Durrës
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Durrës (vagy Durrësi) város Albánia középső partvidéki részén, az azonos nevű Durrës kerület székhelye. Római katolikus érseki és görögkeleti püspöki székhely. Az ország második legnépesebb városa, lakossága mintegy 124 200 fő (2006, becslés). Jelentős ipari központ, tengeri kikötő és üdülőhely.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Fekvése
Durrës az Adriai-tenger parti síkján fekszik, szemben Olaszország két kikötővárosával, Brindisivel és Barival. Földrajzi környezete rendkívül alkalmassá tette a korai megtelepedésre: sziklapárkányos partvonala a tenger, a körülötte elterülő, s csak a 20. században lecsapolt mocsárvidék pedig a szárazföld felől tették könnyen védhetővé.
[szerkesztés] Története
[szerkesztés] Ókor
A várost Sztrabón tanúsága szerint Kr. e. 627-ben korinthoszi és kerkürai telepesek alapították Epidamnosz néven. Jól működő oligarchikus társadalmát Arisztotelész is haladó példaként említette Politikájában, mígnem a Korinthosz és Kerküra között Epidamnosz birtoklása körül Kr. e. 435-ben kialakult viszály polgárháborúhoz (epidamnoszi háború), majd a peloponnészoszi háború kirobbanásához vezetett (Kr. e. 431). Kr. e. 312-ben Glaukiasz illír király vonta fennhatósága alá a várost, majd a rómaiakkal szemben elvesztett I. illyr háború következtében Kr. e. 229-ben a Római Birodalom részévé lett, s Dyrrachium néven fontos hadi és tengerészeti bázissá vált. Pompeius itt állította fel hadiszállását, s innen verte vissza riválisa, Julius Caesar támadását Kr. e. 48-ban.
A római uralom alatt Dyrrachium virágzott: innen indult keletre, Thesszaloniké és Konstantinápoly felé a Via Egnatia, egy másik jelentékeny út a déli Buthrotum felé tartott. Augustus császár az actiumi csatát követően a városban telepítette le veterán légionáriusait. Meglehetősen korán, 58-ban alapították meg a dyrrachiumi püspökséget, amely 449-ben érseki rangra emelkedett.
A 4. századra az időközben civitas liberává nyilvánított Dyrrachium Epirus Nova római provincia fővárosa lett. Itt született 430 körül a későbbi bizánci császár, I. Anastasius. Az 5. században végzetes erejű földrengés rázta meg a vidéket, a földdel téve egyenlővé a város védelmi rendszerét. Anastasius újjáépíttette és megerősíttette szülővárosa védőfalait. A 12 méter magas falaknak köszönhetően Dyrrachium a legvédettebb nyugat-balkáni erődítéssé vált. (A várfalak maradványai ma is megtekinthetőek.) Erre szükség is volt, hiszen a várost környező területre gyakran betörtek fosztogató barbár csapatok. 481-ben maga Nagy Teodorik osztrogót király ostromolta sikertelenül a várost, de a későbbi bolgár betöréseknek is ellenálltak Dyrrachium falai. A Római Birodalom összeomlását követően a város bizánci fennhatóság alá került Dürrakhion (Δυρράχιον) néven, de jelentőségét továbbra is őrizte: hídként kötötte össze a birodalmat Nyugat-Európával.
[szerkesztés] Középkor és újkor
A bolgár állam uralkodója, I. (Nagy) Szimeon a 10. század elején elfoglalta a várost (a mai Albánia területével együtt), de az évszázad közepén a bizánciak I. Pétertől visszahódították az elveszett területeket. A bolgárok nem sokáig hagyták válasz nélkül ezt a lépést, és Sámuel cársága alatt ismét visszahódították a várost, mely Dracs (Драч) néven 1018-ig a fennhatóságuk alatt állt.
Az I. Baszileiosz által újból visszaszerzett rövid bizánci fennhatóság után 1082-ben I. (Komnénosz) Alexiosz elveszítette a város feletti bizánci uralmat, és az Robert Guiscard normann király és fia, Bohemund kezére került. Ez utóbbi halála után, 1107-től 1185-ig a város ismét a Bizánci Birodalom része volt, amikor II. Vilmos szicíliai normann király vette be Dürrakhiont. 1202-ben, a IV. keresztes hadjárat idején a Velencei Köztársaság, kevéssel később, 1268-ban pedig Manfréd szicíliai király, majd 1272-ben Anjou Károly kezére került Durazzo néven. Károly felvette a Durazzói Károly nevet, a rex regni Albaniae címet és megalakította a Durazzói Hercegséget. 1273-ban ismét földrengés pusztította a várost, de hamar újjáépíttette I. Károly unokája, Anjou János.
