Velence

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Csatorna Velencében

Ez a szócikk az olasz városról szól. A magyar települést lásd a Velence (magyar város) cikk alatt.

Velence (olaszul Venezia, venetói nyelvjárásban: Venexia, németül Venedig, angolul Venice, franciául Venise, horvátul Venecija, szlovénül Benetke), a csatornák városa, a Veneto régió fővárosa Észak-Olaszországban. Lakosainak száma kb. 274 000 (2003).

[szerkesztés] Földrajz

[szerkesztés] Fekvése

118 kis szigetre épült az Adriai-tenger egyik mocsaras lagúnájában. A sós vizű lagúna a Pó (dél) és a Piave (észak) torkolata között húzódik. A 150 csatornán mintegy 400 hídja van, a legismertebb ezek közül a 16. századi Rialto. Legnagyobb csatornái a Giudecca és a Canal Grande. (é. sz. 45°26′19’’ k. h. 12°19′36’’)

[szerkesztés] A helyszín

A természet erői hozták létre a színteret: a lagúnák és szigeteik a jégkorszakbeli hatalmas folyamáradatok és a tenger küzdelmének szülöttei. Az Alpok gleccser szaggatta törmelékei folyamatosan a tengerbe sodródtak, az Adria hullámai viszont a hordalékot a part előtt elteregették – így a nyílt tenger és a partok lapályaiba nyúló sekélyebb tengerrész között nagy turzások, hosszú szigetek keletkeztek. Az eképpen létrejövő belső tenger, a lagúna 6-10 km szélességben ékelődik a nyílt tenger és a szárazföld közé. A part felé mindinkább elmocsarasodik, ez az ún. holt lagúna. A lagúna másik, eleven részébe viszont bejut a tenger kisméretű apálya és dagálya, a vize tehát együtt él az Adriával, így nem mocsarasodik el, ez az élő lagúna – ilyen lagúnából nőtt ki Velence.

[szerkesztés] Magas vízállás

Velence jellegzetessége a magas vízállás (acqua alta). Évente több alkalommal is előfordulhat november és április között, hogy ár önti el a város mélyebben fekvő részeit. A lagúna vízállását állandó megfigyelés alatt tartják, közvetlen fenyegetés esetén szirénák szólalnak meg a városban. A Szent Márk téren (Piazza San Marco), a megállóknál és a forgalmas helyeken járópallókat fektetnek le. Gumicsizma nélkül szinte lehetetlenné válhat a gyalogos közlekedés.

[szerkesztés] Éghajlata

A város klímáját a tenger határozza meg. Bár télen előfordulhatnak hideghullámok, nyáron pedig kánikula, a tenger felől szinte mindig érkezik friss szél. Téli időszakban néha sűrű tengeri pára burkolja a várost.

[szerkesztés] Története

Az 500-as években a népvándorlás zűrzavara elől egyre többen menekültek a lagúnák szétszórt szigeteire, ahová már nem ért el a szárazföldet meghódító lovas népek tényleges hatalma. A letelepültek itt halászattal és sólepárlással keresték kenyerüket, korszerűen művelték szigeteik földjeit és vezetőiket, a tribunokat maguk választották.

Néhány száz év alatt a primitív közösség már nagyobb egységbe tömörült, a szigetek benépesültek, kénytelenek voltak a lagúnák rovására terjeszkedni, feltöltve azok vízét a behordott földdel, ideszállított kövekkel. A szigetek közti szorosok csatornákká kezdtek szűkülni, a mai városközpontban, a Rialto szigeten kialakult a város magja. A lakosság osztályokra kezdett tagozódni. A halászok és hajósok élénk kereskedelmi forgalmat teremtettek a Lombardiai-síkság és a szemben fekvő dalmát partok között, gazdag kereskedődinasztiák nőttek fel. A szigeteket kormányzó tribunok rendszerint a legtekintélyesebb 20-30 családból kerültek ki. E különös közösség állandó hadakozásra kényszerült az isztriai és dalmát kalózokkal szemben, s emellett hol a frank Kis Pipin király, hol a ravennai bizánci császári helytartóság ellen kellett védekeznie

A közös érdekek szorosabbra kovácsolták a szigetek közösségeit, a communákat, tribunjaik 697-ben közös vezetőt választottak, Paulicius Anafestust, az első dózsét s ezzel megkezdődött a Köztársaság 1100 évig tartó külön élete. A főbb kérdéseket eleinte a népgyűlés, az arengo döntötte el, de a főnökök már kezdettől fogva szilárdan a patrícius családok voltak. A következő századokat a hatalomért folyó éles harcok jellemezték a patríciusok és a dózsék között, 150 év alatt 20 dózse fordult meg Velence trónján.

