Albánok
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
| Albánok a nagyvilágban | |
|---|---|
| Ország | Albánok |
| Albánia | 3 385 000 fő |
| Koszovó | 2 112 000 fő |
| Macedónia | 509 000 fő |
| Görögország | 443 500 fő |
| Szerbia | 67 000 fő |
| Montenegró | 31 000 fő |
| Egyesült Királyság | 300 000 fő |
| Olaszország | 250 000 fő |
| Svájc | 95 000 fő |
| Svédország | 35 000 fő |
| Törökország | 65 000 fő |
| Amerikai Egyesült Államok | 114 000 fő |
Az albánok (saját nyelvükön shqiptarë) a Balkán-félsziget délnyugati részén élő, az indoeurópai albán nyelvet beszélő nép. Összefüggő népterületük Albániára, Koszovóra, Montenegró déli, Macedónia és Görögország északnyugati részére terjed ki. Emellett nagyobb csoportjaik élnek Dél-Olaszországban, Törökországban, Egyiptomban, de további albán diaszpórák találhatóak Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában. Számuk mértékadó becslések szerint világszerte megközelítheti a 8 milliót (maguk az albánok 13-15 milliót emlegetnek). Mára elavult, régi magyar elnevezéseik: orbonászok, arnauták, arnótok, szkipetárok. A történeti Magyarország területén élt albán zárvány korabeli elnevezése: kelemencek.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Eredetük
- Fő szócikk: Az albánok eredete
Az albánok eredetének kérdései mindmáig vita tárgyát képezik a nyelvészek és a történettudósok körében. Egyes feltételezések szerint bölcsőjük nem a mai Albániában keresendő, hanem a Balkán belső, hegyvidéki területein, ahol a románok őseivel szoros közelségben alakult ki az albán etnikum. Más iskolák állítják, hogy az albánság évezredek óta őshonos a Balkán délnyugati peremén, de abban megoszlanak a vélemények, hogy őseiket a dákokban és a trákokban, illetve az illírekben kell-e keresni. Ez utóbbi, az illír–albán kontinuitáselmélet a legismertebb és a legtöbbek által elfogadott, de tudományosan ez sem igazolható maradéktalanul. Az illírek után nem maradt fenn az összehasonlításhoz kellő számú nyelvemlék, a régészeti eredmények sem bizonyítják a két nép tárgyi kultúrájának rokonságát, és egyéb nyelvészeti meggondolások is cáfolni látszanak az illír–albán kontinuitás elméletét (a Jireček-vonal igazolja, hogy az illír görög, míg az albán alapvetően latin hatású kultúra; az illír helynevek többszörös átvétellel kerültek az albánba; stb.).
[szerkesztés] Történelem
- Fő szócikk: Albánia történelme
A Balkán-félsziget nyugati területein Kr. e. 1000 körül tűntek fel, majd terjedtek el a sokszor egymással is háborúskodó illír törzsek. A későbbi évszázadokban alapvetően kereskedelmi tevékenységet folytattak, nemritkán kalózkodtak, majd a Kr. e. 4. századtól kialakult Illír Királyság keretein belül éltek. Történetük e szakaszában gyakran viseltek háborút szomszédaikkal, a tengerparton megtelepedő görög kolóniákkal és a makedónokkal, majd a terjeszkedő rómaiakkal. A Római Birodalom a második illír háború megnyerésével, Kr. e. 229-ben elhódította az első illír területeket, Kr. e. 168-ban pedig végérvényesen is bekebelezte országukat, amely Illyricum néven a birodalom egyik tartománya lett. A rómaiak latinizálták a vidék lakóit, katonai táborokat, kolóniákat alakítottak ki Illyricumban, s fejlesztették a tartomány úthálózatát is. Az illírek lakta területeken korán megjelent a kereszténység, s a Római Birodalom kettészakadásával bizánci érdekterület lett, amelyen osztrogót, bolgár és szláv barbár törzsek vonultak keresztül. Az illírekre vonatkozó említések a krónikákban egyre ritkultak, s a 7. századra el is tűntek a barbár törzsek tengerében.
