Imrédy Béla

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Vitéz ómoraviczai Imrédy Béla (Budapest, 1891. december 29. – Budapest, 1946. február 28.) gazdasági szakember, politikus, pénzügyminiszter, miniszterelnök, Jászberény és Pécs országgyűlési képviselője.

Tartalomjegyzék

1 Származás, tanulmányok
2 Pénzügyi pályán
3 Imrédy, a politikus
4 Miniszterelnöksége
5 A szélsőjobb ellenzék élén
6 Valóra nem váló ambíciók
7 Végjáték
8 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Származás, tanulmányok

Imrédy Budapesten született nemességet szerzett polgári családban, a Heinrich kereskedőcsalád leszármazottjaként. Apja a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetének alelnöke, később vezérigazgatója volt, emellett udvari tanácsosi címmel büszkélkedhetett. A család gondos neveltetésben részesítette a tehetséges gyermeket: a budapesti piarista gimnáziumban alakult ki mély római katolikus kötődése. Imrédy zenei és szépirodalmi ismeretei már igen ifjú korában figyelemre méltónak voltak. Pallérozottságát és kiemelkedő pénzügyi-gazdasági képességeit kortársai is elismerték, a legjobb magyar szakemberek között tartották számon.

[szerkesztés] Pénzügyi pályán

Később jogot tanult, és 1913-ban diplomázott. Nyugat-európai útja után, 1915-ben pénzügyi pályára lépett. (Az I. világháborúban az 5. huszárezred tartalékos hadnagyaként, később főhadnagyaként szolgált.) Kiváló képességeinek – és báró Weisz Fülöp, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnöke pártfogásának – köszönhetően gyorsan elindult felfelé a ranglétrán. 1918-ig, amíg pénzügyi szakvizsgát nem tett, a pénzügyminisztériumban gyakornokoskodott, majd 1919-ben tisztviselő lett ugyanitt. 1921-ben nevezték ki pénzügyi titkárrá. 1922-ben lett a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületének (TÉBE) titkára, 1924-ben pedig a testület főtitkárává választották. 1926-ban a Magyar Nemzeti Bank (MNB) igazgatóhelyettese lett, 1928-ban pedig már igazgatója, végül 1935-től pedig elnöke volt. Igazgatói minőségben több nagy horderejű nemzetközi gazdasági konferencián részt vett.

[szerkesztés] Imrédy, a politikus

1930-ban ismerkedett meg Gömbös Gyulával, aki kormányalakításakor felkérte őt, mint gazdasági szakembert, hogy segédkezzen neki kormányprogramja, a Nemzeti Munkaterv elkészítésében. Segítségéért 1932. október 1-jén Gömbös Imrédyt választotta pénzügyminiszteréül – funkciójával együtt járt a felsőházi tagság –, amely pozícióját 1935. január 6-ig megőrizte, amikor is utódjául Fabinyi Tihamér addigi kereskedelmi minisztert nevezték ki. Lemondása után nevezte ki Horthy az MNB elnökévé. 1938. március 9-én ő lett a tárcanélküli gazdasági csúcsminiszter Darányi Kálmán kormányában. Nagy szerepet játszott a győri programként elhíresült gazdasági-haderőfejlesztési program megtervezésében és kivitelezésében. Darányi lemondása után, 1938. május 14-én Horthy Imrédy Bélát tette meg miniszterelnöknek.

[szerkesztés] Miniszterelnöksége

[szerkesztés] Politika keresztény alapokon

Imrédy Béla meggyőződéses katolikus volt. Ennek a ténynek valószínűleg szerepe volt abban, hogy a leköszönö református Darányi helyére a szintén kálvinista Horthy őt nevezte ki, tekintettel a közelgő nagy egyházi eseményre, a Budapesten megrendezésre kerülő 34. Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszusra, illetve az ebből az alkalomból is meghirdetett Szent István-évre. A kortárs megfigyelők szerint a politikusok közül Imrédy miniszterelnök szereplése dominált a nagyívű májusi egyházi rendezvények során. A politikus ugyanis nem csak vallási, hanem politikai tekintetben is közel állt a Vatikánhoz: messzemenően helyeselte a XI. Pius pápa által támogatott keresztényszociális - hivatásrendi elképzeléseket.

Miniszterelnöki tevékenységét 1938. májusa és szeptembere között a Darányi-kormány politikájának továbbvitele jellemezte: a szociális törvényalkotás folytatása, a rend megszilárdítására irányuló korlátozó intézkedések és végül az egyre hangosabbá váló nyilasok megfékezése.

