Gustave Eiffel
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Alexandre Gustave Eiffel (Dijon, 1832. december 15. – Párizs, 1923. december 27.), fémszerkezetek építésére szakosodott francia építészmérnök és gyáriparos, a párizsi Eiffel-torony, valamint a New York-i Szabadság-szobor fémvázának tervezője és építője.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Gyermekévei
Alexandre Gustave Eiffel jómódú burgundiai családban született. A Rajna-vidékről származó apja rendőr volt, anyjának pedig különféle vállalkozásai voltak; a fa- és kőszénkereskedésbe fektetett pénze tisztes jövedelemmel járt. 1843-ban Eiffel a Sainte Barbe középiskolába járt. 1850-ben Párizsba ment, hogy a felkészüljön a felvételire a nagy presztízsű műszaki főiskolára, az École Polytechnique-re. Vizsgája végül is nem sikerült, azonban az elért eredményével 1852-ben felvételt nyert az ugyancsak nagyhírű párizsi mérnökképzőbe, a Központi Iskolába, ahol 1955-ben kiválóan végzett és vegyészmérnöki diplomát szerzett.
[szerkesztés] A kezdeti évek
Úgy tervezte, hogy hazatérve átveszi egyik nagybácsijának ipari festőüzemét, az ügylet azonban nem jött össze. Miután néhány hónapon át a Châtillon-sur-Seine-i lőporgyárban dolgozott, majd a Nyugati Vasúttársaságnál. 1856 februárjában anyja révén összeismerkedett Charles Nepveu-vel, akinek párizsi gyárában sűrített levegős kovácseszközök gyártásával és fémszerkezetek építésével foglalkoztak.
A vas- és fémipar felfutásának köszönhetően a vállalkozás prosperált. Mivel a könnyű, nagy szilárdságú, és könnyen megmunkálható anyag különféle építményekhez való felhasználása gazdaságosabb volt, mint a kőé, a cég egyre több megrendelést kapott. A fiatal mérnök csakhamar megmutathatta csillogó tehetségét: első munkája a Bordeaux-i vasúti híd építése volt, mindössze 26 évesen. Ő alkalmazott először sűrített levegős alapozást a csőszerű pillérek kivitelezésénél. A Déli Vasúttársaság és a Párizs-Orleans-i Vasúttársaság vonalainak összekötését eredményező munka alapozta meg Eiffel hírnevét.
Az ígéretes jövő előtt álló fiatal mérnök 1862-ben feleségül vette Marie Gaudement kisasszonyt, egy gazdag sörgyáros lányát. A fiatal pár Clichy-La-Garenne-ben telepedett le.
[szerkesztés] Az első sikerek
Két évvel később fordulat állt be a mérnök életében. Saját vagyonával szállt be egy komoly pénzügyi nehézségekkel küszködő cégbe, amit sikerült felvirágoztatnia – hála az 1887. évi párizsi világkiállításnak, és a munkálatokért felelős régi barátjának, aki több épület építését bízta rá. Eiffel – aki már kellő tapasztalatokra tett szert – elhatározta, hogy saját céget alapít: 1868-ban Levallois-Perret-ben (Seine-Saint-Denis megye) megvett egy fémszerkezet-építő műhelyt, és megalapította a később világhírűvé vált Eiffel & Cie céget.
Az elkövetkezendő húsz év kemény, de eredményes munkával telt. A vállalat számos nagyszabású megrendelést mondhatott magáénak viaduktok és fémszerkezetes létesítmények építésére. A megrendelések megszerzése érdekében Eiffel kész volt egész Európát bejárni.
A tehetséges mérnök nemcsak annak köszönhette sikerét, hogy nyitott volt minden új ötletre és tervre, hanem annak is, hogy képes volt olyan, az Eiffel & Cie sikeréhez nagyban hozzájáruló kiváló munkatársakkal körülvenni magát, mint a belga származású Théophile Seyrig, vagy Émile Nouguier, Maurice Koechlin, stb. Egyébként ez utóbbi mérnöktől származott 1881-ben a Bartholdi által megrajzolt, és 1886-ban, New Yorkban felavatott Szabadság-szobor vasszerkezetének koncepciója.
