Démokritosz

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Nyugati filozófia Ókor
Név:	Démokritosz
Született:	Kr.e. 470 és 460 között, Abdera
Meghalt:	Abdera, Kr.e. 370 körül
Iskola/irányzat:	Görög atomizmus, Posztparmediánus filozófia
Érdeklődés:	Természettudomány
Fontosabb nézetei:	Atom elmélet
Befolyásolta:	Nyugati atomizmus
Hatással voltak rá:	Leukipposz, Parmenidész, Anaxagorász, Empedoklész

Démokritosz (Δημόκριτος) (Abdera, Kr.e. 470 és 460 között - Abdera, Kr.e. 370 körül) görög filozófus

Tartalomjegyzék 1 Élete és munkássága 2 Művei 3 Atomista tanítása 3.1 Az atomok súlya 3.2 Az atomok mozgása 3.2.1 Az űr 4 Tanítása a világ keletkezéséről 5 Jegyzetek 6 Források

[szerkesztés] Élete és munkássága

Életéről keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy bejárta Babilont és Egyiptomot, s az is biztosra vehető, hogy Leukipposz tanítványa volt. Annak gondolatát, hogy a valóság jelenségeinek megfejtését anyagi parányok tulajdonságaiból lehet levezetni, mesterétől örökölte, az oszthatatlanság jellegével e parányokat azonban ő ruházta fel. Tőle azármazik a nevük is, az atom, a görög „atomosz”, azaz oszthatatlan szóból. Démokritosz érezte, hogy ennek a jelentős alapelvnek értékét igazán csak egyetemes alkalmazhatósága igazolhatja, ezért az anyag vizsgálatán túl érdeklődéssel fordult nem csak az élettelen és az élő természet minden más területe felé, hanem a pszichológiai – elsősorban az érzékeléspszichológiai – és a társadalmi jelenségek felé is, így pédául a társadalom keletkezése, a nyelv és a mesterségek kialakulása is érdekelte. Munkássága mintegy félszáz műre terjedt, amelyekből – nem utolsósorban a kereszténység ellenséges magatartása miatt – csupán alig pár oldalnyi idézet maradt ránk mások idézeteiben, elsősorban Sztobaiosz szemelvényeiben, illetve egy olyan gyűjteményben, amelynek összeállítója a „Démokratész” címet adta, s amelyről a későbbi kutatás bebizonyította, hogy Démokritosz műveiből vett szemelvényeket tartalmaz. E szemelvények legnagyobb része erkölcsi szentencia. Az erkölcsi értékek anyagi gyökere és magasabb társadalmi funkciója közötti ellentmondásokat, a helyes erkölcsi magatartás ellentmondásait és függését a körülményektől kevesen látták oly pontosan, mint Démokritosz, s töredékeinek ez különleges irodalmi rangot ad. Néhány esztétikai tárgyú töredékéből kiderül, hogy a művészetek keletkezésének magyarázatát az utánzás elvében, a „mimézis”-ben találta meg. Így ír erről:

„Legfontosabb képességeiket az emberek az állatoktól tanulták, a póktól a szövést és a foltozást, a fecskétől a házépítést s az énekes madaraktól: a hattyútól és a fülemülétől a dalt, utánzás útján."

E mimézist azonban az emberi szellem teszi értékessé. A mimézis által létrehozott szépség lényegét az általa létrehozott örömben látta, s ezt – a későbbi Platónnal ellentétben – igenli is, méghozzá megkülönböztetetten: „Nem bármiféle örömnek, csak a szépség örömének kell magunkat átadnunk” – írja. A művészi szépség hordozóját nem a művészi felidézés módjában keresi, mint például Arisztotelész, hanem a felidézett valóság erkölcsi értékében, a szépséget az erkölcsi jóval azonosítva.

