Homérosz

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Homérosz

Homérosz, Homeros, Homerus, Homér (i. e. 8. század?) görög költő.

Tartalomjegyzék

1 Élete
2 Eposzai
3 Homéroszi himnuszok
4 Egyéb művei
5 Hatása a világirodalomra
6 Források

[szerkesztés] Élete

Életéről semmi bizonyosat nem tudunk. Személyét már az ókorban legendák sora övezte, számos város hirdette magáról, hogy a költő az ő szülötte. Az első ismert Homérosz-életrajzok az ókorban keletkeztek, ezek azonban bármilyen terjedelmesek is, inkább az i. e. 7. század - i. e. 6. századi énekmondótípus általános jellemzései, mintsem Homérosz hiteles életrajzai, noha később több kísérlet is történt a költő életének e művek alapján történő rekonstruálására. A legismertebb és legterjedelmesebb ilyen irányú mű Pszeudo-Hérodotosz munkája, illetve az „Agón Homéru kai Hésziodu" (Homérosz és Hésziodosz versengése) című munka.

[szerkesztés] Eposzai

[szerkesztés] Eposzainak történeti háttere

Homérosz nevéhez leginkább két főművét, az Iliász és az Odüsszeia című eposzokat társítják. Mindkét mű a trójai mondakörhöz kapcsolódik, az Iliász a trójai háború eseményeit, az Odüsszeia a háború következményeit és a harcokra való emlékezést meséli el. Egészen a 19. századig a trójai mondakör eseményeit pusztán néphagyománynak, mítosznak tartották, mígnem Heinrich Schliemann ásatásai fel nem tárták a történeti Tróját. Az ásatások során napvilágra került romokat a tudomány mindeddig 12 rétegre osztotta, ebből az úgynevezett hetedik hatalmas háborús pusztítás nyomait viseli. Ezt a háborút i. e. 1200 körül viselték Kis-Ázsia nyugati pontjának legerősebb pontja, Trója ellen a délgörögországi Mükéné vezetésével a görögök, akiknek sok évszázadon át tartó vándorlása során mindig kiszorultak a már előbb odatelepült görög törzsek. Ezek így, új hazát keresve gyarmatosító rajokban voltak kénytelenek Kisázsia felé vonulni. A görögök nagy győzelme volt Trója ellen az a háború, amelynek eseményeit a mondakör örökítette meg. A szájhagyományon kívül tárgyi bizonyítékok is igazolják Trójának és Mükénének a háborút megelőző kapcsolatait: míg az úgynevezett lineáris B írással írt táblákról a krétai leleteken a homéroszi istennevek egy része leolvasható, addig a trójai eredetűek között mükénéi eredetűek is vannak. Mükéné és Trója hosszan tartó kapcsolatát, s végül egymás elelni háborúját Homérosz azzal jellemzi, hogy a Tróját ostromló görög seregek fővezérének Agamemnónt, Mükéné királyát mondja. A legújabb nyelvészeti kutatások Homérosz nyelvezetében is igen sok mükénéi elemet tártak fel. A háború emlékét őrző szájhagyomány később a különboző görög törzsek leszármazási mondáival is bővült, ezek jelentősége abban állt, hogy a példaszerűen hősi elődöktől való dicső származás tudata erősítette a nemzetiségi összetartozást. Ahogy a genealógiai ének megőrizte a nemzetiségi rend emlékét, úgy a később kialakult trójai mondakör is a görög társadalom fejlődésének különböző szakaszait őrizte meg. Homérosz történelemszemlélete kétsíkú: egyfelől az általa mítikus-történeti múltba állított események korának felidézése, másfelől az e felidézés mögül minduntalan előbukkanó homéroszi jelenkor, amelynek talán legszebb példája az Iliász 18. énekében Akhilleusz pajzsának leírása, amelyben a békésen folyó emberi munka nyilvánvalóan nem a háború korát idézi. Lényegében e kettős szemléletből adódik az Akhilleusz személyének előtérbe állításakor keletkezett probléma: eredetileg Akhilleusz története nem volt a trójai mondakör szerves része. A meglehetősen önkényes motívumválasztást az indokolhatta, hogy szerepelnek benne olyan eredetmonda-elemek, amelyek az Iliászt hallgató előkelőségek hősi dicsőségét támasztották alá.

