Kun Béla

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Kun (Kohn) Béla (Szilágycseh, 1886. február 20. - Moszkva, 1938. augusztus 29. vagy 1939. november 30.) újságíró, kommunista politikus, a magyar Tanácsköztársaság vezetője.

Tartalomjegyzék 1 Élete 1.1 Korai évek 1.2 Munkásmozgalom 1.3 A Tanácsköztársaság 1.4 Külföldi tevékenysége 1.4.1 Ausztria és a Krím 1.4.2 A „márciusi akció” Németországban 1.4.3 Tevékenysége Közép-Európában, haláláig 1.5 Emlékezete 2 Hivatkozások 2.1 Források 2.2 Irodalom 2.3 Lásd még 2.4 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Élete

[szerkesztés] Korai évek

Köztisztviselői családban születtett az erdélyi Szilágycsehiben (ma: Cehu Silvaniei, Románia) 1886-ban. Apja és anyja is vallástalan, apja, a falu jegyzője, kitért izraelita, anyja pedig szintén kitért protestáns. Zilahon és a kolozsvári kálvinista középiskolában végezte középfokú tanulmányait, majd a kolozsvári egyetem joghallgatója lett, ám 1904-ben félbeszakítva tanulmányait, újságíróskodni kezdett Kolozsvárt és Nagyváradon. 1906-ban magyarosította a nevét Kunra.

Cikkei miatt többször állt bíróság előtt. 1907-ben fél éves fogházbüntetésre ítélték, amit a szegedi csillagbörtönben töltött le. A publikálás helyett a tisztviselőséget választotta: a kolozsvári Munkásbiztosító Pénztár titkáraként alkalmazták.

1913 májusában elvette feleségül Gál Irént, egy középosztálybeli zenetanárnőt.

[szerkesztés] Munkásmozgalom

Még kolozsvári tanulóévei alatt Ady Endre ismertette meg a budapesti baloldali értelmiségi körökkel. 1902-ben, középiskolásként belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (MSZDP), 1913-ban már küldött a párt kongresszusán.

Az I. világháború idején besorozták, 1916-ban orosz fogságba esett. Az oroszok egy uráli hadifogolytáborba küldték. Itt végleg kommunista lett, hadifogoly tisztekből csoportot szervezett. 1917-ben, a februári forradalom idején belépett a tomszki szociáldemokrata (később bolsevik) szervezetbe, 1918 márciusában az ő elnökletével alakult meg az Oroszországi Kommunista Párt magyar csoportja. Petrográdra, majd Moszkvába utazott, megismerkedett Leninnel, de a párton belül lényegében a vezér radikális ellenzékéhez tartozott. Lenin pragmatizmusával ellentétben Kun és mások (mint Rákosi vagy az olasz Terracini) a Grigorij Zinovjev és Karl Bernhardovics Radek körül csoportosuló, a „forradalmi offenzíva mindenáron” elvét hirdető kommunisták közé tartozott, akiket Lenin „kuneristák”-nak nevezett.

1918-ban ismét fegyvert ragadott: harcolt a német intervenciósok, majd az eszer lázadók, a cseh légiók és Kolcsak fehérgárdistái ellen. Közben publikált is: a Pravda és az Izvesztyija munkatársa, illetve más baloldali lapok szerkesztője volt.

1918. november 17-én tért haza Budapestre, november 24-én megalakította a Kommunisták Magyarországi Pártját (KMP), mely központi bizottságának elnöke lesz. A mozgalom intenzív kormányellenes propagandatevékenységt folytatott, lapjában, a Vörös Újságban különösen erősen támadta mind Károlyit, mind a szociáldemokratákat; maga Kun nap mint nap tartotta több szemtanú által „gyújtó hatásúnak” leírt szónoklatait, sztrájkokat és gyűléseket szerveztek. 1919. február 22-én a kommunisták egy felvonulást és demonstrációt szerveztek a Népszava budapesti szerkesztősége elé; ez lövöldözésbe torkollott, melynek során négy rendőr meghalt. Letartóztatták, megkínozták, addigra azonban - az orosz kommunista párt által pénzelt - agitációs munkájának is köszönhetően a KMP ismertté és népszerűvé vált a magyarság különféle rétegeinek (elsősorban a budapesti urbánus értelmiség és a munkásság egy része) körében. A fogságban tovább folytatta a szervezőmunkát, előkészítette a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal (MSZDP) való egyesülést.

