Rákóczi-szabadságharc
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) a török uralom alól felszabadult Magyarország első jelentős szabadságharca volt a Habsburg abszolutizmus ellen. A II. Rákóczi Ferenc vezette küzdelem a rendi kiváltságok védelméért, a gazdasági és társadalmi fejlődésért folyt és végül az egyenlőtlen erőviszonyok, a kedvezőtlenné váló Európai politikai helyzet és az ország belső társadalmi ellentmondásai miatt bukott el. A bukás ellenére a szabadságharc megakadályozta Magyarország beépítését a Habsburg birodalomba, és az ország rendi alkotmánya, ha látszólagosan is, de fennmaradt.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A szabadságharc előzményei
Magyarország török uralom alóli felszabadítása az 1699-es karlócai békével befejeződött, azonban ebben a magyar államnak alig volt szerepe. Ezt belátva a magyar rendek már 1687-ben lemondtak a szabad királyválasztás jogáról és elfogadták a Habsburg-ház trónöröklését is. 1701-ben az önállósodni vágyó II. Apafi Mihályt elfogták és lemondatták erdélyi fejedelmi címéről. Erdélyt magát már 1690-ben, a Diploma Leopoldinummal önálló tartománnyá tették, kivonva ezzel Magyarország ellenőrzése alól.
A parasztságot elsősorban a háború szenvedései és a rendkívüli terhek fordították a Habsburg-dinasztia ellen: 1697-ben Tokajban parasztfelkelés robbant ki, amit a császári és nemesi csapatok levertek. Azonban az udvar és a nemesség között is romlóban volt a kapcsolat, ugyanis a törököktől visszaszerzett területeken csak azoknak voltak hajlandóak birtokokat visszajuttatni, akik igazolni tudták jogosultságukat valamilyen dokumentummal, illetve képesek voltak megfizetni a birtok értékének 10%-át (fegyverváltság) az átvételért cserébe. Amennyiben ez nem sikerült, az udvar hitelezői és szállítói kapták meg a birtokokat. Az ügyeket intéző Újszerzeményi Bizottság (Neoacquistica Comissio) rendkívül népszerűtlenné vált a magyar nemesek körében. A végvári katonaságot menesztették, helyettük létrehozták a szerb Határőrvidéket az Oszmán Birodalom elleni védvonalként, és Magyarország dél felől való sakkban tartására.
A nemzetközi helyzet is kedvező volt: közeledett II. Károly spanyol király halála és vele a Habsburgok spanyol ágának kihalása, amely előreláthatóan francia–osztrák konfliktushoz vezetett. A franciák megpróbálták a hátországukban lekötni az osztrák Habsburgokat, és felvették a kapcsolatot Rákóczival. Ő eleinte bizonytalan volt, de 1700 őszén Feriol őrgróf az ura, XIV. Lajos nevében váratlanul felszólította, hogy álljon a magyarok élére és egyben biztosította a franciák jelentős pénz- és fegyvertámogatásáról. Rákóczi és Bercsényi Miklós gróf elérkezettnek látta az időt a felkelés kirobbantására.
1700. november 1-jén, éppen azon a napon, melyen II. Károly meghalt, Rákóczi levelet írt XIV. Lajosnak és külügyminiszterének: „…Franciaország jóléte és érdeke, úgymond, azonos Magyarország jólétével és érdekeivel; a rendek elégedetlenek a bécsi udvar törvénytelen eljárásával; most inkább, mint bármikor, célt lehet érni, ha Franciaország és magyaroktól meg nem vonja segélyét…”
A leveleket Longueval belga származású császári hadnagyra bízta, akit közel három éve ismert, s aki Felső-Magyarországról éppen hazafelé indult, Belgiumból pedig könnyűszerrel átutazhatott Párizsba. Ám Longueval, aki ismerte Rákóczi titkait, ezeket ismertette Béccsel. A kormány, többet akarván tudni, megengedte, hogy folytassa útját. Párizsban a kém átvette a külügyminiszter levelét, melyben Rákóczi számára pénz és katonai segítség küldését helyezte kilátásba. Újabb levélváltás következett 1701. február 11-én, amelyről a bécsi kormányzat is tudomást szerzett.