[szerkesztés] Iliász

Az eposz indítása több szempontból is szokatlan: a trójai mondakör hagyományos időrendi menetét nem veszi át, hanem csupán a háború utolsó évét és annak is csupán egyetlen eseményét - Akhilleusz haragját - énekli meg 24 fejezetre tagolódó 16 000 hexameterben úgy, hogy utalásokban az előzményeket és a következményeket is érzékelteti. A mindenképpen egyéni koncepcióra valló in medias res technikának már Horatius is nagy elismeréssel adózott az „Ars Poetica" című művében: szerinte Homérosz költői nagyságát bizonyítja az, hogy a történetet nem „Léda tojásain" kezdi (azaz a történet mítikus magvának legelső motívumán). A költői szabadság nem csupán ebben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy elhagyja a mondaanyagból mindazt, amire nincs szüksége.

Apollón isten, papjának megsértése miatt dögvészt bocsát a Tróját ostromló görög seregre. Összegyűlnek a sereg vezérei, ahol Akhilleusz követeli, hogy Agamemnón, a fővezér adja vissza az Apollón-pap leányát, aki Agamemnón rabnője lett. Agamemnón ezt csak úgy teljesíti, hogy elveszi Akhilleusz zsákmányrészét, Briszéiszt. Akhilleusz haragjában megtagadja a részvételt a harcban mindaddig, amíg megfelelő elégtételt nem kap. Kérésére anyja, Thetisz istennő kieszközli Zeusznál, hogy a görög seregeket egyre újabb vereségek érjék, hogy Agamemnón belássa: semmire sem megy Akhilleusz nélkül. Eleinte a kiváló hősök, különösen Diomédész, pótolni tudják Akhilleuszt, s Héra, a görögöket pártoló istennő is mindent megtesz, hogy a görögök győzhessenek, végül mégis érvényesül Zeusz akarata, s a trójaiak Hektór, a királyfi vezetésével diadalmasan visszaszorítják az ostromlókat. Agamemnón már kész lenne elégtételt adni Akhilleusznak, de az megmakacsolja magát, nem akar harcba menni és az életét kockáztatni. Végül hozzájárul ahhoz, hogy legjobb barátja, Patroklosz az ő fegyvereiben induljon harcba. Patrolkosznak először sikerül a trójaiakat visszaszorítani, de azután Apollón fegyvereivel Hektór megöli őt, és megfosztja fegyvereitől. Barátja elvesztése feletti fájdalmában és haragjában Akhilleusz harcba indul. Anyja kérésére Héphaisztosz új fegyvereket kovácsol neki, s ő szörnyű vérengzést visz végbe a trójaiak közt, végül megöli Hektórt, s hogy bosszúvágyát csillapítsa, meggyalázza a holttestet. Fájdalma csak akkor oldódik, amikor az istenek intésére a fia holttestéért könyörgő agg Priamosz királynak kiadja a testet.

Az eposzban Agamemnón Akhilleuszt büszkeségében, tiszteletében sértette meg. A heroikus alapokon nyugvó arisztokrácia kiváltságos helyzetét az igazolta, hogy tetteiben méltó volt az egész közösség által elismert kiemelkedő hősökhöz, ennek a közösség részéről jövő elismerése volta a hírnév és a tisztelet. Érthető, hogy a hősök erre kínosan ügyeltek, hiszen ez társadalmi helyzetük egyik erkölcsi és anyagi pillére volt, Akhilleusznak tehát végeredményben igaza volt, amikor felháborodott Agamemnón tettén. Magatartása azonban ennek az értékrendszernek a válságát is mutatja: a tisztelet és a hírnév ugyanis eredetileg annak járt ki, aki kiváló tettet, tetteket hajtott végre a közösség érdekében, Akhilleusz azonban ennek a tiszteletnek védelmében épp a közösséget hagyta cserben, a hírnév így puszta öncéllé vált. E ponton ismét igen tisztán érezhető a kettős történelmi tükrözés: Homérosz korának már nem volt szüksége a katonai arisztokrácia régi értelemben vett nagy tetteire, s bár a létfenntartásért folytatott háború idején még volt tényleges funkciója a hírnévnek és a tiszteletnek, az ezt az ideált megtestesítő Akhilleusz tetteit a költő már saját kora szempontjából ítélhette meg. Akhilleusz úgy kezd kiszakadni a közösségből, ahogy a költő korának katonai arisztokráciája kezd kiválni az össznemzetségi közösségből. Így jut el a hősi ideál oda, hogy saját életét félti, s helyzetének fonák mivoltára csak akkor ébred rá, amikor elveszíti barátját, Patrokloszt, aki ugyanúgy miatta hal meg, mint sok más bajtársa. Emiatt érzi a kegyetlen bosszúvágyat, jóvá akarja tenni a jóvátehetetlent, de mardosó érzéseitől csak akkor tud megszabadulni, amikor visszatér kora emberi közösségének normáihoz, s visszaadja Hektór holttestét apjának.

