Mezozoikum
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A mezozoikum vagy középidő a nagyobb phanerozoikum korszak három kora közül az egyik, amely a paleozoikumot követte és megelőzte a kainozoikumot. Köznapi megfogalmazásban a dinoszauruszok korának is nevezik. Mintegy 180 millió évig (mya) tartott, 251 millió évvel ezelőtt kezdődött és 65 millió évvel ezelőtt ért véget.
A mezozoikum három korra osztható: triász (251 mya–199,6 mya), jura (199,6 mya–145,5 mya) és kréta (145,5 mya–65,5 mya).
A ma is használt felosztás elődje Giovanni Arduino 18. századi tudóstól ered, aki eredetileg másodidőszaknak nevezte a mezozoikumot (a "modern" kor pedig nála a harmadidőszak volt). A mezozoikum név görög eredetű, a jelentése "középső állatok" (mezo=középső, zoion=állatok).
A mezozoikum jelentős tektonikus, éghajlati és evolúciós változások kora. Az őskontinens ekkor szakadt a ma is ismert kontinensekre. Az éghajlati kivételesen meleg volt ebben az időszakban, ami fontos tényezője volt az evolúciónak és az állatfajok szétválásainak. A korszak végére megszületett az életnek nagyjából az a formája, ahogy ma is látjuk.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Tektonika
A paleozoikumi földkéreg lemezek erőteljes hegységfelgyűrő mozgásaihoz képest a középidő alakító erői viszonylag mérsékeltek voltak. Ekkor történt azonban a Pangea őskontinens drámai darabokra szakadása. A Pangea először északi és déli kontinenesre szakadt, Laurázsiára és Gondwanára Ez teremtette az Atlanti-óceán partvonalaira jellemző passzív kontinensszegélyeket.
A mezozoikum végére a kontinensek csaknem mai formájukat vették fel. Laurázsiából lett Észak-Amerika és Eurázsia, a Gondwana pedig több darabra szakadt: Dél-Amerikára, Afrikára, Ausztráliára, az Antarktiszra és az Indiai szubkontinensre.
[szerkesztés] Éghajlata
A trász többnyire száraz éghajlatú korszak volt. Ez a késő karbon korban kezdődött és erősen függött az évszakok váltakozásától is, különösen a Pangea belső területein. A hőmérsékleti ingadozásokat a világtenger szintjénak alacsony volta is növelte. A víz hőmérsékletstabilzáló tényező - a nagy vizekhez közeli szárazföldeken, különösen az óceánok szomszédságában kisebb a hőmérsékletingadozás. A Pangea jó része azonban messze feküdt az óceánoktól, ezért itt nagyon változékony volt a hőmérséklet, az őskontinens belsejében így valószínűleg nagy kiterjedésű sivatagok voltak.
A jura korszakban emelkedett a tengerek szintje, valószínűleg a tengerágyak mozgása miatt. A felszín alatti új kéregképződés viezt szorított ki, ami elárasztotta a tengerpartokat, a Pangea szétszakadásával pedig jóval több szárazföld került az új Tethys-tenger szomszédságába. A hőmérsékelt tovább emelkedett, de kezdett stabilizálódni. A szárazföldek nedvességtartalma is emelkedett, így a sivatagok visszahúzódtak.
A kréta korszak valószínű éghajlat körül már sokkal több a bizonytalanság és a vita. A légkör szén-dioxid szintjének emelkedése miatt a hőmérséklet észak-déli fokozatossága szinte eltűnt és a hőmérséklet az egész bolygón szinte azonos lehetett. Átlagban magasabb lehetett a mainál, 10 C körül. A középső kréta idején az egyenlítőnél még a mély óceáni vizek is 20 C hőmérsékletűek lehettek, ami már túl meleg volt az élővilág számára, az egyenlítői szárazföldek pedig sivatagosak lehettek, annak ellenére is, hogy közel voltak a tengerekhez. Az óceáni mélyvizek oxigénkörforgása is megszakadhatott. Emiatt óriási mennyiségű szerves anyag halmozódott fel és rakódott le, ami oxigén hiányában nem tudott felbomlani - ebből lett a "fekete kőzet".
Ezt az elméletet azonban nem minden adat támasztja alá. Még a magas átlaghőmérséklet ellenére is létezhettek a sarki jégsapkák és gleccserek, de nincs erre bizonyíték. Modellek alapján pedig nem sikerült előállítani a hőmérsékleti fokozatosság kréta kori eltűnését.
[szerkesztés] Élet a mezozoikumban
Miután a perm korban csaknem minden állatfaj kihalt, tág tere nyílt új életformák létrejöttének. Különösen a nagy növényevő és ragadozó dinocephaliák kihalása hagyott maga után hatalmas üres életteret. Ennek egy részét cynodonok és dicynodonok töltötték be, de az utóbbiak később szintén kihaltak. A domináns állati élet a mezozoikumban az archoszaurusz hüllőké lett, amelyek a permi kihalást követő néhány millió évben jelentek meg: a dinoszauruszok, a pteroszauruszok és a vízi hüllők, mint az ichthyoszaurusz, a plesioszaurusz és a mosaszaurusz.
A késő jura és kréta éghajlati változásai további evolúciós variálódásra adtak alkalmat. Az archoszauruszok sokféleségének a jura volt a csúcspontja és ekkor jelentek meg az első madarak és emlősök (Placentalia) is. A virágos növények a kora kréta idején kezdték meg hódít útjukat, először a trópusokon, majd a hőmérsékleti kiegyenlítődés segítette továbbterjedésüket a sarkok felé. A kréta végére már sok területen dominánsak voltak, bár vannak adatok, amelyek arra utalnak, hogy a cikászok és páfrányok még sokáig uralták a biomasszát.
Vannak tudósok, akik szerint a rovarok elterjedése és faji variálódása anatómiájukból és különösen szájszerveikből következtethetően a virágos növények elterjedésével párhuzamos volt. Valójában azonban a rovarok szájszerveinek kialakulása megelőzte a virágos növényeket és a faji variálódásuk valójában le is lassult, mikor a virágos növények megjelentek, anatómiai sajátosságaik kialakulása ezért más okokkal magyarázandó.
A tengerekben, ahogy a hőmérséklet emelkedett, a korai mezozoikum óriás állatfajai kezdtek eltünedezni és kisebb fajok jelentek meg, köztük gyíkok, kígyók és emlősök.
[szerkesztés] Lásd még
[szerkesztés] Külső hivatkozások
Based on work by 