Eközben a város tengeri hatalommá fejlődött: a 9. században kereskedelmi kapcsolatai már a Keletrómai Birodalom egész területét behálózták, sőt az arab államokra is kiterjedtek. 827-ben hazahozták Szent Márk evangélista hamvait Egyiptomból, ő és szárnyas oroszlánja azóta Velence szimbólumává nőtt, maga az állam Szent Márk Köztársaságnak nevezte magát.

A 10. században az állam irányítását a Nagytanács vette át; a dózse mellé 6 tagú testületet állítottak, a signoriát, az igazgatási teendőket a procuratorok, az igazságszolgáltatást egy 40 tagú testület látta el.

A Keletrómai Birodalom a normannok ellen nyújtott segítség fejében 1080-ban egész Dalmáciát és Isztriát Velence birtokába adta. A város igazi felvirágzását azonban mégis a keresztes hadjáratok hozták meg. Velence növekvő hatalmi súlyát mutatja, hogy a pápa és a német-római császár küzdelmében III. Sándor pápát segítette győzelemre. A város legnagyobb zsákmányát 1204-ben ejtette, mikor a 90 éves Enrico Dandolo a keresztes lovagokkal megegyezve meghódította Konstantinápolyt. A kereskedelmi jogot ekkor Velence kapta meg, gyarmataivá váltak az Égei-tenger szigetei Krétával együtt. Bizánc számtalan kincse a városba került.

A régi város bizonytalan talajra épült faházait időszakonként óriási tűzvészek pusztították el. A gazdaggá vált Velencében kő- és márványépületeket emeltek helyükbe a talajba sűrűn vert cölöpök ezrein. A dalmát partok tölgyei és fenyvesei mellett Libanonból hoztak cédrusokat, hogy a középkor legpompásabb városa felépülhessen.

A zsákmány felébresztett a másik hajósállam, Genova irigységét, amely eddig eredményesen kereskedett Bizánccal, és telepei a Krím-félszigetig értek. Velence kisemmizte társait, s ezzel megkezdődött a két tengeri köztársaság több, mint 100 évig tartó háborúja, melyben végül Genova vesztett. Az 1400-as években így Velence hatalma a tetőfokára hágott: 45 csatahajóval és gályáival a tengerek urává vált, állami bevétele 1 400 000 arany volt. Egy szép patríciuslány házassága révén megszerezte a viruló Ciprusi Királyságot. Jogara alá hajtotta Észak-Itália valamennyi gazdag városát, s még Miksa német-római császár és a pápa nagyhatalmi vetélkedését is sikerült saját javára fordítania.

A háttérben azonban már sokasodtak azok a tényezők, melyek Velence hanyatlásához vezettek:

mikor a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, a Kelettel kiépített kereskedelmi kapcsolatok meglazultak, majd 1570-ben a törökök elfoglalták Ciprust is.
több csapás érte a várost: két tűzvész: 1574-ben és 1577-ben, illetve 1575-ben szörnyű pestisjárvány tizedelte meg a lakosságot (negyedrészét elpusztította), majd 1630-ban egy újabb járvány 40 000 ember életét követelte.

E csapások megtörték a Velencei Köztársaságot, s a 17. század során már világossá vált, hogy a tengeri forgalom az óceánokra tolódott, ahol más hatalmak szerezték meg a vezetést. Mikor a törökök 1718-ban Görögország visszavételére indultak, Velence végleg elvesztette gyarmatait.

Az elöregedett köztársaságot Napóleon, a forradalom tábornoka eltörölte: 1797-ben a Nagytanács azzal vélte menteni a menthetőt, hogy feloszlott és hatalmát átadta a népnek, a Szent Márk téren nagy ujjongás közben elégették az Aranykönyvet, s leverték a feljelentések bedobálására szolgáló oroszlánfejet. A franciák mégis megszállták a várost. Napóleon előbb az osztrákoknak engedte át, majd az Olasz Királysághoz csatolta, bukása után a város ismét az osztrákokhoz került. 1848-ban itt is volt népfelkelés: Manin Daniel vezetésével kikiáltották a Köztársaságot, de Radetzky marsall elfoglalta a várost.

Velence csak 1866-ban csatlakozott az Olasz Királysághoz. Ezer éves hatalmának vége, ma már inkább a művészek és a turisták városa.

A XX. században három pátriárka is a pápai trónra került:

1903-ban Giuseppe Sarto bíboros aki X. Pius néven 1914-ig pontifikált. 1954-ben szenté avatták.
1958-ban Angelo Roncali bíboros aki XXIII. János néven 1963-ig pontifikált. 2003-ban boldoggá avatták.
1978-ban Albino Luciani bíboros, aki I. János Pál néven 1978. augusztus 26. - 1978. szeptember 29. között ült Szent Péter székén, 33. napi pontifikátus után tisztázatlan körülmények között hunyt el. 2003-ban megindult a boldoggá avatása.