[szerkesztés] Odüsszeia

Az Odüsszeia egy szintén 24 fejezetre tagolt, körülbelül 12 000 hexameterből álló eposz, az Iliász folytatása. A műben a háború következményei és a pusztítás utóhatásai bontakoznak ki az Iliászban még nem hangsúlyos szerepű Odüsszeusz személyes sorsában. A költő - az Iliászhoz hasonlóan - itt is érvényre juttatja az „in medias res" technikát, hiszen a Trója pusztulása óta Odüsszeusszal, a családjával és a többiekkel történtekről csupán később értesülünk, de már nem elszórt utalásokból, hanem Odüsszeusz és az eseményeket átélt bajtársak első személyű visszatekintő elbeszéléseiből. Az események felidésézésének kétféle technikája az eposzok lényegi különbségén alapszik: a háborút az egyén oldaláról szemügyre vevő történet törvényszerűen szubjektívebb és líraibb elbeszékést igényel, és ennek csak ez egyes személyű elbeszélések lendülete képes megfelelni. Még egy igen jelentős különbség mutatkozik már rögtön az eposzok indításánál: míg az Iliász azt hangsúlyozza, hogy egyetlen embernek mindjárt az első énekben kirobbanó haragja milyen következményekkel jár a közösségre nézve, addig az Odüsszeiában a látszólag végleg elveszett egyénért indul meg a harc: az ötödik énekig színre sem lépő Odüsszeuszért Pallasz Athéné megmozgatja az istenek gyülekezetét és a hős otthon maradt fiát.

Az istenek gyülekezetében elhangzott első retrospektív elbeszélésből tudjuk meg, hogy Trója elfoglalása után tíz ével Odüsszeusz még mindig nem tért haza Ithaka szigetére, ahol pedig házát idegenek dúlják, s feleségét, Pénelopét feleségül kérik abban a hiszemben, hogy Odüsszeusz már rég halott. Fia, Télemakhosz apja keresésé közben további retrospektív elbeszélésekből hall a háború eseményeiről. A sok kalandon átment főhős ezalatt Kalüpszó nimfánál él egy eldugott szigeten, egész addig, amíg a nimfa az istenek parancsára útnak nem bocsátja. Odüsszeusz már közel van hazájához, amikor Poszeidón isten haragjából hatalmas vihart zúdít rá, s ez elsodorja a phaiakok mesés szigetére. Itt Athéné istennő sugallatára először Alkinoosz király leánya, a „hókarú" Nauszikaá veszi oltalmába, majd maga a király. Az ő udvarában teljesedik ki a visszatekintő elbeszélési technika, hiszen itt mondja el Odüsszeusz kalandjait Trója pusztulásáról, a kikónokkal folytatott harcot, a lótuszevőket, Küklópsszal, az egyszemű óriással való harcot, látogatásukat Aiolosznál, a szelek királyánál, az óriás laisztrügónokat, a varázslónő Kirkét, leszállását az Alvilágba, az emberevő szörnyeteget, a Szküllát és a félelmetes örvényt, a Kharübdiszt, végül pedig azt, hogyan ették meg a társai az ő szigorú tilalma ellenére Héliosz napisten marháit, amiért valamennyiüknek el kellett veszni, csak Odüsszeusz találhatott oltalmat Kalüpszó szigetén. Alkinoosz gazdag ajándékokkal küldi haza Odüsszeuszt, aki előbböreg koldus képében ismerkedik az otthoni viszonyokkal, az őt hazaváró hűséges kondással, Eumaiosszal, az urát a koldus képében is felismerő öreg dajkával, Eurükleiávak, feleségével, fiával, Télamakhosszal, s a hazatértére nem számító, a koldussal embertelenül bánó kérőkkel. Pénelopé Athéné sugallatára íjászversenyt rendez, s annak ígéri kezét, aki Odüsszeusz íját felajzza, és azzal célba is talál. Erre a kérők közül senki sem képes. Odüsszeusz is próbálkozik, és neki sikerül. Ekkor megismerteti magát a kérőkkel, s fia és Eumaiosz segítségével valamennyiüket megöli. A kérők rokonai vérbosszúra készülnek, de Athéné végül békességet szerez.