[szerkesztés] Neves építmények
- 1867. évi Párizsi Világkiállítás gépterme és más épületek;
- Notre Dame des Champs templom, Párizs (1868);
- a budapesti Nyugati Pályaudvar (1875);
- a párizsi Le Bon Marché nagyáruház, valamint a Lycée Carnot (gimnázium) vázszerkezete;
- az Eiffel-csarnok, hivatalos nevén Mercado Adolpho Lisboa Manaus-ban (Brazília);
- a Szent Sebestyén templom Manilában, (Fülöp-szigetek);
- a New York-i Szabadság-szobor fémváza;
- az Orléans-i Dessault ecetgyár;
- a nizzai csillagvizsgáló kupolája;
- a párizsi Berthier-műhely;
- a Santiago-i főpályaudvar (Chile);
- a Traian Szálló Jászvásárban (Románia);
- a Mona Island-i világítótorony (Puerto Rico), valamint
- Charles Garnier építésszel közös munkája a párizsi Opera, de más operaházak is (Nizza, Monaco, stb.).
[szerkesztés] Hidak és viaduktok
Eiffel számos hidat és viaduktot tervezett és építtetett Franciaországban és a világban, közülük a legfontosabbak:
- a Maria Pia-híd a Douro folyón (1877) – a legkönnyebb, legolcsóbb, legmerészebb építmény, amivel végképpen elismerést szerzett mind Franciaországban, mind nemzetközi téren;
- A Garabit-viadukt (1884) – ennek a Cantal megyei viaduktnak a megépítése biztosította a további diadalmenetet, mivel a 165 méter fesztávú kovácsoltvas ív, amely a hídpályát tartja, a maga idején abszolút világrekordnak számított, ráadásul segítségével a vonatok 122 méter magasságban haladtak át a folyó felett.
- viaduktok a Sioule, Tardes és Thouet francia folyókon;
- a Girona fémhídja Katalóniában;
- La Souleuvre folyó hídja Calvados megyében [1];
- az Illatos-folyó hídja Hue városában (Vietnam);
- a szegedi Tisza-híd
- A Szűz Mária kápolna sziklájára átívelő gyaloghíd Biarritz-ban;
- A Biarre-csatorna hídja.
[szerkesztés] Az Eiffel-torony
Az 1880-as évek végére Gustave Eiffel rendkívül elfoglalt, sikeres ember lett. Számos elismerést és kitüntetést mondhatott magáénak, valóságos nemzeti hősnek számított. Csupán két dolog árnyékolta be életét: 1877-ben hörghurutban elhunyt felesége, Marguerite, 1880-ban pedig szakított cégtársával, Seyrig-gel, aki sikereivel kezdte beárnyékolni Eiffel hírnevét…
Eiffel legismertebb alkotása az 1889. évi párizsi világkiállításra, két év alatt felépített Eiffel-torony, mely Párizs szimbólumává vált.
A világ legmerészebb építészeit hajtotta a becsvágy, hogy „ezer lábnál magasabb” tornyot építsenek, azonban számtalan technikai problémába ütköztek. 1885-ben nagy nehézségek árán sikerült kőművesekkel felhúzatni a 169 méteres obeliszket Washingtonban, a Chrysler Building pedig csak homályos terv... Egy monumentális torony ötlete azonban már benne volt a levegőben… 1874-ben Clarke és Reeves egy több, mint 914 méteres tornyot szándékozott építeni Philadelphiában, ami persze sosem valósult meg. Franciaországban Bourdais és Sébillot gondolkodott egy 300 méter magas, hagyományos módon, kőművesekkel felrakatott torony építésén, ami a kor technológiai ismeretei szerint kivitelezhetetlennek tűnt. A felmerülő nehézségek ellenére a torony álma sok építész fantáziáját megmozgatta – sikertelenül.
