Cenzúra

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A cenzúra információk hozzáférhetőségének és terjesztésének a felügyelete, elsősorban politikai és morális alapokon. Szélsőséges formájában az információk teljes zárolását, irodalmi vagy képzőművészeti művek betiltását is magában foglalja, kemény büntetésekkel sújtva a tilalmat megszegőket. A cenzúra ilyen formájában diktatórikus rendszerek jellemzője, ahol az információkat, az emberek véleményét és nézeteit is szabályozni akarják. Ezen lépéseket általában nemzetbiztonság, a közérdek vagy a „jó ízlés” ürügyén teszik meg. A mostani demokráciákban a cenzúra fogalom csak negatív jelentésű. Ezen társadalmak büszkék állampolgáraik szabadságjogaira, beleértve a kifejezés szabadságának – nagy gonddal őrzött (az USA alkotmányának az első kiegészítése) - jogát is. Ennek ellenére a cenzúra még a leghaladóbb, legfelvilágosultabb demokráciákban is fontos szerepet játszik, legitimitását egy feltételezett társadalmi megegyezésből meríti, amely megszabja, hogy abban a korban mi fogadható el, és mi nem. Minden szervezetnek vannak bizalmas adatai, amelyeket biztonsági és személyes okok miatt védeni kell. Ezen információk bizonyos fokig titkosítva lesznek, kizárólag az arra feljogosítottak férhetnek hozzá. A problémák akkor jelentkeznek, amikor az információk cenzúrázása az emberek széleskörű érdekei ellen hat, mint pl. hozzá nem értés, korrupció, vagy bűnözés leplezése. A cenzúra mindig is hajlamos volt a művészet bizonyos formái elleni fellépésre, gyakran azért, mert a művészek tagadni akarták az ízlés határait, és ezzel kihívásokat intéztek a hatalomhoz. Angliában pl. egészen 1968-ig minden színdarab kéziratát a hivatalos cenzor, a királyi ház kamarása elé kellett bocsátani elbírálásra. Az ilyen típusú előcenzúra Nyugaton már nagyon ritka. Egyik fontos kivétel a film- és videofelvételek piacra bocsátás előtti cenzúrabizottsági vizsgálata. A bizottság döntése szerint a megjelölt részleteket ki kell vágni. 1972-óta a havonta megjelenő „Index on censorship” folyóirat kampányt folytat a szólásszabadság alapvető emberi jogaiért.

