Hárfa

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Hárfa
angol: harp francia: harpe német: harfe olasz: arpa spanyol: arpa
Besorolás Kordofon Pengetős Hárfa család Hangterjedelem Cesz1-Fisz'''' Rokonhangszerek Líra (hangszer), Billentyűs hárfa Hangszerjátékos Hárfás

A hárfa egy pengetős hangszer. Az emberiség egyik legősibb hangszere, amely feltehetőleg Egyiptomból vagy Mezopotámiából származik, bár a rómaiak a hárfát sohasem fogadták el. Ennek ellenére ókori világ legkedveltebb, legelterjedtebb hangszereinek egyike.

A hárfa nylon-, fém- vagy bélhúrjait pengető nélkül kell pengetni. Főbb részei a nyak, a rezonátor, ill. a húrok.

Szinte az összes földrészen megtalálhatjuk: Afrika, Európa, Amerika és Ázsia egyformán otthonának tekinthető.

Tartalomjegyzék 1 Története 1.1 Ókor és középkor 1.2 Reneszánsz 1.3 Continuo korszak 1.4 A klasszicizmustól napjainkig 2 A modern hárfa felépítése 3 Hárfa népzenében 3.1 Hárfa Dél-Amerikában 3.2 Egyéb hárfák 4 A hárfa zenében történő alkalmazása 4.1 Komolyzene 4.1.1 Főbb művek hárfára 4.2 Dzsessz, szabad improvizáció, popzene 5 Híres hárfakészítők 6 Híres mai hárfagyárak 7 A hárfa, mint szimbólum 7.1 Politikai szimbólumként 7.2 Szervezeti jelképként 8 Hárfa a mitológiában 9 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Története

[szerkesztés] Ókor és középkor

Egyike az emberiség legrégibb, s az ókori világ legkedveltebb, legelterjedtebb hangszereinek. Terjedelemre, kiállításra s kezelésre nézve is a legtökéletesebb ókori hangszernek mondható. Főleg a régi egyiptomi kultúrában jutott magas fejlettségi szintre.

Az első bizonyítékra John Bruce angol tudós az 1900-as évek elején Théba romjai közt freskó-kép alakjában bukkant rá. A képen a hárfának tökéletes képe volt látható.

Az ókori hárfa fontos ismertetőjele háromszögletű alakja, amely csak két oldalon zárt: a hangolószögekkel ellátott nyak és az akasztószögekkel ellátott korpusz egymással szöget alkot, a húrokkal párhuzamos harmadik oldala pedig nyitott.

Az ókorban még pszaltérion, magadisz és szambüké neveken is léteztek variánsai. Ezen hangszerek később teljesen egyéni hangszerré fejlődtek, de a műzenébe csak a hárfának sikerült bekerülni. Itt érdemes megjegyezni, hogy egyes állítások szerint pont ezen hangszerekből fejlődött ki a hárfa.

A középkorban már zárt háromszöget alkot (a plusz elem az oszlop), ami így a kerethárfa nevet kapta. A hangszer elsősorban a mai Írország területén volt kedvelt, a kelták körében. Innen jópár hangszer fennmaradt, sőt, a hangszer az ország címerében is szerepel. A kontinensre való átterjedéskor a németek a cythara anglica nevet akasztották rá.

A hárfa fokozatosan a főnemesek és királyok hangszerévé vált.

A legrégebbi kiépítés szerint zömök, oszlopa ívelt, korpusza, nyaka és oszlopa igen jelentősen elkülönül egymástól. Ilyenek a „román stílusú” hárfák és az ír népi hárfák.

Ezen hangszerek mind a 14. századig bezárólag készültek.

A 15. századtól viszont megjelentek a „gótikus” vagy „burgund” formájú hangszerek, amelyek sokkal karcsúbbak, oszlopuk egyenesebb, korpuszuk, nyakuk és oszlopuk szemmel láthatóan nem különül el. A nyak két végén csúcsban találkozik az oszloppal, ill. a korpusszal.

Ebben az időben a bélhúrok voltak használatosak, amiket két kézzel, akár több szólamban szólaltattak meg.

