Nagy francia forradalom
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Előzmények
[szerkesztés] A felvilágosodás
A 18. századi Franciaországban jelentős volt a polgárság létszáma és politikai befolyása (elvégre az abszolutisztikus királyság hivatalnokgárdájának nagy részét polgárok képezték), ami a korban mind nagyobb gazdasági hatalommal párosult. A korábbi időszak nagy tudományos eredményei és az angol földön szárnyat bontó ipari forradalom vívmányai révén a kor polgári származású értelmiségijei számára a világ megismerhetőnek, leírhatónak és megváltoztathatónak tűnt. A racionalizmus diadalmaskodott a korábbi eszmeáramlatok felett, és az alkotók az emberiséget az észre való ráhatással, felvilágosítással óhajtották megjavítani. Innen az időszak neve: felvilágosodás. Az angolszász gondolkodók (John Locke, David Hume) elképzeléseit, melyek a szabadságra, toleranciára vonatkoztak, nagy francia filozófusok (Montesquieu, Voltaire, Jean-Jacques Rousseau) fejlesztették tovább. Egyesek az alkotmányos monarchiát, mások a demokráciát eszményítették, ám egyben mind egyetértettek: a fennálló „régi rendszer” (ancien régime) rossz.
[szerkesztés] Az ancien régime
Bővebben: lásd a vonatkozó szócikket!
A 18. századot gyakorlatilag három francia király uralma kísérte végig: XIV., XV. és XVI. Lajosé. A Napkirály (1642 - 1715) halálakor hajdan erős állama mély válságba került: az udvar költekezése, a folyamatos háborúskodás kimerítette gazdasági tartalékait. Mivel a trónörökös még nagyon fiatal volt, 1715-1723 között régenst neveztek ki Orléans-i Fülöp személyében, aki reformokkal kísérletezett. A skót származású John Law-t tette a pénzügyek irányítójává, ám annak bukása után a kormányzat hosszú időre elállt mindenféle újítási szándéktól.
XV. Lajos (1723-1774) leginkább szeretőivel (köztük Madame Pompadourral) és olyan háborúkkal foglalkozott, amelyek közvetlenül nem érintették Franciaországot. Részt vett az osztrák örökösödési háborúban, a hétéves háborúban és támogatta az amerikai gyarmatok függetlenségi törekvéseit. Mindez újabb összegeket emésztett fel. Az állam rohamosan haladt a csőd felé. 1771-ben korlátozott parlamenti (bírósági) reformra került sor, amit a trónra lépő XVI. Lajos 1774-ben visszavont.
Az új király - aki legszívesebben asztalosműhelyében és vadászatokon múlatta idejét - kénytelen volt lépéseket tenni a hatalmas államadósság orvoslására. Helyzetét csak súlyosbította, hogy uralkodását éhínségek és gazdasági válságok kísérték végig. Az erélytelen uralkodó a sikertelennek tűnő reformkísérleteket minden alkalommal felfüggesztette, és az azokat fémjelző minisztereinek (Turgot, Calonne, Brienne, Necker) megbuktatásával kívánta helyreállítani megcsappant presztízsét. Ez azonban nem volt elég, így kénytelen volt beleegyezni a rendi gyűlés újbóli összehívásába mintegy 175 évnyi szünet után.
[szerkesztés] Forradalmi események
A felvilágosodás eszméi már erősen jelen voltak a köztudatban, amikor XVI. Lajos kénytelen volt összehívni a rendi gyűlést. A készülődést a harmadik rendet (polgárok és parasztok képviselői) magasztaló, számára dominanciát követelő felhangok tarkították, melyet az éhséglázadás peremére jutott Párizs népe támogatott. 1789. május 5-én végül összeült Versailles-ban a rendi gyűlés, ahol a harmadik rend nagyobb képviselettel, de ugyanannyi szavazattal jelenhetett meg, mint 1614-ben, az utolsó rendi gyűlés idején. Június 17-én az elégedetlen polgári képviselők (jelentős nemesi és papi támogatással) önmagukat Alkotmányozó Nemzetgyűléssé nyilvánították, és felesküdtek az összetartásra (labdaházi eskü), amit a király kénytelen volt elfogadni a nemesi támogatás miatt (Mirabeau, La Fayette). Közben Párizsban egyre feszültebb lett a hangulat, mire a város körül szorosabbra vonták a katonai blokádot. Hamarosan elterjedt, hogy a királyi katonaság megtámadja a főváros tömegeit, mire azok július 12-én fellázadtak. Július 14. reggelén a tömeg 40 000 puskát és néhány ágyút zsákmányolt a Hôtel des Invalides-ből, lőszert azonban nem találtak, mivel azt már korábban a Bastille erődbörtönbe szállították. A Bastille börtönként ekkorra gyakorlatilag üresen állt, mindössze hét köztörvényes rabot tartottak fogva, viszont 30 000 font (körülbelül 13 600 kg) puskaport tároltak itt.