Az Odüsszeia eszményképe az Iliásszal szemben már nem a csak-kardjával-hős Akhilleusz, hanem a vitézsége mellett leleményességével is érvényesülő Odüsszeusz. Az ő ötlete volt a faló, amelynek segítségével a görög seregek végül elfoglalták Tróját, s amelynek történetére az eposzban újra és újra utalás történik. Tróját végül tehát a leleményesség foglalta el, és nem a nyers erő. Ez egyben egy új kor küszöbét is jelentette: a hősi eszményképek helyett a lassan fejlődő árutermelés, a kereskedelmi vállalkozások, a piachoz való alkalmazkodás, stb. egyéni kezdeményezést, szellemi mozgékonyságot is igényelt. Az eposz történetének idején természetesen ez a folyamat még igencsak a kezdetén tartott, de az Odüsszeia eszményei e kor felé mutatnak. Ugyancsak az újra meginduló hajós vállalkozások, a felfedezések öröme és a „messziről jött ember" ellenőrizhetetlen meséje áll az Odüsszeia földrajzi világképe, illetve Odüsszeusz térképen semmi esetre sem nyomon követhető bolyongása mögött. Mindezek a jellemzők arra is mutatnak, hogy Homérosz az Iliásztól eltérő közönségnek szánhatta művét. Míg az Iliász tendenciózusan a múltbeli események felé fordult, az Odüsszeia ideálja a korabeli görög valóságban gyökerezett. Az Odüsszeia célközönsége kevésbé lehetett arisztokratikus, mint az Iliászé, így érthető, hogy a műben itt-ott a korabeli arisztokrácia kritikája is teret nyer, erre az egyik legszebb példa a kérők viselkedésének leírása. A műben a népi epika varázsos és mesés vonásai (varázslónők, óriások, átváltozások, stb.) is megjelennek. Az arisztokráciától való távolodással függ össze a költői öntudat első, itt még közvetett megnyilvánulása az európai irodalomban, amely mindjárt két szinten is jelentkezik. Egyrészt az eposzok invokációja közti különbségben: míg az Iliászban a költő a Múzsát szólítja fel az események elbeszélésére, addig az Odüsszeiában már csupán annyi szerepet szán az istennőnek, hogy neki, a költőnek mesélje el a hős kalandjait, s ezek közvetítése a hallgatóság felé a továbbiakban már az ő feladata. Másrészt az eposz énekesei (a phaiákok udvarában Démodokosz, Odüsszeusz ithakai palotájában Phémiosz) megkülönböztetett tiszteletben részesülnek, és öntudatuk az udvar bármelyik másik alkalmazottjáénál nagyobb.