A modern albánokra vonatkozó első említést a 11. századból, Komnénosz Anna feljegyzéseiből ismerjük, aki még Arbanitai néven említi őket. Mint a hegyekbe húzódva, elszigetelten élő, saját társadalmi normáik szerint nemzetségekbe szerveződő népet említik őket. A középkor korai szakaszában Bizánc, Bulgária, a Szerb Fejedelemség, Szicília normann királyai, a Velencei Köztársaság, az Epiruszi Despotátus, a nápolyi Anjouk felváltva hódították meg az albánok lakta területeket, s maguk az albán nemzetségek is gyakran háborúztak egymással. Az Oszmán Birodalom 1385-ben hódította meg részlegesen a területet, majd az Albánia függetlenségét huszonöt éven át (1443–1468) védő Kasztrióta György halála után, 1479-ben végleg és teljes egészében a birodalom része lett. Sok albán ekkor hagyta el hazáját, és menekült Itáliába, Görögországba, Egyiptomba. A török adminisztráció Dél-Albániában képes volt érvényesíteni az akaratát, de a hegyek oltalmába húzódó északi albánok életére nem sok befolyása volt. Emellett az egyre gyengülő birodalomban a helyi pasák mind több hatalmat ragadtak magukhoz, s a 18–19. századra gyakorlatilag Észak-Albániát a Bushati család kormányozta, míg délen Ali Tepeleni pasa volt élet és halál ura.
Az 1870-es évekre, a Porta központi hatalmának gyengülésével párhuzamosan felerősödött az albán függetlenségi mozgalom. A Balkán több nemzete (Görögország, Szerbia, Montenegró) elnyerte már ekkorra önállóságát, s 1878-ban az albánok is megalakították a Prizreni Ligát, de a független Albániát csak 1912-ben kiáltották ki. Az I. világháború során a Monarchia és Olaszország csapatai szállták meg az országot, s csak 1920-ban állhatott fel újra a nemzeti kormány. 1928-ban Amet Zogu I. Zog néven az Albán Királyság uralkodója lett, akit a II. világháború előestéjén a megszálló olasz csapatok űztek el a trónjáról 1939-ben. 1944-ben az Enver Hoxha vezette kommunista partizánok felszabadították az országot, és kezdetét vette az albánok történelmének egyik legsötétebb, a diktátor 1985-ös haláláig tartó korszaka. Az országnak a sztálinizmushoz mindvégig hű, izolacionista politikája Albániát elszigetelte, és életszínvonalában Európa sereghajtójává züllesztette.
Az 1991-ben bekövetkezett demokratikus fordulat után számos politikai reformot vezettek be az országban, a gazdaságot liberalizálták, de a felsővezetésben tapasztalható korrupció, a gazdasági összefonódások több ízben anarchiához vezettek (pl. piramisjáték-válság).
[szerkesztés] Nyelv
- Fő szócikk: Albán nyelv
Az indoeurópai nyelvcsaládon belül külön ágat alkotó, nyelvrokonok nélküli albán nyelv (shqip vagy gjuha shqipe) anyanyelvi beszélőinek száma világszerte 6-7 millió között mozog. Az Albán Köztársaság hivatalos nyelve. Az illír nyelvből való levezetése – az albán etnikumra vonatkozó illír–albán kontinuitáselmélethez hasonlóan – nem bizonyított.
Sok nyelvtani jelensége a balkáni nyelvekéhez hasonló (mediális igelakok nagy száma, a főneveknek neme, száma és esetei vannak stb.). Szókészletére erős hatást gyakoroltak a szomszédos nyelvek, a korai latin, a délszláv, majd a török és a görög.