A Sedan-i vereség és Elzász-Lotharingia elvesztése után az újjászületett és még gyenge francia köztársaságnak az 1789. évi forradalom 100. évfordulóján valami nagyszabású, dicsőítő emlékműre volt szüksége. Jules Ferry kormánya 1878-ban kezdett megszervezni egy nagy világkiállítást, melynek a megnyitását 1889. május 5-ére rögzítette.
Azidőtájt, amikor a világkiállítás tervét 1883-ban véglegesítették, az Eiffel & Cie két mérnöke, Émile Nouguier és Maurice Koechlin épp egy fémtorony ötletével állt elő. Elképzelésüket 1884. június 6-ig formába is öntötték Stephen Sauvestre építész együttműködésével, aki finomította és díszítette az építményt.
[szerkesztés] ”Ezer láb magas fémtorony építésének terve a városközpontban”
A kezdetekben visszafogott Gustave Eiffel magáévá tette kollégáinak ötletét, megvásárolva az 1884. szeptember 18-án bejegyzett szabadalmat.
Számára most a torony "eladása" volt a legfőbb feladat. Először a fenti című tervvel Barcelona polgármesterét kereste meg, mivel ott nemsokkal később egy másik világkiállítást tartottak, de ő a tervet „kissé irreálisnak és főleg túlságosan költségesnek” ítélve, elutasította.
A vállalkozó megértette: ha el akarja kerülni az újabb kudarcot, a tervet hitelesebbé kell tennie mind a városatyák, mind pedig a közvélemény számára. Foggal-körömmel küzdött, óriási összegeket költve cikkekre, reklámokra és Public relations-re, elsősorban Édouard Lockroy kereskedelmi minisztert, a világkiállítás főszervezőjét akarta megnyerni.
Végül is terve – egyhangú döntéssel maga mögé utasítva más jelölteket – 1886. május 1-jén elfogadásra került, ami lehetővé tette Eiffel számára, hogy 1887. január 8-án szerződést kössön a kormánnyal. Ez az okirat tartalmazta az építmény finanszírozását és Szajna-parti, a Iéna-híd tengelyében való elhelyezést. Eiffel munkamániás, köztiszteletben álló ember (Bordeaux-ban a vízbe vetette magát, hogy megmentsen egy fuldokló munkást), olyan, aki gyorsan hasznosította az új és egyszerű ötleteket, végül pedig – de nem utolsósorban – zsebből megelőlegezte a 8,5 millió arany frankra becsült költségek 80 %-át. A hatóságok 1890. január 1-jétől számított 20 évre engedték át részére a hasznosítás jogát, amely a határidő leteltével került Párizs városához.
Az építkezés 1887. január 28-án kezdődött el. Hatalmas tölcséreket vájtak, majd szárítottak ki a Mars-mezőn, hogy a kőművesek hozzákezdhessenek az oszlopok alapozásához. Telepítették a négy, új rendszerű hidraulikus emelőt – gyakorlatilag a munka minden fázisában feltaláltak valamit.
A torony építésének terve azonban heves ellenkezést is kiváltott. Már az első csákányvágást követően, 1887 januárjában megjelent a „művészek tiltakozása” az építmény ellen, amelyet jelentős személyiségek írtak alá: Charles Gounod, Charles Garnier, Victorien Sardou, Ifj. Alexandre Dumas, François Coppée, Sully Prudhomme, Leconte de Lisle, Guy de Maupassant, Huysmans... „Nem bízunk a nagy emberekben” – mondta erre állítólag Eiffel.
Nem kellett sokat várniuk az ámuló-bámuló párizsiaknak, hogy tanúi lehessenek a „hihetetlen sebességgel”, havonta 12 méterrel növekvő építmény felhúzásának. Az építkezésen csak az elemek összeszerelése folyt, azok mindegyike a Levallois-Perret-i üzemben készült, és onnan szállították a helyszínre. A munkálatokat éjjel-nappal ellenőriző vállalkozónak az építkezés munkásainak zajos sztrájkjával is szembe kellett néznie, mivel a sajátságos körülmények között végzett munka bére nem tükrözte a vállalt veszély mértékét.