[szerkesztés] Az eposzok hagyományozása

Mivel mindkét eposz eleinte szájhagyomány útján terjedt, a Homérosz-kritika egyik legvitatottabb területe az, hogy pontosan hogyan rögzítették írásba a két művet, ki és miért tette ezt, illetve egyetlen ember munkája volt az írásba foglalás vagy többé. E kérdésekre végleges feleletet eddig nem sikerült adni. Az i. e. 4. században már volt olyan felfogás, amely szerint az i. e. 6. században Peiszisztratosz athéni türannosz belehamisított a szövegbe. E felfogást a megarai Dieukhidasz képviselte. Az alexandriai filológusok közt is volt kettő, Xenón és Hellanikosz, akik szerint az Iliász és az Odüsszeia két különböző költő műve, ezért korukban őket „khórizontesz"-nak, elválasztóknak nevezték. E korból vannak az első részletesebb adataink arra, hogy Peiszisztratosz tevékenységét elsősorban az addig szétszórt költemények összegyűjtésévben és írásba foglalásában látták ((lásd: Peiszisztratoszi redakció). Csak sokkal később, a 17. század derekán vonta kétségbe először d'Aubignac Homérosz létezését: véleménye szerint az eredetileg önálló költeményeket nem Peiszisztratosz egyesítette, hanem a spártai Lükurgosz. Nem sokkal később az olasz Giovanni Vico 1725-ban az ógörög népköltészet jelképét látta Homéroszban. Az angol Wood Homéroszt az ógörög Ossziánként képzelte el. A döntő szót a német Wolf mondta ki híres „Prolegomena ad Homerum" című, 1795-ben megjelentetett munkájában, nem tagadta Homérosz létezését, de neki csupán egyes dalokat tulajdonított, amelyeket csak később, az írás megismerése után iratott le és egészíttetett ki Peiszisztratosz. Wolf elmélete után a filológusok több úton indultak tovább: az egyik, az úgynevezett kisdalelmélet, amelyet a német Lachmann alapozott meg 1837-ben. Eszerint az Iliász önálló kisdalokból az azonos téma alapján magától állt össze. A másik irányzat a szintén német Hermanntól eredt, ezt mag- vagy bővülési elméletnek szokás hívni. Eszerint egykor létezett egy „Ős-Iliász", s az idők során ez a mag bővült. Komolyabb előrelépés az amerikai Millmann Parry fellépése után történt, ő -előbb a homéroszi nyelvet, majd a délszláv folklórt tanulmányozva- felismerte, hogy az eleven szájhagyománynak sajátos stílusa van: ismétlődő helyzetekre ismétlődő leírást használ. E formulák beillenek a vers bizonyos helyére, így megkönnyítve az előadás közbeni fogalmazást. Parry az ismétlődő jelzőket, kifejezéseket értelmezve bizonyította be, hogy a homéroszi eposzok önálló orális költői alkotások, s oly korban keletkeztek, amikor a költő valahányszor előadta, bizonyos mértékben át is alakította a művét. Ez az elmélet sem nyert teljes körű elfogadást, Parry tanítványa, az angol A. B. Lord szerint Homérosz orális költő volt ugyan, ám műveit diktálta.

[szerkesztés] Homéroszi himnuszok

A szöveghagyományozás számos, Homérosznak tulajdonított költeményt is a költő művei közt tart nyilván. Ezek nem mindegyike tekinthető hitelesnek. E himnuszok az i. e. 8. század és az i. e. 4. század keletkezhettek. A himnuszok gyűjteménye 6 hosszabb és 27 rövidebb darabból áll, van közöttük csupán pár sorból álló is. Gyűjteménybe foglalásuk idejét pontosan nem ismerjük, az első olyan adat, amely a már összeállított himnuszgyűjteményre utal, az i. e. 1. századból származik.

A kutatás jelenlegi állapota szerint a legrégebbi, még az i. e. 8. századból az Aphrodité-himnusz származik, a hosszabb himnuszok szintén régiek (i. e. 7. század - i. e. 6. század). A rövidebb himnuszok jórészt i. e. 6. századiak, a Pán-himnusz talán i. e. 5. századi, az orphikus stílusú Arész-himnuszt a hellenisztikus korra jellemző asztrológiai vonatkozásai miatt az i. e. 4. század környékére datálják.

