Német-római Birodalom

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A Német-római Császárság vagy Német-római Birodalom egy hatalmas kiterjedésű politikai hatalom volt Közép-Európában, amely az egész középkort átélte és az újkorban is jelentős szerepet játszott. Valójában a birodalmat a későbbi korok gyakran csak egyfajta keretnek tekintették, amelyen belül rengeteg kisebb, független hercegség, püspökség, királyság, város és birodalom létezett.

A birodalom története egészen a Frank Birodalom végéig nyúlik vissza. A 843-ban megkötött verduni szerződés hívta életre ezt a hatalmas császárságot. Hivatalosan 962-ben alakult meg, és majdnem egy évezreddel később, 1806-ban bomlott fel. Ha mai viszonyok között vizsgálnánk kiterjedését, akkor a császárság magába foglalta Németország, Ausztria, Csehország, Liechtenstein, Szlovénia, Belgium és Luxemburg teljes területét (voltak idők, amikor Hollandia és Svájc is ebbe a kategóriába tartozott!), és ezen felül Hollandia, Svájc, Franciaország, Olaszország és Lengyelország bizonyos részeit is magába olvasztotta. Ezek után nem csoda, ha a birodalmat mindig is soknemzetű hatalomként emlegették.

Tartalomjegyzék 1 Bevezetés 2 A birodalom elnevezése 3 A birodalom struktúrája, hivatalai, címei 3.1 A rómaiak királya (Német király) 3.2 Császári birtokok 3.3 Reichstag 3.4 Császári bíróságok 3.5 Birodalmi körzetek 4 Történelem 4.1 A Keleti Frank Birodalomtól az invesztitúra harcokig 4.2 A Stauf-ház uralkodása (1138-1250) 4.3 A "foltozott szőnyeg" kialakulása 4.4 Császári reformok és a Habsburgok 4.5 Reformáció és történelmi mélypont 4.6 Egy haldokló birodalom 4.7 A birodalom vége 5 Végkövetkeztetések 6 Lásd még

[szerkesztés] Bevezetés

A Német-római Birodalom egy igen egyedi államalakulatként élt át több évszázadot. Hosszú történelme folyamán mindig változott, és mindig alkalmazkodnia kellett a birodalom határain belül élő népek különböző érdekeihez. A birodalom már a kezdetek kezdetén sem azzal az ideával alakult meg, hogy egy nemzet birodalma válik majd belőle. Igen sok népet fogott össze, ezért aztán a császárság mibenléte valójában egészen nehezen megfogható. A verduni szerződés mindössze azt érte el, hogy a német nyelvű területek egy korona alá tartozzanak. Ez már része volt Európa véres, kora középkori átalakulásának, amikor a hatalmas Római Birodalom eltűnt, és a kereszténység kétségbeesetten próbálta megteremteni magának azt a politikai környezetet, amelyben hatalmát a világi birodalmak is alátámasztják. A népvándorlás, a pogány hagyományok túlereje nagy feladat elé állította a kor pápáit. Nagyrészt tehát az erős központi birodalom újraéledéséért epekedő egyház volt az életrehívója a Német-római Birodalomnak. Róma ajánlotta fel a birodalom vezetőinek, hogy azok a hajdani hatalmas birodalom császárainak örököseiként lépjenek fel.
Amikor 962-ben végül megalakult az egyházat támogató óriási birodalom, sokan úgy vélték, hogy a pápaság fennállásának egyik legnagyobb baklövését követte el, hiszen a világi uralom hamarosan az egyházfők legádázabb ellenségévé vált. Ugyan 1508-ig a német királyokat a pápák koronázták császárrá, mégis azok igen nagy befolyást szereztek az egyház irányításába.
Ha a Német-római Birodalom lényegét röviden össze kellene foglalni, akkor valószínűleg ezek lennének a legjobb szavak rá: a birodalom átmenet egy állam és egy vallásos konföderáció között. Voltaire a következőket jegyezte fel a birodalomról:

A Szent Német-római Birodalom semmiképpen nem volt szent, de német, római, sőt még birodalom sem.

[szerkesztés] A birodalom elnevezése

Az egyház abbéli igyekezete, hogy valamilyen módon feltámasszák a letűnt Nyugatrómai Birodalmat igazán dicséretes volt, hiszen a pápa már 800-ban római császárrá koronázta Nagy Károlyt, frank uralkodót. Valójában már ettől az időtől kezdve gondban voltak a birodalom, és a császár hivatalos elnevezésével. A századok során gyakran váltakozott ez a név, ami szintén azt mutatja, hogy a megalkotott birodalmat nehéz volt szavakba önteni.

1034-ben II. Konrád birtokának a Római Birodalom nevet adta. Később aztán úgy gondolták, hogy ez a név mégiscsak megtévesztő, így 1157-ben a „kevésbé” dicső Szent Birodalom névre változtatták. De persze az uralkodók szemében sem volt teljesen tiszta, milyen címmel is lássák el magukat. Nagy Károlytól kezdve egészen I. Nagy Ottóig az uralkodók szerényen csak Imperator Augustusnak nevezték magukat. Aztán II. Ottó már római császárnak érezte magát, és csak évszázadokkal később vált elfogadottá a német-római császár cím használata.

1254-ben jelent meg először a történelem lapjain a Szent Német-római Birodalom vagy Császárság elnevezés. Végül 1512-ben az utolsó verzió is megszületett. Eszerint a birodalmat a Német Nemzet Szent Római Birodalmának kellett hívni.