Hatása az ókorban rendkívül nagy volt, neve alatt számos más munkát is terjesztettek, de már az ókorban tudták, hogy ezek túlnyomó többségét Bólosz írta. Hitelesnek tartott műveit Thraszüllosz a Kr. u. I. században 15 tetralógiára osztotta, azonban ezek közt is akadt olyan, amelyik nem tőle stzármazott. E jegyzék alapján több, irodalommal foglalkozó művének címe is ránk maradt, így például a „Peri rhüthmón kai harmoniasz” (A ritmusokról és a dallamról) vagy a „Peri Homéru é orthoepeiész kai glosszeón” (Homéroszról avagy a helyes beszédről és szóalkalmazásról).

Platón Démokritosz nézeteivel sokszor vitába szállt, ám nevét műveiben sohasem említette, Arisztotelész azonban sokszor említi, mindig a legnagyobb elismerés hangján. Theophrasztosz is sokszor idézi.

Atomista filozófusoktól fennmaradt jelentősebb, hitelesnek tekinthető töredékeket olvashatunk Arisztotelésznél, főként a metafizika című műben, Szimpliciosz Arisztotelész fizikájának a kommentárjában, Diogenész Laertiosz életrajaiban, Aethios: Placita philosophorum-ban és Theophrasztosz: Az érzékekről című művében. Érdekesség, hogy Platón, annak ellenére, hogy kortársak voltak egyetlen művében sem említi Démokritosz nevét, ezt többféleképpen is szokás magyarázni: vagy nem ismerte őt, mintahogyan a milétoszi filozófusokat sem ismerte, vagy ahogyan Diogenész Laertiosznál olvasható semmibe vette őt és megpróbálta megsemmisíteni Démokritosz műveit.Arisztokszenosz a Történeti feljegyzéseiben említi, hogy Platón el akarta égetni Demokritosz valamennyi művét, amit csak össze tudott gyűjteni, ám a két püthagóreus, Amüklasz és Kleiniasz visszatartották ettől, mondván, hogy értelmetlen volna a dolog, mivel a könyvek már közkézen forognak. Világos jele ennek, hogy Platón csaknem az összes régi filozófusról megemlékszik, ám Démokritoszt nem említi még ott sem, ahol ellentmondania kellene neki .

Démokritosz valószínűleg ismerte Szókratészt, az azonban nem ismerte őt, így ír erről Diogenész Laertiosz:

Azt mondják – folytatja Démetriosz – Athénba is elment és nem törte magát, hogy ismerté váljék, mert megvette a hírnevet. Hogy Szókratészt is ismerte, de az nem ismerte őt, arról maga számol be, mikor ezt mondja: >> Elmentem Athénba és senki sem ismert<<

Diogenész Laertiosz: Híres filozófusok élete IX. 36

Az utókor az ő személyét is számtalan legendával övezte, nemegyszer varázslónak, mágusnak ábrázolják. Talán életigenlése az oka annak, hogy a „nevető filozófus”-nak nevezzük, Horatius is így emlegeti költeményeiben. Az egyik legfurcsább róla szóló monda a római Laberius egyik töredékében maradt ránk, eszerint Démokritosz vak volt, a nap fényét pajzsával a szemébe tükrözve vakította meg magát, hogy „ne lássa, hogyan élnek a gonoszok”.

[szerkesztés] Művei

Diogenész Laertiosz elmondása szerint, Thraszüllosz , akárcsak Platón műveit, Démokritosz műveit tetralógiákba rendezte: tizenhárom tetralógiát állított fel (amely ötvenkét önálló műből épült fel) a következőképpen: etika (2 tetralógia), természetfilozófia (4 tertralógia), matematika (3 tetralógia), zene ideértve az irodalmat és a nyelvet is (2 tetralógia), technikai témák (2 tetralógia). Ezeken a műveken kívül még Diogenész Laertiosz más „besorolatlan” művek is sorol (szám szerint 9+9) a démokritoszi hagyományhoz, amelynek eredetisége nem bizonyos. Mindebből a nagyszámú démokritoszi műből azonban nem maradt fenn egyetlen mű sem, csupán 298 töredék (legtöbbjük etikai jellegű), azonban egyikről sem lehet megállapítani, hogy melyik műből származik.