[szerkesztés] A diadal
Eiffel, akinek csak egy gondolat járt a fejében: határidőre elkészíteni a művet, elfogadta és megadta az annak idején túlzottan magas béreket. 1888. július 14-én elérték a második emeletet, 1889. március 31-én pedig befejezték a harmadikat. Az „elképesztő technikai vakmerőség, kiemelkedően gyors végrehajtás” (26 hónap) lehetővé tette, hogy „a világ legmagasabb” tornyát ("a babiloni óta" – tették hozzá a rossznyelvek) két év elteltével felavathassák. A határidőt betartó Eiffel a Becsületrend lovagja lett. Május 15-én a tornyot megnyitották a nagyközönség előtt, amely el volt ragadtatva nemcsak a kilátástól, de az „ultragyors” és teljesen újszerű hidraulikus felvonóktól is. (Amelyeket azonban tíz év elteltével ki kellett cserélni. Az új, 2. emeletig üzemelő, korszerű lifteket, amelyek az 1980-as évek végéig üzemeltek, a Five-Lille vállalat magyar származású építészmérnöke, Korda Dezső tervezte.) A világkiállítás hat hónapja alatt a torony 2 millió látogatót fogadott. Ahhoz képest, hogy előzőleg milyen polemizálás folyt róla, elsöprő sikert aratott. Az építés alatt a sajtó ilyeneket írt: "Alig fejezik be, a torony össze fog omlani és párizsiak ezreit temeti maga alá", "Feljutva a csúcsra, a látogatók megfulladnak", "Az egész le fog borulni a földre és katasztrófát fog okozni"…
Mindez nem számít: az 1889-es év meghozza Eiffel számára a diadalt, és a megdicsőülést, mind mérnökként, mind pedig vállalkozóként.
[szerkesztés] A bukás
Eiffel nagyszabású pénzügyi manővereket is folytatott. 1888-ban megalakította az Eiffel-torony Részvénytársaságot, amelynek javára lemondott a torony hasznosításával kapcsolatos minden jogáról, és amely tőkéjének a felét azonnal eladta a Francia-Egyipromi Banknak. Az ügyletből 2,5 millió frank nyeresége származott.
Még javában folyt a torony építése, amikor 1887-ben Gustave Eiffel egy gigantikus, 120 millió frankos szerződést kötött Ferdinand de Lesseps-szel a Panama-csatorna zsilipjeinek megépítésére. A következő évben már 17 milliót zsebelt be előleg címén, mely összeg hamarosan 72 millióra emelkedett.
1889-ben az Eiffel & Cie céget átalakította részvénytársasággá és értékpapírjainak egy részét 1,5 millió frankért különféle bankoknak engedte át. Természetesen személyes kiadásai is szédítő iramban nőttek: tömegével vásárolt értékpapírokat, palotát vett Párizsban a Rabelais utcában, egy másik ingatlant Sèvres-ben, naponta költött tízezreket értékes festmények és bútorok vásárlására. Képességeinek tudatában gigantikus terveket szövögetett: obszervatóriumot tervezett a Mont Blanc-ra, alagutat a La Manche-csatorna alatt, csatornát a Volga és Don folyók közé… Úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg. A torony sikertől megerősödve fogott bele a Panama-csatorna zsilipjeinek építésébe. 1889-ben azonban a Ferdinand de Lesseps elnöklete alatt tevékenykedő Panama Társaság óriási vesztegetési botrányba keveredett, mely megremegtette Franciaországot, hullámai pedig elérték Eiffelt is. 1892-ben egy jelentés közvetlenül is érintettnek mondta ki és bíróság elé került. Első fokon két év börtönre és 20 000 frank pénzbüntetésre ítélték, de nagyszerű ügyvédjének köszönhetően a legfelsőbb semmítőszék felmentette és ez az ítélet lehetővé tette rehabilitálását.