A nyelvjárások száma rendkívül magas, betudhatóan annak, hogy az albán nemzetségek egymástól évszázadokon keresztül elszigetelten éltek. Körülhatárolható azonban két fő dialektus: a Shkumbin folyótól északra élő gegek, illetve az attól délre élő toszkok nyelvjárása. Geg nyelvemlékek már a 16. századtól rendelkezésünkre állnak, de az irodalmi nyelv és a helyesírás 1945 óta a toszk dialektuson alapul (köszönhetően a toszk kommunista diktátornak, Enver Hoxhának). A toszkot szokás további nagyobb területi variánsokra felosztani: Labëriában a labëriait, az albán lakta görög területeken a çamot és az arvanitikát beszélik. A toszk külön nyelvfejlődési utat bejáró változata a 15. században az oszmán hódítás elől Dél-Itáliába menekült albánok, az arberesek nyelvjárása.
Történelmi soron a toszkok görög, a gegek pedig latin betűs ábécét használtak, feltételezhetően a 15. század óta, majd az oszmán hódoltsággal mindkettőnek kialakult arab-török írásos változata is. Az 1909-ben egységesített albán ábécé latin betűs írásmódon alapul.
[szerkesztés] Néprajz
- Fő szócikk: Az albánok néprajza
Az albánok – ahogy arról az albán nyelv kapcsán már szó esett – alapvetően két, nyelvében és kultúrájában is elkülönülő csoportra oszthatók: a közép-albániai Shkumbin folyótól északra, Gegëriában a gegek, délre, Toskëriában pedig a toszkok élnek. A két népterület között széles átmeneti zóna húzódik a Durrës–Tirana–Szkopje sávban.
A két nemzetrész egységes államkereteken belül is külön úton fejlődött. Az északalbán magashegyvidéki területeken élő gegek kultúrája jóval hagyományosabb és zártabb, mint a némileg polgárosultabb és az elmúlt századokban is nyitott toszkoké. Közrejátszik ebben az is, hogy mivel az északi hegyvidékek a történelem során nehezen megközelíthetőek, gyakorlatilag átjárhatatlanok voltak, a mindenkori hatalomnak jóval nehezebb dolga volt, ha saját társadalmi rendszerét, kultúráját, nyelvét akarta ráerőltetni a gegekre. A toszkok társadalmi fejlődésüket tekintve jóval előrébb jártak északi nemzettársaiknál, ez ugyanakkor sajátos műveltségük akkulturációját is maga után vonta.
- Az albán nemzeti ébredés időszakában a gegek domináltak az albán(iai) politikai életben, a II. világháború után azonban főleg a toszkok kerültek előtérbe. Enver Hoxha kommunista diktatúrája alatt ezeket a kulturális-identitásbeli különbözőségeket hivatalosan „eltörölték”, ám a demokratikus fordulat után világossá vált: rendeleti úton nem lehet identitást teremteni és változtatni. Az 1997-es piramisjáték-válság a Shkumbin vonala mentén osztotta meg az országot: a gegek földijük, Sali Berisha mellé álltak, míg a toszkok zavargásokba torkolló tüntetéseket szerveztek ellene.
Az albánok legfontosabb néprajzi csoportjai a következők (zárójelben a földrajzi leírás vagy központi település): Gegëriában a malësorok (Shkodërtól a szerbiai Koszovóig), dukagjinasok (Dukagjin), zadrimorok (Shkodër és Lezhë között), pukjanok (Pukë), lumjanok (Peshkopi), dibranok (Dibër), mirditasok (Orosh), matjanok (Mat völgye), kurbinasok (Laç) és çermenikasok (Çermenikë); Toskëriában a myzeqarok (Berat), labok (Gjirokastër) és çamok (a görögországi Ioánnina).
Az albánok – északon és délen egyaránt – történelmi soron törzsekre (bajrak), ezek pedig vérségi nemzetségekbe (albánul fis) oszlottak. Társadalmuk a legutóbbi időig erősen patriarchális jellegű, férfiközpontú volt, és nagyon szigorúan szabályozták a szájhagyomány útján továbbörökített szokásjogi kánonok, mint amilyen például a gegek körében Lekë Dukagjinié volt. Ezek rendelkeztek a vérbosszúról (gjakmarrje), a vendégbarátságról, az adott szóról (besa) stb. A hegyvidékek népei hagyományosan transzhumáló állattartással (juh, kecske), esetleg erdőgazdálkodással foglalkoztak, műveltségük egyes elemei bizánci hatást mutatnak. Jellemzően szórványtelepüléseken éltek, a vérbosszú hatásaként egymástól távol építették fel hatalmas, erődszerű kőházaikat (kullë). Az alföldi népesség városokba tömörülve folytatott földműves- vagy kereskedelmi tevékenységet, emellett messze földön híresek voltak az albán takácsok, fafaragók, ötvösök, fegyverművesek munkái.