[szerkesztés] Atomista tanítása

Démokritosz tanítása nem választható el, tanítója Leukipposz tanításától, számos elméletről nem tudni, hogy az ő gondolkodását vagy a tanítójáét tükrözi. Annak kisérletére, hogy feloldják a parmenidészi elmélet a csak az Egy létező okozta próblémákat, nevezetesen a a keletkezés-pusztulás, a mozgás és a létezők sokféleségének a problémáját, Démokritosz azt állította, hogy a létező végtelen sokaságú parányi, és épp ezért az érzékszervek által fel nem fogható részecskékből, atomok – ból épül fel. Továbbá elutasította Zénónak azt az állítását, amellyel a sokaság tagjairól kimutatja, hogy végtelenül oszthatóak, s ezért abszurd konzekvenciáknak vannak kitéve. Elfogadta, hogy az oszthatóság – akár a „mindenfelé” való, akár az „egy bizonyos pontig” lehetséges oszthatóság – fogalma tűrhetetlen, és ennek megfelelően kijelentették, hogy az ők részecskéik végtelen sokaságának egyik darabja sem osztható, hanem mindegyikük valóban egy.

„Démokritosz ... a helyet ezekkel a nevekkel illeti: ‘az üres’, ‘a semmi’, ‘a határtalan’, míg az egyes szubsztanciákat ezekkel: ‘a tömör’, ‘a létező’. Nézete szerint a szubsztanciák oly kicsinyek, hogy kibújnak az észlelésünk alól, mindenféle formáik és mindenféle alakjaik és nagyság szerinti eltéréseik vannak. Ezekből immár mint elemekből származtatja és állítja össze a szemmel látható, illetve az érzékelhető tömegeket.” (Arisztotelész: Meteorologia)

Az atomok természetüket tekintve szilárd részecskék, önmagában mindegyik egy parmenidészi Egy (azt, hogy mégsem láthatjuk kicsinységükkel magyarázható: olyan kicsinyek, hogy érzékszervekkel nem hozzáférhetőek ) amelyek nem tartalmaznak magukban semmiféle ürességet, azonban súllyal, kiterjedéssel rendelkeznek azonban önmagukban színtelenek, iztelenek és szagtalanok. Az atomok alakjukban is különböznek, létezik: homorú, domború, horgokkal ellátott és sok más féle. Az atomok, mint nevük is jelzi (gör. a-tomos, oszthatatlant jelent) matematikailag oszthatatlanok, nem keletkeztek és nem is pusztulnak el soha: örök létezők. Ezen a ponton az atomista filozófusok megőrzik azt az eleai hagyományt, miszerin a létező keletkezés nélküli és el nem pusztitható. Formájukat és nagyságukat tekintve több fajtájuk is létezik, és ez határozza meg a dolgok természetét.

Az atomoknak több fajtája is létezik, ugyanis különbség tehető köztük, forma és nagyság szerint, ami nemcsak a testek külalakját határozza meg, hanem azok ízét és színét is. Az atomok formájukat és nagyságukat tekintve a következő ízeket és színeket határozta meg : a szögletes, érdes (sokkanyarulatú), kicsi és ritkás atomok összessége adja a fanyar ízt. Ezeknek az atomoknak a „sokkanyarulatú” tulajdonságuknak köszönhetően, a másik jellegzetes vonásuk az, hogy képesek egymásba úgy kapcsolódni, hogy közöttük maradhat üres tér, azaz űr. Az atomisták pedig úgy gondolták, hogy ez az atomok közé zárt űr, az a tényező, ami melegséget hoz létre a testekben: minél nagyobb méretű és számú az atomok közti űr, annál inkább képes a test felmelegedni.