Mindezek után következzen a birodalom neve néhány különböző nyelven:

• Németül: Heiliges Römisches Reich (később: Heiliges Römisches Reich deutscher Nation)
• Latinul: Sacrum Imperium Romanum
• Olaszul: Sacro Impero Romano
• Csehül: Svatá říše římská
• Lengyelül: Święte Cesarstwo Rzymskie
• Hollandul: Heilige Roomse Rijk
• Franciául: Saint Empire Romain Germanique
• Szlovénül: Sveto rimsko cesarstvo

[szerkesztés] A birodalom struktúrája, hivatalai, címei

Megalakulásának kezdetén a Német-római Birodalom igazi európai nagyhatalomnak számított. Ezt nemcsak katonai ereje, a szervezett nehézpáncélzatú császári sereg miatt vívta ki magának, hanem az erős központi uralom és a fejlett kereskedelem valamint ipar is közrejátszott eme szerep betöltésében. Mégis egy igen sajátos történelmi háttérrel rendelkező államalakulatról van szó, amely a kezdeti sikerek után egy végzetes fordulattal végleg eltűnt a történelem sülyesztőjében.
Az idők során először a nyugati, eredetileg francia területek vívták ki maguknak a részleges önállóságot. Azonban a 12. századtól egyre gyakoribbá vált a német területeken is ez a fajta függetlenedési törekvés. Erre kiváló alkalmat biztosított először a császár itáliai hadjárata, majd a pápák ellen vívott invesztitúra harcok. Ekkor vetette meg alapjait a később függetlenedő Svájc is, hiszen a segítségért cserébe a központi hatalomnak bizony garantálnia kellett egyes jogokat. A 14. század elejére a császárok hatalma immár csak attól függött, hogy a birodalom mekkora területére terjed ki családjának hatalma. A kegyelemdöfést a harmincéves háború és az 1648-as vesztfáliai béke adta meg a császárságnak. Ekkor a birodalom 294 külügyeiben is önálló államra esett szét, és a központi hatalomnak már tényleg nem maradt szinte semmi jelentősége.

[szerkesztés] A rómaiak királya (Német király)

A katolikus egyház már igen korán elkezdte a maga oldalára állítani azt a világi nagyhatalmat, amely képes megvédeni az igaz hitet. Így III. Leó pápa Nagy Károly fejére tette először a császári koronát még 800-ban. Ekkor az egyházfő a keresztény hit védelmezőjének nevezte Károlyt, utalva az ő nyomába lépők feladatára. Károly pedig felvette a rómaiak királya címet, amely a későbbi korokban is megmaradt, és a császár jelzője, hivatalos címe lett.

A Keleti Frank Birodalomban még teljes központi hatalommal rendelkezett az uralkodó, ám a kialakuló német királyi cím örökösét már a kezdetektől fogva mindig választották. A verdun-i szerződés után az uralkodói cím mindig az öt legnagyobb germán törzs (frankok, bajorok, türingiaiak, szászok és svábok) vezetője között dőlt el. Ahogy a császári hatalom egyre gyengébbé vált, úgy kerültek egyre inkább központba a világi és egyházi méltóságok, akik közül a legfontosabbak összegyűltek, és az ő választásuk során foglalhatta el a trónt a császár. Ez már a 13. század derekán leszűkült a hét választófejedelemre. A három egyházi és négy világi méltóságot a jelölt rendszeresen megvesztegette, tehát a gyűlés előtt igen busás ajándékokkal gazdagodott mindegyikőjük. A fenti módszerekben az megegyezik, hogy a választás után az uralkodónak először Milánóba kellett mennie, hogy a lombard vaskoronával Itália királyává koronázzák, majd Rómába kellett utaznia, hogy ott a pápa koronázza őt császárrá. Ez a szokás egészen 1508-ig határozta meg a legális császári cím megszerzését.

A császárnak kezdetben mindenre kiterjedt a hatalma. Ő uralta a három legfontosabb politikai tényezőt, a kül- és belpolitikát valamint a hadsereget. Később, a pápasággal való vita lezárulása után jelentősen meggyengült a központi hatalom. Több terület is részlegesen önálló életre kelt, és ez a folyamat csak egyre rosszabb lett, míg a 15. századra a császárnak a belpolitikába már csak igen minimális beleszólása lehetett, egyedül a birodalom külpolitikáját és védelem esetén a birodalmi sereget irányíthatta. 1648-ban a vesztfáliai békével ezt is megvonták tőle, és immár csak a közös hadsereg védelemre való szervezése maradt a kezében, néhány elhanyagolható adófajta kivetése mellett.
Az 1400-as években jelent meg a Reichstag intézménye, vagyis a birodalmi gyűlés. Ennek súlya a későbbi korokban növekedett, és 1663-ban érte el azt a hatalmat, hogy döntései a birodalom minden részén jogerőssé váltak. Ezzel kapcsolatban a császár szintén rendelekezett bizonyos jogokkal, de azt korántsem lehet jelentősnek nevezni.

[szerkesztés] Császári birtokok

Ugyan a történelem előrehaladtával egyre halványabbá vált a császári uralom, mégis a birodalom hatalmi struktúrájában övé volt (még ha névlegesen is) a legfőbb hely. Az uralkodó feladatát úgymond megkönnyítették az úgynevezett császári birtokok. A feudális jog szerint azokat a területeket nevezték így a birodalomban, amelyek közvetlenül a szent római császárnak tartoztak hűbéresküjük alapján. Persze a hűbéreskü köteléke az évszázadok folyamán egyre jelentéktelenebbé vált, mégis fontos kötelék volt a trón és a császári birtokok között. Három fő kategóriáját különböztették meg a császári birtokoknak:

• Voltak olyan birtokok, amelyeket hercegek, fejedelmek néhány kivételes esetben királyok kormányoztak. A világi hatalom szintjeit a birodalmi törvények szigorúan vették, és a cseh királyon kívül másnak nem engedték meg a királyi cím használatát. Az már egészen más kérdés volt, hogy a birodalom határain kívül rendelkeztek ezzel a címmel. Erre igazán jó példa, hogy Nagy-Britannia uralkodói egyben magukénak tudhatták a hannoveri herceg címet, aki egyébként császár-választójoggal is rendelkezett.
• Igen nagy területet uraltak egyházi méltóságok is a birodalomban. Ezeket leggyakrabban püspökök, érsekek, bíborosok irányították, néha püspök-hercegnek is nevezték ezen uradalmak vezetőjét. Ebben az utóbbi esetben a püspök-herceg nem csupán az egyházi élet ura volt, hanem a világi hatalmat is ő kordinálta.
• Végül a birodalom területén 52 állandó szabad császári város létezett, és további 36 olyan, amely egy idő múlva elvesztette szabadságát.

