Aranybulla

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Az aranybulla eredeti jelentése: az az arany pecsét, mely a magyar királyok fontosabb okmányain volt III. Béla óta. Aranybulla néven (nagy kezdőbetűvel) azt az aranypecsétes szabadságlevelet értjük, amellyel II. András magyar király 1222-ben helyreállította és újabb intézkedésekkel bővíttette I. István király alkotmányát. Azok a viszályok, amik egyrészt a királyi család tagjai, másrészt ezek és a főnemesség között elharapóztak, II. András alatt érték el tetőpontjukat. A könnyelmű, pazarló király gondatlanul osztogatta a királyi és a várjószágokat s így ő maga jövedelmének nagy részétől megfosztva kénytelen volt mind újabb és újabb jövedelmi forrásokat nyitni, melyek súlyosan terhelték a nemzetet. A meggazdagodott és nagy fegyveres erővel rendelkező urak nem ismertek el sem jogot, sem törvényt. Kényük-kedvük szerint nyomták és zsarolták nemcsak saját jobbágyaikat és a városok lakosait, hanem a szabad birtokosokat is; kiknek vagyonát erőszakkal lefoglalták, személyüket pedig büntetlenül bántalmazták. II. András fia, IV. Béla ifjabb király az elnyomott gyengébb nemesség élére állt, és a főnemesek nem akadályozhatták meg, hogy II. András e szánalmas állapotok javítására 1222-ben országgyűlést ne hirdessen. Ez az országgyűlés állapította meg azt a szabadságlevelet, amely 1949-ig a magyar alkotmány alapja volt. Szimbolikus jelentősége van, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának tagjai talárjuk felett viselt láncukon az Aranybulla pecsétjének egy másolatát hordják ezzel szimbolizálva a jog hatalmát az állami akarat felett.

[szerkesztés] Jelentősége

Az aranybulla 1222-ből

Szorosan alkotmányalkotó jelentősége az Aranybullának nincsen, mert lényegesen azokat a jogelveket és jogtételeket iktatta törvénybe, melyek az ősi alkotmányból eredve, folytonosan éltek, hatályosak voltak a nemzet életében, s melyeket I. István király elsőként kísérelt meg írott szabályokkal körülirni. Az Una eademque nobilitas eszméje, a nemesek köz- és magánjogi egyenlőségének elve, a Szent Korona tagjainak személyi és vagyoni sérthetetlensége az Aranybulla előtt sem volt jogszerűleg tagadva Magyarországon. A hűbéri eszmék behatolása, a királyi fejetlenség a XIII. század elején, az uralkodó gyengesége nagy mértékben veszélyeztettek ezt, éppen úgy, mint a király hatalmát. A király és a köznemesség érdeke tehát egyaránt megkövetelte az ősi szabadságok és fejedelmi hatalom világos törvényekbe írását, ünnepélyes deklarálását, nyomatékos tiltakozását a nemzet túlnyomó többségének az oligarchikus törekvések, a nemzeti közhatalom megbontása ellen. Ezt tette az Aranybulla és éppen ebben rejlik jelentősége; ezért mondják róla, hogy az az alkotmányos királyság és köznemesség diadala volt a szuverenitásra törekvő urakkal szemben. Történelmünk tanúság reá, hogy milyen féltékenyen őrizte a nemzet Aranybullájában újból biztosított szabadságait; egyébiránt eléggé jellemzi annak jelentőségéről folyton táplált közvéleményt, hogy azt a nemzet megnyugtatására több király újból megerősítette, noha annak kötelező ereje anélkül is teljes maradt volna, és hogy III. András óta a királyi hitlevelek legtöbbje arról kifejezetten megemlékezik és a koronázási esküben a király, illetőleg trónörökös, annak hatályban maradt részeit külön is megtartani és megtartatni ígéri.