[szerkesztés] A szélsőjobb ellen

Noha antiszemita volt, a különféle nemzetiszocialista mozgalmakat mindvégig elítélte, mivel azok nyíltan a társadalmi rend megdöntését hirdették. Szálasi Ferencet Imrédy miniszterelnöksége alatt harmadszor is letartóztatták, és háromévnyi fegyházra ítélték. A kormányfő elsősorban a különféle keresztény szellemiségű csoportokat, egyesületeket támogatta (pl. KALOT, EMSZO, MDOH). A különféle szociális intézkedések (1938-ban vezették be a családi pótlékot, illetve emelkedett a közszolgálati alkalmazottak fizetése és a nyugdíjak értéke) nem csak az életszínvonalat javították, de a szélsőségesek vitorlájából is kifogták a szelet. Ugyanebből a célból fogadta el a parlament a Darányi idején kidolgozott választási törvényt, mely titkossá tette a szavazásokat, azonban emelkedett a vagyoni és műveltségi cenzus. Mintegy 300 000 fő szavazati jogát szüntették így meg, remélve, hogy ezzel megerősítik a kormánypárt pozícióit a népszerűségük csúcsán lévő nyilas mozgalmakkal szemben.

[szerkesztés] Az I. zsidótörvény

Imrédy antiszemita beállítottsága már 1937-ben bizonyosságot nyert, ugyanis az ilyen természetű politika egyik kezdeményezőjeként és kidolgozójaként lépett fel. 1938 májusának végén az országgyűlés elfogadta a Darányi idején beterjesztett első zsidótörvényt, mely szakított az állampolgári egyenlõség elvével, és az értelmiségi, szabadfoglalkozású pályákon korlátozta a vallási alapon megkülönböztetett zsidók jogait. Az egyes szakmákban maximum 20%-ot tehetett ki a zsidó származásúak száma.

[szerkesztés] Külpolitika

Imrédy külügyminisztere a tekintélyes, idős diplomata, Kánya Kálmán maradt, azonban több dolog változott a korábbi külpolitikai vonulathoz képest. Példának okáért Imrédy első, római – és vatikáni – bemutatkozó látogatása (1938 júliusa) alkalmával meggyőződött arról, hogy a fasiszta Olaszországgal nézetkülönbségek állnak fenn, és hogy Benito Mussolini állama nem hajlandó garantálni Magyarország és Jugoszlávia jó viszonyát.

1938 augusztusában Horthy Miklós, Imrédy Béla, Kánya Kálmán és a honvédelmi miniszter, Rátz Jenő, Németországba látogatott, ugyanekkor a kisantanttal is tárgyalások kezdődtek a jugoszláviai Bledben. Bledben engedélyezték a fegyverkezést Magyarország számára, azzal a kitétellel, hogy nem a szomszédai ellen irányul, illetve ígéretet tettek a környező területek magyar kisebbségeivel való jobb bánásmódra.

Ugyan a konzervatív, Kánya-féle vonal kivívta a németek ellenszenvét, szeptemberben megbeszélések kezdődtek Berlinben Keresztes-Fischer Lajos vezérkari főnök és Andorka Rudolf, a hírszerzés vezetője részvételével Csehszlovákia lehetséges megtámadásáról. (Ezt az tette lehetővé, hogy Pál herceg, a németbarát jugoszláv régens előzőleg titkos paktumot kötött Hermann Göringgel arról, hogy nem avatkozik be egy esetleges csehszlovák-német-magyar konfliktusba.) Ezek után rendszeresen tárgyalások folytak Németországgal a csehszlovák kérdésben. Kánya bejelentette, hogy amennyiben a német revíziós igényeket teljesítik, úgy Magyarország is érvényesíteni fogja a sajátjait. Hitler folyamatosan a tevőleges magyar fellépést kívánta kiharcolni, ám erre sem Imrédy, sem külügyminisztere nem vállalkozott. Mindazonáltal mozgósítás és csapatösszevonás kezdődőtt az északi határon, illetve Prágát is fokozott diplomáciai nyomás alá vették.

Az 1938. szeptember 29-i müncheni négyhatalmi konferencia Németországnak ítélte a szudétanémetek lakta csehszlovák területeket, a magyar (és lengyel) követelések tekintetében pedig közvetlen tárgyalásokat javasoltak Csehszlovákiával. Sorozatos jegyzékváltások után október 9-én kezdõdtek meg a tárgyalások Komáromban (a minisztertanács előző nap hozott döntése értelmében etnikai, nem pedig történelmi alapon), de azok október 13-án megszakadtak, mert Csehszlovákia mindössze a magyarlakta területek autonómiáját volt hajlandó elfogadni. Darányi Kálmán Horthy megbízottjaként Berlinbe utazott, ahol elnyerte a német fél jóindulatát azzal, hogy felajánlotta az antikomintern paktumhoz való csatlakozást, illetve a kilépést a Népszövetségből. Október 18-án Imrédy nyilatkozatot tett a tengelyhatalmak politikájához való szorosabb kapcsolódásról.