[szerkesztés] A cenzúra története

A cenzúra története az ógörög időkig vezethető vissza. Szinte minden közösségnek megvoltak a tabu témái, amelyekről nem illett vagy nem is szabadott beszélni vagy írni. Ide tartoznak olyan témák, mint a beszéd, a ruházat, a szexualitás vagy a vallásos nézetek. Az első jelentős történelmi személyiség, akit foglalkoztatott a cenzúra és a szólásszabadság elmélete, az Szókratész volt, aki inkább a halált választotta, mintsem hogy elfogadja a tanításai cenzúrázását. Szerinte a szólásszabadság nem csak az egyik alappillére a demokratikus köztársaságnak, hanem alapelvárás egy közösségben. A sors iróniája, hogy Szókratész tanítványa, Platon volt az első filozófus, aki az intellektuális, vallásos és művészeti cenzúrát összeállította. Bár a demokratikus Görög Köztársasághoz nem illett az effajta szólásszabadság korlátozás, mégis volt példa arra, hogy művészek könyveit égették el, mert azok nem feleltek meg a moralitásuknak. A rómaiaknál az arisztokraták élveztek teljes szólásszabadságot, és az egyszerű népet kemény büntetések alá helyezték, ha nem úgy szóltak, ahogy azt tőlük elvárták. Viszont a Római Birodalom kénytelen volt alkalmazkodni a szólásszabadság elméletéhez, mivel nagyon sok különböző nemzetiségű és vallású ember lakott a területén. Ezért egy idő után csak azt írták elő a lakosságnak, hogy az uralkodót tiszteljék, viszont cserébe a saját vallásukat követhetik. De az akkori zsidóknak és keresztényeknek ez nem tetszett, ugyanis az uralkodó isteniesítése ellentmondott az ő hitüknek, ezért sok esetben mártírhalált kellett szenvedniük. 313-ban Konstantin római uralkodó hivatalosan is elfogadta a kereszténységet, és húsz évvel később cenzúrát vezetett be a vallás terén. 496-ban Gelasius pápa kiállíttatta az első olyan katalógust, amelyben a tiltott könyvek voltak felsorolva. 1231-ben IX. Gergely pápa bevezette az inkvizíciót, amely majd 500 éven keresztül maradt a legbefolyásosabb vallásos cenzúraként. A XV. században a nyomtatás feltalálása lehetővé tette az előcenzúrázás lehetőségét. A nyomdászoknak le kellett adniuk minden kéziratot a hivatalos bizottsághoz, és csak az után nyomtathatták azt ki. 1559-ben IV. Pál pápa újra kiadatta a tiltott könyvek katalógusát, amelyben a tiltott könyvek száma már 5000-re nőtt. Legutóbb ezt a katalógust 1948-ban nyomtatták újra. A XVIII. században az egész világ nagy változásokon ment át, forradalmak és különböző egyenjogúsági kikiáltások formájában. Ez egyértelműen érezhető volt a szólásszabadságon is, és a vallásos elnyomás enyhülésében. Bár egy darabig úgy tűnt, hogy egy szabadabb világ felé közeledtünk, akkor jött a XX. század. Bár a nyugati országokban egyre inkább egyértelművé vált, hogy az ember véleménye, vallása és hite teljesen szubjektív és nem szabad befolyásolni azt, mégis a világ másik fele, Európa és Oroszország képében más ábrát mutatott. A kommunizmus és más diktatúrák kibontakozása teljességgel ellent mondott minden szólásszabadságnak. Az 1930-as években a cenzúra egy új formáját vette fel Európában, főleg olyan országokban, mint Németország, Olaszország, vagy Spanyolország. A II. világháború után a nyugati országokban a politikai cenzúra szinte jelentéktelen mértékben van jelen. Viszont az akkori Szovjetunióban és a hasonló, egypárt-rendszerű országokban a cenzúra extrém formát öltött. Itt szinte minden mindenben korlátozások voltak: pontosan meg volt határozva, hogy mit szabad olvasni, mondani, tanítani, stb. Ezeknek a szabályoknak a megszegése extrém következményeket vont maga után: az illetőnek fizetnie kellett, elkobozták vagyontárgyait és gyakran börtönbe is zárták. A kommunista vezetőséget még az sem akadályozta meg, hogy az illetőt esetleg nemzetközileg elismerték, mint például Alekszandr Szolzsenyicin-t, aki 1970-ben irodalmi Nobel-díjat nyert, vagy Andrej Szaharov-ot, aki 1975-ben Nobel Béke-díjat kapott. A szovjet kormány továbbra is megpróbálta elnyomni a művészetüket. Az 1980-as évek végén, Mihail Gorbacsov elnöksége idején, a cenzúra engedett a szorításból, mígnem végül a rendszerváltást követően lezárult a cenzúra eme extrém korszaka. Ez természetesen a legtöbb Kelet-európai országot is érintette, amelyekben ugyancsak sokáig a kommunista rezsim volt az élen.