[szerkesztés] Reneszánsz

A 16. századra jelentősége igen megcsappant, bár Walesen kívül német földön és Spanyolországban kedvelték. Továbbra is a gótikus forma hódított; igaz, két csúccsal. Húrja (kb. 18-24) egy sorban helyezkednek el, és diatónikus skálát alkotnak (általában C-a" hangterjedelemmel). Természetesen előfordulhatnak kromatikus hangolásúak is, de ezek általában ritkák.

Ebben az időben a húrok nem a később használatos esztergált gombocskákkal kapcsolódtak a hangszerhez, hanem kis fakampók segítségével. Mivel a húrok általában nekiverődtek a kampóknak, jellegzetes mellékzörej keletkezett.

Spanyolországban igen különleges jelentőségre tett szert: Vinegas de Henestzrosa és Antonio de Cabezón (II. Fülöp (spanyol) uralkodó orgonistája) feltaláltak egy olyan tabulatúrát, amelyik egyaránt kompatibilis volt a hárfával, a billentyűs hangszerekkel, de még a vihuelával is.

Valószínűleg nekik köszönhetően terjedt el a hangszer Amerikában is.

[szerkesztés] Continuo korszak

Ebben a korszakban a hárfa egyáltalán nem játszott jelentős szerepet. A basso continuo egyik lehetséges vagy előírt hangszere lehetett.

Ekkoriban kezdődtek meg a kísérletek a hangszer kromatizálására:

• Kétsoros kromatikus hárfa: a kromatikus hangok a diatonikusokkal ellentétes síkban helyezkednek el (Mersenne (1639) és Eisel (1738) említik)

• Kereszthúros kromatikus hárfa: itt a kromatikus húrok keresztezik a diatonikusokat. Első említése az 1724-es Escuela musicában történik, melynek szerzője Pablo Nasarre volt. Ribayaíz és Huete művei ilyen típusú hangszerre íródtak (lásd lejjebb).
• Háromsoros kromatikus hárfa: itt a külső sorok adják a diatonikus hangokat, míg a kromatikusok belül találhatóak. Első ismertetései Mersenne (1636) és Filippo Bonanni (1722) tollából származnak.

Ezeken a hárfákon igen bonyolult volt játszani, mert húrjaik túl sűrűn helyezkedtek el. Így a hárfa többnyire maradt a jól bevált diatónikus. A fentebb említett probléma megoldására készítették a kampóshárfát

1720 körül sikerült az első (működő) kromatikus hárfát létrehozni (megalkotója a donauwürthi Hochdrucher, ő találta fel a pedálhárfát). Ezen felül a hangszer hangterjedelem is megnőtt, három oktávnyi hangterjedelm (C-től c"-ig) jelentősen kibővült (öt oktávnyira).

[szerkesztés] A klasszicizmustól napjainkig

Ez a korszak a pengetős hangszerekre nézve rendkívül kedvezőtlen volt, mert vagy kivesztek vagy különlegességgé váltak. Egyedül a hárfa tudott megmaradni.

A pedálhárfa eléggé el is terjedt, ezt legjobban Wolfgang Amadeus Mozart fuvola–hárfa kettősversenye bizonyítja legjobban.

A párizsi hárfakészítés ennek köszönhetően igen fellendült, sőt, újítások is megjelentek.

• A pedálmozgatást a nyakban lévő mechanika felé továbbító huzalok a párizsi hárfákon már nem a testben, hanem az oszlopban futnak.
• A korábbi primitív kampók helyett Pierre-Joseph Cousineau minden egyes tengelyre csőr formájú toldalékot („béquilles”) szerelt.
• 1769-ből származik a Sébastian Erard-féle „système à fourchette” (villás módszer), ahol a toldalékok helyére tárcsák kerültek, amelyekre merőlegesen két-két kis pálcika illeszkedik; a pedál működtetésekor a megfelelő tárcsa elfordul, a pálcikák pedig villaszerűen közrefogják és megrövidítik a húrt.
• Cousineau további találmánya a redőny, amelyet a korpusz játékos felé eső oldalára helyezett el dinamikai árnyalatok keltésére, és amely egy nyolcadik pedál segítségével nyitható.

Viszont mivel az egyszerű pedálhárfán csak korlátozott mennyiségű hangnem volt játszható, ennek kiküszöbölésére jött létre a kettőspedálhárfa, vagyis a mai koncerthárfa. Ezt 1820-ban készítette a páriszi Erard hangszerész.