A gyűjtemény ókori eredetű elnevezése problematikus: a kéziratos hagyomány által Homérosznak tulajdonított művek szerzőségét már az alexandriai filológia is tagadta, valamint a költemények műfaji megítélése is erősen vitatható. A hosszabbak epikus menetének nyugalma ellentétben áll a hagyományos értelemben vett himnusz emelkedett lendületével, Néhány himnusz záróformulájának vizsgálata alapján egyes kutatók arra a véleményre jutottak, hogy valamennyi himnusz költői versenyeken előadott hosszabb epikus énekek előhangja lehetett. Mindamellett feltehetőleg csupán a rövidebbek tekinthetőek előhangnak, a nagyobbak csupán hasonló eszközöket használó, de önálló költemények. A legvalószíínűbb feltételezés szerint az önálló előadásként előadott hosszabb himnuszok egy-egy isten kultuszának legendáit, a kultuszok leírását, az istenek főbb cselekedeteit mesélik el.

A legidősebbnek, az i. e. 8. századi keletkezésűnek tartott, 293 soros nagy Aphrodité-himnuszt tartják a filológusok. Ez a himnusz egy áhitatos hangú bevezetés után az istennő egyik legemberibb kalandját meséli el: kinevette az isteneket, amiért halandó emberekkel is szerelembe tudnak esni, ezért Zeusz azzal büntette, hogy szerelmet ébresztett szívében a földi Ankhiszész iránt. A beteljesült nász után a férfi arra kéri az istennőt, hogy vigye magával az Olümposzra, hisz az ő szerelme után a földön már nem talál boldogságot. Aphrodité egy szomorú történettel hárítja el kérését: elmeséli Éósz, a Hajnal istennője és Tithónosz földi király szerelmét. Éósz halhatatlanságot kért a halandó szerelme számára Zeusztól, de örök ifjúságot elfelejtett kérni mellé. Tithünosz ezért végtelenül öregszik és zsugorodik, már csupán akkora, mint egy tücsök. A kérés visszautasítása után azzal vígasztalja szerelmét, hogy szerelmükből fog megszületni Trója egyik legnagyobb hőse, Aeneas. (Homérosz eposzaiban nem említi Aeneas nevét, ő később Vergilius nagy művének főszereplője lesz) A nagy Aphrodité-himnuszt szépen egészíti ki a kis Aphrodité-himnusz, amely az istennőt a kagylóból kikelve, Ciprus szigete felé közeledve festi le, amely sziget az ókorban az istennő fő kultuszhelye volt.

A 495 soros nagy Démétér-himnusz Perszephoné elrablásának és anyjához való visszatérésének történetét meséli el úgy, hogy követi az eleusziszi misztériumok menetét. A himnusz a homéroszi istenvilágtól távol maradó Démétérnek a kultusz középpontjába állításával egyértelművé teszi, hogy a himnusz közönsége és a misztériumok résztvevői nem voltak azonosak a homéroszi eposzok közönségével. Démétér nem azonos az olümposzi Gaiával, aki a földnek csupán mint világalkotó elemnek istennője: Démétér a gabonatermés úrnője, s ha Földanyának nevezik, ez mindig a termőföldet jelenti. A mitikus elbeszéés másik szereplője Perszephoné, Démétér lánya. Az elbeszélés szerint Hadész, az alvilág ura magához ragadja őt, s csak akkor engedi vissza anyjához, amikor az Zeusznál kieszközli, hogy leánya mindössze az év egyharmadát töltse a halál biodalmában. A cselekmény követi Démétér bolyongását, mindvégig megőrizve ama kétértelműséget, amely egyszerre utal az ősi mítoszra és a mítoszt megjelenítő misztériumjátékokra. A misztérium résztvevői, a müsztészek a bolyongás és a leány megtalálásának eljátszásával magával Démétérrel kívántak azonosulni.

