Lant
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
| Lant | ||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| angol: lute francia: luth német: Laute olasz: liuto spanyol: laúd |
||||||||||
 |
||||||||||
|
- A Lant szóhoz kapcsolódó másik szócikkért keresd fel a Lant (csillagkép) szócikket
A lant domború hátú pengetős hangszer, a 15-17. században volt legnépszerűbb. Közvetlen őse a muszlim világban napjainkban is töretlenül népszerű arab lant, az úd vagy al‘ud, magyar neve is erre a szóra vezethető vissza.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Leírása
[szerkesztés] Test
A lant szinte teljes egészében fából készül, méretéhez viszonyítva meglepően könnyű. A tető tojásdad vagy cseppformájú, általában lucfenyő rezonáns, belülről keresztgerendákkal megerősítve. A test domború formában összeillesztett hosszanti szelvényekből áll, nagyjából félkör keresztmetszetű. A nyak a tetővel azonos síkban van, a húrok alatt keményfa borítással. A hangolófej erősen, néha a nyakra merőlegesen hátrahajlik. A hangolás fa kulcsokkal történik. A bundok a nyakra hurkolt bélhúrok, a tetőn is folytatódnak, itt már keményfából készülnek. A tetőn kap helyet még az egyszerű, csomózásos rendszerű húrláb, és a kör alakú hanglyuk, amit rozetta díszít.
[szerkesztés] Húrok
A húrok hagyományosan bélből készültek, de ma már nylon húrokkal is helyettesíthetik őket. A mély húrok fémszállal vannak betekerve. Egy részük kettesével alkot egy húrcsoportot, azaz kórust, a legmagasabb általában egymagában van, ez a chanterelle. A dupla húrok azonos hangolásúak, de a mélyebbeknél az egyik lehet egy oktávval magasabb. A dupla húrokat a bal és a jobb kéz is szinte mindig egy húrként kezeli, együtt szólaltatja meg. A lant húrjai általában kevésbé feszesek, mint a mai klasszikus gitár húrjai.
[szerkesztés] Hangolások
Lantokat a történetük során nagyon sok méretben, húrozással és hangolásban készítettek, így általános hangolási szabványok sem alakulhattak ki.
[szerkesztés] Reneszánsz
A hathúros, vagy pontosabban hat kórusos reneszánsz tenor lant hangolása hasonló a tenor gambához, kvart hangközökre épül, kivéve a 3. - 4. kórust, melyek nagyterc távolságra vannak hangolva. Ha a legmagasabb hang a g', akkor a hangolás:
- Gg-cc'-ff-aa-d'd'-g'.
A többi húrpárt lefelé adták hozzá, ha kellett, de ezeket mindig az éppen játszott zene hangneméhez használható főbb basszus-hangokra hangolták, a fogólapon nem fogták le. Így pl. egy nyolc kórusos reneszánsz tenor lant hangolása:
- Dd-Ff-Gg-cc'-ff-aa-d'd'-g',
tíz kórusos hangolás:
- Cc-Dd-Eses-Ff-Gg-cc'-ff-aa-d'd'-g'.
[szerkesztés] Barokk
A 17. század második felére a franciáknál és északon kialakult egy viszonylag szabványos hangolás, a "barokk" vagy "d-moll" hangolás. Itt a fölső hat kórus d-moll hármashangzatokat alkotott, a többi pedig a d-moll hangsor mentén haladt lefelé:
- A'A-H'H-Cc-Dd-Ee-Ff-Gg-AA-dd-ff-aa-d'-f'.
Az alsó húrok hangjait természetesen az éppen játszott hangnemnek megfelelően áthangolva módosították.
A mai lantokat leggyakrabban a reneszánsz hangolással használják.
[szerkesztés] Története
[szerkesztés] Középkor
Valamikor a középkorban juthatott el az európai keresztény világba, talán az Arabok által meghódított Hispániából, esetleg a keresztes háborúk révén a Közel-Keletről az arab világ máig népszerű pengetős hangszere, az úd. Azt korabeli ábrázolásokból tudjuk, hogy a középkori lantnak is négy-öt pár húrja volt, és ugyanúgy tollszárból készült pengetővel szólaltatták meg, mint korabeli arab testvérét. Polifon játékra kezdetben nemigen lehetett alkalmas, elsősorban tánczenéhez, ének kíséretére használhatták.
[szerkesztés] Reneszánsz
A 15. században fokozatosan alakult ki az ujjakkal történő többszólamú játék technikája, és a hozzáadott hatodik húrpár is szélesítette lehetőségeit. Ekkor nyerte el klasszikus formáit, vált széles körben elterjedtté. Népszerűségét annak köszönhette, hogy egy viszonylag olcsó, könnyű, hordozható zeneszerszám volt, amely emellett hihetetlenül sokoldalú volt, mindenféle korabeli zenei igényt ki tudott elégíteni. Tánczenét, kórusművek átiratait, prelúdiumokat, fantáziákat adtak elő rajta, de az is szerepet játszott népszerűségében, hogy az antikvitásért rajongó reneszánszban ez a hangszer az antik lant örökösének tudta láttatni magát.
Európán belül csak az Ibériai-félszigeten nem tudott gyökeret verni, itt egy gitárszerű hangszer, a vihuela tündökölt a lant szerepében.
[szerkesztés] Barokk
A 16. század végétől egyre több újítást alkalmaztak a hangszeren. Újabb és újabb húrok hozzáadásával bővítették lefelé a hangterjedelmét, egyre bonyolultabb nyak-megoldások jöttek létre az egyre hosszabb menzúrájú "extra" húrok felfüggesztésére. A hozzáadott basszus húrokat már nem is lehetett lefogni, hárfa módjára pengették ezeket. Az így létrejött hangszerek néha két méter hosszúak is lehettek, mint pl. a chitarrone. A fémszállal körbetekert húrok feltalálásával lehetett újra csökkenteni a basszushúrok hosszúságát, így a lant méreteit.
A 17. század végétől kezdve a lant egyre inkább háttérbe szorult. Az operák, koncerttermek, zenekarok korszaka következett, ahol ennek a halk, meghitt hangú hangszernek már nem sok jövője volt. A házi muzsikálásban is inkább a billentyűs hangszerek, vagy a sokkal egyszerűbben behangolható és kezelhető öthúros gitárok váltak uralkodóvá.
[szerkesztés] A lant mesterei
- Pietro Bono (1417-1497)
- Francesco da Milano (1497-1543) "il Divino"
- Bakfark Bálint (1507-1576)
- John Dowland (1563-1626)
Lantra komponáltak:
- Johann Sebastian Bach (1685-1750)
- Sylvius Leopold Weiss (1687-1750)
Mai lantművészek:
- Julian Bream (1933)
- Benkő Dániel
- Béke Csaba
- Kónya István
- Győri István
- Tokodi Gábor
Based on work by