Az édes dolgok, kerekded és kicsiny méretű atomokból állnak. Ezek a fajta atomokból álló testek lágyak, és lágyságuk következtében képesek a többi testeken áthatolni, beleszűrődni, és azok ízét megzavarni. Az édes atomok a többi atom közé hatolva, benedvesítik azokat, aminek következtében azok rendezettsége felbomlik és összetódulnak a hasüregben, ugyanis ott van a legnagyobb üresség. A savanyú íz atomjai nagy és sokszögletű kevésbé kerekded atomok, a keserű ízűek pedig kicsiny kerekded atomok, amelyeken horgocskák vannak. Ezzel magyarázható az, hogy a keserű dolgok tapadósak és enyvesek is.

A nagy és nem-kerekded atomok köteléke adja a sós íz érzetét. Ezek lehetnek egyenletlen és egyenletes felszínűek egyaránt, de egyenletes felszínűek száma van túlsúlyban. Theophrasztosz értelmezése szerint az atomisták a „kanyarulatos” kifejezéssel azt szeretnék jelezni, hogy ezek az atomok képesek egymásba illeszkedni. A csípős, kicsiny kerekded, szögletes atomokból áll, melynek felülete nem egyenletlen. Az atomok alakjukat és nagyságukat tekintve nincsenek ennyire elkülönülve egymástól: az összefonódásokban nemcsak egyfajta atomok találhatóak, hanem egymásközé ékelődve többméretű és formájú van. Hogy éppen melyik ízt érezzük, annak köszönhető, hogy épp melyik fajtájú atomok vannak túlsúlyban, a keverékben. Ezzel magyarázzak, azt a tényt, hogy ugyanaz a dolog egy ember számára édes másik ember számára savanyú lehet.

Démokritosz a színek természetét ugyancsak az atomok alakbeli és nagyságbeli különbségeikkel magyarázták, és csak négy színt tekintettek létezőnek. Ezek közül a fehér színt alkotó atomok, homogén alakzatba tömörült, sima felületűek, ugyanis az érdességgel magyarázzák az árnyék keletkezését. Mivel nem vetnek árnyékot ezért az ilyen dolgok mindig fényesek. A dolgok keménysége és lágysága szerint a fehér színt különböző atomok adják: a kemény dolgok esetében, mint például a gyöngyház, „árnyéktalan, csillogó, nyitott pórusúak”, a törékeny és porladó fehér dolgok meg kerek, párosával elrendezett, ferdén elhelyezkedő atomokból épülnek fel. Az ilyen dolgok törékenysége az atomok kerek formájával magyarázható: mivel kerekdedek, kicsi az a felület, ahol egymáshoz tapadhatnak. A fekete színt a fehér szín ellentétének tekintette, tehát atomjai is ellentétesek a fehér atomoknak. Ezek szerint a fekete atomok érdesek és egyenletlen felületűek, nem homogén alakokat képeznek. Az érdességük következtében árnyékosak, pórusaik nem nyitottak és nem is átlátszóak. A fekete atomok kiáramlásai nagyon lassú tempóban mennek végre. A vörös szín atomjait a meleg érzetét adó atomokhoz hasonlítják, különbség csak a méretben van, a piros színt adó atomok nagyobb méretűek. A melegség kapcsolatát a vörös színhez valószínűleg olyan megfigyelésekre támasztották, mint például a vasat ha felmelegítjük vöröses színű lesz, vagy ha melegünk van , az arc piros színű lesz . Minél nagyobbak ezek az atomok annál vörösebb színűek. A zöld színt nem egy atomfajta alkotja, hanem a szilárd atomok és az űr keveréke adja, a szín fokozatai pedig e keverék alkotóinak elhelyezkedésétől és előfordulási arányától függ. Minden más szín e négy szín atomjainak a keverékéből jön létre, példaként az arany, a rezet adják, amelyek a fehér és a vörös keverékéből jönnek létre. Az atomisták által a legszebb szín is keveredés révén jön létre, ez a következő szín: mikor a vörös atomok bejútnak a fehér atomok üregeibe és ráadásként ezekhez még zöld is kerül. További keverék színek: a bíbor, barna, indigókék, amiknek keveredési arányait Theophrasztosz részletesen ismertet, hozzáfűzve, hogy ezeken a keverékszíneken kívül még számos más keverékszínt tartottak számon az atomisták.