Longueval Linzben elfogatta magát. Április 18-án Rákóczi levelet kapott nagynénjétől Bécsből: Longuevalt elfogták, és magyar urak leveleit találták nála. A lengyel határon fekvő sárosi várból Rákóczi könnyen elmenekülhetett volna, de mégis beteg felesége oldalán várta be a császár küldöttét. Solari császári tábornok felsőbb parancsra elfogta, és Eperjesre, onnan Bécsújhelyre (Wiener-Neustadt) vitte, ahol ugyanabba a börtönbe zárták, ahonnan anyai nagyapját, Zrínyi Pétert 30 évvel azelőtt vérpadra hurcolták.
Hathetes fogság után hallgatták ki először. A kormány semmibe se véve Rákóczi tiltakozását, osztrák urakból alkotta meg a rendkívüli törvényszéket – ugyanúgy, ahogy annak idején Zrínyiét és Frangepánét is. Ekkor a jezsuiták – valószínűleg francia közbenjárásra - felbérelték Lehmann Godofréd dragonyoskapitányt, aki zászlótartó öccsével együtt megszöktette a dragonyosközlegényi egyenruhával álcázott nemest. Rákóczi egy a császárhoz intézett levelet hagyott hátra, amiben kijelentette, hogy most is kész Magyarország törvényei szerint bíróság elé állni.
Börtönéből egyenesen Lengyelországba, a brezáni kastélyba menekült, ahol az időben elmenekülő Bercsényi várt rá. Rákóczi elvileg még itt is veszélyben volt a fejére kitűzött 10,000 forintnyi vérdíj miatt.
[szerkesztés] A harc kezdete
A spanyol örökösödési háború miatt Magyarországról a császári csapatok a Rajna mellé és Észak-Itáliába távoztak. A magyar korona területén nem maradt több, mint 30 000 katona. Rákóczi munkácsi uradalmában népmozgalom kezdődött, mely a támogatását kérte. A főnemes eleget tett kívánságuknak: 1703. május 6-án kiadta a „nemes és nemtelen” országlakosokat hadba hívó brezáni kiáltványt, azonban a parasztlázadás még így is kivívta a nemesség ellenállását. A felkelés május 21-én indult, a felkelők a hónap végére elfoglalták a tiszaháti síkságot és várták Rákóczi érkezését. Rákóczi azonban nem jött, mert a francia segélypénzt és az ezen felfogadható zsoldosokat várta. Ezzel a szabadságharc a kezdeti lendület előnyét és mintegy két hónapot vesztett. A szatmáriak Dolhánál Károlyi Sándor főispán vezérlete alatt június 7-én szét is verték a paraszti hadakat. Rákóczi attól tartott, hogy a további késlekedés megakadályozza terveit, ezért 1703. június 15-én az ország határánál egy Kliniec nevű faluban, Lawoczne mellett fogadta az Esze Tamás vezetése alatt megjelent paraszti csapatokat. Ez 200, puskával felfegyverzett gyalogost és 50 lovast jelentett. Rákóczi Vereckén keresztül érkezett Magyarországra és teljes serege körülbelül 3000 főből állt. Július elején csatlakozott a sereghez a császári szolgálatból szökött Ocskay László és Borbély Balázs kisszámú, de jól felszerelt lovassal, majd megérkezett Bercsényi is mintegy 600 főnyi lengyel zsoldoscsapattal. Rákóczi hadászati elképzelése az volt, hogy a kuruc sereg a Felső-Tisza vidék gyors felszabadítása után Észak-Magyarországon keresztül Bécs alá vonul és itt egyesül a nyugatról előnyomuló francia-bajor sereggel.