[szerkesztés] A Tanácsköztársaság

1919. március 21-én – az antanthatalmak területi követeléseit tartalmazó Vix-jegyzék átadását követő napon – Károlyi Mihály köztársasági elnök és Berinkey Dénes miniszterelnök lemondását fontolgatta, a KMP és az MSZDP egyesült, Kun Béla és Garbai Sándor kikiáltották a Tanácsköztársaságot, megalakítva a Forradalmi Kormányzótanácsot (FK). Államcsínnyel átvették a hatalmat. Kun Béla a kormányzótanácsban külügyi (március 21. – augusztus 1.), és hadügyi népbiztos is volt (1919. április 3. – 1919. június 24). Az FK elnöke névleg Garbai Sándor volt, ám a Tanácsköztársaság szinte valamennyi fontos eseménye kapcsolatba hozható Kun Béla nevével. Szava meghatározó az állam- és pártszervezés, a gazdasági és kulturális élet, valamint az ellenforradalom elleni harc kérdéseiben.

Kun megkísérelte exportálni a „proletárdiktatúrát” nemcsak észak, hanem – ami kevésbé ismert – nyugat felé is. Ernst Bettelheim, egy budapesti ügyvéd a Komintern beleegyezésével megalakította az Osztrák Kommunista Pártot, melyet Kun eszmeileg támogatott. Bettelheim és társai 1919. június 14-ére tervezték Ausztria legfontosabb kulcsközpontjait fegyveresen elfoglalni, de az osztrák rendőrség az ezt megelőző éjszakán letartóztatta őket, a kiszabadításukért tüntető négyezer fős csoportot fegyveres erővel verték szét. Kun eközben az osztrák határra vezényelte a Vörös Hadsereg egyes egységeit, hogy szükség esetén támogatást nyújthasson az osztrák kommunistáknak, de az esedékes beavatkozás előtt az osztrákok már letartóztatták Bettelheiméket. Kun nagyobb összegekkel (harmincezer líra) támogatta az Olasz Kommunista Pártot is (Peter Lamborn: An italian anarchist and his dream [Egy olasz anarchista és álma]). Az európai hatalmak ezeket a próbálkozásokat természetesen nem nézték jó szemmel.

[szerkesztés] Külföldi tevékenysége

[szerkesztés] Ausztria és a Krím

A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, ottani szociáldemokrata elvtársai egy elmegyógyintézetben bújtatták el; de a hatóságok felfedezték és internálták; 1920 nyarán kiutasították Ausztriából. Szovjet-Oroszországban telepedett le - soha többé nem is tért haza. Leninék szívesen fogadták, és a krími területekre helyezték, hogy azok „re-bolsevizálását” végrehajtsa. Ez elsősorban a „vörösök” által elfogott „fehér” hadifoglyok ezreinek tömeges kivégzésében (forrás pl. Victor Serge) és a krími törökök elleni etnikai tisztogatásban nyilvánult meg. Jellemző, hogy feltétel nélküli megadás esetén kegyelmet ajánlott a fehér Vrangel tábornoknak és katonáinak, aki erre letette a fegyvert, ezután Kun haladék nélkül kivégeztette őket. Két éves működése egyes becslések szerint csak a törökök között 60 000 áldozatot követelt. Működésének nyomán, mint Magyarországon is annak idején, terrorhullám söpör végig a tartományban, melynek törökök, tatárok és oroszok további ezrei estek áldozatul. Módszereit még a bolsevikok köreiben is megkérdőjelezték, s bár pozícióját elvesztette, hitelét nem teljesen. Az oroszoktól új megbízást kapott, a németországi fronton kellett helytállnia.

[szerkesztés] A „márciusi akció” Németországban

1921-ben Németországba utazik, az ottani ún. „munkásfelkelések” szervezését segíti. Ezek háttere a következő volt: 1921. március 16-án Szászország kormányfője, Otto Horsing parancsára a rendőrség elfoglalta a mansfeldi rézbányákat és a Halle környéki vegyiüzemeket, a hivatalos indoklás szerint azért, mert ezeken a helyeken szabad rablás és fosztogatás zajlott. A valódi ok az egyre élénkebb kommunista tevékenység volt, melynek alapján Horsing gyanította - helyesen - hogy a kommunisták zavargások kirobbantására készülnek.

Ezen zavargások hátteréről - melyeket a kommunisták összefoglalva ƒ„márciusi akció”-nak neveztek - a történészek véleménye megoszlik: egyes feltételezések (Ruth Fischer, a Német Kommunista Párt vezetője) szerint céljuk az volt, hogy az orosz kommunista párt belső válságáról eltereljék a figyelmet, mások szerint Lenin radikális ellenfeleinek túlbuzgóságáról volt szó, ami erőltettett németországi aktivitásban nyilvánult meg. A rendőrség és a kommunisták szembenállása hamarosan fegyveres összecsapásokba torkollott (ezek kirobbantásában elsődleges szerepe volt a Max Holtz anarchista gerillavezér vezette vörös őrségnek, amely akkoriban uralta a mansfeldi térséget). A kommunista fegyveresek forradalmi lendülete hamar megtört, mert a munkásság nem volt hajlandó fegyveres harcba szállni a rendőrséggel és katonasággal. Sőt, sok helyen, mint pl. a Krupp Művek gyárában, illetve a hamburgi hajógyárban, amikor a fegyveres harc sikertelensége után Kun és társai általános sztrájkra és az állam elleni hadviselésre szólították fel a munkásokat, a munkások husángokkal támadtak a gyárat elfoglaló és a munkát akadályozó kommunista aktivistákra. Amint később a Komintern végrehajtó bizottságának egyik ülésén Lenin is elismerte, a tömegek támogatása lényegében hiányzott, valójában tehát vitatható a márciusi eseményeket munkásfelkelésnek nevezni. A sikertelen akciót megtorlás követte: több ezer kommunista vezetőt bebörtönöztek, a párt tagsága negyedére csökkent.