[szerkesztés] Szövege

Az aranybulla szövege, a kevésbbé fontos cikkek kihagyásával a következő:

Az aranybulla átirata 1351-ből

„A szentháromság és oszolhatlan egység nevében. András, Isten kegyelméből Magyar-, Dalmát-és Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia örökös királya. Mivel mind országunk nemeseinek, mind másoknak is Szent István királytól alapított szabadsága némely királyok hatalma által, kik néha haragjukban boszút állottak, néha gonosz emberek hamis tanácsira is hallgattak, vagy saját hasznukat keresték, igen sok részben rövidséget szenvedett: nemeseink fenségünk és elődeink füleit gyakor ízben verdesték kérelmeikkel és folyamodásaikkal országunk javítása iránt. Kik tehát tartozásunkhoz képest az ő kérelmöknek mindenben eleget tenni akarván, megadjuk mind nékik mind országunk egyéb embereinek a szent királytól megadott szabadságot; és országunk állapotának javítására tartozó egyéb dolgokat is űdvösen rendelünk eképen: Rendeljük, hogy évenként a szent király ünnepét hacsak némí súlyos foglalkozás vagy betegség által nem akadályoztatunk Székesfehérvárott tartozunk megülni. És ha mi jelen nem lehetünk a nádor kétségkivül ott leszen helyettünk s képünkben meg fogja hallgatni az ügyeket. Minden nemesek, tetszésök szerint, szabadon oda gyülekezzenek.

(I. p.) Akarjuk azt is, hogy sem mi, sem utódaink bármi időben le ne tartóztassák s el ne nyomják a nemeseket valamely hatalmasnak kedveért, hanemha előbb megidéztették és törvény rende szerint elmarasztaltattak.
(II. p.) Továbbá semmi adót, semmi szabad dénárokat nem szedetünk a nemesek örökségén; sem házaikban, sem falvaikban meg nem szállunk, hanemha meghivatunk. Az egyházak népeitől is teljességgel semmi adót sem szedetünk.
(III. p.) Ha valamely nemes meghalálozik fi nélkül, lányát illesse birtokának negyedrésze; a többiről tetszése szerint rendelkezzék és ha a halál közbejötte miatt nem rendelkezhetik, a hozzá közelebb álló rokonra szálljon; és ha teljességgel semmi nemzetsége nincsen, szálljon a királyra.
(IV. p.) Ha a király sereget akar vinni az országon kivül, a nemesek ne tartozzanak vele menni, hanemha az ő pénzeért. Ellenben, ha sereg jönne az országra, mindnyájan tartozzanak menni.
(VII. p.) A nádor országunk minden emberei felett különbség nélkül biráskodjék; de a nemesek főben-és birtokbanjáró ügyeit a királynak tudomása nélkül el ne végezhesse.
(VIII. p.) Ha külföldiek, tudniillik tisztességes emberek, jönnek az országba, az ország tanácsa nélkül méltóságokra ne emeltessenek. (XI. p.) Fekvő birtok az országon kivülieknek ne adományoztassék.
(XXVI. p.) Egész vármegyéket vagy bármely méltóságokat örök birtokul nem adunk.
(XVI. p.) Ezen négy főuron, t. i. a nádor, a bán, a király és királyné udvarbíróin kivül, két méltóságot senki se viselhessen.
(XXX. p.) Hogy ezen engedményünk és rendelésünk mind magunk, mind utódaink idejében örökké érvényes legyen, hét oklevélpárba irattuk és arany pecsétünkkel megerősítettük; úgy, hogy egy pár küldessék pápa úrnak, második a János vitézeknél, harmadik a templomosoknál, negyedik a királynál, ötödik az esztergomi káptalanban hatodik a kalocsaiban, hetedik a nádornál őriztessék, úgy hogy ez az irást mindenkor szeme előtt tartván, se ő ne tévedjen le a felebb mondottak valamelyik pontjáról, sem a királyt vagy a nemeseket vagy másokat ne engedjen letévedni. Hogyha pedig mi, vagy utódaink valamelyike bármikor ezen rendeletünk ellen véteni akarnánk, álljon szabadságukban ezen levél erejénél fogva, minden hűtlenségi vétek nélkül, mind a püspököknek, mind más uraknak s az ország nemeseinek, öszvesen és egyenként, jelenleg és a jövőben nekünk és utódainknak ellenállani és ellenmondani örökre.
(XXXI. p.) Kelt Klétusnak, az egyház prépostjának keze által a megtestesült igének ezer kétszáz huszonkettedik esztendejében.”