Az illatoknak nem különített külön jellegzetes atomokat, hanem úgy határozzák meg, mint a könnyű anyag kiáramlását a nehézből, a kiáramlás okát, mint általában a más okokat is nem tárgyalják. Az atomok oszthatatlanságának oka két tényezővel is magyarázta: kicsinységükkel és azzal, hogy asemmi külső erő nem gyakorol rá hatást: Démokritosz úgy gondolja, az elsődleges testek esetében az oszthatatlanságnak nemcsak az az oka, hogy nem szenvednek el hatást, hanem kicsiny és részeket nem tartalmazó mivoltuk is.

[szerkesztés] Az atomok súlya

Azok a tárgyak, amelyek több ürességet tartalmaznak könnyebbek, amelyek nehezebbek azokban az üresség is kevesebb. Ugyanez mondható el a keménységgel kapcsolatban is: ami tömör, azaz kevesebb benne az üresség a keményebb, ami ritkás természetű az pedig lágyabb. Azonban a lágy-és kemény különbözik a könnyű és nehéztől, mégpedig az atomok elhelyezkedésében:

A keményben és a lágyban az üres helyeknek más a helyzete és elosztása, mint a nehézben és a könnyűben

„A nehezet és a könnyűt Démokritosz a nagyság alapján különbözteti meg. ... Ezzel szemben a keverékek közül az a könnyebbik, amelyik több ürességet tartalmaz, és az a nehezebbik, amelyik kevesebbet. Másutt ellenben egyszerűen a finomat mondja könnyűnek.”

(Theophrasztosz: Az érzékekről. Az érzettárgyak 62. )

Utalásokat arra, az atomisták tulajdonítottak valamilyen súlyt az atomoknak, több szerzőnél is található: Simplikiosz az atomok mozgását azok súlyának a következményeként írja le: Azt mondják, a bennük levő súlynál fogva mozognak.^[1] … De Arisztotelész is ír az atomok súlyáról: …a testek mindegyike többletének arányában nehezebb.^[2] Theophrasztosz inkább a keverékek súlyáról beszél, amely a dolog nagyságától függ: A nehezet és a könnyűt Démokritosz a nagyság alapján különbözteti meg , ami azonban implikálja azt, az atomoknak kell rendelkezniük valamilyen súllyal és ez a súly az atomok méretétől függ.^[3] De nincs okunk azt feltételezni, hogy az atomista filozófusok ne tulajdonítottak volna súlyt az atomoknak, ez abból a tényből is evidens, hogy a világ dolgai, rendelkeznek súllyal. A érv ok az atomok súlyának megléte mellett, az a kijelentés miszerint az atomok az űrtől éppen telitettségük miatt különböznek, a telitettség megléte pedig ugyancsak súlyt implikál. Egy Aetiosz szövegrész azonban tesz egy olyan kijelentést, amely megkérdőjelezheti azt, atomisák tulajdonítottak súlyt az atomoknak: Démokritosz kettőt nevezett meg (ti. az atomok két tulajdonságát): a méretet és az alakot; ám Epikurosz ezekhez harmadikként hozzáadta a súlyt… Ezt az ellentmondást az olyan kommentátorok, mint Burnet ^[4] , Kirk és Raven ^[5] azzal magyarázzák, hogy Aetiosz állításai kizárólagosan e világban elhelyezkedő dolgokra vonatkoznak, azaz az övényekben résztvevő dolgokra. A nagyobb méretű atomok az örvény központja fele törekednek ellentétben a kisebb méretű atomokkal, amelyek az örvény szélein helyezkednek el. A nagyobb atomoknak az örvény középpontja fele történő mozgása, a méretük miatt történik és nem a súlyuk miatt mozognak „lefele”. Önmagában azonban egyetlen atomnak sincs súlya, az örvénymentes övezetben kizárólagosan az egymással való ütközésekkel lehet magyarázni.