Miután a közvetlen tárgyalások a meddő vita szintjén maradtak, a felek elfogadták a nagyhatalmi bíráskodást. Nagy-Britannia és Franciaország nem vett részt a bizottság munkájában. November 2-án a Galeazzo Ciano és Joachim von Ribbentrop által vezetett konferencia meghozta az első bécsi döntést, amelynek eredményeként november 5-én megkezdõdött a magyar csapatok bevonulása a Felvidékre és Kárpátalja déli övezetébe. November 13-án kihirdették az 1938:XXXIV. törvénycikket a Magyarországhoz visszacsatolt felvidéki területeknek az országgal való egyesítésérõl. A magyar politika elégedetlen volt a kárpátaljai revízióval, ezért katonai akciót szerveztek a teljes terület megszerzésére, ezt azonban mind a német, mind az olasz fél határozottan elutasította, így az akciót végül leállították.

A német irányba történő orientáció Imrédy egész miniszterelnöksége alatt jellemző volt. Ennek jele volt például, hogy a november 28-án lemondó Kánya Kálmán helyett gróf Csáky István, a korábbi külügyi kabinetfőnök került a tárca élére december 10-én. Csáky kinevezése a tengelyhatalmakkal való határozottabb együttműködés jele volt, és ez igazolódott be Ciano decemberi budapesti, illetve Csáky januári, Berlinbe tett látogatásán. A konkrét lépések megtételére azonban már csak Imrédy lemondása után került sor: februárban Magyarország csatlakozott az antikomintern paktumhoz és megszüntette a diplomáciai viszonyt a Szovjetunióval, áprilisban pedig kilépett a Népszövetségből.

[szerkesztés] Imrédy pálfordulása és bukása

A külpolitikai sikerek, és az erős szövetséges, Németország eredményei láttán Imrédy mindinkább a szélsőjobboldali, diktatórikus irányvonal hívévé vált. A hatalom által megszédített pénzügyi szakember 1938 szeptemberében hirdette meg kaposvári beszédében a „csodás forradalmat”, azaz a diktatórikus fordulatot, mely hite szerint megoldást kínált a földkérdésre, valamint olasz mintára kamarák felállításával javított volna a munkásság helyzetén. Egyúttal a szigorúbb zsidóellenes intézkedések mellett foglalt állást – 1938 decemberében be is nyújtotta a később II. zsidótörvény néven elhíresült, Teleki Pál miniszterelnöksége alatt elfogadott javaslatát. Ez az antiparlamentáris elképzelés természetszerűleg kiváltotta a még mindig konzervatív többségű országgyűlés ellenszenvét, és Imrédyt az I. bécsi döntés óriási sikere is csak ideiglenesen tudta megmenteni.

A miniszterelnök olyan felhatalmazási törvényt akart életbe léptetni, amely a kormányt függetlenítette volna a parlamenttől, azonban ettől az elképzelésétől elállt Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter és Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi miniszter határozott tiltakozására. Ezután – hasonló szándékkal – a házszabály módosítását tervezte véghezvinni. Ekkor azonban példa nélkül álló dolog történt. 1938 november végén 62 képviselő kilépett a kormánypártból, és az ellenzékkel összefogva, 115:94 arányban leszavazták Imrédy javaslatát a házszabály módosításáról. A megrendült miniszterelnök azonnal benyújtotta lemondását a kormányzónak, Horthy és köre azonban az ellenzéket sem akarta hatalomra juttatni, így inkább nem fogadták el. Imrédy mögött a hátralevő alig négy hónapjában kisebbség állt, mely egyre gyengült.

Imrédy azt a következtetést vonta le a történtekből, hogy a kormányzó valójában támogatja őt, de más módon: külső erők bevonásával kell letörnie a parlamenti ellenállást. Ezért egységes jobboldali radikális mozgalmat szándékozott létrehozni, mely a Magyar Élet Mozgalomban realizálódott 1939. január 6-án, a Pesti Vigadóban tartott nagygyűlésen. A MÉM a csodás forradalom megvalósításán szorgoskodott, jelképe, a csodaszarvas is erre utalt. Német nyomásra a nyíltan náciszimpatizáns Volksbund működését is engedélyezték.

A kissé nyilasok ellenében is politizáló, „úri fasiszta” szervezkedést Horthy és környezete is gyanakodva szemlélte, emellett a többi szélsőjobboldali szervezet aktivitása is fokozódott (a nyilasok februárban robbantásos merényletet követtek el a Dohány utcai zsinagóga ellen, mely 13 halálos áldozatot követelt). Lemondatására végül kiváló ürügyül szolgált, hogy Rassay Károly és Bethlen István kiderítette egyik dédszülőjéről, hogy zsidó származású volt. Imrédyt így saját zsidópolitikája buktatta meg.