A botrány miatt Eiffel kénytelen volt lemondani a harminc évvel korábban általa alapított cég vezetéséről, amelynek még a neve is megváltozott: Levallois-Perret-i Építési Társaság lett.
Rendkívül megviselték a személye körül kialakult viták. Visszavonult, hogy kizárólag tornya örökkévalóságának szentelje magát. Márpedig az nem látszott biztosítottnak: Eiffel csak 1910-ig húzhatott hasznot belőle, sőt, az 1900. évi párizsi világkiállításra érkező vendégek nem nagyon látogatták a kissé divatjamúlt tornyot. A közönség inkább a Fulgence Bienvenüe mérnök új szenzációját, a metrót látogatta, és főleg a közelben elkészített mozgójárdát.
Eiffel minden erejével azon volt, hogy a torony hasznosságát bizonyítsa. 1898-ban a csúcson egy meteorológiai állomást rendezett be, majd 1901-ben egy állandó üzemű szikratávírót. Fontosnak tartotta, hogy a toronynak valamiféle tudományos felhasználást találjon: végeztek radioaktivitás-méréseket, Foucault-inga kísérleteket, stb. "Nemcsak egyszerűen egy látnivaló lesz a közönségnek a kiállítás alatt vagy után, hanem szolgálatot fog tenni a tudománynak és a nemzetvédelemnek." Elhangzott a bűvös szó: nemzetvédelem…
[szerkesztés] Eiffel és az új technológiák
Végül is lett fontosabb, mint a még kezdetleges szikratávíró: a repülés, aminek megjelenése, és a hadsereg által neki tulajdonított stratégiai érdek mentette meg véglegesen a tornyot a lebontástól (pedig Eiffel már írásos ajánlatot is kapott néhány ócskavas-kereskedőtől…). „Ez a torony a nemzetvédelem számára stratégiai értéket képvisel” – jelentette ki Gustave Ferrié hírközléssel foglalkozó műszaki tábornok, s a torony megmenekült.
Eiffel, aki a repülés megjelenésével azonnal megértette az idő szavát, belevetette magát az aerodinamikai munkákba; e különleges terület iránt már korábban is érdeklődött a torony tervezése és építése során, amit egyébként a szabadeséssel kapcsolatos kísérleteihez is felhasznált. 1909-ben építette meg az első szélcsatornát a Mars-mezőn, majd 1912-ben a következőt a Párizs melletti Auteuil-ben.
A laboratóriumában épített szélcsatorna lehetővé tette számára, hogy nagy pontossággal igazolja a szabadeséssel kapcsolatos kísérleteinek eredményeit. Kísérleti úton bizonyította a relatív mozgás elvét: egy adott sebességű légáramlatban nyugalmi állapotban lévő testre ható erők nagysága azonos azon erőkével, amelyek akkor hatnak egy testre, amikor az ugyanakkora sebességgel halad a nyugalmi állapotú levegőben.
Az I. világháború alatt Eiffel légcsavarokkal, szárnyakkal és lövedékekkel végzett aerodinamikai kísérleteket. Munkájának eredményeként 1917-ben egyfedeles vadászrepülőgép koncepciójával állt elő. A háború után, 1921-ben az összes általa használt berendezést az államnak adományozta.
[szerkesztés] Utolsó évei
Az 1920-as évek elejére Alexandre Gustave Eiffel jogos büszkeségtől eltelve idősebb lányával és vejével élt együtt, akiket ő tartott el. A háborúban megtépázott glóriájú Franciaországban úgy tekintettek rá, mint aki örök dicsőséget szerzett az országnak. Az idős férfi 1923. december 27-én hunyt el párizsi, Rabelais utcai palotájában. Rangjához méltóan temették el a Levallois-Perret-i temetőben.