[szerkesztés] A Magna charta és az Aranybulla

Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy az 1222. évi Aranybulla átvétel valamelyik európai ország jogi szövegéből, leginkább a korabeli angol jogból. Példaként az 1215-ös Magna Charta Libertatumra hivatkoznak, amelyet Földnélküli János angol király (1199-1216) adott ki. Ez azonban egyáltalán nem bizonyítható (a történészek közül sokan és sokszor összehasonlították már a két törvény szövegét, jogi alapjait). A mai vélemények szerint – a sok hasonlóság ellenére – nem egyszerű átvételről van szó. Mindezt az is alátámasztja, hogy a korabeli angol belpolitikai viszonyok egész mások voltak, mint az itthoniak. A szövegek hasonlósága inkább abból ered, hogy mind a korabeli Angliában, mind a Magyar Királyságban a társadalmi mozgások egy irányba mutattak. Ez akkor látszik legjobban, ha összehasonlítjuk a két törvény két legfontosabb egyezését. Az első az, hogy mindkettő bevezető szövege a régi királyok által a nemeseknek adományozott „szabadságról” szól (a Magna Charta Libertatum értelemszerűen az angol királyokra hivatkozik, az Aranybulla szövege pedig Szent Istvánra). A másik az oklevelek befejezésében fedezhető fel. Mindkét törvény leírja, hogy a nemesek szabadon, büntetés nélkül ellenállhatnak a királynak (akár az oklevél kiadójának, akár valamelyik utódjának), ha az valamilyen módon megsértené a törvényt. Az 1215-ben kiadott Magna Charta Libertatum ugyan sokkal hosszabban írja le az „ellenállási jog” részleteit és a szabályozását, mint az Aranybulla, de ez inkább csak formai különbség (az Aranybulla 1231-es megerősítésében már nem a nemesség kollektív jogaként szerepel az „ellenállási jog”, hanem úgy, hogy azt az esztergomi érsek gyakorolhatja a nemesség nevében; ez a változás azt mutatja, hogy a Magyar Királyságban éppúgy megerősödött az egyház befolyása, mint a többi, a pápa elsőségét elismerő keresztény európai királyságban). Ami bizonyos, jogi értelemben a két korabeli ország nincs túlságosan messze egymástól, a társadalmi mozgások is hasonlók, bár nyilván vannak eltérő vonások.

[szerkesztés] 1687

1687-ben a Habsburgok kérésére az országgyűlés törölte a jus resistendi-t („ellenállási jog”-ot) az Aranybullából.

Ez is egyik oka volt annak, hogy az osztrákok és a szabadságharcot támogató szövetséges nagyhatalmak közötti, 1705. október 27-én megindult béketárgyalások nem jártak sikerrel: a kurucok (Bercsényi vezetésével ragaszkodtak az „ellenállási jog” visszaállításához, de ebbe a bécsi udvar, hacsak törvényesíteni nem akarta a forradalmakat, nem mehetett bele.

[szerkesztés] Létező aranybullák

Az aranybullát megerősítették: I. Lajos 1351-ben (bár az ősiséggel nagyban módosította), Mária 1384-ben, I. Mátyás 1464-ben és a koronázási esküben valamennyi. Az ellenállási záradékot (XXXI. p.) az 1687. évi országgyűlés törölte el. Csak egy 1318. évi hiteles másolatban maradt fenn az esztergomi prímási levéltárban. A magyar történetirás még számos más aranybullát ismer. Ezek közül diplomatikai tekintetben legjobban a pestit derítette fel Salamon Ferenc. Ezt IV. Béla állítólag 1241-ben adta Pest városa számára.

A magyar történettudomány azonban három „aranybullát” ismer, bár ezek közül csak az elsőnek kiadottat, az 1222. évit írjuk nagybetűvel. A második aranybullát is még II. András uralkodásának idején, 1231-ben adták ki. A királynak ebben az oklevélben meg kellett erősítenie, illetve néhány pontban meg is kellett változtatnia az eredeti szöveget, és így kellett újra kihirdetnie. A harmadik aranybulla II. Endre fiának, IV. Béla királynak az uralkodása idején, 1267-ben íródott, teljesen más belpolitikai viszonyok között, a mongol (tatár) támadást, illetve a IV. Béla és fia, István közötti belháborút követően.

Mint pecsét, nagyon kevés aranybulla maradt az utókorra. Az ilyen módon kiállított oklevelek minden időben ki voltak téve annak a veszélynek, hogy letépik róluk az aranypecsétet. Így tett Vencel cseh király is, mikor 1304-ben fiáért, az ifjú Vencel vagy magyarosan László királyért egy sereggel hazánkba jött és Esztergomban kirabolta a templomot és a levéltárat. A Magyar Nemzeti Múzeum három aranybulla birtokában van; az egyik II. András király 1224-es oklevelén függ és a könyvtárban a Kállay-levéltárban őrzik; a másik kettő a régiségtár tulajdona, a kisebbik III. Béláé, a nagyobbik IV. Béláé.