Kesztyű

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A kesztyű a kézre felhúzva viselt ruhadarab, amit az emberek már a legősibb időkben is használtak a hideg ellen és kezük védelmére.

Tartalomjegyzék 1 A kesztyűk csoportosítása 2 Története 2.1 Spanyolország 2.2 Franciaország 2.3 Németország 2.4 Skócia, Írország, Anglia 2.5 Csehország 2.6 Ausztria 2.7 Itália 2.8 USA 2.9 Magyarország 3 Források 4 Kapcsolódó link

[szerkesztés] A kesztyűk csoportosítása

A használati céltól függően megkülönböztetünk

• divatkesztyűket,
• sportkesztyűket,
• munkakesztyűket és
• védőkesztyűket,

a formai kiviteltől függően pedig

• egyujjas kesztyűt, ahol csak a hüvelykujjnak van külön kesztyűujj kialakítva,
• olyan kesztyűt, amelyen a hüvelyk- és a mutatóujj külön van, a többi három ujj számára közös teret képeznek ki,
• ötujjas kesztyűt,
• ujjatlan, vagy ujjhegy nélküli kesztyűt, valamint
• rövidszárú (csak a csuklóig érő) és
• hosszúszárú (az alsókart is takaró, sőt esetleg könyök fölé érő) kesztyűt.

A kesztyűk anyaga lehet

• bőr,
• textília - ezen belül a legkülönbözőbb nyersanyagokból, aszerint, hogy a kesztyű milyen célt szolgál (pamut, gyapjú, akril, különböző szintetikus fonalak, valamint ezek keverékei),
• gumi vagy műanyag,
• egyes speciális védőkesztyűk esetében fémkarikákból összeállított hajlékony lap (lánckesztyű).

A készítési módtól függően ismerünk

• szabott kesztyűt, amelynek alkatrészeit lapszerű anyagokból megfelelő sablonok használatával kivágják és azután összevarrják vagy – műanyagok esetén – összehegesztik,
• műanyagból extrudálással készült, egy darabból álló kesztyűt, valamint
• kötött kesztyűt, amelyet egy darabban formára kötnek.

A kesztyűk méretét általában a tenyér szélessége szerint számozzák: a méretet az a szám jelenti, ahány centiméter széles a tenyér. Vannak olyan gyártók, akik a kesztyűknél is az S, M, L, XL, XXL nagyságjelölést alkalmazzák.

[szerkesztés] Története

Az ókorban használt kesztyű olyan volt, mint a mai egyujjas kesztyű és azt a görögök és rómaiak kesztyűi szinte kizárólag munkakesztyűként használták. Homérosz (i. e. 8. század) az Odüsszeiában, Hérodotosz (i. e. 5. század) nagy történeti művében, Plinius (1. század) leveleiben tesz említést kesztyűről. Az egyiptomiaknál ékszer gyanánt szolgált, amint azt a Tutanhamon fáraó (i. e. 14. század) sírjában talált kesztyű bizonyítja. Az 7. században aztán már megjelent a nyugat-európai királyi udvarokban és a főpapi ornátus tartozékaként, s így a hatalom, a méltóság és a gazdagság jelképe volt. A kesztyű a 10.–11. században kezdett szélesebb körben elterjedni. Ebben a korban az angol és spanyol uralkodók gazdagon díszített selyem- és bőrkesztyűket viseltek. A 13. században már nők is viseltek finom lenvászonból vagy selyemszövetből készült, könyékig érő kesztyűt. I. Erzsébet angol királynő (1533–1603) hímzett, ékszerekkel díszített kesztyűben jelent meg. A középkorban különösen nagy jelentősége volt a kesztyűknek: az uralkodók kesztyűátadásával hatalmat és rangot is adományozhattak. Ha pl. a szász uralkodó egy városnak vásár tartási jogot adott, azt azzal erősítette meg, hogy a városnak egy kesztyűt küldött. A 15. században a lovagi tornán részt vevők és a hadba vonulók nehéz lemezekből készült páncélt viseltek, aminek tartozéka volt a bőrrel bélelt, finoman kidolgozott lemezkesztyű. Ugyanakkor a frank uralkodók udvarában már megjelentek a csipkével díszített kesztyűk is. A reneszánsz korban a kesztyű a jólöltözöttség nélkülözhetetlen kelléke volt. Bár már a 12. században viseltek a főpapok egy darabból, varrás nélkül készült, horgolt, gyönggyel és drágakövekkel ékesített kesztyűket, a kötött kesztyű a 15.és 16. század fordulóján jelent meg Hollandiában és Spanyolországban. A 16. században aztán teljesen általánossá vált a kesztyűviselet és ettől kezdve teljesen a divatváltozások hatása alá került. A 19. század 40-es éveiben vezették be a kesztyűk egységes mértékrend szerinti gyártását.