[szerkesztés] Az atomok mozgása

Nem találni olyan feljegyzést – amit Arisztotelész is joggal hiányolt -, hogy mi lehetett e mozgás indító oka, ugyanis az atomisták azt állítják, hogy az atomok egymáshoz ütközve és egymást taszítva mozognak, de, hogy ezt a mozgást milyen erő váltotta ki arról nincs, vagy nem maradt fent feljegyzés. Azonban valószínűleg foglalkoztatta őket az okság problémája, ez a következő idézetből is látszik:

Démokritosz maga mondá, hogy inkább akar egy oksági magyarázatot találni, mint a perzsa királyság birtokába jutni.^[6]

Szimplikiosz azonban azt állítja, hogy az atomisták úgy vélték, hogy az atomok a súlyuk miatt kezdenek el mozogni: „Azt mondják, a bennük levő súlynál fogva mozognak azáltal, hogy az üresség enged nekik és nem szegül ellen, azt mondják ugyanis, (az atomok) ‘szétszóródnak’. ”^[7] Ez az elv pedig eléggé hihető ugyanis összhangban van az atomistáknak azzal a nézetével, hogy nem létezik egy felsőbb rendű szubsztancia, ami, vagy aki minden dolog fölött rendelkezne.

Az atomok szabályszerű mozgása, annak köszönhető, hogy az atomok az összeütközésüket követően visszapattannak egymásról. A bekövetkező mozgás jellegét kétségtelenül meghatározza az összeütköző testek súlya, alakja és korábbi mozgása. Az atomok ütközése vagy „összefonódást” eredményez, ha az atomok alakja megegyezik, vagy ellenkező esetben „szétszóródást” – azaz az atomok különböző irányokba való szétpattanását.

A minőségi különbség létrejöttét a valóságos tárgyakban az atomok helyzete, rendje hozza létre. Így a minőségileg nem különböző atomokból jön létre a minőségi sokféleséget mutató tárgyak világa.

[szerkesztés] Az űr

A parmenidészi tanítással ellentétben, Démokritosz feltételezi, hogy létezik a nem létező, amelyet az ürességgel azonosít, ugyanis ha a világ tömör lenne, úgy nem volna mód a mozgásra, és így nem volna lehetséges a helyváltoztatás sem. Így szükség van az űr(ességre)-re, amelyet nem létezőnek nevez, de nem azonosít a semmivel, ugyanis ez az űr tölti ki az atomok közti részt, és az atomok alkotta kötelékekben való nagyobb vagy kisebb aránya nagyban meghatározza a dolog minőségeit.

Az üresség, annak ellenére, hogy azonos a nem létezővel mégis van benne valamilyen mértékű egzisztencia. Ezt az egzisztencia azért jár az ürességnek, mert elfoglal valamilyen helyet az atomok közt, és mértéke maghatározza a dolgok minőségét, tehát ebben az értelemben, hogy valamilyen helyet elfoglal, létező. Ez a nézet szerint, amit D. N. Sedley képvisel, azt lehet mondani, hogy az „üresség”, nem „tér” vagy „hely”, hanem egy rejtelme entitás: negatív szubsztancia. Sedley szerint az atomistáknak nem volt semmi okuk arra, hogy az üres teret nem létezőnek nevezzék. Értelmezése alapján az atomista szóhasználatban a „semmi” pontosan a kifejezésnek azt a paradox, parmenidészi alkalmazást idézi vissza, amely a tagadott egzisztenciaállítások jelöletének megnevezésére szolgál, már ha ezek szólnak valamiről – az „üresség” és az „üres” pedig csak ugyanennek más elnevezései. ^[8]