A fő gondot eleinte az jelentette, hogy a nemesség nem akart csatlakozni Rákóczihoz, egy részük a kurucok elleni fegyveres harcot is felvállalta. A Tisztántúl meghódítására induló kuruc sereget Tiszabecsnél nemesi csapatok várták. Az átkelőnél július 14-én kirobbant csata kuruc győzelemmel végződött és mivel ez volt a szabadságharc első győztes ütközete, jelentős erkölcsi hatása is volt. Hiába intézte azonban a fejedelem Vásárosnaményból kiáltványait a szabolcsi nemességhez, ők tartózkodó álláspontra helyezkedtek. Rákóczinak az lett a feladata, hogy a felkelést megszabadítsa népi jellegétől. Ez csakhamar sikerült is, gyalui pátensében megtiltotta a nemesek elleni támadásokat. A július 29-én bevett kállói vár birtokában Rákóczi a hajdúk csatlakozását is ki tudta kényszeríteni. A sikereket látva megkezdődött a megyei birtokos nemesség felsorakozása Rákóczi mögé. Közben a parasztok is özönlöttek zászlói alá, így a hadsereg létszámának növekedése súlyos társadalmi gondokat is előidézett. Az augusztus 28-án közzétett vetési pátens mentesítette a kuruc seregben harcoló jobbányokat és azok családtagjait minden közteher és földesúri szolgáltatás alól, azonban a nemesek elégedetlensége nyomán szeptember 27-én módosított pátens már csak a harcoló jobbágyakra vonatkozott, a családtagokra nem. Így a vetési pátensek lehetővé tették a jobbágyok és nemesek közös harcát, azonban nem elégítették ki egyik felet sem. A probléma megoldatlanságának negatív hatása végigkísérte az egész szabadságharcot, de Rákóczi politikája eredményesnek bizonyult, mert a nemesi vezetés alá helyezett kuruc hadsereg jelentős sikereket ért el. 1703. szeptember 26-án már azt írhatta XIV. Lajosnak, hogy az ország egészen a Dunáig hatalmában van. 1705-re kezére került a Dunántúl nagy része is, úgyhogy a császáriak a Dráván túlra, a Határőrvidék és Dél-Erdély területére, illetve a nagyobb várakba szorultak vissza.
A labanc hadak kötelékében harcoltak a határőrvidéki szerbek (rácok), és az erdélyi szászok valamint Horvátország is a császár oldalán maradt. Magyarország összes többi nemzetisége a szlovákok, a románok a szlovénok és a russzinok, sőt még a németség is sok helyen csatlakozott a szabadságharchoz! Emellé lengyel csapatok és Havasalföldről, s Moldvából jött önkéntesek is erősítették a kuruc seregek, kisebb létszámban törökök és tatárok is voltak.
[szerkesztés] A szabadságharc
[szerkesztés] Az összecsapások
Rákóczi ekkor tette közzé Recrudescunt vulnera inclytae gentis Hungarae (Fölszakadnak a nemes magyar nemzet sebei) kezdetű kiáltványát, hogy igazolja ország-világ előtt a támadását. A császári udvar kénytelen volt tárgyalásba kezdeni vele mint hadviselő féllel. Szerencsétlenségére 1704. augusztus 13-án a Habsburg-csapatok legyőzték az osztrák–brit–holland–portugál–savoyai koalíció által kimerített franciák és bajorok egyesített seregeit Höchstädt mellett, és Bajorország a szövetségesek kezébe került, így a trónra kiszemelt bajor fejedelem ahelyett, hogy Csehországon keresztül Rákóczi segítségére vonult volna, menekülni kényszerült. Rákóczi nehéz helyzetbe került. Adót nem vethetett ki, hiszen az ellenkezett a katonáinak tett ígéretével; nem várhatta el, hogy a nép szolgáljon is, fizessen is. A helyzet megoldására nagy mennyiségű rézpénzt veretett, bár ez Magyarországon IV. Béla kora óta ismeretlen volt. A pénzt, melyet az ezüstpengővel szemben kongónak, másként – „Pro libertate” felirata után – libertásnak neveztek, nehezen lehetett forgalomban tartani. A francia hadi segély rendszertelenül és egyre csökkenő mennyiségben jött, pénz hiányában Rákóczi pedig csak viszonylag kis méretű sereget tudott fenntartani. A köznemesi csapatok tízszer annyian voltak, mint a szabadságharcosok.
A küzdelem mindezek ellenére váltakozó szerencsével folyt. 1704. június 13-án Forgách Simon Koroncónál csatát vesztett Heisterrel szemben. 1704 telén elfoglalta Érsekújvárat, de ezt a sikert ellensúlyozta a hamarosan bekövetkezett nagyszombati vereség, ahol Rákóczi személyesen vezette a sereget Heister ellenében. Ezzel elveszett a fejedelem legszervezettebb gyalogsága. Ez a fegyvernem a tüzérséggel együtt viszonylag alacsony szinten képviselte magát a túlnyomórészt könnyűlovasságból álló magyar seregben, amely gyors portyákra, bravúros hadviselésre kiválóan alkalmas volt, ám sem várostromra, sem nyílt összecsapásokra nem lehetett hatékonyan felhasználni.
