedrich Fasch (Kapellmeister az anhalt-zerbsti udvarban) Christian Rolle (zenei igazgató Magdeburgban) és a hamburgi Georg Philipp Telemann részvételével. Telemann nyert, de ő nem vállalta el, mert hamburgi állása nagyobb fizetéssel járt. Ezért új választást írtak ki, Georg Friedrich Kauffmann (Merseburg), Johann Christoph Graupner (Kapellmeister Darmstadtban; visszalépett), Balthasar Schott (a lipcsei Újtemplom orgonistája) és Bach részvételével.

A próbajáték 1723. február 7-én volt, bemutatkozó darabja a Jesu nahm zu sich die Zwölfe (BWV 22) kantáta volt.

[szerkesztés] Lipcse

A lipcsei Tamás-templom

Életének utolsó munkahelye a lipcsei Tamás-kántorság volt, melyet 23 éven keresztül töltött be. Ő volt felelős a lipcsei templomok zenei életének megszervezésért: minden vasárnap új kantátát kellett bemutatnia, vagy régebbit átdolgoznia (3 ilyen kantáta-Jahrgang keletkezett, a kották nagy része mára elveszett), melyhez az iskola diákjaiból verbuválódott zenekart és kórust vehette igénybe. Ezenkívül latint és éneket is kellett volna oktatnia, de az esetek nagy részében az órát a helyettesítésére (Bach által) megbízott prefektus tartotta. Ezen ok miatt a kapcsolat a feletteseivel itt sem volt felhőtlen.

1723 karácsonyára írta a Magnificat első változatát, 1724 nagypéntekére az addigi legnagyobb művét, a János-passiót, az év karácsonyára egy Sanctust. 1725-ben kezdett el Picanderrel, más néven Christian Friedrich Henricivel együtt dolgozni (Picander messzeföldön híres librettista volt). Legnagyobb közös művük az 1727-ben bemutatott Máté-passió.

1729-ben Bach átveszi az 1701-ben Telemann által alapított Collegium Musicumot. Ez az együttes egy diákokból összeállított, de világi zenélésre szakosodott zenekar volt. Bach a zenekarral általában kortárs olasz és német zenét adott elő, de gyakran használta saját világi kantátáinak (pl. Parasztkantáta, Kávékantáta stb., amelyek közül nem egynek igen humoros szövege van), ill. frissen szerzett csembalóversenyeinek bemutatására.

Visszatérve az egyházi repertoárra: Bach az 1730-as években elkezdi régebbi műveit átdolgozni, vagy átalakítani más művekké (lásd: paródia), kiragadott példa az 1736-os Karácsonyi oratórium, ill. az 1733-as h-moll mise, ami ekkor még csak a Kyriét és a Gloriát foglalta magában.

Mérhetetlen munkabírása meghozta a gyümölcsét: 1736-ban a drezdai udvar kinevezte Hofkompositeurnek.

[szerkesztés] Kései évei

A Wohltemperiertes Klavier I. c-moll fúgájának első ütemei

Az 1740-es évekre Bach visszahúzódott az Újtemplom komponistai, ill. a Collegium Musicum karnagyi státuszába.

1747 májusában meghívást kapott II. Frigyes porosz királytól (akinek az udvarában dolgozott Bach Carl Phillip Emanuel nevű fia is). Itt igen sok új és jó orgonával dolgozhatott, ill. az akkor még újdonságnak számaító fortepiano-val (a mai zongora) is.

A történet szerint a király egy rövid zenei idézetet adott Bachnak, aki ebből helyben fúgát dolgozott ki. Állítólag ebből készült a Musikalisches Opfer, melynek tartalma egy háromszólamú, ill. egy hatszólamú fúga, tíz kánon és egy triószonáta, melyekben közös, hogy mindegyik ugyanarra a témára építkezik.

Egy későbbi kontrapunktikus munkaciklusának az eredménye A fúga művészete, melyet már 1742-ben megírt ugyan, de még 1749-ig dolgozott rajta. Ez a mű egyszerű, ellen-, tükör- és többtémás fúgák, ill. kánonok gyűjteménye. Kései művei közé tartozik még a h-moll mise, ami tulajdonképpen sok régebbi művének feldolgozása, paródiája és egybefoglalása.

1749 végére látása egyre romlott, főként öregkori cukorbetegsége miatt. 1750 márciusában többször megoperálták (orvosa John Taylor, aki – a sors fintoraként – később Georg Friedrich Händel szemét is operálta). Sajnos állapotán a műtét már nem segített.

Július 20-án szélütést kapott, melybe július 28-án belehalt. Három nappal később a Szt. János-templom melletti temetőben temették el. Sírkő vagy más jel nem őrizte meg sírjának pontos helyét, ezt már a 19. század közepén is csak a Tamás-iskola kórusnövendékeinek szájhagyománya vélte ismerni. Ez alapján 1894-ben exhumáltak egy sírt, amit a Szt. János-templomban temettek újra. Innen Bach feltételezett földi maradványait 1950-ben vitték át a Tamás-templomba.

[szerkesztés] Jelentősége

Bach szobra Lipcsében

Bach minden idők egyik legtermékenyebb zeneszerzője. Életében, ill. a halálát követő kb. 70 évben kevéssé ismerték (pl. a Máté-passió következő előadására 1829. március 29-én került sor, Felix Mendelsohn-Bartholdy vezényletével), ellentétben pl. Georg Friedrich Händellel vagy Georg Philipp Telemann-nal. Bach inkább virtuóz csembaló- és orgonajátékáról, ill. improvizációs képességeiről volt híres (lásd: Musikalisches Opfer).

Bach ezenfelül mestere volt különböző zeneszerzési technikáknak, pl. a kontrapunktikus szerkesztésnek, a polifóniának, ill. a harmóniáknak. Szinte minden műfajban alkotott, az egyedüli kivétel az opera. Világi kantátáit (melyeket Dramma per musicanak hívott) viszont bátran nevezhetjük miniatűr singspiel-eknek.

Bach egyházi műveiből árad a mély protestáns-lutheránus vallásosság. 250 kantátájából mintegy 200 egyházi kantáta. Kantátáiban és passióiban a népszerű korálokat (egyházi népénekeket) dolgozta fel.

Sajnos műveinek mintegy fele részben fiai hanyagsága folytán, részben a történelem viharaiban elveszett. Valószínűleg öt passiót írt, ebből mindöszesen kettőt, a Máté-, illetve János-passiót ismerjük (az elveszettek valószínűleg a Márk- és Lukács-passió lehettek, az ötödik pedig a Máté-passió második kiadása).

Voltak elméleti munkái is, ilyen pl. a Wohltemperiertes Klavier. Ő használta először a hüvelykujját billentyűsjáték közben.

Bach soha nem pihent meg; tudását mindig fejlesztette. Ezért ért el olyan eredményeket, melyeket mások nem. Egy mellszobra található a Walhallában is.