Népviseletükre jellemző a férfiak házi szövésű, fekete zsinórozású fehér gyapjúnadrágja (tirq), fehér nemezkalapja és gazdagon díszített mellénye, a nők visszafogott színezésű, gazdagon zsinórozott gyapjúszoknyája és –köpenye. Délen a férfiak öltözetéhez tartozik a fehér vászoncsíkokból összevarrt szoknya (fustanellë). Az albán szövegfolklór leghangsúlyosabb eleme a népi epika, a mondák, legendák, mesék, epikus énekek, valamint az epikolirikus népballada. A személyi líra, az alkalmi dal és a népdal jóformán csak a 19. században jelent meg a népköltészetben. Az albán népzene lágy, melankolikus, továbbá jellemzően szabad ritmusú és délen polifonikus. A hagyományos táncformák nemek szerint elkülönültek, a páros táncok a patriarchális társadalmi rendben nem voltak népszerűek: a nők körtáncokat, a férfiak pedig botos vagy kardtáncokat jártak. Hagyományosan a férfiak szolgáltatták a zenét, sajátos északalbán népi hangszerek az egyhúrú (lahuta) és a kéthúrú hegedű (çifteli).
- Lásd még: Albán konyha
[szerkesztés] Művészet
[szerkesztés] Szobrászat
- Fő szócikk: Albán szobrászat
A 19. század végén, a nemzeti romantikus Rilindja mozgalommal párhuzamosan bontakozott ki az albán szobrászművészet, amelynek első jeles alakja a hazafias inspirációjú szobrokat alkotó Murad Toptani volt. A műfaj máig meghatározó egyénisége az 1920-as évektől alkotó Odhise Paskali, az első albániai köztéri szobrok megalkotója. Az állampárti időkben a szobrászat is a szocialista realizmushoz igazodott, százával születtek a monumentális szobrok. A korszak elismert művészei voltak Janaq Paço, Shaban Hadëri, Muntaz Dhrami, Kristina Koljaka, valamint a művészi függetlenségüket többé-kevésbé megőrző Odhise Paskali, Halim Beqiraj, Kristo Krisiko és Dhimo Gogollari. Napjaink népszerű albán szobrászai Pjeter Vukaj, Genc Mulliqi, Genti Tavanxhiu és a Xhixha fivérek, Helidon és Ilirian.
[szerkesztés] Festészet
- Fő szócikk: Albán festészet
A korai albán festészet évszázadainak legjelentősebb irányzata a bizánci kötődésű, görögkeleti fal- és ikonfestészet, amelynek legjelentősebb alakja a 16. században alkotó berati ikonfestő, Onufri volt. A 19. század utolsó negyedében született meg a modern albán festészet. Kezdetben a romantika klasszicista hagyományaira épülő realisztikus történelmi tablók, portré- és zsánerképek születtek (Kolë Idromeno, Ndoc Martini, Simon Rrota), illetve kisebb csoportok a tájképfestészet terén alkottak maradandót (Spiro Xega, Vangjush Mio). Az 1930-as években megjelent az impresszionista, drámai hangvételű társadalomkritika (Abdurrahim Buza, Sadik Kaceli).
A második világháborút követően, a kommunista érában a képzőművészet mondandóját és formakincsét szigorúan a párt előírta vonalhoz igazították. Az 1950–1960-as évek albán művészetének egyetlen témája a proletariátus volt, sorra születtek a nép fiait idealizált módon ábrázoló szocialista realista zsánerképek, pannók és fali mozaikok. Az 1970-es évektől mind gyakrabban megmutatkoztak a sematizmussal szakítani akaró törekvések, amelyeket a hatalom kemény kézzel megtorolt, s csak kevés alkotó egyéniség maradt az országban (pl. Skender Kamberi, Sali Shijaku).