A vesztfáliai béke a birodalmat több száz ilyen császári birtokra bontotta fel. Ezért aztán a kortárs politikusok, művészek de a köznép között is hamar elterjedt a birodalom egyik találó beceneve a Flickenteppich vagyis a foltozott szőnyeg.

[szerkesztés] Reichstag

Már a fentiekben is szó esett a Birodalmi Gyűlésről, amely ugyan már a 15. században megjelent, mégis csak a vesztfáliai béke után, 1663-ban vált igazán meghatározóvá. A Német-római Birodalom történeben mindig is létezett a birodalmi gyűlés fogalma, azonban a 15. század előtt ezeket csak akkor hívták össze, amikor arra igazán szükség volt. Tehát nem volt a gyűlésnek rendszeres időpontja és helye sem. A későbbiekben sem sikerült igazán egységes helyet találni ezen gyűléseknek, bár Worms és Nürnberg mindenképpen sok ilyen Reichstagnak adott otthont.

A Reichstag a birodalom törvényhozó szerve volt, amely nem igazán hasonlított egy mai értelemben vett parlamentre, hiszen ezen a gyűlésen csak a megszámlálhatatlan császári birtokok uralkodói, vezetői képviselték magukat, és ami 1648 után még fontosabbá vált, az érdekeiket. A vesztfáliai béke ugyanis végképp gúzsba kötötte a császárt, hiszen ugyan rendelkezett a birodalmi gyűlés összehívásának és feloszlatásának jogával, mégis csak azt tehette meg, amit ez a gyűlés elfogadott. Fontos megjegyezni, hogy a nagyjából 300 körül ingadozó államocskák ritkán értettek egyet egyes kérdésekben, és mivel igen alacsony volt a vétózók számának határa, ezért lassú és kevésbé hatékony szervezet volt.
Mivel a császári birtokok urai gyűltek itt össze, ezért a Reichstagnak három háza alakult ki.

• Az első, és egyben legfelsőbb házban ülésezett a választófejedelmek tanácsa. Ezen a fokon csak a hét nagyhatalmú méltóság és a császár lehetett jelen, illetve ezek képviselői.
• A következő házat a Hercegek házának is nevezték, hiszen itt a világi és egyházi uralkodók üléseztek. Gyakran előfordult, hogy ezt a kategóriát is két házra bontották szét.
  • A világi ház: Itt üléseztek a birodalom világi uralkodói. Azok, akiket megillet a hercegi, nagyhercegi, fejedelmi, a Pfalz grófja és az őrgrófi cím. Mindegyikük külön szavazattal rendelkezett, sőt voltak olyanok is, akik több voksot is leadhattak, hiszen egyszerre több területet is birtokoltak. Erre a diétára voltak meghívva a birodalom bárói és grófjai is, akiket a törvény négy kollégiumba osztott. Ezek területi alapon osztották fel a főurakat: Wetterau, Svábföld, Frankónia és Vesztfália. Mindegyik kollégium egyetlen szavazattal rendelkezett, amelyet külön tanácskozás során hoztak meg.
  • A klerikus ház: Az egyházi méltóságok tartották üléseiket ebben a házban. Ide tartozott minden püspök és jónéhány apát is. Rajtuk kívül még két rend nagymestere is helyet kapott ezen az ülésen. A Német Lovagrend és a Máltai Lovagrend vezetői is súlyt kaptak a birodalmi gyűlésen. A császárság többi apátja is részt vehetett az üléseken, de őket két kollégiumba osztva egyetlen kollektív szavazat illetett meg. Svábföld és Rajna-vidék területei szerint osztották fel a két kollégiumot.
• Végül a harmadik házban kaptak helyet a szabad császári városok képviselői. Bármennyien eljöhettek erre az ülésre, ugyanis ennek a háznak mindössze két szavazata lehetett. A törvények szerint a városokat területi alapon két kollégiumra osztották fel: Svábföld és Rajna-vidék. Mindegyik kollégium egyetlen közös szavazattal rendelkezett. A másik két házhoz képest a városok rendje jelentősen alul volt reprezentálva, amely a későbbi korokban vissza is fogta a német gazdaságot, hiszen a városi polgárság hajtotta más országokban előre a történelem kerekét. De a birodalomban minden kis oligarcha tíz körömmel ragaszkodott hatalmához.

[szerkesztés] Császári bíróságok

A Német-római Császárságban az akkoriban elterjedt gyakorlathoz híven kétféle bíróság működött:

• A császár személyes jelenléte mellett zajló uralkodói bíróság. Ez leginkább azt jelentette, hogy a császár által felhatalmazott testület elnököl a bíróságon, ritkább esetekben maga az uralkodó.
• Az úgynevezett Reichskammergericht, vagyis a császári kamara bírósága volt a másik igazságszolgáltató rendszer. 1495-ben hívták életre, és a császári reform szerint ez volt a birodalom legmagasabb fokú bírósága. Bárki fordulhatott ehhez a bírósághoz, aki nem olyan területen élt, amelynek uralkodója rendelkezett azzal a joggal, hogy döntése ellen nem lehet fellebbezni. A Reichskammergericht hírhedt volt hosszú, elnyúló vizsgálódásairól. Gyakran a felperes nem élte meg a bíróság határozatát. Leginkább a birodalom egyes császári birtokainak különböző joghatósága és törvényei lehetetlenítették el a bíróság működését.

