Károlyi Mihály

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Károlyi Mihály

Károlyi Mihály, gróf (Budapest, 1875. március 4. – Vence, Franciaország, 1955. március 19.) Vörös grófként is szokták említeni. Politikus, miniszterelnök, az első magyar köztársasági elnök, emigráns baloldali, másfél évre a Rákosi-rezsim „útitársa”. Konzervatív arisztokratából vált demokratává és a Monarchiában fennálló rendszer radikális kritikusává, a korabeli ellenzék vezéregyéniségévé, majd az őszirózsás forradalom és az első magyar polgári demokrácia vezetőjévé. Több évtizedes emigráció után hazatérve nagykövetként szerepet vállalt a rákosista kormány mellett, de a Rajk-letartóztatás hatására szakított a rezsimmel, és ismét emigrációba vonult.

[szerkesztés] Ellenzékiként a Monarchiában

A nagybirtokos grófi családban született Károlyi Mihály a budapesti egyetem jogi karán szerzett diplomát, fiatalabb éveit többnyire vidéken vagy külföldön töltötte. Nagybátyja, Károlyi Sándor hatására kapcsolódott be a szövetkezeti mozgalom szervezésébe. Konzervatív agráriusként 1901-ben a Szabadelvű Párt tagja lett, de Zilahon alulmaradt a választásokon.

1905-ben szerzett először képviselői mandátumot a pétervásári kerületben, és ekkor lépett be a Függetlenségi Pártba. 1909-1912 között az Országos Magyar Gazdasági Egyesület elnöke volt, 1910-ben pártonkívüli függetlenségi programmal választották képviselővé a kápolnai kerületben. 1912-ben ismét a (Justh Gyula vezette) Függetlenségi Párthoz csatlakozott, melynek 1913-1916 között elnöke volt.

A konzervativizmussal való szembefordulásának fontos állomása volt, amikor 1912 júniusában a véderőtörvény megszavaztatása után Tisza István parlamenti házelnök rendőri erőszakkal vetett véget az ellenzék tiltakozásának. Az ülésteremből eltávolított ellenzékiek ekkor fogtak össze a parlamenten kívüli demokratikus és szocialista ellenzékkel, hogy közös népgyűléseket rendezzenek. Károlyi az elsők egyikén – 1912. június 16-án Miskolcon – a polgári radikális demokrata Jászi Oszkár és a szociáldemokrata Landler Jenő mellett lépett fel szónokként.

1916-ban Károlyi megalapította a Függetlenségi és 48-as Pártot. Polgári demokratikus reformokat – földosztást és általános választójogot – és nemzetiségi egyenjogúságot követelt. Ellenezte az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország szövetségét: ehelyett a dunai népek barátsága és az antantbarát külpolitika híveként érvelt a háborúval szemben. Károlyi már 1915-ben követelte az országgyűlésben Magyarország háborúból való kilépését. Békepártisága a háború utolsó évében a – volt pártja kivált balszárnyából alakult - Károlyi Párt vezetőjeként igen népszerűvé tette.

[szerkesztés] Károlyi és az őszirózsás forradalom

Az első világháború végén, a Monarchia és a dualista államrendszer összeomlása közepette körülötte mint a demokratikus és békepárti ellenzék vezetője körül alakult ki az a politikai szövetség, amely 1918. október 23-án az Astoria szállóban Magyar Nemzeti Tanács néven ellenkormányt alakított. A testület alapító tagjai a Károlyi-féle Függetlenségi Párt, a Jászi Oszkár elnökölte Országos Polgári Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt voltak, elnökévé Károlyi Mihályt választották. A Nemzeti Tanács október 25-én tizenkét pontos, Jászi által megfogalmazott kiáltványt tett közzé, amely a háború azonnali befejezését, az ország függetlenségének megteremtését, a demokratikus reformokat és a nemzetiségekkel való megbékélést követelte az ország területi integritásának sérelme nélkül.

1918. október 31-én, az őszirózsás forradalom délutánján, miután a Nemzeti Tanácsra felesküdött katonai egységek elfoglalták Budapest középületeit, az uralkodó nevében József főherceg Károlyit nevezte ki miniszterelnökké. Károlyi november elején felmentést kért és kapott az uralkodónak tett eskü alól, kormánya pedig „népkormányként” a Nemzeti Tanácsra esküdött fel. IV. Károly király novemberi lemondását követően az ideiglenes törvényhozói hatalmat gyakorló, addigra több száz fősre bővült Magyar Nemzeti Tanács november 16-án kikiáltotta a köztársaságot („népköztársaságot”, ami az akkori szóhasználat szerint polgári köztársaságot jelentett), majd 1919. január 11-én Károlyit ideiglenes köztársasági elnökké választotta és felhatalmazta a „néptörvények” elfogadásának jogával. A miniszterelnökséget Berinkey Dénes vette át.

