Metafizika

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Raffaello: Az athéni iskola (részlet)

A metafizika szó a görög meta ta phűszika -ból (görögül: μετά (meta) = "után", φύσις (phúsis) = "természet", azaz a természet dolgai után való) ered, amelyet eredetileg arra használtak a hellenisztikus és a későbbi kommentátorok, hogy Arisztotelész A természetről című műve utáni műveket megjelöljék, azonban a története során elvesztette eredeti jelentését. Manapság – Kant óta – a metafizika szó az a priori spekulációt jelenti olyan kérdésekről, amelyek tudományos vizsgálódások és kísérletek révén nem megválaszolhatók.

Közkeletűen a metafizika szó bárminemű elvont dolgot jelöl; ezenkívül spirituális, vallási, sőt tévesen okkult dolgokkal is társítják. A metafizika a létezőnek mint létezőnek az alapjait és eredetét kutatja. Témakörei: a lét maga (ontológia), az isteni lét (filozófiai teológia), a lélek (pszichológia) és a lét összefüggése az egészben (kozmológia).

A modern filozófiai szóhasználatban a metafizika a filozófiának arra a területére utal, amely a létező dolgok fajtáiról és létezési módjaikról szóló kérdésekkel foglalkozik. A 18. és 19. században a metafizika témakörébe sorolták a külvilág létezésével, más elmék létezésével, az a priori tudás lehetőségével, az érzékeléssel és emlékezéssel foglalkozó kérdéseket is. A jelenlegi szóhasználat szerint ezek a kérdések az ismeretelmélet (episztemológia) területére tartoznak.

A metafizika két alapvető kérdés kutatásában jelöli meg feladatát:

Mi az, ami létezik? Mi a létező?
Mi a dolgok valódi természete?

E két kérdés föltevését az a két, igen korán megfogalmazott filozófiai felismerés tette szükségessé, amely szerint:

Nem minden létezik (a szó valódi értelmében), ami az érzékszerveink számára megjelenik, illetve nem minden létező jelenik meg az érzékszerveink számára;
A dolgok valódi természete nem jelenik meg a „felszínükön”, a gondolkodásnak erőfeszítéseket kell tennie, hogy ezekhez eljusson (amennyiben ez egyáltalán lehetséges).

[szerkesztés] Története

Fő szócikk: A metafizika története

A metafizika történetének kezdete Ióniában, a milétoszi természetfilozófusoknál, Thalésznél, Anaximandrosznál és Anaximenésznél keresendő. Ők voltak az első olyan gondolkodók, akik a világ keletkezésével, működésével, szerkezetével, racionális módon foglalkoztak, félretéve a naiv mitológiai magyarázatokat.Az ókor metafizikáját a kozmológia és kozmogónia problémái jellemzik.

A középkor metafizikája, az univerzáliák vitája: két ellentétes táborra osztja a filozófusokat, azokra, akik elfogadják a partikulárék létezését és azokra akik nem. Főként vallásos írások a jellemzőek, a kor gondolkodói túlnyomórészt az egyház emberei, papok, szerzetesek.

A modern metafizika Descartes-el kezdődik, akinél az ember kerül a középpontba. A modern kor metafizikának középpontjában az emberi lét, gondolkodás, megismerés, a tudás lehetségességének a problémája áll.

[szerkesztés] A természeti törvények és az okság problémája

A természettel kapcsolatos metafizikai kérdés arra vonatkozik, hogy miképp értelmezhető, és honnan ered a természetben meglévő rend. A klasszikus metafizikai megközelítések szerint a természetben fellelhető rend a világban tapasztalható események célszerű elrendezésében mutatkozik meg, a világ teleologikus (célirányos) szerkezetében.A világban néha történnek olyan dolgok is, amelyek nem illeszthetők be a természet rendjébe (pl. kétfejű bárány születik). Ezért, hogy megértsük a dolgokat, meg kell állapítanunk milyen szerepet töltenek be az univerzum célszerű egészében. Eszerint a természeti jelenségek magyarázata rendet, a rend pedig célszerűséget feltételez.