[szerkesztés] Birodalmi körzetek

A birodalmi körzeteket (németül: Reichskreis) 1512-ben hozták létre a császári reformok részeként. Ezen reformnak az volt a feltett szándéka, hogy visszaállítsák a birodalom központi hatalmát. Persze ez nem járt sikerrel, a birodalmi körzetek mégis sokáig fennmaradtak a császárság intézményrendszerében. Egészen az 1790-es évekig, a francia forradalmi csapatok bevonulásáig, változatlanul fennmaradtak. A körzeteket olyan céllal alakították ki, hogy azok megkönnyítsék a birodalom védelmi ügyeit, és a császári adók beszedését. De ezen beosztás alapján vettek részt a Reichstagon is az egyes császári birtokok képviselői.

Mindegyik körzet saját gyűlést tarthatott, az úgynevezett Kreistagokat, amelyen közös álláspontot alakíthattak ki a birodalmi gyűlésen tárgyalt kérdésekben.

Kezdetben a császári reform hat körzetet állapított meg 1500-ban:

• a Bajor Körzet
• a Sváb Körzet
• a Felső-rajnai Körzet
• az Alsó-Rajna és vesztfáliai Körzet
• a Frankóniai Körzet és
• az Alsó-szászországi Körzet

Később 1512-ben az alábbi négy körzettel bővült a birodalom:

• a Burgundiai Körzet
• az Ausztriai Körzet
• a Felső-szászországi Körzet és
• a Rajna-vidéki Körzet

Azonban Svájc, az olasz területek és Csehország valamint néhány kisebb hercegség (Montbéliard, Schmalkalden) kívül maradt a birodalmi körzeteken.

[szerkesztés] Történelem

[szerkesztés] A Keleti Frank Birodalomtól az invesztitúra harcokig

A Német-római Birodalom történetének kezdetét a hagyomány 962-től datálja, amely I. Nagy Ottó uralkodásának kezdetét jelöli. Azonban ha kicsit elmélyedünk a kor politikai viszonyaiban, láthatjuk, hogy bizony nem is olyan egyértelmű ez az időpont. Több történész mindmáig állítja, hogy a birodalmat valójában Nagy Károly császárrá koronázásával hívták életre 800-ban, Rómában. Ugyan Károly a frankok királyának nevezte magát, ám ez a birodalom akkoriban magába foglalta a későbbi Német-római Császárság területét is, igaz a majdani Franciaországét is.

A verdun-i szerződéssel azonban 843-ban végképp kettévált a hajdani nagy birodalom keleti és nyugati része. A legtöbb történelmi tanulmányban 843-tól datálják a császárság első uralkodóját, nevezetesen II. Német Lajost. Ő még a Karoling-dinasztia tagjaként lépett trónra a Keleti Frank Birodalomban. 911-ben a királyság területén élő törzsek már nem elégedtek meg a nemzetségfőknek kijáró tisztelettel és birtokkal, súlyuknak megfelelően lehetőséget követeltek a legfelsőbb hatalom birtoklásához is. Így alakulhatott ki az első királyválasztás a birodalom történelme során. Az öt legnagyobb germán törzs, a thüringiai, a sváb, a bajor, a frank és a szász vezetői közül választották meg a következő uralkodót. Ezért szakadt meg 911-ben a Karolingok uralma, mert a fejedelmek egy szász vezetőre voksoltak, I. Konrádra.

Utódja szintén szász származású volt, a 919-ben a fritzlari birodalmi gyűlésen megválasztott I. Madarász Henrik. Az ő trónralépése mérföldkőnek számított a birodalom története során, hiszen ő volt az, aki elismertette a Nyugati Frank Birodalommal a nem Karoling származású uralkodók hatalmát. Ennek abban állt a jelentősége, hogy így elismerték azt, hogy a két birodalom egymástól hivatalosan is elvált. Később, 936-ban az aacheni gyűlésen Henrik saját fiát, Ottót jelölte ki utódjául. Ezzel megalakult az 1024-ig trónon lévő Szász-ház.

Henrik gyermeke, a későbbiekben Nagy Ottónak nevezett uralkodó szintén igen jelentős lépéseket tett a birodalom fejlődéséért. Az ifjú uralkodó már 955-ben felhívta magára a figyelmet a Szentszék nézőpontjából, hiszen kiváló hadvezérként legyőzte a pogány magyarokat az Augsburg melletti síkon. 936-ban lépett trónra, de 962-ben átértékelődött uralkodói címe. XII. János pápa 961 telén kétségbeesett levelet írt a német udvarba, hogy Ottó segítségét kérje. Rómát akkoriban a félig-meddig barbár lombardok fenyegették, és a pápaságnak Ottó maradt az utolsó mentsvára. Cserébe János megígérte a királynak, hogy elismeri birodalmát, és a keresztény hit védelmezőjeként császárrá koronázza őt. Ottó pedig hatalmas seregével visszaverte a lombardok támadását, és 962. január 31-én fejére helyezték a császári koronát.
Ekkor kezdődött tehát a birodalom szoros összefonódása az egyházzal. A császárok Ottó óta valóban a római császárok utódainak érezték magukat, de mindössze csak az Augustus címet vették fel, hiszen a római császár valójában még életben volt, a távoli Konstantinápolyban.

A megalakult birodalomnak abban a korban nem igen jósoltak volna hosszú jövőt, ha a császárság élére nem állnak olyan dinamikus, és erős karakterek mint Henrik és Ottó. A kezdeti germán törzsek laza szövetségét ők kovácsolták össze, és az erős nemzetségfőket legyőzve sikerült érvényesíteni dinasztikus akaratukat. Ha ez nem sikerül, akkor valószínűleg felbomlott volna a birodalom. Ezt pontosan tudta az egyház is, és János ezért is adott egy nagyobb lökést a stabil központi hatalom kialakulásának. Rómának a népvándorlás idején szüksége volt egy erős védelmezőre.