A Károlyi-kormány (1918. október 31.-1919. január 19.)
Miniszterelnök, külügyminiszter: Károlyi Mihály gróf (1919. január 11-ig)
Igazságügyminiszter: Berinkey Dénes (megbízott miniszterelnök 1919. január 11-18 –ig)
Belügyminiszter: Batthyány Tivadar gróf (1918. december 12-ig) Nagy Vince (1918. december 12-től)
Hadügyminiszter: Linder Béla (1918. november 9-ig) Bartha Albert (1918. november 9-december 12.) Károlyi Mihály (1918. december 12-29.) Böhm Vilmos hadügyi államtitkár, a hadügyminisztérium ideiglenes vezetésével megbízott miniszterelnök helyettese (1918. december 12-29.) Festetics Sándor gróf (1918. december 29-től)
Földművelésügyi miniszter: Búza Barna
Nemzetiségügyi miniszter (tárca nélküli): Jászi Oszkár
Vallás- és közoktatásügyi miniszter: Lovászy Márton (1918. december 22-ig)
Pénzügyminiszter: Károlyi Mihály (1918. november 25-ig) Szende Pál (1918. november 25-től)
Munkaügyi és népjóléti miniszter: Kunfi Zsigmond (1918. december 12-ig tárca nélküli)
Kereskedelemügyi miniszter: Garami Ernő
Közélelmezési miniszter: Nagy Ferenc
Ruszka-krajnai miniszter: Szabó Oreszt (1918. december 29-től)
Forrás: Bölöny József: Magyarország kormányai

[szerkesztés] Belpolitikája

A Károlyi- illetve Berinkey-kormányok által beterjesztett és a Nemzeti Tanács által elfogadott több mint negyven néptörvény és csaknem négyszáz rendelet közül az új választójogi törvény alapján minden bármelyik hazai nyelven írni-olvasni tudó 21 éven felüli férfi és 24 éven felüli nő szavazati jogot kapott. Az új törvény alapján tartandó általános választásokat 1919. áprilisára tűzték ki.

Törvénybe iktatták a sajtó-, az egyesülési és gyülekezési szabadságot. A háború következtében az összeomlás szélére sodródott gazdaság, a tömegessé vált nyomor és infláció körülményei között vezették be a szociális reformokat: a munkanélküli-segélyt, az adóhátralék elengedését, a 14 éven aluli gyermekek foglalkoztatásának betiltását, emelték a béreket, a leszerelt katonáknak jelképes végkielégítést adtak, tervezték a nyolc órás munkanap bevezetését és a társadalombiztosítás kiterjesztését. 1919. február 15-én a nagybirtokosok, a katolikus egyház és a szociáldemokraták különböző javaslatait ütköztető heves viták után fogadták el a kisgazdapárti Nagyatádi Szabó István által előkészített földtörvényt, amely az 500 holdnál nagyobb magán- és a 200 holdnál nagyobb egyházi birtokok kártalanítás ellenében való kisajátítását és egy-egy család eltartására alkalmas kis- és középbirtokokra való felosztását mondta ki. A parcellázást azonban csak Károlyi maga kezdte meg kálkápolnai birtokán 1919. február 23-án.

A demokratikus berendezkedés mellett a Károlyi-rendszer kormányai törekedtek a belső rend megszilárdítására is, de az önkényes földosztások, parasztlázadások, fosztogatások közepette sem hirdettek statáriumot. 1919 februárjában a kormány rendőri erővel lépett fel két, nemrégiben megalakult szélsőséges szervezettel szemben: feloszlatta a diktatórikus jobboldali kormányzatot és a történelmi határok fegyveres védelmét követelő, Gömbös Gyula vezette Magyar Országos Véderő Egyletet (MOVE), a Kommunisták Magyarországi Pártjának harminckét vezetőjét, köztük Kun Bélát pedig az 1919. február 20-i munkanélküli-tüntetés után, amely lövöldözéssel végződött, vizsgálati fogságba záratta.