[szerkesztés] Tanítása a világ keletkezéséről

A világ keletkezését a határtalanból eredezteti, melyből végtelen sok test jutott ki az ürességbe, melyek közül a hasonlók a hasonlókkal összekapcsolódva elkezdtek kiválni, a testek egy nagy űrbe kerültek, ahol összekeveredve egymással örvényt alkotnak. Az örvény keletkezésének okáról azonban semmilyen beszámoló nincs, csupán annyit említ Diogenész, hogy a „szükségszerűség folytán” következettbe. Az örvényben az atomok összeütköznek és csoportosulnak, hasonló a hasonló mellé kerül, azonban amikor a számuk már túl nagy volt, az egyensúly miatt különváltak alakjuk és méreteik szerint. A finomak, a kicsik és vékonyak egy „külső Űrbe” vonultak, a többiek gömbszerű alakba tömörülve, tovább folytatták körmozgásukat.

A gömbszerű alakba tömörült testek, a nehezebb és nagyobb méretűek, tovább folytatva eredeti körforgásukat idővel kivált e gömb belsejéből egy rész, ami „hártyaszerű” képződménnyé alakult, és magába foglalta az összes többi testet. A hártya belsejében a többi atom tovább folytatva a mozgást, folyamatosan hozzáütköztek az őket körülvevő hártyához, aminek a következtében összetömörültek. Így jött létre a Föld. A többi atom, amely a hártyának ütközött de nem került olyan nagyobb tömörülésbe, az a burokba olvadt. A burokba olvadt atomok, idővel kötelékekbe kezdtek csoportosulni, és ezekből a kötelékekből alakultak ki a nedves és iszapos dolgok, amelyek kiszáradásuk után az örvénylés sodrása miatt, ennek következményeként, áttüzesedtek. Így keletkeztek a csillagok, a Hold és a Nap is.

Az általunk érzékelt tulajdonságok csak látszatok: „Csak látszólag van a dolgoknak színe, csak látszólag édes és keserű: a valóságban csak atomok vannak és az üres tér.”

A világ keletkezését követően folyamatosan növekedésben van, majd szükségszerűen elenyészik. Ez a körforgás örökké tart, azonban nem maradt fenn feljegyzés arról, hogy az atomista filozófusok szerint mi az a szükségszerű erő vagy dolog, ami ezt a körforgást előidézi és fenntartja.

„Az atomok mozgásuk közben összeütköznek és olyan összefonódással fonódnak össze, amely szorosan érintkezőkké és egymáshoz közeliekké teszi őket, de valójában semmiféle egységes szubsztanciát nem hoz belőlük létre. Teljesen együgyű azt feltételezni, hogy kettőből vagy többől valaha is egy lesz. Annak az okát pedig, hogy a szubsztanciák egy ideig együtt maradnak, abban látja, hogy ezek a testek egyesülnek, és egymásba kapaszkodnak. Emez egyenetlen, amaz horgokkal ellátott, az egyik homorú, a másik domború, és a többiek közt is számtalan egyéb különbség van. Ezért úgy gondolja, addig ragaszkodnak egymáshoz és maradnak együtt, amíg valamely, a körülvevő felől odaérkező erősebb szükségszerűség szét nem rázza, és külön nem szórja őket.”

Arisztotelész: Democrito

Azt, hogy az atomok a mozgás közben milyen szabályt követnek, Arisztotelész, azt állítja, hogy semmilyent, szerinte ugyanis az atomok kombinációi véletlenszerűen alakulnak ki, semmiféle cél-ok nem vezérli őket. Leukipposz egyetlen fennmaradt töredéke azonban nem ezt sugallja:

„Semmi sem történik hiába, hanem valamely értelemből kifolyólag és valamely szükségszerűség révén.”

Aetios: Placita philosophorum I. 25. 4.