A Szász-dinasztia azonban 1024-ben végéhez ért, hiszen II. Szent Henrik utód nélkül halt meg. A trón birtoklásáért hatalmas csata tört ki a befolyásos törzsek között. Végül a szász Száli-dinasztia került ki győztesen, de II. Konrád birodalma komoly változáson ment át kevesebb mint egy év alatt. Ekkor jelent meg először az a kettős uralmi rendszer, amely később végleg megmérgezte a birodalmat. A győztes uralkodó seregével megnyerte a csatát, de arra már nem maradt elég ereje, hogy fenn is tudja tartani hatalmát. A különböző törzsek ezért önálló életet kezdtek, és Konrád hatalma névlegessé vált. De maga az uralkodó sem igazán törte magát ennek megváltoztatására, hiszen leginkább saját területeivel foglalkozott. Uralkodásának nagy részét Szászországban töltötte. A függetlenedés különösen igaz volt a nyugati, frank területekre. Végül III. Ottó uralkodásának módszeréhez nyúltak a későbbi Száli uralkodók, így később Konrád, és gyermeke III. Henrik is. Ottó az egyház védelmezőjének szerepében püspökségeket alapított a birodalom szinte minden pontján. A püspököket maga nevezte ki, és birtokkal, hatalommal látta el őket. Így sikerült ellenőrzése alá vonni a különböző területeket. Később szász hercegek kaptak birtokot a császárság különböző pontján.

Az energikus szentatya, VII. Gergely pápa által kirobbantott invesztitúra harcok indították el a virágzó birodalmat a lejtőn. A háborúk felemésztették a császárok kincseskamráját, és a birodalom déli részén fekvő fejedelemségek, hercegségek igen látványosan meggazdagodtak, sőt meg is erősödtek. IV. Henrik uralkodása alatt érte el csúcspontját a pápasággal vívott küzdelem. 1077-ben Gergely kiátkozta a császárt, ami akkoriban azt jelentette, hogy a kiközösítettnek immár nem tartoznak hűbéri esküvel, sőt bűn őt szolgálni. Nincs vagyona, és életét is bárki elveheti. Ez a birodalomban óriási felforduláshoz vezetett, és így már érthető Henrik Canossa-járása is. Ellenfelei több ellenkirályt is állítottak trónjára, és csak három éves csatában sikerült megerősíteni hatalmát, bár a régi befolyása már amúgy is romokban hevert. A fejedelemségek pedig soha nem látott privilégiumokra és jogokra tettek szert.

[szerkesztés] A Stauf-ház uralkodása (1138-1250)

A szász uralkodók és a Száli-dinasztia alatt megszilárdult német állam úgy tűnt megingathatatlan, hatalmas birodalommá fejlődik majd. A császárok politikája lehetővé tette, hogy a birodalom lakói békében éljenek, és meginduljon a népesség növekedése és a kereskedelem, a gazdaság fejlődése.
Ezen folyamatok igazán az 1138-ban trónra emelkedő Stauf-dinasztia (másnéven Hohenstauf-dinasztia) uralkodói alatt teljesedtek be. III. Konrád immár az 1122-es Wormsi Konkordátum érvényében léphetett trónra. Ez az egyezmény a pápával köttetett, és megengedte a császároknak az invesztitúrát, legalábbis világi szempontból. A fejlődő városok, az egyre kiterjedtebb kereskedelem hamarosan új problémákat szület a központi hatalomnak. A Staufok korát a birodalom törvényi megalapozásával kötik össze.

I. Barbarossa Frigyes császár volt az, aki először használta a szent jelzőt birodalma nevében. Ezzel is ki akarta fejezni a császárság törvényi tisztaságát, és valahol a világi uralmat az egyház felett. A bolognai egyetemen több előadást és vitát is tartott arról, hogy a római jog már elavult, és a birodalomnak teljesen új törvényekre van szüksége. Frigyes egyik fő nézőpontjává vált a princeps legibus solutus elve, vagyis az, hogy a vezetőt nem köti a törvény.
Ennek szellemében ült össze Roncaglia mezején a birodalmi gyűlés 1158-ban, és újabb szabályokat alkotott az Alpoktól északra fekvő területeknek. Így alakult ki az a szokás, amely szerint a császári hatalom a regáliákon nyugszik. Ezek a korona számára biztosított kizárólagos jogok voltak, amelyek az uralkodó kincstárát gazdagították. Ebbe a kategóriába tartoztak az országutak vámjai, a császári vámok, a pénzverés joga, a kiszabott büntetés beszedésének joga és az invesztitúráért kapott "ajándékok". Ezek a jogi újítások valójában a római törvényekben gyökereztek. De az ősi kötelékek mellett megjelentek a feudális törvények is, amelyek egyházi átokkal sújtották azokat, akik nem tartották be hűbéri esküjüket. Ezzel a központi hatalom szorosabbra fűzte kapcsolatát a hűbéres hercegekkel.