A Berinkey-kormány (1919. január 19.-1919. március 21.)
Miniszterelnök, nemzetiségi miniszter (tárca nélküli): Berinkey Dénes (külügyminiszter, igazságügyminiszter január 24-ig)
Belügyminiszter: Nagy Vince
Külügyminiszter: Berinkey Dénes (január 24-ig) Harrer Ferenc rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter (január 24-től)
Hadügyminiszter: Bőhm Vilmos
Földművelésügyi miniszter: Búza Barna
Népgazdasági miniszter (tárca nélküli) Nagyatádi Szabó István (február 8-március 18-ig, tárca nélküli február 8-ig
Igazságügy-miniszter: Berinkey Dénes (január 24-ig) Juhász-Nagy Sándor (január 24-től)
Közoktatásügyi miniszter: Kunfi Zsigmond (tárca nélküli január 22-ig)
Vallásügyi miniszter: Vass János (tárca nélküli január 22-ig)
Pénzügyminiszter: Szende Pál
Munkaügyi és népjóléti miniszter: Peidl Gyula
Kereskedelemügyi miniszter: Garami Ernő
Közélelmezési miniszter: Baloghy Ernő
Ruszka-krajnai miniszter: Szabó Oreszt
Német miniszter: Junker János (február 3-tól)
Forrás: Bölöny József: Magyarország kormányai

[szerkesztés] Nemzetiségi és katonapolitikája

A Monarchia háborús vereségének és összeomlásának következményeivel Károlyi új, polgári demokratikus kormánya az antantbarátság és a nemzetiségek egyenjogúsításának régóta hirdetett politikája alapján igyekezett szembenézni. A Magyarországtól elszakadni kívánó nemzetiségek azonban a Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter által felajánlott föderalizációt – a „Keleti Svájc” koncepcióját – visszautasították, a győztes antanthatalmak szövetségeseiként pedig a szerb, a román illetve a cseh-szlovák haderő, a „kisantant” a belgrádi katonai konvenciót felrúgva elfoglalta a Délvidéket, Erdélyt, illetve a Felvidéket.

A közös hadseregben, melynek tisztikara nagyrészt Károlyi-ellenes volt, eredetileg is csak a magyarországi kiegészítésű ezredek negyedében volt 75 százalékosnál magasabb a magyar katonák aránya, így nem is lett volna alkalmas a határok védelmére más nemzetiségekkel szemben. A hadügyminisztérium november 8-án kiadott leszerelési rendelete ezért egyúttal az új magyar hadsereg felállításáról is szólt. Linder Béla – aki a Károlyi-kormány első hadügyminisztereként még a közös hadsereg leszerelését siettetve hangoztatta elhíresült kijelentését: “Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!” -, majd harmadik utóda, Böhm Vilmos, valamint Stromfeld Aurél hadügyi államtitkár meg is kezdték a hadsereg újjászervezését, és elrendelték a toborzásokat is, de ez lassan és akadozva haladt. A magyar egységeknek december végén francia megfigyelők szerint katonai szempontból “semmilyen értékük” nem volt.

Károlyi - pacifista és wilsonista politikája jegyében - attól tartott, hogy a katonai ellenállás rontaná Magyarország esélyeit a háborút lezáró békekonferencián: a konvenció megsértése miatt ismételten tiltakozott, de az antant jóindulatában és az etnikai határok Woodrow Wilson amerikai elnök által meghirdetett elvében bízva, illetve használható és lojális hadsereg hiányában a határok fegyveres védelmére nem adott utasítást. Ezt a politikát Kolozsvár 1918. december 24-i román megszállása után kezdte felülbírálni, s az új hadsereg felállításának koncepciójáról szóló minisztertanácsi vitában februárban már azt mondta: „Ha a jog és az igazság alapján nem tudjuk, fegyverrel a kezünkben készen akarunk állni arra, hogy létfeltételeinket visszaszerezzük.” 1919. március 2-án Szatmáron a székely alakulatoknak pedig kijelentette: „Mi végszükség esetében még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot. […] Ha olyan békét akarnak velünk aláíratni, amely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor […] én ezt a békét nem fogom aláírni.”