A finom textilanyagból készült kesztyűk mellett a bőrkesztyűk játszottak fontos szerepet. Ezeket báránybőrből, kecske- és gidabőrből és a vadászatokon elejtett más vadak (szarvas, őz, nyúl) bőréből készítették. A kesztyűkészítés csak a 11.–12. században vált a nyugat-európai országokban mesterséggé és törvényekkel védett, szervezett iparrá. A bőrök kidolgozását, a kesztyűk készítését szakmai titokként kezelték, a mesterségbeli fogások apáról fiúra szálltak. A 15. században a kesztyűs mesterek egyben szíj- és szerszámkészítők is voltak, de szabtak és varrtak bőrmellényt és bőrnadrágot is. A kesztyűkészítés elsősorban azokban az országokban erősödött meg és fejlődött gyáriparrá, ahol megfelelő minőségű és mennyiségű bőr állt rendelkezésre.

[szerkesztés] Spanyolország

Kezdetben a legszebbek a spanyol kesztyűk voltak. A spanyol kesztyűsök igen finom, illatosított kesztyűikkel már a 14.–15. században jó hírnevet szereztek. (Az illatosítással a bőrkesztyűk kellemetlen szagát igyekeztek semlegesíteni.) A spanyol kesztyűluxuscikknek számított, így elsősorban a királyi udvarokban és a főurak körében terjedt el.

[szerkesztés] Franciaország

A 17. században a legszervezettebb és legtöbb munkást foglalkoztató kesztyűipara Franciaországnak volt (Párizs, Grenoble, Millau, Saint-Junien, Chaumont, Niort). A bőrök kidolgozása és a kesztyűk szabása, varrása kézműves munka volt, amit nagyon egyszerű szerszámokkal végeztek. A nagyüzemi kesztyűgyártás lehetőségét a grenoble-i Xavier Jouvin teremtette meg, aki több ezer kézről vett méretek alapján 32 nagyságot állapított meg és ezekhez 1834-ben elkészítette a kesztyű formájának megfelelő kivágókéseket, az ún. kalibereket. Találmánya a 19. század közepétől egész Európában elterjedt. A kesztyű varrása is termelékenyebbé vált, amikor 1867-ben elkészült az első kesztyűvarrógép.

[szerkesztés] Németország

Németországban már a 10. században megemlékeztek kesztyűkészítőkről, de a fellendülést ebben az iparágban a 17. század hozta, amikor a Franciaországból kiűzött hugenották áttelepültek Németországba (1685). A legfontosabb kesztyűkészítő központ Halléban alakult ki.

[szerkesztés] Skócia, Írország, Anglia

A skót kesztyűkészítők önálló szervezet már 1454-ben saját címert kapott. Perth kesztyűsmesterei messze földön híresek voltak, de 1836-ban meghalt az utolsó mester is, ezzel megszűnt Skócia kesztyűipara. Írország különlegesen finom báránybőr kesztyűiről volt nevezetes. Angliában Worcester volt a kesztyűgyártás központja. A londoni kesztyűsök céhét 1501-ben jegyezték be

[szerkesztés] Csehország

A cseh kesztyűsökről már a 12.–13. században említést tesznek különböző okiratok. A 17. században Prágába is eljutottak a francia kesztyűsmesterek, akiktől a csehek is megtanulták ezt a mesterséget. Prága mellett a Cseh-Érchegység városaiban is meghonosodott ez az iparág.