Az 1991-es rendszerváltást, a művészeti szabadság elnyerését követően, több mint egy évszázados késéssel lettek igazán jelentős iskolái Albániában az impresszionizmusnak, az expresszionizmusnak, a realisztikus zsánerfestészetnek, valamint a modernizmusnak. Nevesebb kortárs albán festők Ibrahim Kodra, Adrian Grezda és a koszovói Abdullah Gërguri.
[szerkesztés] Zene
- Fő szócikk: Albán zene
Az albán népzene rendkívüli formai és műfaji gazdagságáról ismert. Az etnikus kultúrához hasonlóan kettéoszlik, hangzásvilágát és műfajhierarchiáját tekintve is elkülönül egymástól a geg és a toszk népzene. Északon az egyszólamúság, a modális hangsor, a melankolikus hangzásvilág jellemző, míg délen a polifónia, a pentatónia, a díszített dallamvezetés. Sajátos albán népi hangszerek az egy-és kéthúrú lant, a pásztorklarinét, a kétsípú duda.
Az albán komolyzene az 1920-as években alakult ki, kezdetben ugyan csak néhány kisebb vokális és instrumentális darabot komponáltak albán zeneszerzők (Martin Gjoka). A második világháborút követően jelentek meg az első monumentális zenei művek, operák, szimfóniák és hangversenydarabok (Çesk Zadeja, Prenga Jakova, Murat Shendu, Tonin Harapi. Ugyanekkor alakultak meg a legfontosabb zenei háttérintézmények, az operaszínház, a konzervatórium és számos zenekar. A rendszerváltás után a korábbi évtizedekben kibontakozott, nyugati zenei áramlatok is elérték Albánia zenei világát (Aleksandër Peçi, Vasil Tole).
A két világháború közötti időszakban lettek országszerte népszerűek a népzenei alapú városi műdalok, illetve a Nyugat-Európából importált lírai dalok. A kommunista korszakban a nyugati típusú könnyűzene nem terjedhetett el Albániában, s továbbra is a népzenei hagyományra épülő dalok és az ezeket előadó énekesek voltak népszerűek. A rendszerváltás óta az albán könnyűzene követi a nemzetközi trendeket (Ardit Gjebrea, Giovanni & Sebastian).
[szerkesztés] Irodalom
- Fő szócikk: Albán irodalom
A legkorábbról ismert albán nyelvemlékek egy 1462-ben kelt keresztelési formula, valamint egy húsvéti evangéliumtöredék a 15. század végéről. A legelső, albán nyelven nyomtatott könyv Gjon Buzuku 1555-ös misekönyve. A szakrális műfajok évszázadokig egyeduralkodóak voltak a nemzeti nyelvű irodalomban, javarészt zsoltároskönyveket, katekizmusokat fordítottak albánra egyházi szerzők (Buzuku mellett Pjetër Budi és Pjetër Bogdani). A muzulmán költészeti hagyományokon alapuló, albán nyelvű bejtedzsi irodalom legnevezetesebb alakja Nezim Frakulla volt. A 18. században szökkent szárba a nemzeti nyelvű lírai költészet, amely főként perzsa és török hatásokat mutatott. A haladóbb irányzatot a Dél-Itáliában élő arberesek lírája képviselte (Jul Variboba, Jeronim De Rada, Zef Serembe). A 19. század második felében, az albán nemzeti tudat ébredésével, a Rilindja hazafias mozgalom kibontakozásával párhuzamosan jelent meg a romantikus költészet mellett az epika. A romanticizmusban fogant művek témája leginkább az albán nemzeti múlt volt, sorra jelentek meg a forradalmi hevületű verseskötetek, elbeszélések, történelmi regények, drámák. E korai albán szépirodalmi mozgalom kiemelkedő alakjai közé tartozott a költő Naim Frashëri, Ndre Mjeda, Asdreni, az író Pashko Vasa és a drámaíró Andon Zako Çajupi. Ugyanekkor fordították le albánra a világirodalom néhány alapművét (Cervantes, Shakespeare, Ibsen stb. alkotásait).