Újra felmerült a kereszthúros kromatikus hárfa ötlete (bár újra megbukott, a húrok állandó összerezgése miatt), ill. a billentyűs hárfa gondolata, de egyik se került be a mindennapi gyakorlatba.

Természetesen mai világunkban az „elektronizálódás” a hárfát se kerülte el, így készült az elektromos hárfa.

[szerkesztés] A modern hárfa felépítése

Először is érdemes megjegyezni, hogy a mai koncerthárfa a kettőspedálhárfa.

• A mai, tökéletesített hárfa Cesz-dúr szerint van hangolva. Kontra Cesz-től a négyvonalas Gisz-ig terjed az ambitusa, s igy majdnem eléri a mai zongorák hangterjedelmét.
• Hét pedálja van: minden azonos nevű húrhoz egy pedál tartozik - így ha pl. egy C húrt Cisszé változtatunk, úgy az összes C húr Ciszként fog szólni. Mind a 7 pedálnak 3 állása van: felső állásban "b" előjegyzésre, középen előjegyzés nélkül, lent "#" előjegyzésre módosíthatóak a pedálok által a húrok. Így egyszeres pedálozással félhanggal, kétszeres pedálozással két félhanggal emelhető a húrok hangmagassága. Ennek köszönhetően a mai hárfán minden hangnemben lehet játszani.
• Míg a régi hárfák általában szabálytalan négyszögbe futó hangtesttel bírtak, a mai hárfa alakja tompa háromszöget mutat, melynek leghosszabb szárát a felső nyak s az alsó hangfenék közé ékelt erős oszlop képezi, amely egyszersmind arra is szolgál, hogy az egész hangszertest a húrok feszerejének könnyebben ellenálljon.
• A felső és az alsó szár képezik a húrtartót, amelyek a felső szárba használt szögek köré vannak tekerve, és azok használatával kell a hangszert hangolni.
• A koncerthárfa magassága 180 cm és 47 húrja van. A hárfás dolgának megkönnyebbítésére néhány húr színes a hárfán: a C húrok mindig pirosak, az F húrok kékek/feketék. Legrövidebb húrja 7 cm, a leghosszabb húrja 150 cm hosszú.
• A hárfa kotta notációja a zongoráéhoz hasonlóan két sorban történik, violin- és basszuskulcsban (+ általában a két sor között a pedálok jelölése).

[szerkesztés] Hárfa népzenében

A hárfa különböző népek zenéjében is jelentős szerepet tölt be.

[szerkesztés] Hárfa Dél-Amerikában

A spanyolok közvetítésével a hárfa átkerült Amerikába, ahol nagyon hamar kedvelt népi hangszerré vált.

Igen kedvelt Paraguayban és Venezuelában. A paraguayi hárfa kb. 150 cm magas és 36 húrt tartalmaz. A húrok közötti távolság 1 cm. A venezuelai hárfa az Arpa Ilanera, Ez 160-170 cm magas és 32 húrral rendelkezik. Kolumbiában az Arpa Ilanera és a klasszikus hárfa egyaránt használatban van, ezen kívül Andok-szerte elterjedt.

[szerkesztés] Egyéb hárfák

• Burmai hárfa
• Kora (hangszer) (Nyugat-Afrika)
• Aeolhárfa (szélhárfa)

[szerkesztés] A hárfa zenében történő alkalmazása

[szerkesztés] Komolyzene

Claudio Monteverdi 1607-es Orfeójának központi jelenetében szép hárfaszólók (is) vannak, kromatikus kettőshárfára. Händel Eszter című oratóriumában (1720) van egy hárfás szopránária, diatonikus hárfával. Megemlítendő Händel op.4, Nr.6. B-Dúr Koncertje is, melyet hárfára vagy orgonára vagy csembalóra + zenekarra írt. De a hárfa inkább a romantika kora óta szerepel a zenekarokban.