A létező dolgok, kivétel nélkül mind atomokból épülnek fel, a köztük levő különbség oka pedig az atomok különböző formájából, nagyságából és elhelyezkedéséből adódik.

Démokritosz úgy vélte, hogy mivel az atomok száma számtalan az űr pedig végtelen ezért nemcsak egy világ lehetséges. Ugyanis a gömbszerű alakba tömörült testeket körülvevő hártyába beleütköző és tömörülő atomok, a hártya a különböző pontjain különböző tömörülteket alkothatnak, amelyek különböző világokká alakulnak. Ezek a világok nem egyformák, és nem egyszerre keletkeznek, a következő feljegyzés ezt szemlélteti:

„…számtalan, különböző nagyságú világ létezik. Némelyikükben nincs sem, Nap sem Hold, másokban ezek nagyobbak, mint a miénk, megint másokban több is van belőlük… vannak olyan világok is, amelyekben sem állatok, sem növények nincsenek és egyáltalán semmiféle nedvesség, sincs.”

Hippolütosz: Minden eretnekség cáfolata I. 13, 2-3 (DK 68 A 40)

Ez a gondolat a kor gondolkodásában úttörő volt, ugyanis nincsenek feljegyzések arról, hogy több egymástól elkülönült világ létezését feltételezte volna bárki is korábban. A korábbi korokból ismert elméletek kimondták ugyan, hogy több világ is létezett, de nem egyszerre, hanem mindig ugyanabból az ősanyagból születik újra, és újra ugyanaz a világ számtalanszor. Az atomista filozófusok ezzel szemben, úgy gondolták, hogy mivel az atomok száma igen sok és formájukra és méretükre nézve is számos fajtájuk létezik, ezért a kialakuló világok kinézetét mindig az fogja meghatározni, hogy a keverékben melyik fajta atomokból mennyi van, így akárhány világ alakul is ki mindegyik különbözni fog a többitől. Továbbá ugyancsak az atomista filozófusok voltak az útőrök abban az elméletben is, hogy a sok egyidejűleg, egymástól elkülönült, független világok, egymáshoz viszonyítva különböző stádiumban is vannak: lehet, hogy az egyik épp most keletkezik addig a másik, épp most pusztul el.

[szerkesztés] Jegyzetek

1. ↑ Szimplikiosz: In Aristotelis physica commentaria
2. ↑ Arisztotelész: A keletkezésről és a pusztulásról
3. ↑ Theoprsztosz: Az érzékekről. Az érzettárgyak 61-62 (DK 68 A 135)
4. ↑ Burnet: Early Greek Philosophy, ( 3rd edition), A & C Black Ltd., London, 1920. ( 341-346 o.)
5. ↑ G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofield: A preszókratikus filozófusok (596 o.)
6. ↑ Eusebios: Preparatio evangelica. (ford. Kövendi Dénes); In. Görög Gondolkodók II. Empedoklésztól Démokritoszig; Kossuth Könyvkiadó, 1996. ISBN 9630938030. (61 o.)
7. ↑ Szimplikiosz: In Aristotelis physica commentaria
8. ↑ D. N. Stanley: Two concepcons of vacuum, Phronesis 27 (1982) 179-183.

[szerkesztés] Források

• Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon (ISBN 9639374113)
• Hamvas Béla: Anthologia Humana (Budapest, 1946)
• Steiger Kornél: A lappangó örökség. Fejezetek a preszókratikus filozófia antik hagyományozásának történetéből; Jószöveg Műhely Kiadó, 1999. ISBN 9639134090
• W. K. C. Guthrie: A History of Greek Philosophy 2 . Cambridge, New Ed edition. ISBN 0521294215
• Furley David: The Greek cosmologists. Cambrige University Press 1987
• G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofield: A preszókratikus filozófusok (ford. Cziszter Kálmán és Steiger Kornél), Atlantisz Könyvkiadó, 1998