A nemzeti függetlenség 1912-es elnyerése után a szépirodalmi tematika és stílus sokszínűbbé vált: a társadalmi igazságtalanságokat ostorozó (Gjërgj Fishta), az elődök hazafias útkeresését nosztalgiával megidéző és a jelen kilátástalanságát elpanaszoló művek (Migjeni) és a történelmi regények (Foqion Postoli) mellett megjelent a szatirikus irodalom is (Fan Noli).
A Hoxha-féle kommunista korszakban az irodalmi tevékenység számára is az állampárt jelölte ki az utat. A szocialista-realista sematikus szépirodalom témája a kommunizmus és a párt, a kommunista erkölcs és ember dicsőítése, e korszak legfőbb képviselői a költő Dritëro Agolli, Fatos Arapi, Dhori Qiriazi, Martin Camaj, az író Fatmir Gjata, de kevés számú, társadalomkritikát megfogalmazó regény is megjelenhetett (pl. Aleks Çaçi művei). A korszakban üdítőek voltak e tekintetben Ismail Kadare magyarul is megjelent történelmi regényei és Qamil Buxheli társadalomszatírái.
A legismertebb kortárs irodalmár a Nobel-díjra is többször jelölt, történelmi regényeket író Ismail Kadare, mellette a prózaíró Arshi Pipa, Fatos Kongoli, Teodor Keko, a költő Mihal Hanxhari. A kisebbségi albán irodalom kiemelkedő alakjai a koszovói költő Rrahman Dedaj és Din Mehmeti, az író Rexhep Qosja, valamint az arberes Vorea Ujko.
[szerkesztés] Színház
- Fő szócikk: Albán színházművészet
Az albán színházművészet a 19. század végén bontakozott ki, ekkor jelentek meg az első albán színdarabok, amelyeket az első évtizedekben amatőr színjátszó körök állítottak színpadra. Ezekben a társulatokban nevelődött ki az albán színjátszás első, a két világháború között tevékenykedó nagy generációja. 1944 után, a második világháború során megjelent, kommunista kötődésű partizánszínházak intézményesülésével nyíltak meg az első kőszínházak. Az ezekben előadott szocialista realista, sematikus darabok tematikájukba és dramaturgiájukban alkalmazkodtak a pártvonalhoz. Az 1960-as évekre az állami szigor felengedett, és valóban értékes művészi darabokat is színpadra kerülhettek (fontos színészegyéniségek voltak például Kadri Roshi és Lazër Filipi). A színészutánpótlás kinevelésére Tiranában megnyílt színművészeti főiskolából jól képzett, professzionális, az albán színházművészetet megújító színművészek, rendezők, díszlettervezők és drámaírók kerültek ki. Ezek mellett több kabarészínház is működött az országban. Az 1990-es évektől megjelentek a modern kortársi irányzatok, az abszurd dráma és az alternatív előadó-művészet.
[szerkesztés] Film
- Fő szócikk: Albán film
Az albán filmművészet az ország függetlenségével egyidős, az 1905 körüli évekre tehető az amatőr filmgyártás megszületése, de az első évtizedekben leginkább dokumentarista kisfilmeket készítettek. A második világháború után, 1945-ben Enver Hoxha megalapította az Albán Filmügynöksége, s az abból 1952-ben kiváló Új Albánia Filmstúdió az 1960-as évekig évi egy filmet készített el. Ezek egyike, a szovjet Szergej Jutkevics rendezte, Skënderbeu Szkander bég című történeti filmeposz a cannes-i filmfesztiválon 1954-ben nemzetközi díjat nyert. A kezdeti szocialista realista játékfilmek a második világháborúban harcoló partizánok hősiességéről és az épülő kommunista Albániáról szóltak. Az 1970-es években fellendült a művészi filmgyártás, megjelentek az első vígjátékok, kalandfilmek, ifjúsági és gyerekfilmek, zenés filmek, valamint rajzfilmek. Az 1980-as évektől már az érzékeny társadalom- és jellemábrázolás is megjelenhetett a játékfilmekben, s ezzel párhuzamosan fellendült a dokumentumfilm-gyártás is. Az 1990-es évek felszabadult légkörében készült filmek az átmenet, vagy a megelőző kommunista korszak társadalmi problémáit elemzik. A közelmúlt egyik kultuszfilmje a Magyarországon egyáltalán nem vetített, de Nyugaton több helyen is forgalmazott, Fatmir Koçi rendezésében 2001-ben elkészült Tirana Year Zero című film.
