Magyarellenesség

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A magyarellenesség vagy magyargyűlölet rendkívül bonyolult jelenség, mely mint fogalom több különféle szellemi áramlatot – hitet, filozófiát, gondolkodás- és cselekvésmódot, attitűdöt és ezeknek alapjait – foglalja össze. A magyarellenesség követőjét magyarellenesnek nevezzük.

A magyarellenesség elsősorban a környező országokban kisebbségben élő magyarokat sújtja és sújtotta az elmúlt 86 évben, bár máshol is előfordul a Magyarországgal és általában a magyar emberekkel szembeni ellenséges megnyilvánulás.

Az etnikai alapú, olykor rasszista jellegű magyarellenesség többek között, de nem kizárólag a nácizmus és újnácizmus tanainak eredményeképp, azon emberek iránti gyűlöletet jelenti, akik magukat magyarnak tartják vagy mások annak tartják őket. A kisebbségben élő magyar nemzetiségű embereket, gyakran éri vallási alapú diszkrimináció is, a többségtől eltérő hitbéli meggyőződésük miatt.

Tartalomjegyzék

1 Története és megnyilvánulási formái
2 Magyarellenesség napjainkban
3 Hivatkozások
- 3.1 Jegyzetek
- 3.2 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Története és megnyilvánulási formái

A magyar nemzetiségű embereket az idők során sok támadás érte, de ezek többnyire a vagyon és területszerzést szolgálták, és nem rasszista indíttatású, magyarellenes támadások voltak (Pl.: tatárjárás, török háborúk).

Az etnikai alapú magyargyűlölet a nacionalista és soviniszta eszmék megjelenésével terjedt el, bár az etnikailag sokszínű - magyarok által is lakott vidékeken - enyhébb formában korábban is jelen lehetett. Az első, nyilvánvalóan rasszista indíttatású magyarellenes támadások 1848 nyarán kezdődtek, amikor Dél-Magyarországon az ott élő szerbek csapatai, Erdélyben pedig a román felkelők támadtak a magyar lakosságra. A nemzetiségek magyargyűlöletét a bécsi udvar szította, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során szövetségesekre tegyen szert.

1918 előtt kevés kivételtől (pl. Amerikába kivándoroltak) eltekintve szinte az összes magyar nemzetiségű ember a Magyar Királyság területén élt, és a többségi nemzethez tartozva bizonyos szintű védelmet élveztek a rasszista jellegű támadásokkal szemben. Ennek ellenére gyakran előfordultak incidensek a többségében nemzetiségek lakta területeken, különösen akkor, ha a központi kormányzat csak nehezen, vagy - helyenként - egyáltalán nem tudta érvényesíteni a hatalmát (1848-49, I. világháborús események).

A történelmi Magyarország területén élő nem-magyar népekben, a 19. század végén, függetlenedési törekvéseivel párhuzamosan erősödött a magyarellenesség. Hozzájárult ehhez a XIX. század végi XX. század eleji magyar kormányok nemzetiségi politikája. Az egységes, modern magyar közigazgatás kiépítését és a magyar nyelvű iskoláztatás támogatását a nemzetiségek (különösen a szlovákok), nemzeti létük veszélyeztetéseként élték meg.

A Trianoni békeszerződés stratégiai alapon meghúzott határokkal valósította meg az addig a Magyar Királyság területén élő nemzetiségek önrendelkezését. Ezzel nagyszámú magyar került, immáron kisebbségként, idegen fennhatóság alá.

Az államalkotóvá váló nemzetiségek gyakran a magyar kisebbségektől érezték leginkább veszélyeztetve a nehezen megszerzett függetlenségüket. Ez nagyarányú magyarellenes intézkedések sorához vezetett az egykori Magyar Királyság területén. A magyar iskolák számát jelentős mértékben csökkentették a nem magyar többségű területeken a magyar oktatást teljesen megszüntették. A magyar elit újratermelődésének megakadályozása érdekében a magyar nyelvű egyetemi oktatást minden utódállamban megszüntették (Pozsony, Kolozsvár). Korlátozták a magyar nyelvű kiadványok megjelenési lehetőségeit és importját, a magyar színjátszást egykori nemzeti színházaiból kirekesztették. Politikai szinten is tapasztalható volt egy erőteljes magyarellenes vonulat, ami a II. világháború kitöréséig csak kismértékben enyhült.

A II. világháború után a Benes dekrétumok jelentették a magyarellenesség egyik legmarkánsabb állami szintű megnyilvánulását. A felvidéki magyarságtól a magántulajdon mellett, az állampolgárságot és így az alapvető állampolgári jogokat is megvonták, valamint bizonyos esetekben a mozgási szabadságot is korlátozták (deportálások Szudétaföldre). Bár a rendelkezéseket 1948-49-ben részben visszavonták, jogilag azok máig érvényben vannak. A szlovákiai történelemoktatásban máig találkozhatunk a magyarellenesség megnyilvánulásaival.

A magyarellenesség 1944 végén a Délvidéken népirtásban is megnyilvánult, amikor a Bácskába bevonuló jugoszláv partizánok mintegy 40-60 000 civilt gyilkoltak meg magyarságuk miatt. (Lásd: Délvidéki vérengzések)

[szerkesztés] Magyarellenesség napjainkban

Kolozsvár egykori polgármestere, Gheorghe Funar (1992-2004) sok téren korlátozta a helyi magyar kisebbség életét, tevékenységét, önkormányzatát nemegyszer magyarellenes megnyilvánulásokat téve, illetve ilyen jellegű tüntetéseket ^[1] vezetve.

A 2006-os előrehozott szlovákiai választásokon győztes baloldali Smer szövetségre lépett a magyarellenes kijelentéseiről ismert Jan Slota vezette jobbszéli Szlovák Nemzeti Párttal, melynek egyik célkitűzése a magyarok elűzése. 2006 augusztusában megjelentek Szlovákiában a magyarok elleni atrocitások, köztük a magyarverések^[2]. A jelenlegi magyar kormány a határon túli szervezetekkel és szlovák politikusokkal való „konzultáció eszközét” veszi igénybe az ilyen megnyilvánulások elleni küzdelemben, mivel „ezek egységes szlovákiai elítélése” miatt egyelőre nincs szükség másra; de távolabbi célként a nemzetközi nyomásgyakorlás eszközét is felvetette ^[3].

A magyarellenesség szítása sokszor szervezetten történik. Ilyen szempontból Romániában élen jár a Vatra Românească, vagy a Nagy-Románia Párt, Szerbiában a Szerb Radikális Párt és a Szerbiai Szocialista Párt, valamint Szlovákiában a Matica Slovenska, illetve a Szlovák Nemzeti Párt.