Éppen ezért a fejedelem és emberei kerülték a rendezett, nagy csatákat, és megkezdték a modern, jól felszerelt ún. „palotás ezredek” kiképzését, ez azonban anyagiak híján kevés eredménnyel járt.
Rákóczit 1704. július 6-án az erdélyi rendek fejedelemmé választották, a császári főparancsnok, Rabutin pedig délre menekült, a forrongástól mindvégig elhatárolódó szász területekre.
1705. május 5-én meghalt Lipót, s utódja I. József lett. Ekkoriban a szabadságharc erőre kapott, az ezt követő évben a hadsereg létszáma 100 000 főre emelkedett. Ebben az évben foglalta el Vak Bottyán hadaival a Dunántúlt.
[szerkesztés] Tárgyalások
Rákóczi 1705. szeptember 20-án Szécsényben országgyűlést hívott össze, ahol a rendek konföderációra léptek, Rákóczit pedig Magyarország vezérlő fejedelmévé választották. A fejedelem mellé 24 tagú álló főtanácsot választottak. Elrendelték, hogy aki már egyszer fegyvert fogott a szabadságharcban, az a háború végéig köteles katonai szolgálatot teljesíteni, ami komoly feszültséget okozott az önkéntes hadsereg köreiben. Rendezték a különböző felekezetek egymás közötti vitáit, döntést hozva a templomok hovatartozásáról, és megbízták Rákóczit és a szenátust, hogy béketárgyalásokat folytasson.
Rákóczi 1705. november 11-én Zsibó mellett vereséget szenvedett, ezért ki kellett vonulnia Erdélyből (a rendek ki is mondták trónfosztását). 1706-ban sikerült egy évre visszaszerezni a fejedelemséget, ám 1707-ben Erdély nagy része végleg elveszett. Ezalatt (1705. október 27-én) Nagyszombaton megindultak a béketárgyalások a szövetséges rendek és a császáriak közt. A protestáns Anglia és Hollandia követei támogatták a kiegyezés ügyét. A béke azonban két ok miatt sem jöhetett létre.
- Az egyik, hogy Bercsényi a szövetséges rendek bizottságának elnökeként ragaszkodott az Aranybulla 1687-ben eltörölt ellenállási jogának visszaállításához. Ebbe az udvar, ha csak törvényesíteni nem akarta a forradalmakat, nem mehetett bele.
- A másik vitás kérdés Erdély helyzete volt. Az osztrákok szemében ez volt a kulcs magyarországi uralmukhoz, amelyet a Diploma Leopoldinum és az Alvinciana resolutio biztosított számukra. Rákóczi viszont nem volt hajlandó lemondani az erdélyi fejedelem címéről.
[szerkesztés] Az ónodi országgyűlés
A kialakult helyzet megoldására Rákóczi országgyűlést hirdetett 1707. május 1-jére, az Ónod határában lévő mezőre. Az országgyűlésnek három lényeges programpontja volt: a gazdasági nehézségek leküzdése, a hadsereg és államszervezet megerősítése és – egyelőre titokban tartott programként – a Habsburg-ház trónfosztása. A május 31-én megnyitott, Rákóczi jelenlétében tartott országgyűlésen június 6-án véres inzultusba fajuló vita kezdődött. A Túróc megyei követek – a megyei nemesség soraiból szerveződő békepárt szószólói – a rézpénzzel kapcsolatos vita során önző érdekek követésével gyanúsították meg a fejedelmet. Rákóczi elkeseredésében kilátásba helyezte lemondását. („Készebb vagyok megvonni magamat az ország egyik szegletében, mint hogy a várt köszönet helyett zsarnoknak mondjanak.”) Károlyi és Bercsényi felháborodásukban lekaszabolták a túróci követeket és a fejedelmi hadak féltve Rákóczi életét, az országgyűlésre irányították ágyúikat. A véres közjáték után az országgyűlés nagyjelentőségű határozatokat hozott. Megszavazták a közteherviselést – a fogalmat Rákóczi használta először anyanyelvünkön – amelyre a korabeli