De Roncaglia fontos döntése volt a Landfrieden is, vagyis a birodalmi béke. Ez a császári döntés kettős szerepet is betöltött. Egyrészt ez a törvény pontot tett a családi és törzsi vérbosszúkra, békét teremtett, amely kedvezett a népesség növekedésének és a gazdaság fellendülésének is. Másrészt a béke egyben lehetővé tette az új törvények általánossá tételét. Hiszen a központi hatalom mindenkire ki akarta terjeszteni a törvények hatályát. Amennyiben a főurak egymást gyilkolásszák, azt nem lehetett többé ölbe tett kézzel nézni. Erre a köznépnek való példamutatás is motiválta az uralkodót.
A béke lecsillapította a törzsi kedélyeket, de az invesztitúra harcokban megerősödött hercegek még mindig túl nagy önállósággal rendelkeztek. Ezért a Staufok hatalmukat úgy próbálták megerősíteni, hogy a korábban szolgálatra kötelezett katonák egy részét felszabadította, és birtokot adományozott nekik a birodalom leginkább kritikus részein. Ezzel sikerült átmenetileg uralmuk alá vonni az egész császárságot. Később ezen birtokosokból alakult ki a Német Lovagrend.
A császároknak volt még egy ütőkártyájuk, amellyel megpróbálták megszilárdítani hatalmukat. Ez a városok alapításában rejlett. A városok mindig a császár hű támogatói voltak, mivel az uralkodónak érdekében állt a szétszórt gazdasági és katonai erőket egy stratégiai helyre összpontosítani, és védeni azt. De ugyanígy a hercegek is támogatták a városiasodás folyamatát. A római alapokon épült városok mellett ebben a korban jelentek meg az első nyugat-európai városok. A 12. században alakult meg München és Freiburg is, amelyek a későbbi városfejlődés mintájául szolgáltak a birodalomban.

De a Staufok uralma is hanyatlani kezdett, amikor 1212-ben II. Frigyes trónra lépett. Gyermekként Szicília királya volt, és a német trón megüresedésekor több riválist félreállítva végül elnyerte a koronát. De Frigyes nem bizonyult túl jó uralkodónak. Szembeszállt a pápával, amikor kijelentette, hogy Róma is az ő fennhatósága alá tartozik, ráadásul az 1228-as keresztes hadjárat idején magának követelte Jeruzsálem trónját is. Ezeket mégis megbocsátotta volna neki az utókor, ha nem tér vissza gyermekkori lázálmához, miszerint Szicíliát igazi modern állammá teszi. A császár majdnem minden idejét a szigeten töltötte, hogy ideális államát megalkossa.
Távollétében a birodalom irányítását egyre inkább a hercegek vették át. Szinte minden regáliáját átengedte a főuraknak, de ami még jelentősebb volt, ezt írásba is fektette. 1220-ban kiadta a Confoederatio cum principibus ecclesiasticis című rendeletét, amelyben Frigyes a pénzverés jogát, a vámokat, a bíráskodás jogát és az erődítés jogát is átadta a birodalom egyházi méltóságainak. 1232-ben pedig a nemesség unszolására megszületett a Statutum in favorem principum rendelet is, amely a világi hercegek mindegyikének ugyanolyan jogokat biztosított, mint az 1220-as törvény.
Ennek igazi hátránya nem abban állt, hogy az uralkodó a regáliákat kiadta kezéből, hiszen az eddigiekben is előfordult, de csak egy-két esetben. Ezek a rendeletek viszont az összes császári birtoknak megadta ezt a jogot. A birodalom története ekkor érkezett el ahhoz a fordulópontjához, amely később a teljes tagoltság anarchiájába süllyeszti az államot. Mindamellett Frigyes uralma alatt történt meg, hogy 1226-ban Konrád, Mazóvia fejedelme a poroszok megtérítésére behívta országába a Német Lovagrendet. És a városiasodás, a kereskedelem igazi virágkorát élte ebben az időben.

[szerkesztés] A "foltozott szőnyeg" kialakulása

A Stauf uralkodók korának leáldoztával hihetetlenül megerősödtek a kicsiny hercegségek. Ezért az uraknak nem állt többé érdekében az, hogy olyan ember kerüljön a trónra, aki esetleg meg tudná zabolázni a tartományokat. Az egyházi és világi urak Frigyes halála után, 1250-ben egymás ellen választottak uralkodókat. Egészen 1273-ig, I. Rudolf megválasztásáig a birodalom történetében interregnumról beszélhetünk, hiszen nem volt olyan császár, akit az egész birodalom elfogadott volna.
Az uralkodó megválasztásának bonyolultsága vezetett el a hét választófejedelem (Kurfürst) testületének megalakulásához. A hét leghatalmasabb birtokos tisztje lett, hogy megválassza a birodalom urát. Három egyházi méltóság tartozott közéjük: Mainz, Trier és Köln érseke valamint négy világi főúr: a Rajnai palotagróf (vagy Pfalzi palotagróf), a Szász-wittembergi herceg, a Brandenburgi őrgróf és a Cseh király. 1623-ban a Pfalzi palotagróf elveszítette méltóságát, és az a Bajor hercegre szállt át, de 1648-ban a palotagróf ismét visszaszerezte régi címét, így a fejedelmek száma nyolcra emelkedett. 1692-ben a Hannoveri herceg is belépett a testület soraiba. Ez a szervezet ugyan már a 13. században is létezett, mégis jogalapját az 1356-ban kiadott Aranybulla fektette le.

Ezek a folyamatok is jól mutatják a központi hatalom gyengülését. A Stauf-ház kihalása után a császárok hiába próbálták megszilárdítani hatalmukat. A hajdanán kiterjedt császári birtokok is összementek. Akkoriban az egész birodalom gazdaságát ezen területek nagysága és gazdagsága jellemezte, de az ajándékba elosztogatott földbirtokot a Staufok utáni uralkodók már teljesen kiárusították, hiszen nem volt értelme megtartani őket. Így Rudolf volt az első császár, aki már nem a császári birtokokra támaszkodva próbálta érvényesíteni akaratát, hanem a kiterjedt Habsburg családi területek kihasználásával adott súlyt szavainak. Ennek azonban volt egy hátulütője is. Az uralkodó többé már nem abban volt érdekelt, hogy a birodalom hasznát nézve csökkentse a hercegségek hatalmát, hanem hogy a saját birtokait gyarapítsa.