[szerkesztés] Jegyzetek és anekdoták
- Eiffel – a világon mindenütt ismert név nem más, mint ragadványnév, melyet a család a 18. század eleje óta viselt, s amelynek eredete Németország nyugati erdős hegységéhez, Rajna-Pfalz és Észak-Rajna–Vesztfália területén elhelyezkedő Eifel-hez kötődik. A család eredeti neve Bönickausen volt, amely földrajzi névre utal, valószínűleg Bönninghausen községére (Észak-Rajna–Vesztfália).
- A Mars-mezőre felépített, „levegőnél könnyebb” torony felavatásakor több mint 8 860 tonna volt (azóta 100 tonnával könnyebb lett). Ez az építészeti remekmű hihetetlen tulajdonsággal bír: a talajra gyakorolt nyomása nem nagyobb, mint az ugyanekkora térfogatú levegőé…
- 225 munkás vált „égi ácsmesterré”, az építkezés arisztokratájává, akik csupán egy alkalommal, 1888 decemberében sztrájkoltak; egyetlen áldozat sem volt, azonban számtalan vitázó.
- Tévedésből Eiffel munkájának tulajdonítanak egyes fémszerkezetű műtárgyakat, mint például a Busseau-i vasúti viadukt, Ahun (Creuse megye) mellett, amelyet a Párizs-Orleans-i Vasúttársaság mérnökei, LLyod és Nordling építettek.
- Már az 1887. januári első csákányvágáskor megszületett a „Művészek tiltakozása” mozgalom. Eiffelt azonban nem olyan fából faragták, akit könnyű elbátortalanítani. Egy este összefutott az étteremben a híres zeneszerzővel, Gounod-val, aki azonnal hevesen protestálni kezdett. Erre Eiffel beültette a kocsijába, felvitte a „förtelmes szörny” csúcsára, és leültette zongorája mellé, amit a mérnök a fenti kis lakásában, „éppen a felhők alatt” helyezett el. A meglepődött Gounod játszani kezdett, és ettől az estétől egyike lett „nagy barátja, Gusztave” lelkes híveinek.
- Ekkortájt az emberek úgy vélték: a magasság tisztasággal jár együtt, és hogy felemelkedve a város miazmája fölé, megmenekülhetnek a lenn lakozó betegségektől. Behavazott hegycsúcsok hiányában a toronyba történő felmászás egyfajta oxigénkúrát helyettesített, amit egyébként Dr Hénocque, Eiffel sógora javasolt is a depresszióból és szamárköhögésből gyógyulni vágyóknak.
- „Gustave Eiffel találta fel a harisnyatartót” – az állítás természetesen nem igaz; ezt a francia nyelvterületen rendkívül elterjedt vicces átverést Gotlib, a neves képregényíró találta ki az 1960-as években - ennek ellenére egyes szerzők időről időre valós információként közlik.
- Bertrand Meyer informatikus, az Eiffel programozási nyelv megalkotója azért választotta a francia mérnők nevét, mivel referenciának tartja a határidőre, adott költségvetésen belül elkészített tornyot. Ez a referencia egyfajta összekacsintás a programozási nyelv filozófiájával, amit mindvégig mérvadónak tekintettek a program kifejlesztése során.
- Gustave Eiffel ükunokája, Savin Yeatman-Eiffel alapította 1998-ban, Párizsban a Sav! The World független animációs céget és írta, rendezte és gyártotta le első tudományos-fantasztikus animációs filmsorozatot (Ōban Star-Racers). Savin a dédapa iránti tiszteletből választotta cége logójának a földgömbön álló Eiffel-tornyot [2].
[szerkesztés] Idézet
- Az eszperantó... anélkül, hogy valaha is lett volna bátorságom belekezdeni, ami hajlott korom miatt megbocsátható, egy alkalmat sem fogok kihagyni, hogy ne ajánljam a fiataloknak, mint az egyik legkönnyebb és leghasznosabb ismeretet, amit az ember megszerezhet.
Based on work by 