Vonó
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A vonó, vagy népies nevén nyirettyű a vonós hangszerek elengedhetetlenül fontos kelléke. Ezzel az egy fadarab és szőr kombinációjával szólal meg a hangszer, és ha ez fadarab nem jó akkor a játék nehézkessé válik, és sok esetben a hangszer hangját is negatív irányba befolyásolja.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Alapanyagok és felépítés
A vonó két fő részből áll:
- a szőrből (általában lófarokból készül)
- a fa részből, vagy szaknyelven a pálcából.
A vonó további fontos részei:
- Kápa, amelybe becsatlakozik a szőr, és ezzel feszítik is meg azt. A kápa súlya nagyon fontos, hiszen ez határozza meg a vonó súlypontját.
- Csúcs, a vonó másik vége, szintén a szőrtartásban van szerepe.
Alapanyagai:
- Fa: brazíliai Pernambucoból származó speciális fafajta, vagy ébenfa Afrikából. (Olcsó vonók esetén üvegygyapot vagy műanyag.)
- Kápa: elefántcsont, gyöngyhéj vagy teknőspáncél. (Vagy műanyag, olcsó vonók esetén.)
- A kápa felett elhelyezkedő ujjtámasztó rész: fém, ezüst vagy arany tekercselés
- Szőr: általában a musztáng farokszőréből csinálják, de ez teljesen változó, nincs általánosan elfogadot anyag. (Az olcsó vonókra tehetnek nylont vagy szintetikus hajat.) Egy átlag vonónak kb. 150 szál szőrt kell(ene) tartalmaznia. (A hangszerkészítők gyakran spórolnak ezzel...) A vonót első használatkor mindenképpen, utána pedig néha meg kell gyantázni, a jobb hangminőség eléréséért.
[szerkesztés] Vonókezelés
A vonót egy fajta speciális fogással kell fogni, amivel sokkal rugalmasabb vonókezelést érhetünk el, mint bárhogy máshogy. Ez a hegedű/brácsa/cselló triónál megegyezik, a nagybőgő és a viola da gamba (tehát a gambafélék) esetében ez egy kicsit már más, ezért van az, hogy míg a közönség az előbbieknél azt érzi, hogy a vonót húzza, addig az utóbbinál azt érzi, hogy szúrja az előadó.
A vonót a láb és a fogólap közti terület kb. felénél kell húzni, figyelve arra, hogy a vonó vertikálisan ne csúszkáljon.
Ha a vonót a kápától a csúcsig húzzuk, akkor lefele, ha a csúcstól a kápáig, akkor meg felfele húzzuk. A vonó közepe és a kápa közötti rész az alsó félvonó, a közép és a csúcs közötti rész pedig a felső félvonó. (Ezen elnevezések csak a hegedű és a brácsa esetében igazak, de az elnevezés átment a többi vonós hangszerre is.)
A hang hangerejét a vonó sebességének, ill. a vonóra nehezedő súly mértékének szabályozásával változtathatjuk. Ha a vonót inkább csak nyomjuk, akkor túl recsegő hangot kaphatunk, ha pedig inkább csak húzzuk, akkor a hang nagyon levegőssé válhat. Ha viszont a vonót egyenletesen húzzuk, akkor egy egészséges legato hangot kaphatunk.
Ha kottában pengetésről vonózásra kell visszaváltanunk, akkor az arco kifejezést láthatjuk. Col legno esetén a szőr helyett a fát kell húzni a húron. Sul tasto esetén a húr fogólap közeli felén, sul ponticello esetén pedig a lábhoz közel kell játszani.
[szerkesztés] A vonó története
Azt, hogy ki, mikor, miért találta fel a vonót, nem tudjuk pontosan. Elég sok történet terjed a vonó keletkezésével is kialakulásával kapcsolatban. Itt a nagy általánosságban elfogadott változat kerül közlésre. Amiben a tudósok meg tudtak egyezni, az az, hogy a vonós hangszerek a vonó feltalálásakor váltak ki a pengetős hangszerek közül.
Állítások szerint a vonó nem régebbi ezer évnél. Keletkezése az és a keleti lovas kultúrákra vezethető vissza, amely sok más dologhoz hasonlóan az iszlámnak köszönhetően került be Európába. Az Encyclopedia Britannica szerint a vonós hangszerek „lába” etimológiailag „lovat” jelent, ill. a kínaiak is a „barbároktól” (értsd: a közép-ázsiai népektől) származtatják saját vonós hangszereiket.
Werner Bachman szintén a közép-ázsiai elméletet támogatja, mert ő a tadzsikisztáni Kurbanshaidban egy falfestményt talált, mely vonós hangszert ábrázolt vonóval.
Ezenkívül közvetett bizonyítékok is a közép-ázsiai elméletet bizonyítják. Ezek a vonó alapanyagai lennének, mert:
- Egy lovas-harcos népnél (gondoljunk a hunokra vagy a mongolokra) a lószőr adott volt.
- Szintén ugyanebből kiindulva, az ilyen népek íjat használtak a harchoz. Könnyen lehet, hogy ebből alakult ki a vonó (az angolban például mindkét szó ugyanaz: „bow”)
- A vonószőrnek a mongóliai lovak szőre a legjobb (ezt tapasztalatok bizonyitják)
- A gyantát eredetileg a íjászok használták; ezzel védték meg az íjat a tönkremenéstől.
Ebből összeállhat a kép: a mongol harcosok a gyantás ujjukkal megpengették a hárfájukat vagy lantjukat, ekkor egy folyamatos, erős hangot kaptak, majd ezen felbátorodva ugyanezt kipróbálták az íjukkal is. Persze lehet, hogy ez nem igaz, de egy biztos: bizonyítani nem fogjuk tudni soha.
Akárki is találta fel a vonót, igen gyorsan elterjedt, köszönhetően annak, hogy a híres Selyemút keresztezte ezeket az ázsiai országokat.
Az első mai vonót a francia François Tourte találta fel a 19. században. Ő ugyan a fent említett Pernambuco fából készítette, amit textilfesték alapanyagaként került be az országba. A mester evvel a „húzásával” megalkotta a tökéletes (?) vonót, amely egyszerre erős, rugalmas, könnyű, és végül, de nem utolsó sorban még szép is. A mai napig (kisebb változtatásokkal, pl. a fa típusa, mostmár mindig a legjobb hangzású fából készítik a vonót, nem ragaszkodnak a jól bevált dolgokhoz) az ő elvei alapján készítik a vonókat.
Csinálnak ma még histórikus zenekarok részére Tortue előtti vonókat is, melyek hajlékonyabbak, így pl. az esetenként 4 húr egyszerre történő meghúzását kívánó barokk darabok lejátszása könnyebb vele.
Based on work by 