[szerkesztés] Ausztria

Az 1700-as években több francia mester Bécsben telepedett le, így ott is fejlődésnek indult a kesztyűipar.

[szerkesztés] Itália

Az olasz kesztyűipar viszonylag rövid idő alatt fejlődött nagyiparrá, mert a finom kesztyűk gyártásához szükséges báránybőrök itt nagy mennyiségben álltak rendelkezésre. Nápoly, Milánó és Torino lett a kesztyűgyártás központja. Az olasz kesztyűk minőségükben és kivitelükben egyaránt méltó versenytársai voltak a nagyhírű spanyol kesztyűknek.

[szerkesztés] USA

Az Egyesült Államokban 1760-ban telepedett meg egy skót kesztyűkészítő, aki durva munkakesztyűket készített az ottani telepeseknek. Ebből a tevékenységből nőtt ki a New York állambeli Gloversville (glover angolul kesztyűst jelent), amely a 19. század közepére már jelentős kesztyűgyártó központ lett.

[szerkesztés] Magyarország

Magyarországon, Pécsett 1861-ben kért és kapott iparengedélyt Hammerli János [1], aki vándorévei alatt Ausztriában és Csehországban tanulta ki a szakmát. Tímárságát és kesztyűkészítő műhelyét két évtized alatt jól jövedelmező gyárrá fejlesztette. 1870-ben állította üzembe az akkor még ritkaságszámba menő kesztyűvarrógépet. Halála után (1895) fiai vezették tovább az üzemet, amit folyamatosan fejlesztettek. A 20. század 30-as éveiben jelentős mennyiségben exportálták is termékeiket nyugat-európai országokba. A II. világháborúban a gyár szerencsére nem szenvedett túl nagy anyagi károkat, és a háború után lehetőség volt a további fejlesztésekre, bővítésre, megalapozva a külföldön – még az USA-ban és Japánban is – népszerű „pécsi kesztyű” világhírének alapját. A Hammerli-gyár utódja, a Pécsi Kesztyűgyár – ma Hunor Rt. – az 1970-es évekre a vállalat méreteivel és teljesítményével a világ egyik legnagyobb kesztyűgyárává nőtte ki magát. A cég a siklósi várban állandó kesztyűtörténeti kiállítást rendezett be.

Magyarországon azonban nemcsak bőrkesztyűket gyártottak és gyártanak, hanem kötött kesztyűket is. A Győri Kötöttkesztyűgyárat (ma Glovita Kesztyű Zrt. [2] ) 1929-ben eredetileg harisnyagyárként alapították, 1931-ben kezdtek itt kesztyűt gyártani. A II. világháború után a gyár hatalmas fejlődésnek indult. 1952-ben megszüntették itt a harisnyagyártást, majd az évtized közepétől nagyarányú fejlesztést hajtottak végre, amelynek eredményeként a gyár nagy kötöttkesztyűgyárrá nőtte ki magát. A Japánból beszerzett automata gépeken a legkorszerűbb technikával gyártották a divatkesztyűket és a bőrkesztyűkbe való kötött béléskesztyűket. Emellett szövött és kötött kelmékből szabott kesztyűket is gyártottak. Ma elsősorban munka- és védőkesztyűk gyártásával foglalkoznak.

Ezek mellett a nagy gyárak mellett ma számos kisvállalkozás működik, amelyek főleg munka- és védőkesztyűket gyártanak, hazai és külföldi piacokra egyaránt.

[szerkesztés] Források

• Latour, A.: Der Handschuh. Ciba-Rundschau Nr. 71. Basel, 1947
• Vajnai R.: A kesztyű készítése és története. (Szakdolgozat.) Könnyűipari Műszaki Főiskola Ruhaipari Tanszék, Budapest, 1999
• Könnyűipar Magyarországon. Budapest, 1981

[szerkesztés] Kapcsolódó link

• Mindenféle a kesztyűkkel kapcsolatban [3]