Elsősorban a glissando, arpeggio és bisbigliando effektusokat használják. Az olasz és német romantikus operaszerzők igen kedvelt hangszere (lásd pl: Bohémélet). A franciák közül Claude Debussy és Maurice Ravel preferálták a hangszert, míg a híres hárfaművész, Nicolas-Charles Bochsa több, mint száz különböző műfajú darabot írt a hangszerre (operaátiratok, kamarazene, versenymű, opera, hárfaetűd). Henriette Renié és Marcel Grandjany kevésbé ismert hárfás-szerzők, bár ők is igen sok jó minőségű hárfadarabbal növelték a zeneirodalmat. A 20. század zenéjében, ill. a kortárs zenében a hárfa szerepe megnőtt, mert pedáljainak köszönhetően -enharmonikus beállításokkal- különleges hangsorokat is lehet rajta játszani. Érdekes enharmonikus pedálbeállítás például C-Dúrban az Eisz és Hisz, mert így a Hisz és C, valamint az Eisz és F azonos hangzásúak lesznek. Ez más hangszereken nem megoldható, például a vonósok a #-es módosításokat kicsivel magasabbra intonálják. A 20. századi hárfás-szerzők közül enharmonikus beállítások találhatóak például Carlos Salzedo műveiben.

[szerkesztés] Főbb művek hárfára

Hárfaszóló

• Lásd: Szólóművek hárfára

Hárfaversenyek

• Lásd: Hárfaverseny

Kamarazene hárfával

• Lásd: Kamarazenei művek hárfára

[szerkesztés] Dzsessz, szabad improvizáció, popzene

A hárfa ezen stílusban is aktív szerepet tölt be, főbb művelői Dorothy Ashby, Rhodri Davies, Carol Emmanuel, Zeena Parkins, Park Stickney, Alice Coltrane, Deborah Henson-Conant és Elizabeth Panzer.

A popzenében már ritkább, általában szólóénekek kíséretére használják. Főbb művelői: Joanna Newsom,Dee Carstensen , Loreena McKennit.

[szerkesztés] Híres hárfakészítők

• Nicolas-Charles Bochsa http://bochsa.site.voila.fr
• Henri Naderman és két fia, Pierre-Joseph és Henri
• Sébastien-B. Rénault
• François Chatelain
• Godefroi Holtzman
• Pierre-Joseph Cousineau és Georges fia
• Sébastien Erard

[szerkesztés] Híres mai hárfagyárak

• Salvi (olasz, székhelye Piasco-ban van)
• Lyon & Healy (amerikai, székhelye: Chicago)
• David (svájci, székhelye: Sainte - Croix)
• Camac (francia)
• Aoyama (japán, székhelye: Fukui)
• Horngacher (német)

[szerkesztés] A hárfa, mint szimbólum

[szerkesztés] Politikai szimbólumként

A hárfa jelképezte Írországot évszázadokon keresztül. Ezt a jelképet használták Írország szimbolizására I. Jakab királyi zászlaján, és azóta is látható Nagy-Britannia, illetve az Egyesült Királyság zászlaján. Ezen kívül megjelent még Oliver Cromwell Commonwealth Jack-jén 1649-ben, ill. Protectorate Jack-jén 1658-ban, később pedig Leinster zászlajába is bekerült.

Írország függetlenné válásakor a hárfa – mint az ország jelképe – természetesen a zászló része is lett. Sőt, Írország épp aktuális fizetőeszközén mindig is szerepelt – a középkori pénzektől napjaink eurójáig.

[szerkesztés] Szervezeti jelképként

Több vállalkozás használja a hárfát vállalati logo-jában, például a Guinness, amely Harp Lager néven is gyárt sört (Harp a hárfa angol neve) vagy a Ryanair, amely repülőgépeire jelvényként egy stilizált hárfát festett.

Számos észak-írországi szervezet és egyetem is ezt a hangszert választotta jelképéül, jelezve Írországhoz való kötődésüket.

[szerkesztés] Hárfa a mitológiában

A hárfa (Kantele néven) a finn Kalevalában Vejnemöjnen hangszere. A héber kultúrában Dávid király hangszere volt, aki a hárfa segítségével űzte el a gonosz szellemeket Saulból. Ezen kívül különböző északi népek mondáiban is gyakran szerepel, pl. a Wälsungen-mondakörben vagy a Beowulfban.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• Pallasz Lexikon cikke a hárfáról
• Sulinet Muzsikatára a hárfáról
• Nicolas-Charles Bochsa
• Harfa.lap.hu
• Hárfalinkek a fidelio.hu-n
• Ízelítő a lyra történetéből