Stauf-dinasztia

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A Hohenstaufok, bő egy évszázados országlásuk ideje alatt döntő módon befolyásolták a világ, Európa, a birodalom és a pápaság életét, ezért rövid bemutatásukra érdemesnek tűnt, külön fejezetet szentelni. A Staufok azokban az időkben voltak a császári trón birtokosai, melyekben a római főpapok világi hatalma szédítő magaslatokba emelkedett. Már ebből a két mondatból is sejthető, hogy a pápák és a Staufok érdekei igen gyakran ütköztek, így soha sem lehettek „jó barátok”. A imperium et sacerdotium összeütközéseinek – VII. Gergely és IV. Henrik után – a második nagy horderejű „felvonása” a 12. században ment végbe, és az, hogy a Hohenstauf - dinasztia a XIII. század második felében örökre eltűntek a történelem lomtárában, jórészt a pápaság érdeme. De most térjünk vissza a kezdetekhez… A Hohenstaufok, mint svábföldi palotagrófok, a 11. század elején tűntek fel először. Ahhoz a birodalmi arisztokrata réteghez tartoztak, amely igen sok hasznot húzott az invesztitúraharcból. 1080-ban meghalt IV. Henrik ellenkirálya, Rudolf sváb herceg, aminek eredményeként az uralkodóhoz mindvégig hűséges Stauf Frigyes lett Svábföld hercege, egyúttal IV. Henrik Ágnes nevű lányának férje. Elegánsan csengő nevüket egyik várukról, a göppingeni Hohenstaufról kapták. Ez a „talajvízként” feltörő dinasztia mindvégig a Száliak hűséges alattvalója maradt. Ezt vagyoni gyarapodásuk is fényesen szemlélteti: 1118-tól már a Rajna-térségben is megvetették lábukat, 1125-re pedig a birodalom leggazdagabb és leghatalmasabb fejedelmi családjává léptek elő. V. Henrik halálával (1125) kihalt a Száli-dinasztia. A Staufok, bár hírnevük korábban nemigen terjedt túl szűk pátriájukon, most vérségi-rokonsági fokra hivatkozva vindikálhatták maguknak a császári trónt. Az első „csatát” azonban elvesztették. Az 1125. évi királyválasztó gyűlésre három esélyes jelölt is érkezett: II. Frigyes sváb herceg (Stauf), Lothar von Supplingenburg szász herceg és III. Lipót osztrák őrgróf, a Babaenberg - dinasztia sarja, egyúttal II. Frigyes mostohaapja. A Staufok esélyét rontotta Frigyes hatalmas vagyona, ami sokkolta a választófejedelmeket. I. (Saarbrückeni) Adalbert mainzi érsek (1110-1137) lobbizásának köszönhetően az 50 éves Supplingenburg lett a király. Az ő esélyeit növelte „előrehaladott kora”, az hogy sem a Száliaknak, sem a Staufoknak se volt rokona és az, hogy nem volt fiúgyermeke (dinasztikus utódlás kizárva). A wormsi konkordátumot követő hatalmi egyensúlyeltolódásról árulkodik az, hogy immár az uralkodó volt kénytelen bejelenteni megválasztását a pápánál és nem fordítva. II. Honóriusz pápa „regisztrálta” és jóváhagyta Lotár megválasztását. A harcias Hohenstaufiak (Frigyes és öccse Konrád) nem ismerték el II. Lotárt legitim uralkodónak és ellenpártot szerveztek. Ez az ellenpárt 1127-ben ellenkirállyá választotta Konrádot. A már említett Anaklétosz-féle skizma szolgáltatta az apropót ahhoz, II. Lotár itáliai hadjáratot vezethessen, egyúttal elnyerhesse a császári koronát (1133). Lotár megerősödve tért haza Rómából, és amint lehetősége adódott rögtön a Hohenstaufok ellen fordult. Elfoglalta Svábföldet, Frigyest és Konrádot pedig behódolásra kényszeríttette. Közeli halálát megérezvén X. (Welf) Henrik bajor herceget jelölte ki utódjául, de annak megválasztása „elmaradt”, ugyanazért, amiért 1125-ben Frigyesé, hatalmas vagyona miatt. Az új király Frigyes öccse lett III. Konrád néven (1138.03.07.). Ő volt az első Staufi a német trónon, megválasztását a pápa is támogatta. A legendás Stauf-Welf viszály ekkor került – hosszú-hosszú időre – a birodalmi politika horizontjába. III. Konrád erélyes és tehetséges király volt, viszont külpolitikai sakkhúzásai többnyire kudarcba fulladtak (tk. Magyarországgal is farkasszemet nézett, részt vett a sikertelen II. Keresztes hadjáratban stb.). Fiának váratlan halála után került előtérbe, mint lehetséges utód, unokaöccse, a III. Frigyes herceg, a mindenki számára elfogadható jelölt. A herceg anyai ágon X. (Welf) Henrik bajor herceg leszármazottja volt, apai ágon pedig Hohenstauf, így valóban jó kompromisszumos megoldásnak tűnhetett. Az ifjú herceg 1122-ben született Weiblingenben . A Stauf és a Welf vér jó „elegyet” alkotott személyében. 1152. március 4-én választották királlyá I. Frigyes néven, vörös színezetű szakálla miatt leginkább csak Barbarossának nevezi az utókor. Rövidesen kiderült, hogy az új király nem hétköznapi „figura”, hanem Nagy Károly (768-814), I. Ottó (936-973) és IV. Henrik (1056-1106) szellemi örököse és méltó utódja. Trónra lépésével új fejezet kezdődött Európa életében…