A joggyakorlás szétaprózódása az egyes államokban egy idő után szinte teljesen eltért. A közös alapokra minden herceg másképpen építkezett, így az adók befizetése is igen változó mértékben terhelte meg a parasztokat. Ugyan a köznyelv csak az 1648-as béke után nevezte el a birodalmat foltozott szőnyegnek, látható, hogy az nem akkor alakult ki, hiszen már a 14. században létezett.

[szerkesztés] Császári reformok és a Habsburgok

A birodalom egyre inkább elmélyült politikai válságában, és immár a magánbirtokaikra visszavonuló, saját érdekeket követő császárok sem tettek semmit az összbirodalom fennmaradásáért. A válság igen súlyosnak tűnt, hiszen III. Frigyes nem hívta össze a Hoftagot, a birodalmi gyűlést sem. Ezzel több éven keresztül tulajdonképpen megszakadt a kapcsolat a császárság bizonyos részei között. A bajorok mit sem törődtek az északi szászokkal, és a csehek sem tudtak a frankföldiekről. De ami még fontosabb, a központi hatalommal sem érintkezett egyik hercegség sem. Az egyetlen kapcsolatot egymás között a kiújuló hatalmi harcok jelentették. Több herceg saját birodalmát kezdte el építgetni, így aztán ismét fellángoltak a háborúk.
Az anarchiát tetőzte, hogy a birodalom gazdasága sem állt éppen történelmi csúcsán. A 14. század járványai hatalmas mértékben tizedelte meg a német lakosságot. A háborúk szintén nem segítettek a gazdasági fellendülésnek. A nyugati államokban a parasztok helyzete egyre jobb lett, és a rendiség is kezdett kialakulni, míg keleten a második jobbágysággal vívódtak, ezzel visszalépve a fejlődésben.

Ebben a lehetetlen helyzetben szerezte meg a trónt 1438-ban II. Albert, és végül sikerült megteremtenie a Habsburgok uralmát a császári trónon. Az uralkodók és a hercegek is belátták, hogy amennyiben meg akarják őrizni hatalmukat, reformokat kell eszközölni. A császári reformokat végül III. Frigyes indította el, ugyanis amikor pénzt kért a birodalomtól saját birtokainak védelmére I. Mátyás, magyar király ellen 1486-ban a hercegek csak nehézkesen reagáltak a császári kérésre. Ezért Frigyes és a hercegek úgy döntöttek, hogy létrehozzák a Reichstagot, amelyen a birodalom császári birtokainak vezetői találkozhatnak, és megvitathatják a közös ügyeket. A Habsburgoknak ezen a birodalmi gyűlésen sikerült elfogadtatniuk a dinasztikus rendet, és helyreállították a Landfriedent is.

I. Miksa apja nyomdokaiba lépve 1495-ben Wormsba hívott össze egy Reichstagot, amelyen a hercegek és a császár megegyeztek a Reichsreform, vagyis a császári reform végrehajtásában. Ennek a reformnak főként az volt a célja, hogy olyan intézményi hátteret biztosítson a császárságnak, amely életben tartja azt. Így ennek a reformnak a keretében alakultak meg a Birodalmi Körzetek és a Reichskammergericht (a Császári Kamara Bírósága) is.

[szerkesztés] Reformáció és történelmi mélypont

A 15. század vallási harcai után, a fényűző életet élő és a hit ügyét hátra soroló egyház elkerülhetetlenül kivívta maga ellen a köznép ellenszenvét. A husziták harcai után 1517-ben a wittenbergi katedrális kapujára Martin Luther kitűzte pontjait, amelyben újítani szeretne az egyházon. Ez a cselekedete robbantotta ki a reformációt, amely átvitt értelemben a birodalom fennállásának utolsó felvonásaként is értékelhető.
Akkoriban V. Károly uralkodott a birodalomban, de a nyugtalan német földek mellett Spanyolországban is akadt éppen elég gondja. A hercegek a reformációban a császári hatalommal szembeni függetlenedés újabb lépcsőjét látták. Hiszen a császárok (nem is beszélve a Habsburgokról) ősidőktől kezdve a vallás, a katolikus hit védelmezői voltak. Károly erői pedig le voltak kötve, nagyrészt a franciák elleni háborúban. 1522-ben felkeltek a német birodalmi lovagok, majd 1524-ben kitört a német parasztháború. Ezeket ugyan elfojtották, de a reformáció eszméjét a birodalom minden zugában elhintették. Az evangélista hitre több fejedelem is áttért, és ezek hathatós támogatásával háborút is indítottak vallásuk elfogadásáért. Ugyan 1547-ben a schmalkaldeni háborút elvesztették, 1555-ben az augsburgi vallásbékében (ágostai hitvallás) egyenjogúsították a lutheri irányzatot a katolikussal.

De a harcok igazán csak ezután kezdődtek meg. A hagyományosan katolikus és pápahű tartományokból (Bajorország, Ausztria) kiindulva terjedni kezdett az ellenreformáció. A császárok sorozatos rendeletei, törvényei megpróbálták visszaszorítani az evangélista tanokat, sokszor erőszakosan. Ezek hamarosan kiélezték az ellentéteket a hercegek és a központi hatalom, de egyes tartományok között is. Ezzel párhuzamosan főként a birodalom déli részében a reformáció kálvinista ága is terjedni kezdett.
A birodalomban egyre nagyobb lett a társadalmi feszültség, amelyet fokozott az a tény, hogy a világ kereskedelme alapvető változásokon ment át. A fő kereskedelmi központok Európa nyugati partvidékére, az Atlanti-óceán mellé helyeződtek át. Ez gazdasági és demográfiai visszaesést is eredményezett a császárságban. A vallásos ellentétek megbénították a birodalom intézményeit. Az ellentét érezhetően kirobbani látszott, főként amikor 1608-ban egyes tartományi urak és hercegek vezetésével megalakult a Protestáns Unió, majd válaszul 1609-ben a Katolikus Liga.