Az erőd védőit (82 invalidust és 32 svájci gárdistát) mintegy 40-50 000 fős tömeggel a háta mögött a párizsi vezetőség délelőtt 10 órakor békés megadásra szólította fel, ezt azonban de Launay, a börtönerőd parancsnoka megtagadta. Tárgyalások kezdődtek, de a türelmetlen tömeg 13:30 körül betört a belső várudvarba, de Launay pedig kiadta a tűzparancsot. Az ostrom csak délután három óra körül fordult komolyra, amikor a nemzeti gárda erői lőfegyverekkel és ágyúkkal csatlakoztak a támadókhoz. Délután öt órakor a helyőrség megadta magát. A rabul ejtett de Launay-t és számos katonáját a városháza felé vezető úton kegyetlenül lemészárolták, fejüket lándzsára tűzve vitte magával a puskaporhoz jutó forradalmi nép. Kitört a nagy francia forradalom.
A király nem verte le a lázadókat (a francia ezredek átálltak a tömeg oldalára), helyette Párizsba utazott, ahol üdvrivalgás fogadta. Ekkor jött létre a francia nemzeti trikolór a fehér Bourbon-zászló és Párizs kék-piros lobogója összevonásából.
[szerkesztés] Hatalomátvétel
A fővárosban történtek hírére vidéken erőszakhullám söpört végig: a nemesek bosszújától rettegve az ún. „nagy félelem” keretében udvarházakat dúltak fel, és nemeseket öltek meg a tömegek. A városokban többnyire vértelen hatalomátvétel történt: a harmadik rend támogatói kerültek a városi tanácsok élére, és a közbiztonság fenntartására nemzetőrségek alakultak. Politikai klubok jöttek létre (pl. jakobinus klub, Cordeliers klub), melyek mintegy pártokként funkcionáltak.
Azonban hiába törölték el az egyházi és nemesi kiváltságokat (augusztus 4.) és adták ki az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát (augusztus 29.), az élelmezési és gazdasági helyzet tovább romlott, és a tömegeket addig mellőzött, szélsőséges értelmiségiek (pl. Danton, Marat, Desmoulins) kezdték izgatni. A királyt a párizsi tömeg október 5-én megrohanta Versailles-ben („asszonyok menete”) és másnap a fővárosba parancsolta.
A következő két évben a XVI. Lajos és a nemzetgyűlés kölcsönös bizalmatlansággal kezelte egymást (ez utóbbiban az alkotmányos monarchisták voltak többségben, akik megpróbáltak együttműködni az uralkodóval). 1789-ben szekularizálták az egyházi birtokokat, és értékpapírok (assignaták) formájában értékesíteni akarták őket, azonban a nagy mennyiségű assignata hamarosan átvette a pénz szerepét, és gyorsan elértéktelenedett. A csődöt így nem sikerült orvosolni.
1791-ben a Nemzetgyűlés elkészítette az alkotmányt, mely garantálta a hatalmi ágak megosztását, a királynak pedig csak korlátozott hatalmat hagyott. XVI. Lajos képtelen volt együttműködni a Nemzetgyűléssel, és külső segítségben bízott (sok arisztokrata elhagyta az országot a forradalom kitörésekor), így 1791. június 20-án „elszökött" Párizsból (noha nem volt köteles ott lenni). Mielőtt katonaságához érkezhetett volna, elfogták és visszavitték a fővárosba. A szökés felerősítette a köztársasági hangokat, melyet a Mars-mezei sortűzzel (július 17.) csak fokoztak a monarchisták. A választásokon a Törvényhozó Nemzetgyűlésben már jelentős szerephez jutottak a girondi és jakobinus képviselők is.