[szerkesztés] Látnivalók

[szerkesztés] Szent Márk tér (Piazza San Marco)

Velence központja, amelynek, ahogy Petrarca írta „Nincsen párja a földön”. 56-82 m széles, 175 m hosszú a világ legszebb tereként is nevezett hely, amely sok történelmi esemény színtere is volt. Ma is a város életének centruma. Leghíresebb látnivalója a Szent Márk székesegyház (Basilica di San Marco). Bejáratával szemben magasodik a Campanile, a székesegyház 99 m magas harangtornya. A torony alatt helyezkedik el a carrarai fehér márványból készült Logietta. A teret körbeveszik a templom prokurátorainak, a legmagasabb állami méltóságoknak épült prokuráciák, melynek részei a Régi Prokuráciák (Procuratie Vecchie) és az Új Prokuráciák (Procuratie Nuove). Jobbra a bazilikától az 1496-ban emelt Óratorony magasodik, ez 2005-ben felújítás alatt állt. A torony alatti árkád Velence Váci utcájába, a Merceriára vezet.

A székesegyház mellett áll a Pátriárka palotája. A XX. században három pátriárka került Szt. Péter székébe. Közüllük kettőre márvány tábla emlékezik. a Palota bejárata mellett.

[szerkesztés] Piazetta

A Szent Márk tér folytatása a tenger felé nyitott Piazetta, melynek hossza 97 m, szélessége 41-48 m. A tér egyik oldalán a Libreria, – ma könyvtár és archeológiai múzeum – épülete foglal helyet. Vele szemben a Dózse Palota (Palazzo Ducale) fala terpeszkedik. A két épület között két oszlopot emeltek 1172-ben, az egyik Szent Teodor, a másik Szent Márk oszlopa (Colonne di San Teodoro e di San Marco). A Dózse Palota háta mögött, annak folytatásaként épült a fehér falú börtön, a Prigione.

A Sóhajok hídja (Ponte dei Sospiri) nem más, mint e börtönt és a Dózse Palotát összekötő híd, amelyet Antonio Contino épített 1600-ban, isztriai kőből. Elnevezése Lord Byrontól származik. A hídhoz fűződő sok rémtörténet túlzás, Velence igazságszolgáltatása a kor szörnyű börtönviszonyaihot képest humánus volt. 1660-ban itt szüntették meg először a kínvallatásokat

[szerkesztés] Templomai

Velencében több, mint száz templom emelkedik, a leghíresebbek:

San Giorgio Maggiore: templom és bencés kolostor San Giorgio szigetén, Velence egyik leglátványosabb temploma. Reneszánsz alkotás, építői: Andrea Palladio (1508–1580) és Baldassare Longhena (1598–1682).
Santa Maria della Salute: épült 1631–1681 között, fogadalmi templom, felszentelése 1678-ban történt. Építését az 1630-as pestisjárvány idején határozták el. Építője: Baldassane Longhena. Anyaga isztriai fehér kő és márvánnyal fedett tégla (marmorino).
Frari templom vagy Santa Maria Gloriosa dei Frari : Szűz Mária Mennybemenetelének temploma jelentős Tiziano festményekkel, szobrokkal és Canova síremlékével.
Santi Giovanni e Paolo: Velence legszebb gótikus téglatemploma, 1246-ban kezdték építeni, és 1430-ban szentelték fel. Mellette kórház, előtte Bartolomeo Colleoni (1400–1475) hadvezér lovasszobra, Verocchio világhírű alkotása.

[szerkesztés] Híres palotái

Ca' d'Oro: Velence legszebbnek tartott gótikus palotája. Mario Contarini prokurátor számára épült 1420–1434 között.
továbbá: Ca' Pesaro, Ca' Rezzonico, Ca' Vendramin Calergi, Ca' Venier dei Leoni, Palazzo Cavalli-Franchetti al Ponte dell'Accademia, Palazzo Contarini del Bovolo, Palazzo Corner Mocenigo a San Polo, Palazzo Corner Spinelli, Palazzo dei Camerlenghi, Palazzo Donà, Palazzo Grassi, Palazzo Grimani a Santa Maria Formosa, Palazzo Mocenigo a San Polo, Palazzo Pisani in Piscina San Samuele, Palazzo Soranzo a San Polo, Palazzo Tiepolo a San Polo, Palazzo Zaguri, Palazzo del Cinema al Lido

[szerkesztés] Híresebb hídjai

Ponte di Rialto: (1588–1592), már építése óta kereskedelmi központ, Velence legrégebbi hídja a Canal Grande csatorna felett vezet át. Íve 44 m, magassága 7,5 m, szélessége 22 m, alapzata 12 000 cölöp. Fesztávolsága 27,2 m.
Akadémiai híd vagy Ponte dell'Accademia: a Canal Grandén átívelő híd
Ponte della Paglia
Ponte degli Scalzi