1333-ban az Akháj Fejedelemség annektálta Durazzót, majd 1336-ban a szerb cár, Dusán István vonult be a városba. 1355-ben bekövetkezett halála után előbb az albán nemzetségfő, Karl Topia, majd 1392-től ismét a velenceiek kezére került a vidék, akik Durazzo életét kormányzóikon keresztül igazgatták (lásd a durazzói kormányzókat itt). 1466-ban az erődítés még ellenállt II. Mehmed szultán ostromának, de 1501-ben, II. Bajazid uralkodása alatt végül oszmán kézre került. A hódoltság kori Durrës (török nevén Dıraç) lakosságának nagyrésze iszlamizálódott, rengeteg mecset épült, ám a törökök nem fektettek kellő hangsúlyt a város fejlesztésére, így a 19. század közepi tudósítások szerint talán ha 200 házban 1000 ember élhetett Dıraçban.
[szerkesztés] Modern kor
Durrës aktív részt vállalt az 1878–1881 közötti albán nemzeti felszabadítási mozgalomban. Ismail Qemali 1912. november 26-án itt tűzte ki először az albán zászlót, de három nappal később a szerbek bevették a várost (lásd I. Balkán-háború). 1913-ban egy nemzetközi diplomáciai kongresszuson Albániának ítélték Durrëst, annak ellenére, hogy a görögök is igényt tartottak Dél-Albániára (az ő szóhasználatukban Észak-Épeiroszra), a kikötővárost is beleértve. 1913. március 7-ével Durrës lett hivatalosan is Albánia fővárosa.
Az I. világháború során előbb 1915-ben Olaszország, majd 1916-1918 között az Osztrák–Magyar Monarchia annektálta a várost, mígnem 1918-ban a szövetségesek felszabadították. A visszaállt függetlenséggel ismét Durrës lett az ideiglenes főváros, egészen 1920 márciusáig. I. Zog uralkodása alatt jelentős olasz tőke érkezett Albániába, Durrës felvirágzott. Szükség is volt rá, mert az 1926-os földrengés ismét súlyos károkat okozott az épületekben, és az újjáépült Durrës ekkor nyerte el modern városi arculatát, 1927-ben pedig kikötőjét is modernizálták. Még a II. világháború kirobbanása előtt, 1939. április 7-én partra szálltak az olasz csapatok Durrësben, és a második világégést először olasz (1939–1943), majd német megszállás (1944) alatt vészelte át a város. Nem károk nélkül azonban, hiszen a szövetségesek a háború utolsó éveiben gyakran vették szőnyegbombázás alá a várost.
A felszabadulás után Enver Hoxha újjáépíttette a várost, nehézipari létesítményeket telepített ide és kibővíttette a kikötőt. Innen, a kikötőtől indult az első albán vasútvonal 1947-ben. A rendszerváltás idején, 1990–1991-ben a durrësi kikötőből indultak veszélyes útjukra azon albánok tízezrei, akik a jobb élet reményében vállalták a tengeren való átkelés kockázatát, és lélekvesztőkre szállva célozták meg az olasz partokat. Csak 1991 augusztusában 20 ezer albán hajózott így Olaszországba. A piramisjáték okozta 1997-es válság erősen megrendítette Albánia gazdaságát, országszerte zavargások törtek ki. Olasz béketeremtő erők érkeztek többek között Durrësba is a rendet helyreállítani (egyes feltételezések szerint igazi céljuk az Olaszország felé tartó újabb menekültáradat megfékezése volt). Az 1999-es koszovói háború során a város közel 110 ezer menekültet fogadott be.
[szerkesztés] Gazdasága
Kikötőjének köszönhetően Durrës manapság is fontos hídszerepet tölt be a Balkán-félsziget és Nyugat-Európa között. Ezen felül jelentős hajógyártása, élelmiszer-, bőr-, dohány- és vegyipara (műanyaggyártás). A környező terület gazdagon termő mezőgazdasági-bortermelő vidék, a tenger közelsége pedig a halászatnak kedvez.
[szerkesztés] Látnivalók
Durrës legnagyobb látványossága az i.sz. 2. századra datálható római kori amfiteátrum, amelyet a 20. században fedeztek fel teljesen véletlenül, pinceásás közben. Az amfiteátrumot, és a nézőtér alatti, díszes mozaikos kápolnát azóta teljes egészében feltárták. A város jelentősebb kulturális intézményei az Aleksander Moisiu Színház, az Estrada Színház, a Bábszínház, a Régészeti, valamint a Történeti Múzeum. Ahogy Albánia más részein, itt is számtalan betonbunkerral találkozhat a turista. A város több kilométeren át húzódó fövenyes tengerparti strandja évente mintegy 600 ezer látogatót vonz ide, a tiranaiak egyik kiemelt üdülőhelye a mindössze 30 percnyi autózással elérhető Durrës.
[szerkesztés] Testvérvárosok
Isztambul (Törökország)
Based on work by 