Egyre erősödött a külföldi beavatkozástól való félelem (1791. augusztus 27-én a porosz II. Frigyes Vilmos és Habsburg II. Lipót a közösen kiadott pillnitzi nyilatkozatban intervencióval fenyegette meg a franciákat, ha a királynak baja esne), amit az uralkodó ki akart provokálni, hogy restaurálhassa hatalmát, ezért szintén a háború pártján álló girondi kormányt nevezett ki (a girondiak a forradalom elterjesztését várták a győzelmektől). A kormány 1792. április 20-án hadat üzent a Habsburg Birodalomnak. Eztán a király - érdekeinek megfelelően - megvétózott több hadseregfejlesztési javaslatot, mire ellene fordult a közhangulat. Június 20-án és augusztus 10-én is betört a nép a Tuileriákba, és második alkalommal az uralkodó a Nemzetgyűlésben keresett menedéket, az viszont a városi tanács (kommün) és a tömeg nyomására lemondatta, majd börtönbe záratta az uralkodót, és átalakult Nemzeti Konventté. Itt már csak a girondiak és a jakobinusok rendelkeztek képviselettel.
[szerkesztés] Nemzetközi konfliktus
Augusztus végén porosz és osztrák csapatok törtek az országba, mire Danton szabad kezet adott a szélsőséges elemeknek a „gyanúsak” összegyűjtésére és kivégzésére. Az első terrorhullámnak ezrek estek áldozatul. A francia hadsereg (a tehetséges Dumouriez tábornok vezetésével) szeptember 20-án Valmynál megállította a német betörést, és a poroszok kivonultak, a franciák pedig átmentek ellentámadásba. A győzelemmámort kihasználva a jakobinusok kiharcolták XVI. Lajos elítélését, akit 1793. január 21-én ki is végeztek. Közben Dumouriez kiverte Belgiumból az osztrákokat (Jemappes, 1792. november 6.) A franciák diadalai szülték meg a nemzeti eszmét, a nacionalizmust, mely az elkövetkező századokban elterjedt az egész világon.
1793-ban az európai egyensúly felborulásától tartó Nagy-Britannia megszervezte az első franciaellenes koalíciót a Habsburg Birodalom, Poroszország, Spanyolország, Hollandia és Portugália részvételével. A minden irányból meginduló támadás hatására a franciák sorozatos vereségeket szenvedtek. Kényszersorozás indult meg, ami nagy vidéki felkelésekhez vezetett (pl. Vendée-ban), melyek elfojtására csak véres eszközökkel tudott az egyre több kényszerintézkedést (pl. ármaximálás, Forradalmi Törvényszékek létrehozása stb.) hozó kormány. A megrendülő hatalmú girondiakat puccsszerűen megbuktatták a jakobinusok (1793. június 2.), akik az év végére elkészült, demokratikus köztársasági alkotmányt félredobva diktatórikus eszközökkel kormányoztak.
[szerkesztés] A rend biztosítása
A Maximilien Robespierre és Antoine Saint-Just vezette jakobinusok bevezették a terrort, és az általános hadkötelezettség kihirdetésével hatalmasra duzzasztották a hadsereget. 1793-ra már uralták Franciaországot, 1794-ben pedig betörtek Spanyolországba és a Németalföldre. Ezzel együtt belső tisztogatás indult a jakobinus táboron belül (Danton és Desmoulins is ekkor került guillotine alá). Nemsokára Robespierre és támogatóinak hatalma is megdőlt: a Konvent 1794. július 27-én megbuktatta és hamarosan kivégeztette őket („thermidori fordulat"). Visszafogták a terrort, új alkotmány kidolgozásába kezdtek. 1795-ben ennek alapján megalakult a girondi szellemiségű Direktórium, ami a hódításokat megtartva békét kötött Poroszországgal és Spanyolországgal, Hollandiában pedig vazallus királyságot hozott létre. 1797-ben az osztrákok is vereséget szenvedtek Itáliában, ezzel az első koalíció felbomlott. Franciaországra így sem köszöntöttek békés évek: 1795 után bal- és jobboldali államcsínyek sora fenyegette gyenge lábakon álló köztársaságot.
 |
Ez a történelmi tárgyú lap még csak csonk (azaz erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle! |
Based on work by