[szerkesztés] A cenzúra története Magyarországon

Magyarországon a cenzúra története később kezdődött, amikor 1450-ben megjelent Gutenberg 42 soros bibliája, majd 1473-ban működni kezdett Magyarországon az első nyomda, Hess András jóvoltából. Ezzel megnyílt a lehetősége annak, hogy hazánk bekapcsolódjék az akkori világot mozgató nagy eszmékbe, az Újvilág felfedezésének forradalmiságába. De nem ez történt, hanem az, hogy az első magyar nyomtatványt, a Budai Krónikát 50 év múlt követte a cenzúraintézkedés. Akkoriban a cenzúra a vallással kapcsolatos könyvekre és művekre korlátozódott. Ekkor történt például az, hogy II. Lajos király 1524-ben levelet küldött Nagyszeben város tanácsának, hogy Luther Mártonnak a „veszedelmes iratait senki se merészelje olvasni”. Magyarországon az előzetes cenzúra fogalma 1572-ben jelent meg, amikor ugyanis a király és a bécsi püspök meg akarták akadályozni Magyarországon az unitárius könyvek nyomtatását. Ezért az összes magyar könyvet és iratot nyomtatás előtt Bécsbe kellett küldeni a püspökhöz, ahol egy elő-cenzúra alá vettették a műveket. A magyar könyvkiadóknak egyre nehezebb dolguk lett, főleg hogyha az illető protestáns volt. A jezsuita befolyás alatt álló uralkodók egyre több protestáns nyomdát zárattak be. 1730-ig a cenzúra „vallásvédő” intézmény volt, amikor ugyanis nyíltan elrendelték, hogy a politikai és egyéb közügyi műveket előzetes vizsgálatra kell küldeni. A könyvcenzúra ekkor már nemcsak vallási, hanem politikai ügy is lett. Mária Terézia trónra kerülésével új cenzúrai szabályok léptek életbe: 1747-ben kelt rendeletével két pozsonyi jezsuitára ruházta a magyarországi könyvcenzúrát. A helyzet egyre inkább enyhült. Debrecen és Pest városa saját nyomdájában adott ki könyveket, de azokat nem mutatták be a bécsi hatóságoknak. Ezt főleg az a tény tette lehetővé, hogy jelentősen lecsökkent a jezsuiták befolyása a bécsi udvarra. A kor mindjobban a felvilágosodás felé haladt; 1782-ben Mária Terézia fia, a „kalapos király” újjászervezte az egész könyvellenőrzést (az újságok csak felületesen vizsgálandók, a magyar lapok közölhették a francia forradalom eseményeit, kedvező színben feltüntetve). Bár II. József felvilágosult racionalizmusa odáig terjedt, hogy a vallási cenzúrát teljesen kiadta a kezéből, a trónon őt követő II. Lipót újabb cenzúrarendeletet állított fel, amely 1840-ig maradt érvényben, egészen addig, amíg magyar követelésre Budán központi cenzúrahivatalt állítottak föl. A francia forradalom kellően ráijesztett Bécsre, és a császár 1793-ban elrendelte, hogy semmit sem közölhetnek arról, ami a francia forradalmat kedvező színben tünteti föl. A szabad gondolat ellen irányuló támadás mind keményebb formákat öltött. 1802-ben II. Ferenc elrendelte, hogy Voltaire, Rousseau és Helvetius művei a könyvtárakból nem adhatók ki, és könyvtárakban is csak megbízható emberek olvashatják. 1806-ban királyi rendelet tiltotta be a regények olvasását. Természetesen a magyar hazafiakat nagyon sértette az effajta korlátozás és diszkrimináció, és mindent megtettek, ami tőlük tellett, hogy a helyzetet jobbra fordítsák. Ez persze nem történhetett nyíltan, csak burkolt, esetleg anonim műveken keresztül. Nagyon fontos szerepe volt a „Sajtószabadságról nézetei egy Rabnak” című könyv, amely 1844-ben jelent meg. Az író ismeretlen volt, sőt még a hatóság félrevezetéséért azt írták rá, hogy Párizsban jelent meg, holott igazából Lipcsében nyomtatták. Az író Táncsics Mihály volt, aki „egy Rab név mögé rejtőzött”. A mű fő témája a cenzúra és a korlátozások kemény bírálata volt.