A fenti magyarázatot kérdőjelezik meg a modern természettudományok, elsősorban a modern mechanika. A modern fizika fejlődésének köszönhetőem manapság már úgy is mondható: a világban tapasztalható rendet a célszerűség helyett a kauzális (oksági) kapcsolatok magyarázzák. Az okság problémája már Arisztotelésznél megjelent: az okok négy típusát különböztette meg: az anyagi, a formai, a ható és a célirányos okot.

Gottfried Wilhelm von Leibniz (1646-1716)

Leibniz fizikoteológiai érve szerint Istennek megvan a hatalma, hogy a fizika törvényei felől döntsön, választása azonban nem volt önkényes:

„Legmagasabb belsőségénél fogva Isten a mozgás legalkalmasabb törvényeit választotta, amelyek a legjobban illenek az elvont vagy metafizikai okokhoz... A célokhoz kell folyamodnunk, és ezek a törvények nem a szükségszerűségtől függenek, mint a logika, aritmetika és geometria igazságai, hanem az alkalmasság elvétől, vagyis a bölcsesség választásától.”

A természeti törvények realista megközelítése szerint a természeti törvények még akkor is léteznének, ha történetesen mi magunk nem léteznénk. A temészeti törvények függetlenek bármilyen anyag lététől.

A természeti törvények antirealista megközelítése, azt állítja, hogy a természeti törvények bizonyos mértékben nem függetlenek a megismerőtől: nem léteznének természeti törvények, ha a megfogalmazójuk nem létezne.

A természeti törvényekről alkotott verifikacionista elképzelés szerint a természeti törvények bizonyos mondatok. Azt pedig, hogy mely mondatok fejeznek ki természeti törvényeket, e mondatok logikai és episztemológiai jellegzetességei határozzák meg.

A metafizika vitáiba az okság elemzésének a problémája a 18. században szövődött be, David Hume-nak köszönhetően. Hume előtt az okság fogalmának az elemzése a különböző típusú okok megkülönböztetését jelentette. Inkább a tudományos nézetek alapjául, mintsem tárgyául szolgáltak.

Az okság fogalma apránként a magyarázó fogalom helyett a megmagyarázandó fogalom szerepébe került. Ez köszönhető a Galilei-féle matematikai természettudomány megjelenésének. A modern természettudomány a jelenségek okokkal és célokkal történő magyarázatának éles elkülönülésén nyugszik. Míg Arisztotelész a célokat az okok egy típusának tekintette, a modern metafizikai magyarázatok szerint a célok nem okok.

[szerkesztés] A hume-i okságfogalom

David Hume (1711-1776)

David Hume szerint az okság metafizikai fogalma megköveteli, hogy két jelenség között szükségszerű kapcsolatot feltételezzünk. Ez azt jelenti, hogy egy jelenséget nem vagyunk képesek elképzelni a másik nélkül. Azonban – mondta Hume – elképzelhető, hogy az ok ne vonja maga után az okozatot, hiszen nincs köztük szükségszerű kapcsolat. Ebből az következik, hogy nem a szükségszerűséggel kell magyarázni az okság fogalmát. Hume az okságot a világegyetem cementjének nevezte. Szerinte az, hogy minden ténynek vagy eseménynek van oka, nem bizonyítja a világban levő rendet. Az ok fogalma csak akkor szolgálhat a természetben megnyilvánuló rend metafizikai alapjául, ha azt a regularitás (szabályszerűség) valamilyen formájához kötjük.

Az ok-okozat közti viszony nem figyelhető meg, tehát nem is biztos, hogy létezik, lehet hogy csak a véletlen műve, hogy az egyik esemény bekövetkezte után a másik is bekövetkezik. Az okság viszonya nem a jelenségek közötti, hanem a jelenségek reprezentációjának egy sajátos módja. Azért feltételezünk oksági viszonyokat a dolgok között, mert az emberi elme kivetíti megszokáson alapuló hajlamait a természet jelenségeire: a megszokás arra ösztönzi az elmét, hogy az egyik jelenség láttán egy másik jelenség „képe” jelenjen meg benne.

[szerkesztés] Tér és idő

[szerkesztés] A tér

A tér fogalmának többféle jelentését különböztetjük meg, attól függően, hogy milyen vonatkoztatásban használjuk azt. Beszélhetünk: matematikai-, érzékelhető-, képzeleti-, szellemi-, fizikai térről.

