Szókratész

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Jacques-Louis David festménye Szókratész haláláról

Szókratész (kb. Kr.e. 470 - 399.) ókori görög filozófus.

Tartalomjegyzék

1 Élete
2 Filozófiája
3 Források

[szerkesztés] Élete

Ez a szakasz még csonk. Segíts te is a kibővítésében!

Athénban született Kr.e. 469-ben, egy kőfaragó és egy bábaasszony fiaként. Szülővárosát ritkán hagyta el. A peloponnészoszi háborúk idején az arisztokrata párt hangadói közt tartották számon, bár közvetlenül soha nem politizált. A háborúk végeztével, a harminc zsarnok uralmának megdöntése után - koholt vádak alapján - halálra ítélték Kr.e.399-ben. Elutasította a száműzetést és kiitta a méregpoharat. (Platón: Phaidón, Apológia)

Saját írásos műve nem maradt fenn, elsősorban tanítványa, Platón dialógusaiból, Xenophón kortársa műveiből, illetve Arisztophanész és Arisztotelész írásaiból ismerjük.

[szerkesztés] Filozófiája

[szerkesztés] Módszerei

Szókratész gyakran hangoztatta: „tudom, hogy semmit sem tudok”. Két legjellemzőbb módszere az elenkhosz (cáfolat ill. vizsgálat) és az irónia, ezekhez Platón a Theaitétoszban a bábáskodás művészetét csatolja. Az elenkhosz a dialektika (gör. dialogosz = beszélgetés) speciális formája. Szókratész nem előadásokat tartott, hanem párbeszédek keretében rendítette meg beszélgetőpartnerei magabiztosságát, és ezek során fejtette velük együtt ki azt, hogy valójában miről is vannak ők meggyőződve, még abban az esetben is, amikor első közelítésben ennek épp az ellenkezője mellett akartak érvelni. A szókratészi irónia azt az eljárást jelenti, amikor Szókratész úgy állítja be, hogy érdeklődik beszélgetőpartnereinél valami iránt, hiszen ő nem tud semmit, de persze a beszélgetés során hamar világossá válik, hogy sokkal alaposabban átlátja a beszélgetés tárgykörét, mint azok, akikkel szóba elegyedik. A Theaitétoszban említett bábáskodás művészete (gör. maieutiké tekhné) arra utal, hogy Szókratész kérdései segítségével képes a beszélgetőpartnerben rejtőző véleményt napvilágra hozni, majd az így napvilágra hozott álláspont életképességét is tüzetesen megvizsgálja beszélgetőpartnerével együtt.

Szókratész nagyon gyakran fordul beszélgetőpartnereihez azzal a kérdéssel, hogy egy bizonyos erény vagy etikailag releváns tulajdonság micsoda. Ezek a kérdések könnyen félreérthetők – és valóban, Szókratész beszélgetőpartnerei gyakran félre is értik Szókratész kérdését. Ha azt akarjuk például tudni, mi a méltánytalanság, nem elegendő példákat (rászedés, leigázás, sértés) fölsorolni, mert nem azt kérdeztük, hogy mi minden méltánytalanság, hanem azt kell szabatosan megfogalmaznunk, hogy mi az, ami mindezeket egyaránt méltánytalansággá teszi, miben is áll az, hogy ezek egyaránt méltánytalanságok.

Szókratész kérdésére tehát szabatosan definícióval válaszolhatnánk, ez a definíció lenne hivatott arra, hogy a különböző eseteken átvonuló közös formáról számot adjon. Platón korai, szókratikus dialógusai azonban nem jutnak el ilyen definíciókhoz, ehelyett rendre apóriával, a helyzet kiúttalanságának belátásával végződnek.

[szerkesztés] Lélek, etika

Az ember lélek és test egysége. A lélek egyszerű valóság és halhatatlan. Szókratész a halált gyógyulásnak tekintette: halála előtt arra kérte barátait, hogy halála után Aszklepiosznak (a gyógyítás istenének) mutassák be a kakas-áldozatot! Szókratész elutasítja a hédonista felfogást, amely azt hirdette, hogy az az erkölcsös cselekedet, amely gyönyört (gör. hédoné) eredményez. Hasonlóképpen elutasította az erkölcs normáját a hasznosságban megjelölő utilitarizmust (lat. utilitas: hasznosság) és a szofista relativizmust is. Az erkölcstant racionális alapokra akarta helyezni, s az erkölcsi normát a teljes emberi természetből akarta kihámozni. Szerinte az erény (gör. areté) az ember igazi java. Erényes a tett, ha a jót jól végezzük. Kérdés azonban, hogy mi a jó. Gyakorta eudaimonisztikus erkölcsöt hirdetett: az ember boldogságát (gör. eudaimonia) az adja, hogy a városállamon belül valamennyi képességét harmonikusan kibontakoztatja. Felmerült azonban nála az erkölcs transzcendens megalapozásának igénye is: kora ifjúságától figyelt a daimonion-ra, a lelkiismeret isteni eredetű szavára. Látta, hogy az erkölcsi érték nem rendelhető alá az evilági eudaimoniának (az igazság védelmében a halált is vállalta!). Etikájában gyakorta eltúlozta az ész szerepét, és elhanyagolta az akaratét. Etikai intellektualizmusa szerint „senki sem vét szándékosan”; a hibák oka a jó nemismerése.

[szerkesztés] Természetfilozófia

A világ kozmosz, azaz célirányosan működő és célszerű alkotás. A világ célirányos folyamatainak magyarázatára nem elegendő a fizikai magyarázat, azaz nem elegendő a hatóokok felsorolása. Annak oka például, hogy itt ülök, nem csupán az, hogy csontjaim megfelelően helyezkednek el vagy izmaim megfeszülnek, hanem az is, hogy így akarom (vö. Phaidón, 98-99). Ehhez hasonlóan a világ rendje értelmes rendezőre, racionális akaratra utal. Isten létéről egyrészt a lelkiismeret szava tanúskodik, másrészt a világ rendje. A rendező Istenre úgy következtetünk, mint ahogy rendezett cselekedeteinkből következtetünk az értelmes lélekre (Apomnémoneumata 1, 4). Isten láthatatlan, mindentudó, gondviselő rendező. Szókratész gyakorta istenekről beszél. Ennek magyarázata vagy az, hogy ilyenkor a mítosz nyelvét használja, vagy pedig az, hogy henoteista felfogást vallott, azaz elfogadta az egyetlen igaz istenségnek alárendelt istenek létét is.