Az 546 soros Apollón-himnusz egységes himnuszként szerepel a gyűjteményben, noha két, egymástól jól elkülöníthető részből áll: a költemény szerzője két, különféle hátterű Apollón-himnuszt kapcsolt össze. Az 1-178. sorig terjedő úgynevezett déloszi himnusz a korábbi, feltehetőleg az i. e. 8. századból való, míg a 179. sortól kezdődő püthói himnusz i. e. 6. századi keltezésű. A déloszi himnusz az istennek Délosz szigetéhez kapcsolódását magyarázza el: Létó, az Apollóval vajúdó istennő Héra bosszújától úzve hiába keres olyan földet, ahol gyermekét biztonságban megszülhetné. Csupán Délosz szigetén talál menedéket, azzal a feltétellel, hogy a születendő hatalmas hírű gyermekének fő kultuszhelye a szigeten lesz. A mítikus előzmények után a déloszi kultusz leírása következik, majd Apollón zenéjének hatalmáról zeng dícséretet a himnusz.A jóshelyalapításról szóló, szervetlenül illeszkedő legendát feltehetőleg a földhely megtagadásának az isten születésénél is komoly szerepet játszó motívuma illeszti a másik himnuszhoz. A püthói himnusz a jóshelyalapítás motívumának kiteljesedésével kerülhetett a lényegében teljesen más szellemű déloszi himnusz mellé, hisz a korábbi himnusz szerint Apollón fő kultuszhelye Délosz, míg a későbbi szerint Delphoi. A korabeli hagyomány szerint itt található a Föld köldöke, amelyen keresztül Gaia jövőbe látó álmokat bovsát a közelében elalvókra. Gaia után a helyet leszármazottai öröklik meg, amelyet Apollón csak úgy szerezhet meg, ha megöli az őrzésére odaállított sárkányt. Apollón öt napos korában diadalmaskodik felette, a sárkány teste pedig a jóshely földjén rothad el, innen ered a helység Püthó neve is (püthein, azaz rothadni). Emiatt lesz Apollón egyik neve is Püthiosz, s a jóshelyen az általa alapított, ötévente megrendezett versenyjátékok neve pedig Püthia. Az isten, hogy kultuszhelyének papokat szerezzen, delfin alakját vette magára, s erővel krétai kereskedőket hajtott oda. A tiltakozó hajósok előtt csak a szárazföldön leplezte le magát, ezek akkor zendítettek rá az első, őt dicsőítő himnuszra. Az Apollón-himnusz volt az egyetlen, amelyet az ókorban meghatározott szerzőnek, a khioszi Künaithosznak tulajdonítottak. Ehhez a déloszi himnusz végződése adta az alapot, ahol a neve szerepel. A Pindarosz második nemeai ódájához fúzött scholion ezért szerzőként tünteti fel, a modern tudomány szerint viszont csupán a két rész egyesítését végezte el.

A gyűjtemény legterjedelmesebb darabja az 580 soros Hermész-himnusz, ez egyben a nagy himnuszok közül a legfiatalabb, keletkezése az i. e. 6. századra tehető. A himnosz mitikus cseleménye erősen mesejellegű, a Zeusz és Maia nászából született csecsemő kimászva bölcsőjéből egy teknősre bukkan, s lantot készít a páncéljából. Később megéhezve egymaga elhajtja Apollón ötven tehenét, s hogy ki ne derüljön tettem lábaira vesszőből font hatalmas lábbelit illeszt, mégpedig menetiránnyal szemben, hogy ne leljenek rá. Megnyúz két tehenet, s miután áldozatot mutat be az isteneknek, hogy azok megkedveljék őt, megeszi a maradék húst. Apollón csak hosszas keresés után bukkan rá, s Zeusz elé vezeti. Hermész kénytelen visszaadni a nyájat, s Apollón megengesztelésére játszani kezd a lantján, amelyet az elkér tőle, s a játékszert a művészet szolgálatába állítja. A Hermész-himnusz megfogalmazásában és hangvételében igen közel áll Szophoklész szatírjátékához, a Nyomszimatolókhoz, amely -töredékesen ugyan- ugyanezt a történetet meséli el.