Matematikai tér: nem más mint tiszta kiterjedés, ami magában és önnmagáért van, mint reális létező.
Érzékelhető tér: az a tér amelyet az érzékszerveink segítségével foghatunk fel. Mivel ezt a teret érzékszerveinkkel fogjuk fel, e tér milyensége függ az érzékszerveink müködésétől.
Képzeleti tér: e tér alapja a látható tér, különbség csupán a határoltságban van, miga látható tér korlátokkal bir, a képzeleti tér határtalan nagyságú is lehet.
Szellemi tér:az érzékszervek éltal felfogott de a képzelet folyamán elvonatkoztatott üress tér.
Fizikai tér: a testek mozgásával kapcsolatosan beszél a térről, ezért elválaszthatatlan az idő folyamatától.

[szerkesztés] Az idő

Arisztotelész és még sok más filozófus is úgy gondolta, hogy az idő a változás mértéke, változás nélkül értelmetlen lenne időről beszélni. Kant szerint az idő önmagában nem tapasztalható, hanem a külső és belső tapasztalat egyfajta feltétele. Az időtlen dolgokról (pl. számok) éppen ezért nem lehet tapasztalatunk.Érdemes itt megemlíteni Szent Ágoston elemzését az időről: az idő elkülönült időpontokra esik szét: a múlt már nincs, a jövő még nincs, a jelen pedig a múlt átfordulása a jövőbe. Azt, hogy mégis tudunk az idő létezéséről, azzal magyarázza, hogy az ember képes elméjében képek formájában raktározni azokat a futó benyomásokat, amelyekre szert tesz élete folyamán. A képek megjelenítése jellemzi a három dimenziót:

„jelen a múltról: emlékezés

jelen a jelenről: szemlélet

jelen a jövőről: várakozás”

Albert Einstein (1879-1955)

Ezek szerint sem jövő, sem múlt nincs, csupán csak a jelen, amit a lelkünkben mérünk. Ezt az álláspontot, miszerint csak jelen van, nevezzük prezentizmusnak.

[szerkesztés] Abszolut tér és abszolút idő

A Kopernikuszt követő időkben, a tudományos világszemlélet az abszolút, önnmagában is fennálló tér és időt feltételezte. E nézet követő szerint minden esemény ebben a térben és időben játszódik le, és e tér és idő független a világtól, akkor is megmaradna, ha a világ elpusztulna. Minden dolog létezése előtt létezett és létezni fog örökké. E időfelfogás első úttörői a preszókratikus filozófiában keresendők, pontosabban Parmenidész és a neki ellentmondó atomisták gondolkodásában, de Arisztotelész ^[1] és Aquinói Szent Tamás is foglalkozott a problémával. De e próbléma végül a kései skolasztikus gondolkodó Francisco Suarez munkáiba kerül részletes elemzésre. Azt állította, hogy a képzeleti dő nem létezik, azaz nem reális létező, mert ez önellentmondás lenne. A képzeleti tér, tiszta eszmei létező, aminek a megalapozása a valóságban keresendő. Az így értelmezett tér- és idő fogalom lehetővé teszi a testek abszolút helyét és idejét leírni. A tényleges tér független a testektől (az anyagi léttől), ezért Isten 'személyét' is itt kell keresni.

Az időről éles viták folytak Leibniz és Newton között az abszolút idő létezésével kapcsolatban. Leibniz szerint képtelenség abszolút időről beszélni, szerinte az idő két esemény közti távolság. Newton szerint létezik abszolút idő, ^[2] ami minden külső vonatkoztatás nélkül egyenletesen múlik, azonban csak a relatív idő érzékelhető. Szerinte a valóságos mozgást meg kell különböztetni a látszólagos mozgástól, ugyanis a valóságos mozgás abszolút, matematikailag leírható térben és időben játszódik le. A newtoni abszolút tér és idő nem azonos azzal a tér és idővel, amit az érzékszerveinkkel felfogunk (empirikus tér és idő).

Albert Einstein szerint a tér és idő nem függenek egymástól, hanem tér-idő kontinuumot képeznek (a három térdimenzióhoz egy idő dimenziót is hozzá kell rendelni). A múlthoz tartozik minden, amiről itt és most beszélünk, a „jövő” pedig minden olyan esemény, amire befolyással lehetünk.