[szerkesztés] A Vix-jegyzék és Károlyi bukása

1919. március 20-án Ferdinand Vix francia alezredes átadta a kormánynak a Párizsban ülésező békekonferencia döntését, a Vix-jegyzéket, ami – az oroszországi forradalom elleni intervenciót előkészítendő – engedélyezte, hogy a román csapatok a Szatmárnémeti-Nagykároly-Nagyvárad-Arad vonalig nyomuljanak előre, ettől nyugatra pedig az Alföldbe mélyen benyúló, Debrecent, Békéscsabát, Gyulát, Hódmezővásárhelyt és Szegedet is magában foglaló semleges zónát hozott volna létre. Károlyi úgy vélte, ez végleges rendezési terv, amit nem fogadhat el a kormány, ezért március 21-én a kabinet visszautasította a jegyzéket és lemondott.

Károlyi államfőnek megmaradva nemzeti ellenállást készült hirdetni, és a lemondott kormány helyére tiszta szociáldemokrata kabinetet kinevezni. A szociáldemokraták többsége azonban 21-én délután megállapodott a gyűjtőfogházban őrzött kommunistákkal a két párt egyesítéséről és a hatalom átvételéről. Másnap Károlyi aláírásával jelent meg a Tanácsköztársaság hatalomátvételéről szóló proklamáció, amit később maga Károlyi és Berinkey miniszterelnök is hamisítványnak minősített.

[szerkesztés] Emigrációban

1919. július 4-én Károlyi emigrált, Ausztriában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában élt. Távollétében a Horthy-rendszer 1923-ban hazaárulás és hűtlenség vádjával elítélte és vagyonát elkobozta. 1924-től Londonban és Párizsban élt, az emigráció radikális szocialista, azaz „károlyista” szárnyának vezéregyénisége volt.

Bírálta a Horthy-rendszert, szót emelt és demonstratív gesztusokkal is tiltakozott a zsidótörvények majd a zsidóüldözés ellen. Hatvany Lajossal, aki tagja volt a Nemzeti Tanácsnak és akit a Horthy-rendszert bíráló írásai miatt 1927-ben bíróság elé állítottak, tíz évre megszakította kapcsolatát, amiért Hatvany „végtelenül gyengén viselkedett az ellene lefolytatott pör alkalmával, midőn megtagadott minden közösséget a baloldallal és a bírák megnyerése érdekében hazafias könnyeit törölgette” - írta. Amikor 1938-ban Hatvanynak másodízben is emigrálnia kellett, kibékült vele, hogy ezzel is demonstráljon a zsidóüldözések ellen. Magyarországi és emigrációban élő híveinek sokasága reménykedett hosszú időn át a polgári demokrácia visszatérésében az ő vezetése alatt; illegálisan hazacsempészett írásainak terjesztéséért, sőt olvasásáért is számosan vállalták a letartóztatás kockázatát.

Barátainak és politikai szövetségeseinek figyelmeztetései ellenére egyre erősebben rokonszenvezett a szovjet rendszerrel, s magát immáron szocialistának, sőt marxistának tekintette. Nem akarta például az októberi emigránsok csőd szélén álló lapját, a Bécsi Magyar Újságot az erre összegyűjtött pénzből megmenteni, mert ezzel becsapta volna az egykor a független demokratikus programra adakozó magyarokat, hiszen ő immár a „szocialista” Magyarországért akart küzdeni. Lepergett róla Jászi Oszkár minden figyelmeztetése is, hogy „az orosz vallás befolyása alatt” odadobja valódi történelmi szerepét, „ a jobbágyság végleges felszabadítását”.

Károlyi számára az emigráció alatt központi kérdéssé vált a dunai népek megbékélése, amelynek megvalósíthatóságában bízva keresett kapcsolatokat a kommunistákkal, és bízott a Szovjetunióval létrehozható náciellenes összefogásban. Hívei ekkorra már megfogyatkoztak: a második világháború kitörését megelőző hónapokban magyar emigráns kormány vagy bizottság létrehozását fontolgatta, amely a békekötéskor jobban képviselhetné majd Magyarországot, a háború alatt magyar szervezeteket hozott létre, földreformot tervezett, s a BBC magyar adásában buzdított a nácik elleni harcra, de mindez visszhangtalan maradt.

[szerkesztés] Nagykövetként a Rákosi-rezsim mellett

1945 áprilisában a főváros egyik képviselőjeként az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjává választotta a Budapesti Nemzeti Bizottság. 1946-ban a kisgazda többségű új nemzetgyűlés törvénybe iktatta érdemeit, és semmisnek mondta ki az ellene hozott ítéleteket.