Végül 1618-ban a prágai defenesztrációval kezdetét vette a harmincéves háború. A harcok során felszínre került az összes mélyen húzódó ellentét. A nemzetiségek, a protestáns és katolikusok valamint a hercegek és a császár közötti minden ellenvetés feltört. Az egész császárság területe hadszíntérré változott. A harcokba több európai nagyhatalom is beavatkozott, így például Franciaország vagy Svédország, de részt vett Erdély és Hollandia is a háború alakulásában. 1648-ban a harcokat lezáró vesztfáliai béke hatalmas veszteségeket sorjázott a birodalom számára. Területi veszteségei mellett a birodalomnak szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy a foltozott szőnyeg most már visszavonhatatlanul életben marad. A béke ugyanis garantálta a birodalom területén lévő államok szuverenitását. A császári hatalom végképp névlegessé vált. A császárság népességének harmadát is elvesztette, és a harcok pusztítása mérföldekkel visszavetette a birodalom gazdaságát. Ettől kezdve tulajdonképpen már csak a császárság agonizálását követhetjük nyomon.

[szerkesztés] Egy haldokló birodalom

A vesztfáliai béke garantálta a birodalom államainak az önálló külpolitikát is. Ezzel a német-római császárok végképp elvesztették európai politikai hegemóniájukat. A városok elvesztették korábbi szerepüket, a német gazdaság elveszítette korábbi felvásárló piacait. Ráadásul a szétzilált birodalom képtelen volt sikerrel versenyezni az első gyarmatosítási hullám idején. A gazdasági visszaesés rendkívüli volt, és a császárok sem foglalkoztak többé a birodalmi érdekekkel.
A rendek és a városok politikai súlya egyre inkább csökkent, és a fejedelmek hatalma növekedett. A birodalom államai a 17. század végén és a 18. század elején egy sor háborúban vettek részt. A franciákon próbáltak bosszút állni, ezért nemzetközi szövetségeket kötve többször is megpróbálták gyarapítani saját területeiket (nem a birodalomét!). 1672-ben kezdődött a holland háború, majd 1688 és 1697 között az Augsburgi Liga háborújában vett részt a német államok egy része. 1701-től 13 éven keresztül a spanyol örökösödési háború foglalkoztatta a birodalom seregeit. Ezek a harcok immár nem a birodalom dicsőségéért folytak, hanem egyértelműen egyes német államok megerősödéséért.

Ezért aztán a 18. században a Német-római Birodalom területén két birodalom is igen jelentős hatalomra tett szert. Az egyik a Magyarország trónját is megszerző Habsburg Birodalom volt, míg a másik az 1701-ben megalakult Poroszország. Eljött az idő, hogy a Franciaország ellen folyó harcokban megerősödött két állam összemérje erejét egymással, hogy tisztázzák a birodalmon belüli hegemónia kérdését. 1740-ben kitört az osztrák örökösödési háború, amely ugyan a Habsburgok akaratának megfelelően ért véget, de jelentősen legyengítette a birodalmat. Az 1756-ban kirobbant hétéves háború során pedig egyértelműen a Porosz Királyság került ki győztesen.

[szerkesztés] A birodalom vége

1792-ben a szomszédos francia monarchia összeomlott, és a Francia Forradalom elsöprő eszméit hamarosan Napóleon serege hozta el a birodalom területére. A császárság ismét hadszíntérré változott, és a jelentős veszteségek az uralkodót arra kényszerítették, hogy területileg és intézményileg is átszervezze a birodalmat. 1803-ban ezért felszámolták az egyházi birtokokat, és a szabad városokat is a birtokaikat elvesztő főuraknak adták kárpótlásul. A teljesen szétzilált birodalomnak végül az austerlitzi csata adta meg a végső döfést. 1806. augusztus 6-án a Habsburg II. Ferenc lemondott a császári címről. (A korabeli dokumentumokban a birodalomra németül, mint "Deutsches Reich", franciául "Confederation germanique" néven hivatkoznak.) Ezzel hivatalosan megszűnt a Német-római Birodalom, és helyén különböző államok jöttek létre. A két legerősebb állam fennmaradt. Ezen kívül pedig francia vezetéssel megalakult a Rajnai Szövetség.

[szerkesztés] Végkövetkeztetések

A történészek és a németek szerint saját történelmüket alapvetően három momentum határozta meg. Az egyik maga a Birodalom volt, a másik a Reformáció és harmadikként a két nagyhatalom Poroszország és a Habsburg Birodalom szembenállását említették meg. Ezek a nagy horderejű történelmi események mind a császárság idejében zajlottak le. A történelem örök nagy kérdését ugyan felesleges feltenni, mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon miért nem volt működőképes a birodalom, hiszen a szomszédos Franciaország is hasonló alapokkal indult. Alapvetően három okot lehet itt felsorakoztatni:

• A Német-római Birodalom már a kezdetektől igen federalisztikus módszerekkel működött. Az uralkodót mindig választották, és ezért cserébe a császári birtokokat rendszeresen meg kellett csapolni a "hálának jeléért".
• A birodalom összefonódása a katolikus egyházzal szintén gátolta a császárság fejlődését, hiszen a pápák többször szembefordultak a császárokkal, ami tisztázatlan hatalmi harcokat próbált eldönteni úgy, hogy közben a két uralkodó hívei teljesen összezavarodtak.
• A birodalom széttagoltságát erősítette az a tény is, hogy a császárság északi és déli tartományainak egészen más gazdasági partnerei voltak. Északon a Hanza-szövetség volt a meghatározó, amely a Balti-tengeren és az északi vizeken kereskedett, míg délen Itália, Velence és a Földközi-tenger jelentette a fő kereskedelmi útvonalakat.

[szerkesztés] Lásd még

• A német-római császárok listája
• A Német-római Birodalom államai