[szerkesztés] Egyéb látnivalói

Arsenale di Venezia: vagy Arzenál, fegyvermúzeum és kiállítóterem.
Casinò
Teatro La Fenice: nemzetközi hírnevű operaszínház
Ghetto di Venezia: 1516-ban a Nagytanács megengedte a zsidóknak, hogy letelepedjenek e városrészben, öt legnagyobb zsinagógája ma is áll.
Lido di Venezia: a legnagyobb, hosszan elnyúló sziget a város partja előtt, 18 000 lakossal; nevét a világon számos fürdőhely átvette.
Scuola Grande di San Marco

[szerkesztés] Kultúra

Velence sok hagyományos ünnep otthona, melyeket minden esztendőben megrendeznek:

Velencei Karnevál

Vogalonga: május egyik vasárnapján megrendezésre kerülő ünnep. 32 km útvonalat kell végigevezni a jelentkezőknek a csatornákon, bármely méretű és típusú csónak vagy hajó részt vehet a látványos felvonuláson.

Festa del Redentore: július harmadik szombatján és vasárnapján zajló ünnep. Résztvevői csónakhidat építenek a Giudecca csatornán illetve pompás tűzijátékkal kísért éjszakai virrasztást tartanak.

Regata Storica: szeptember első vasárnapjának ünnepe. Különleges, gazdagon díszített csónakok felvonulásával kezdődik a Canal Grande csatornán. Ezt követi a kétevezős gondolák versenye.

Festa della Sensa: áldozócsütörtök utáni vasárnapon tartják. A Köztársaság kezdete óta azzal ünnepelték, hogy a dózse Velence és a tenger házasságának jelképeként a San Nicoló al Lídónál a Bucintoró nevű díszes hajóról a tengerbe vetett egy gyűrűt. Napjainkban a polgármester, a pátriárka és más velencei tisztségviselők követik ezt a hagyományt.

A város számos kulturális rendezvény helyszíne, a nevezetesebbek:

a Velencei Biennálé: kétévente megtartott, egész nyáron át megrendezésre kerülő modern művészeti kulturális seregszemle. 1895 óta létezik.
a Filmszemle: ugyancsak a Biennálé szervezésében nyaranta megtartott filmfesztivál.

Velence a mai napig a kultúra egyik fellegvára Olaszországban. Erről múzeumai, kiállításai, színházai, balett-, opera- és hangversenyprogramjai, fesztiváljai tanúskodnak.

Leghíresebb múzeumai: a világhírű Galleria dell'Accademia, a Museo del Ghetto, a Palazzo Grassi, a Peggy Guggenheim Múzeum, a Querini Stampalia és a Scuola Grande di San Rocco di Venezia.

A velencei kultúra neves egyéniségei:

Tomaso Albinoni zeneszerző, Giovanni Bellini festő, Bernardo Bellotto festő, Giovanni Antonio Canale, vagy Canaletto festő, Rosalba Carriera festőnő, Giacomo Casanova utazó, író és velencei kém, Francesco Cavalli zeneszerző, Gasparo Contarini teológus és diplomata, Vincenzo Maria Coronelli kartográfus, Andrea Gabrieli zeneszerző, Antonio Caldara zeneszerző, Giorgione festő, Baldassare Galuppi operaszerző, Carlo Goldoni komédiaíró, Lorenzo Lotto festő, Bruno Maderna, festő és karmester, Gian Francesco Malipiero zeneszerző, Claudio Monteverdi zeneszerző, Luigi Nono zeneszerző, Marco Polo utazó és felfedező, Paolo Sarpi teológus és történész, Giovanni Battista Tiepolo festő, Jacopo Tintoretto festő, Tiziano Vecellio festő, Antonio Vivaldi, zeneszerző, Ermanno Wolf-Ferrari, német-olasz zeneszerző

[szerkesztés] Közlekedés

Jellegzetes közlekedési eszközök:

vízibuszok: menetrend szerinti közlekedésű járművek. Fajtái: a vaporetto (220 fős) és a gyorsabb motoscafo (130 fős).

taxik: tulajdonképpen motorcsónakok

gondolák: ma már főleg sétacsónakázásra használt vízi járművek, bár néhány még kompként is üzemel (traghetti). Pár velencei család mindmáig saját gondolával rendelkezik. A gondola kinyúló orr-részének fémből készült hatos fogazású díszítése a város hat kerületére (sestiere) utal. A különleges faépítésű jármű színe fekete, 1562-ben ugyanis rendeletet hoztak rá, hogy minden gondolát egyformára kell festeni - ezzel kívánták csökkenteni a nemesi családok rivalizáló kedvét.