Károlyi ennek ellenére nehezen szánta rá magát a hazatérésre: nem látta, milyen szerepet tölthetne be, bár a szovjet megszállás dacára is bízott a különutas magyar szocializmus megvalósíthatóságában. Neve a szociáldemokratáknál felmerült köztársasági elnökjelöltként is, ám miután a választásokon a kisgazdapárt 57 százalékkal nyert, annak elnökét (Tildy Zoltánt) választotta meg a nemzetgyűlés államfővé. Károlyi ezt követően, huszonhét évi emigráció után 1946. május 9-én érkezett haza, azzal az elhatározással, hogy pártokon felül álló politikus marad. Ez azzal járt, hogy nem juthatott jelentősebb szerephez, mert a pártok politikai alkut kötöttek a fontos hatalmi pozíciók paritásos elosztásáról. Rákosi Mátyással, a kommunista párt vezetőjével, majd más politikai pártok képviselőivel folytatott tárgyalásai után végül a párizsi magyar követség vezetését vállalta el 1947 augusztusában.

Nagyköveti jelentéseiben főleg a francia és az angol belpolitikai eseményekről, emellett a nyugati emigráns szervezetek életéről tájékoztatta a külügyminisztériumot, többnyire reálisan, néha tévedésekkel. Jelentéseiben nem bírálta, de más követekkel ellentétben nem is dicsérte a szovjet diplomáciát. Nyilvánosan nem emelt szót ellene, de a külföldi reakciókra hivatkozva óvott például a Pfeiffer-párt törvényellenes felszámolásától (a képviselők mandátumfosztásától), továbbá Mindszenty József hercegprímás meghurcolásától A főpap 1948 karácsonyi letartóztatása és kirakatpere idején Károlyi sikertelenül próbált közvetíteni a per igazságos lefolytatásáért és az enyhe ítéletért, illetve azért, hogy Mindszenty a Vatikánba távozhasson.

Mindennek ellenére ekkor még megmaradt nagykövetnek, miközben a politikai rendőrség rá állított emberei és a követség egyes munkatársai is rendszeresen küldtek jelentéseket róla, a kommunista rezsim melletti kitartása pedig több régi barátját és küzdőtársát - köztük Jászi Oszkárt – indította a vele való végleges szakításra. „[…] tagadom a demokrácia és az emberi szabadság megvalósításának a lehetőségét a bolsevista célkitűzés és a bolsevista morál alapján. Ellenkezőleg, ezek által csak mindjobban eltávolodunk tőle” - írta neki Jászi.

Károlyi végül 1949 június 2-án, Rajk László május 31-i letartóztatásáról értesülve adta be a lemondását, amit el is fogadtak, majd amikor a volt külügyminiszter ellen felhozott vádak nyilvánosságra kerültek, Párizsban nyilvánosan leplezte le ezek hazug mivoltát. Utolsó éveiben ismét emigrációban, a dél-franciaországi Vence-ban élt.

[szerkesztés] Utóélete

Hamvait felesége, Andrássy Katinka kezdeményezésére 1962-ben szállították haza, és temették újra a Kerepesi temetőben. Szobrát (Varga Imre művét) 1975-ben, születésének századik évfordulóján állították fel a Parlament közelében. Az uralkodó MSZMP és a kormány képviseletében mindkét esetben az a Kállai Gyula mondott beszédet, aki 1949 őszén, miután Károlyi Mihály nyilvánosan leleplezte a Rajk-per koholt vádjait és szakított a rezsimmel, éppen Rajk László külügyminiszter utódaként figyelmeztette bizalmasan a magyar diplomáciai testület tagjait, hogy Károlyi az "ellenség oldalára" állt.

[szerkesztés] Írásai

Egy egész világ ellen (emlékiratok, München, 1922; Bécs, 1923; Budapest, 1965)

Faith Without Illusion (emlékiratok, London, 1956)

Hit, illúziók nélkül (Budapest, 1977, cenzúrázva)

Károlyi Mihály válogatott írásai (I–II. Budapest, 1964)

Károlyi Mihály levelezése (1905-1930, három kötetben, 1978, 1990, 1991); 1945-1949 (2004)

Az új Magyarországért (Magvető, 1968) (Válogatás 1918 előtti parlamenti beszédeiből és cikkeiből, valamint az Egy egész világ ellen kiadatlan részeiből)