Európában is kevés példa volt. Az 1542-ben kivetett vagyonadótól eltekintve Magyarországon is ez volt az egyetlen alkalom, amikor a rendi országgyűlés törvényt hozott a nemesek adókötelezettségéről. Az országgyűlés törvénybe iktatta a kuruc hadsereg egységes katonai szabályzatát (Regulamentum Universale) is. Rákóczi 1707. május 13-án személyesen terjesztette a gyűlés elé a Habsburgok trónfosztásáról szóló törvényjavaslatot. A trónfosztásnak elsősorban külpolitikai okai voltak, XIV. Lajos ugyanis mindaddig azzal az ürüggyel tért ki a Rákóczival kötendő szövetségi szerződés elől, hogy nem szövetkezhet egy szuverén uralkodó lázadó alattvalójával. A trónfosztás elhárította a magyar-francia szövetség elől a legfőbb elvi akadályt, a Habsburg-házzal való béke esélyeit viszont már nem rontotta, mert már 1706-ban nyilvánvalóvá vált, hogy a Habsburg-házzal nem lehet elfogadható feltételekkel békét kötni. Bercsényi támogató beszéde a híres „Eb ura a fakó! mai naptól fogva József nem királyunk!” felkiáltással végződött. Ezzel megszűnt a kiegyezés lehetősége, de a franciákkal remélt szövetség sem jött létre. XIV. Lajos a függetlenség kikiáltása ellenére is vonakodott formális szövetségre lépni a fejedelemmel, és békekötésre biztatta a csalódott Rákóczit. Az egyre romló hadi helyzeten az sem segíthetett, hogy a gyűlés bevezette a közteherviselést, és a parasztok lelkesedését sem fokozta, hogy hivatalosan is hajdúszabadságot ígértek a katonáskodóknak.
Az ónodi országgyűlés a trónfosztással egyidőben kimondta az interregnumot („országunkat király nélkül lenni jelentjük”) és megbízta Rákóczit a királyjelöléssel. Rákóczi olyan királyt akart aki elegendő segítséget tud magával hozni a magyar trón védelmében, első jelöltje Miksa Emánuel bajor választófejedelem volt. Miksa ismert volt Magyarországon, így megválasztása könnyen keresztülvihető lett volna, de az országát nemrégiben elvesztő választó kitért a meghívás elöl. A másik komolyan szóba kerülő jelölt Frigyes Vilmos porosz trónörökös volt, Poroszország azonban tagja volt a Bourbon-ellenes Hágai szövetségnek, így Frigyes nem fogadhatta el nyíltan a magyar koronát. Rákóczi egy sziléziai hadjárattal kívánta kierőszakolni a poroszok támogatását, de terve a kuruc tábornokok ellenállása miatt meghiúsult.
[szerkesztés] Az első vereségek
1708. augusztus 3-án Viard tábornok Trencsén mellett összecsapott a kuruc sereggel. Rákóczi lova egy árok átugrása közben megbotlott és kitörte a nyakát. A fejedelem elájult; mivel halottnak hitték, a sereg demoralizálódott, a menetelésből érkező császári csapatok pedig könnyűszerrel szétverték a fejedelmi hadakat. A legjobban képzett és felszerelt „palotás ezredek” is megsemmisültek.
A kurucok vezetői megkezdték átpártolásukat a császáriakhoz, köztük a leghíresebb példa Ocskay Lászlóé és Bezerédj Imréé, akiket a kuruc csapatok később elfogtak és kivégeztek. Rákóczi 1707 óta folyamatosan visszaszorult, Bottyán János halála pedig 1709. szeptember végén újabb tehetséges hadvezérétől fosztotta meg. 1710. január 22-én Romhány és Érsekvadkert közt 2000 főnyi idegen zsoldossal döntetlen csatát vívott a császáriakkal. Mindenek tetejében egyre terjedt a pestis, főleg a rosszul élelmezett és ruházott kuruc táborban. Az ország kimerült, a fejedelem és emberei folyamatosan hátrálásra kényszerültek.
[szerkesztés] A vég
Mivel a franciákra többé nem támaszkodhatott, a fejedelem Nagy Péter orosz cárral próbált szövetséget kötni, melynek különösen Bercsényi volt szószólója. Itt sem járt sikerrel – a cár csak tehermentesíteni akarta magát délről a svédek ellen vívott északi háborúban –, így újabb béketárgyalásokra kényszerült. A császár Pálffy János tábornokra bízta ezek levezetéést, Rákóczi pedig Károlyi Sándorra ruházta hadainak főparancsnokságát azzal a paranccsal, hogy minél tovább tartson ki.