[szerkesztés] A cenzúra Magyarországon – XX. század

Magyarországon 1948-tól egészen 1989-ig diktatórikus rezsim létezett, amelynek megkerülhetetlen része volt a szólásszabadság korlátozása, a cenzúra. Ez a periódus két részre bontható: az 1948-tól 1963-ig tartó időszak a totalitarizmus időszaka volt (kivéve az 1956-os forradalmat és előzményeit), az 1963-tól 1989-ig tartó időszakot pedig a poszttotalitarizmus időszakának nevezik. Irányultságok szempontjából a második periódus ismét kisebb részekre bontható: 1963-tól 1971-ig a rendszer reformista irányultságú volt, 1971-től 1978-ig a reformellenes tendenciák váltak meghatározóvá, majd az 1979-től 1990-ig tartó időszak a fokozatosan felbomló diktatúra korszakaként írható le, amelyet a reformerek és a keményvonalasok harca, a reformerek előretörése, a viták és konfliktusok nyíltabb megnyilvánulása, majd a rendszer végső szétesése jellemzett. Magyarországon a diktatúra időszakában (egészen 1986-ig) nem létezett sajtótörvény. Cenzúratörvény azért nem volt, mert a rendszernek nem volt rá szüksége, mivel állítólagos sajtószabadság volt, és a cenzúratörvény a szólásszabadság nyílt korlátozását jelentette volna. A kor politikusai azt állították, hogy Magyarországon nincsen cenzúra, ezért nagyon meglepetten fogadták, amikor az 1981-es magyar írószövetségi kongresszuson az egyik író a cenzúra bevezetését követelte, mondván, hogy akkor legalább világosak lesznek a határok, hogy miről szabad írni, és miről nem. A sajtó propagandaeszköz volt, amit az a soha vissza nem vont dokumentum támaszt alá, miszerint a sajtó fő feladata az MSZMP Központi Bizottság politikájának követése és népszerűsítése. Csak és kizárólag akkor lehetett valaki újságíró, hogyha tagja volt a pártirányítás alatt álló Magyar Újságírók Szövetségének. Természetesen a fő vezető beosztásokat csak azok kaphatták meg, akik tagjai voltak a Pártnak. Az 1980-as évek vége felé már egyre inkább fokozódott az igény, miszerint lehetőleg a valóságról szóló „teljes információmennyiséget” a nép elé kellett tárni, feltéve, ha az nem sérti az országos érdekeket. Ezt foglalta magában a Kádár-kor egyetlen sajtóról szóló törvénye 1986-ban, bár az, hogy mi sérti az országos érdekeket, nem volt feltüntetve. Természetesen voltak olyan tabu témák, amelyekről mindenki tudta, hogy nem szabad szót említeni. Ilyenek voltak például a Szovjetunió bírálata, a katonai szövetségi rendszerhez (Varsói szerződés) való tartozás és a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásának magkérdőjelezése, a szocialista gazdasági-politikai rendszer és az ezen alapuló KGST rendszerszemléletű kritikája, és végül az 1956-os forradalom nevén nevezése és reális értékelése. Ezek az egész korszakot végigkövető tabutémák voltak, de voltak olyan időszakos tabutémák is, amelyek az adott pillanatban, politikai helyzetben kerülni kellett. Ilyen volt például az 1970-es és 1980-as évek fordulóján az az elvárás, miszerint a „szegénység” szót a „halmozottan hátrányos helyzet” kifejezéssel kellett helyettesíteni. Emellett annak érdekében, hogy a Magyarországgal határos országokkal megmaradjon a jó viszony, tilos volt a határon-túli magyarok valós helyzetét ecsetelni. Egyértelmű volt, hogy az effajta elnyomás nehezen bírható. Ennek eredményeként a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján megjelent az ’underground’ ellenzéki sajtó. Eleinte nehezen bővült a tagok köre, mivel az akkori rezsimnek sikerült megfélemlíteni a népet annyira, hogy ne merjenek megszólalni. Szerencsére az ellenzéki sajtónak kedvezett az idő változása, és a nyolcvanas évek fiataljai egyre többen támogattak mindent, ami elég radikális volt. Így lettek az ellenzéki eszmék fogyasztóiból azok termelői.