A nagy himnuszok legrövidebbike a Dionüszosz-himnusz, amely nem csupán terjedelmében, hanem szerkezetében is átmenetet képvisel a hosszú és a rövid himnuszok közt. A hosszabbakról megállapítható, hogy egy-egy isten kultuszlegendáját, illetve életének egy epizódját mesélik el. A Dionüszosz-himnusz cselekménye egyetlen isteni kinyilatkoztatás az isten jellemét apró cselekménymozzanatokra bontó feldolgozásban. A szépséges ifjú istent kalózok rabolják el az érte járó váltságdíj reményében, az istenről azonban lepattannal a bilincsek és leoldódnak a kötelek, s a hajón csodás jelenségek tűnnek fel: a fedélzeten bor árad szét, a vitorlák közt szőlőindák tűnnek fel, s az árbocot repkény szövi be. A kalózok hiába próbálják jóvátenni tettüket: az isten oroszlánként támad rájuk, a tengerbe kergeti őket, ahol a kalózok delfinné válnak. A himnusz által felidézett kép Exekiasz vázafestő egyik képére emlékeztet, amelyen az isten nyugodtan élvezi hatalmát a körülötte úszkáló delfinek közt.

A rövidebb himnuszok terjedelme igen eltérő, néhány sortól egész ötven sorig. Felépítésükben kötelező formai elem a bevezetés, a himnusz témájának rövid kifejtése, valamint a záróformula, amelyben a dalnok megígéri, hogy máskor is zeng éneket az adott istenségről. Az istenek külső és belső tulajdonságainak bemutatása valójában egy lírikus előhang lehetett, amelyet a hosszabb költemények előtt esetleg a magát a hosszabb himnuszt eléneklő költő adott elő.

[szerkesztés] Egyéb művei

A fentieken kívül az ókori hagyomány Homérosznak tulajdonít egy sor más, ránk sajnos leginkább töredékesen fennmaradt művet is. Az epikus ciklus tagjai közül a Thébaiszt, az Epigonoit, a Küpriát, a Nosztoit, egyes későbbi források az egész ciklust, azonkívül az Amphiareo exelasziát, az Oikhaliasz halósziszt. Szintén az ő művei közé sorolják a két szatirikus eposzt, a Margitészt és a Batrakhomüomakhiát is.

Kiemelendő az a néhány epigramma, amelyet a Hérodotosz neve alatt fennmaradt, ám nem tőle származó életrajzban találunk (Pszeudo-Hérodotosz). Ez a tizenhét költemény részben az életrajz elbeszélte helyzetekből adódó versek, részben pedig a Homérosz életével kapcsolatba hozott, neki tulajdonított folklorisztikus alkotások. Ilyen elsősorban a Kaminosz és az Eireszióné. A költemények nyelvezete, verselése arra utal, hogy régi énekmondói alkotások, ám az, hogy valóban Homérosz munkái-e, mára eldönthetetlen.

[szerkesztés] Hatása a világirodalomra

Homérosz műveinek hatása a világirodalomra felmérhetetlen. „Egész Hellaszt nevelte ez a költő", írja róla Platón. A filológia, mint tudomány igazából az ő műveinek tanulmányozásával indult meg. A római irodalom kezdetét Livius Andronicus Odüsszeia-fordításával szokták számítani. A középkor görögül nem tudó századaiban persze nem olvasták, Dante Alighieri legfeljebb egy rossz latin összefoglalás, az úgynevezett „Ilias latina" ismerete nyonán nevezte a legnagyobb költőnek. Igazi újrafelfedezése a reneszánsz korára tehető, egyre többen kísérleteztek latinra fordításával. Első magyar fordítója -aki még latinra fordította- Janus Pannonius volt, aki Diomédész és Glaukosz találkozását ültette át. Később kissé háttérbe szorult, Julius Caesar Scaliger már messze Vergilius mögé sorolta „Poetika" című munkájában. Angliában népszerűsége töretlen volt, ahol e korban készültek a később John Keatsra nagy hatást gyakorló George Chapman-féle fordítások. Híres fordításaival Alexander Pope erősen a maga korának ízlésére szabta át Homéroszt. Németországban Johann Wolfgang Goethe volt Homérosz legnagyobb csodálója. Magyarországon a figyelem a 19. század elején fordult első ízben Homérosz felé, leginkább Kazinczy Ferenc és köre hatására. Az első teljes magyar nyelvű homéroszi eposz, az Iliász 1827-ban jelent meg, Vályi Nagy Ferenc tolmácsolásában. Később számtalan átdolgozása, fordítása jelent meg Homérosz munkáinak magyarul, az egyik legszebb Devecseri Gábor munkája.