[szerkesztés] A szélsőjobb ellenzék élén

A bukott miniszterelnök nem tűnt el nyomtalanul a magyar politikai életből. Imrédynek minden közegben voltak támogatói: a keresztény nagyvállalkozóréteg még pénzügyi pályafutásának, a tábornoki kar a győri programnak, a szélsőjobboldal pedig a hőn áhított egység megteremtése irányába tett lépéseknek köszönhetően támogatta. Az 1939 márciusától Magyar Élet Pártja néven működő kormánypárt berkein belül mintegy 20-25 fős állandó táborral rendelkezett, és több kormánylap (Függetlenség, Új Magyarság) valójában az ő pártján állt.

Imrédy tudatában volt annak, hogy kizárólag német segítséggel léphet hatalomra. Ennek érdekében kilépett a kormánypártból (1940. október) és létrehozta a Magyar Megújulás Pártját, amely a Magyar Nemzeti Szocialista Párttal lépett szövetségre, és egyértelműen Berlin támogatását élvezte. Kifinomult, az alkotmányosság leple mögé bújtatott módszereivel a politikus és mozgalma igyekezett elhatárolódni a nyilasoktól, miközben folyamatosan támadta a kormányt. 1943 végére a német vezetés egyértelműen őt tekintette a szalonképes vezetőnek, akit a megszállás után kinevezhettek a magyar bábkormány élére.

[szerkesztés] Valóra nem váló ambíciók

Hogy mégsem így történt 1944. március 19. után, az egyfelől Horthy kitartó ellenállásának, másfelől az úri középosztály berkein belül szerveződő, a szélsőjobboldalt egységesítő törekvéseinek kudarcával volt magyarázható. A nagyobb bázis nélküli Imrédy így május 23-án ismét a tárca nélküli gazdasági csúcsminiszteri posztot foglalhatta el, igaz, pártja jelentős minisztériumokat szerzett meg. Miniszterként nagy erőfeszítéseket tett a totális háború igényeinek totális kielégítésére, miközben a volt miniszterelnök megpróbálta a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségét – melynek elnöke volt – a saját céljai érdekében felhasználni, azonban nem járt sikerrel.

Imrédy Béla családjának sírja a Kerepesi temetőben

A német megszállókkal is konfliktusba került, mivel azok igyekeztek a zsidó vagyont kivinni az országból, és a magyar gazdaságot teljesen hatalmukba kerítették.

A háborús helyzet alakulása és a belpolitikai események egyre inkább meggyőzték a III. Birodalom vezetőit arról, hogy a saját érdekeit előtérbe helyező úri középosztály helyett az alsóbb rétegekből kikerülő nyilas szélsőjobboldalra kellene támaszkodnia. Szálasi és csoportja ekkor került előtérbe. Ezzel párhuzamosan Imrédy és köre mind kevesebb befolyással bírt: a politikus 1944. augusztus 7-én lemondott, és végleg elvonult a politikától. 1944 őszén az országgyűlésből alakult Törvényhozók Nemzeti Szövetsége tagjaként még támogatta a nyilas hatalomátvételt és a háború folytatását.

[szerkesztés] Végjáték

1945 tavaszán Ausztriába, Salzkammergut üdülőövezetébe menekült családjával. Nem használt álnevet, azaz valószínűleg nem félt az elfogatástól, ami mégis hamarosan bekövetkezett. Az amerikai hadsereg május 29-én elfogta, október 3-án pedig Magyarországra szállították. Miként a többi fővádlottal, vele szemben sem alkalmaztak semmiféle kényszerítő eszközt. Sőt a fogságban még arra is maradt ideje és energiája, hogy kidolgozzon egy elaborátumot „Az infláció elleni küzdelem elvei és eszközei” címmel. Feltehetően ennek kapcsán jelentette ki utóbb a perében népügyészi szerepet betöltő Sulyok Dezső azt a valótlanságot, miszerint Imrédynek köszönhető az 1946-os stabilizáció és a forint bevezetése.

A politikus a per folyamán nyugodtan viselkedett, és igyekezett részleteiben megcáfolni az ellene felhozott vádakat. Ellentétben Szálasival és Bárdossyval elismerte politikai felelősségét, viszont – csakúgy, mint Bárdossy – tagadta a népbíróság illetékességét az ügyében. Imrédyt november 23-án a népbírósági tárgyalás során elsőfokon kötél általi halálra ítélték, 1946. február 4-én pedig másodfokon golyó általi halálra módosították az ítéletet. Fellebbezését a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) nem fogadta el, és másnap, 1946. február 28-án kivégzőosztag végzett vele sortűzzel a Markó utcai börtön udvarán. Mint mondta, későn látta be, hogy meg kellett volna maradnia bankelnöknek.