A fejedelem csapatai már 1707-ben kiszorultak Erdélyből, 1710 végére Magyarországon pedig csupán Kassa, Ungvár, Munkács, Huszt, Kővár és Szatmárnémeti környéke volt uralma alatt. Az ország határain állt, nem volt többé hová visszavonulnia. Ezért 1711. február 21-én örökre elhagyta hazáját.
[szerkesztés] A békekötés
Rákóczi távozásakor Károlyi Sándorra ruházta hadainak főparancsnokságát és Károlyi 1711. március 14-én – Rákóczi tudta nélkül – felesküdött József császárra. A néhány nappal később Husztra összehívott gyűlésen Rákóczi ismét deklarálta, hogy csak a szabadságharc vívmányainak elismerése után hajlandó tárgyalni. Károlyi erre a fejedelem beleegyezése nélkül Szatmárra rendi gyűlést hívott össze és elfogadtatta Pálffy békeajánlatát. Rákóczi erre megfosztotta Károlyit a főparancsnoki tisztségtől és április 18-án szenvedélyes hangú kiáltványt bocsátott ki, azonban Pálffy és Károlyi mindent elkövettek a béke megkötésének érdekében. Az 1711. április 30-án megkötött béke értelmében május 1-jén Szatmár mellett, a majtényi mezőn 12 000 felkelővel lerakta a fegyvert, átadta zászlait, s csapataival is letétette a hűségesküt. A béke ígéretet tett az alkotmány visszaállítására, a vallásszabadság biztosítására és az országgyűlés mihamarabbi összehívására, amnesztiát adott a szabadságharcban résztvevőknek, egyúttal intézkedett a magyarokat sértő intézmények és méltóságok eltörléséről. Az ellenállás és a szabad királyválasztás jogát nem állították vissza, külön magyar hadsereget sem hoztak létre. A jobbágyi sérelmeket sem rendezték, mindazonáltal elmondható, hogy a szatmári béke hatására Magyarország megmaradt rendi dualizmusban a királlyal, azaz megőrizhette viszonylagos függetlenségét. Másik nézőpontból azonban a szatmári béke pontosan azokat a rendi kiváltságokat állította vissza, amelyeket Rákóczi állama eltörölni igyekezett, és ezzel meghiúsított egy modern társadalomszerkezetre való törekvést. Az utókort és a kortársakat egyaránt megosztotta annak megítélése, hogy Károlyi cselekedete árulás, vagy az egyetlen jó lépés volt.
A béke Rákóczira nézve a körülményekhez képest viszonylag kedvező volt. Kegyelmet biztosítottak neki, ha három héten belül leteszi a hűségesküt. Ha nem akarna az országban maradni, a hűségeskü letétele után Lengyelországba távozhat. Ő azonban ezt nem fogadta el. Nemzetközi biztosíték hiányában nem bízott a ígéretek teljesítésében, és nem is tartotta érvényesnek a szerződést, amelyet Pálffy I. József császár április 17-én bekövetkezett halála után, tehát a tőle nyert hatalom megszűntével kötött meg. Így aztán, míg ő Franciaországban majd az Oszmán Birodalomban keresett menedéket, birtokait felosztották az udvarhű nemesség körében.
Később így foglalta össze a szabadságharc bukásának okait:
- „Bárki itélend a magyar ügyekről, a háboru szerencsés kezdetét az ellenség fölötte nagy óvatosságának tulajdoníthatja, és annak, hogy az erősségek és helyőrségek nagyon rosszul valának ellátva és még rosszabbul védelmezve. A háboru szerencsétlen végének okául pedig a nemzet tapasztalatlanságát s tudatlanságát, a fegyver és pénz hiányát – amelyek a hadakozás idegei, – a pestist és a francia udvar által nyujtott segedelem csekélységét tulajdonítandja”.
[szerkesztés] Külső hivatkozás
[szerkesztés] Felhasznált források
- Bánhegyi Ferenc: II. Rákóczi Ferenc (Emlékkönyv a szabadságharc kitörésének 300. évfordulójára), Apáczai Kiadó (ISBN megjelölés nélkül)
- Magyarország hadtörténete két kötetben (főszerkesztő: Liptai Ervin), Zrínyi Katonai Kiadó – 1985, ISBN 9633263379
Based on work by