[szerkesztés] Vallás
A kereszténység korai megjelenésével, majd a bizánci uralommal a középkorra az albán népesség felekezetileg is megoszlott: jellemzően a gegek a római katolikus, míg a toszkok a görögkeleti felekezethez tartoztak. Az oszmán hódoltsággal a toszkok nagy része szunnita muzulmán lett. A gegek egyes csoportjai csak a 17–18. században tértek muzulmán hitre, de a katolikus zárványok Shkodër környékén, Mirditë-ban továbbra is megmaradtak. A muzulmánok mintegy ötöde az albániai alapítású bektási dervisrendhez tartozik. Az albán társadalom vallási tagoltságának dacára a történelem során ritkán fordultak elő felekezeti villongások, a fanatizmus távol áll tőlük, és minden korban köttettek vegyes házasságok. Albán sajátosság, hogy vannak olyan családok, amelynek tagjai „kettős felekezetűek”: kifelé muzulmánnak mutatják magukat, és csak családi körben, titkon vállalják kereszténységüket. A kommunista államateizmust megelőző utolsó, 1939. évi cenzus szerint a lakosság 70%-a muzulmán volt, 20%-uk az albán görögkeleti, 10%-uk pedig a római katolikus egyházhoz tartozott. Napjainkra, nem hivatalos becslések szerint, a lakosság jelentős része valóban ateista lett.
A II. világháborúig jelentékeny számú izraelita élt az országban, s az albánok a világháború során mindent meg is tettek megmentésükért: a Jad Vasem adatbázisa szerint a holokausztban összesen 67 albániai zsidó halt meg. A több mint egy évig az országban állomásozó német hatóságok a körülmetéltség tényével kívánták beazonosítani a zsidókat, ám ez a módszer egy muzulmán országban nem vezetett sehova, lévén náluk is hagyomány a körülmetélés. Az albániai zsidók jelentős része Izraelben telepedett le.
[szerkesztés] Híres albánok
Az albánok csekély száma és elszigeteltségben íródott történelme dacára sok albán személyiség írta be nevét az emberiség történelmébe és kultúrájába: Európa török elleni védelmezője, Kasztrióta György, a Nobel-díjas biokémikus-farmakológus Ferid Murad, a festő Ibrahim Kodra, a zeneszerző Simon Gjoni, az író Ismail Kadare, egyházi személyiségek, mint XI. Kelemen pápa vagy Teréz anya. Az Oszmán Birodalom több híressége albán származású volt, így Ferhat pasa vagy Mehemet Ali, Egyiptom alkirálya.
[szerkesztés] Albánok kisebbségben
[szerkesztés] Irodalom
- Temesy Győző: Sasok országában. Budapest: Magyar Földrajzi Társaság. 1939.
- Illés Béla: Szkipetárok. Budapest: k.n. 1946.
- Gáborján Alice: Albánia. Budapest: Néprajzi Múzeum. 1956.
- Anton Logoreci: The Albanians. Europe’s forgotten survivors. Boulder: Westview. 1977.
- Edwin E. Jacques: The Albanians. An ethnic history from prehistoric times to the present. Jefferson: McFarland. 1995.
Az egyes fejezetek fő szócikkeinél bővebb irodalom található.
Based on work by