Lenin annyira dühös volt Kunékra a kudarcok és az elhamarkodott akciók miatt, hogy néhány levelében, illetve a már említett végrehajtó bizottsági kongresszuson francia nyelven egymás után többször is „idiótáknak” („les bêtises de Béla Kun”) nevezte őket - bár Kun nem vesztette el végrehajtó bizottsági tagságát, és a zárt ülés végén elfogadott záródokumentum elismerte a német kommunisták „harci szellemét”:

„A Komintern végrehajtó bizottságának ülésén Lenin hosszan elemezte a németországi eseményeket, és kifejtette, hogy azok minden tömeges támogatás és politikai meggondolás nélkül biztos bukásra voltak ítélve. A zárt ülésen kevesen voltak jelen. Kun Béla [...] fejét lehajtva hallgatta Lenin beszédét, beteges mosolya csakhamar eltűnt az arcáról. Lenin franciául beszélt, metszően és keményen. Tízszer vagy többször megismételte: »les bêtises de Béla Kun«, ezek a szavak kővé dermesztették a jelenlévőket. Feleségem gyorsírással jegyezte Lenin szavait, és később át kellett dolgoznunk a szöveget, mert mégsem illett volna, hogy a magyar forradalom vezérét egy írott dokumentumban tízszer egymás után félkegyelműnek nevezzék.”

(Victor Serge visszaemlékezése)

[szerkesztés] Tevékenysége Közép-Európában, haláláig

1921-1936-ig a Kommunista Internacionálé végrehajtó bizottságának a tagja. 1925-ben és 1930-ban a KMP végrehajtó bizottságának tagjává választják. A KMP-ben végzett munkájával összefüggésben többször jár illegalitásban Ausztriában, Csehszlovákiában és Németországban. 1928-ban Bécsben felismerik és letartóztatják, Magyarország kéri is a kiadatását, de az osztrák és a nemzetközi munkásmozgalmi tiltakozások hatására végül erre nem kerül sor. Visszatér a Szovjetunióba, ahol tovább folytatja Kominternes munkáját: az agitációs-propaganda osztály, a közép-európai, majd a balkáni titkárságot vezeti. 1937. június 29-én Sztálin parancsára letartóztatják (valószínűleg azért, mert egy ideig kapcsolatban állt Trockijjal), és koholt vádak alapján elítélik. Halálával kapcsolatban két verzió is létezik: az egyik szerint 1938-ben kivégzik, a másik szerint egy évvel későb egy moszkvai börtönben hal meg.

[szerkesztés] Emlékezete

Szobra 1981-től 1992-ig állt a Budapesti Vérmezőn. Ekkor a Fővárosi Önkormányzat a Szoborparkba szállíttatta, ahol ma is megtekinthető (a szobor talapzatát a helyi önkormányzat pénzhiányra hivatkozva csak 1997-ben távolította el).

[szerkesztés] Hivatkozások

[szerkesztés] Források

• Kun Béla: Válogatott írások és beszédek. I-II. köt. S.a.r.: Vass Henrik - Friss Istvánné - Szabó Éva. Bp., 1966. Kossuth

[szerkesztés] Irodalom

• Borsányi György: Kun Béla. Politikai életrajz. Bp., 1979., Kossuth.
• Tóth Gy. László - Kaslik Péter: A pótolhatatlan Kun Béla. Magyar Nemzet Magazin, 2005. november 19., szombat.
• Victor Serge: Memoirs of a Revolutionary Publisher („Egy forradalmár emlékiratai”), Writers & Readers Publishing, 1984.
• Pierre Broué: Germany, 1921: The March Action. The Journal of the Socialist Labour League, Vol. 1., No. 2., 1964 (benne: Lenin levele Zinovjevnek).

[szerkesztés] Lásd még

• kommunizmus
• Tanácsköztársaság

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• Kun szerepe a mahnoista felkelés leverésében
• Eltitkolt káderlapok - Hajdú Dénes Demeter írása (sok idézet)
• (angol nyelven)
• 120 éve született Kun Béla