[szerkesztés] Időtípusok

Akárcsak a tér fogalmának esetében, az időről is többféle vonatkoztatásban lehet beszélni: pszochikai-, fizikai-, képzeleti időt különböztethetünk meg.

A pszichikai idő: Az idő "nem egyformán telik" ha várakozunk valamire, vagy ha éppen valamivel elfoglaltak vagyun. Az előző esetben ugyanaz az öt perc hosszúnak, a második esetben pedig nagyon rövidnek tünhet. A tudat, a lelkiállapottól függően más és másként érzékeli az idő múlását, ez a pszichikai idő, amit a belső lényünkkel mérünk. A tudat az idő mullását múltre, jelenre és jövőre osztje. A tudati időészlelés a múlt, a jelen és a jövő egysége.
A fizikai idő:A tudat nemcsak a belső folyamatok egymásutániságát, hanme a külső világ mozgását, egymásutániságát is érzékeli. E maradandó és szukcesszív hatások az érzéki tudatban társulnak és így alakítják ki az objektív, fizikai idő múlásának a fogalmát. tehát amig a pszichikai időfogalom az "én"-re, a "jelenre" összpontosít, addig a fizikai idő esetében a hangsúly a maradandóságban és egymásutáníságban váltakozó érzéki hatásokon van és ezt a tudat fizikai idő gyanánt fogja fel. A fizikai idő a külső dolgok és a mozgások maradandó folytonossága, s ezért a világ megtapasztalásunk objektív alapfeltétele.

[szerkesztés] Test és lélek

A filozófiában soha nem volt egyetértés a filozófusok között a test és lélek problémáját illetően. Míg egyesek úgy vélték, hogy az anyagi világ illuzórikus (idealizmus), addig volt aki úgy gondolta, hogy a szellemi világ nem létezik (materializmus). Az utóbbiak között van, aki a lelket anyagi természetűnek tartja (pl. az atomisták és Leibniz), és vannak a fizikalisták, akik a lelki szubsztancia létezését tagadták. Végül voltak olyanok, akik szerint, az ember testből (anyagból) és lélekből (szellemből) épül fel, ezt nevezzük dualizmusnak (pl. Descartes).

[szerkesztés] Dualizmus

A dualizmus szerint míg a materiális (anyagi) dolgok jellemzője az, hogy térben és időben léteznek, addig a lelki szubsztanciáknak (létezőknek) nincs tér- és időbeli kiterjedésük. A lelki szubsztanciák továbbá nem magyarázhatóak a fizika törvényeinek a segítségével, és csak rájuk jellemző a gondolkodás képessége. A dualista álláspont fő képviselője, René Descartes szerint az ember egy gondolkodó részből (res cogitas) és egy kiterjedt részből (res extensa), testből áll. Tőle származik az ismert felfoghatósági érv:

Azután figyelmesen megvizsgáltam, mi vagyok én. Láttam, hogy el tudom képzelni: nincs testem, nincs világ és nincs tér, amelyben vagyok. De azért azt nem tudom elképzelni, hogy magam nem vagyok; ellenkezőleg, éppen abból, hogy azt gondolom, hogy más dolgok igazságában kételkedem, egészen világosan és bizonyosan az következik, hogy én vagyok. Ellenben mihelyt csak megszűntem volna gondolkodni, nem volna semmi alapom azt hinni, hogy vagyok, még ha igaz is volna minden egyéb, amit valaha képzeltem. Ebből felismertem, hogy olyan szubsztancia vagyok, amelynek egész lényege vagy természete a gondolkodás, amelynek, hogy létezzék, nincs szüksége semmiféle helyre, s amely nem függ semmiféle anyagi dologtól. Úgyhogy ez az én, azaz a lélek, amely által az vagyok, ami vagyok, teljességgel különbözik a testtől, sőt: könnyebben is lehet megismerni, mint a testet, s még akkor is egészen az volna, ami, ha test nem léteznék.

Descartes:Elmélkedések az első filozófiáról.

[szerkesztés] Szellem a gépben

A "szellem a gépben"^[3] elmélet megalkotójának Descartes tekinthető. Ő azt állította, hogy a lélek nem úgy lakozik az emberi testben, mint kormányos a hajójában, azaz nem mint egy szellem gépben, hanem szorosan összefügg, összeva van kapcsolva vele:

A természet persze az említett érzetek, a fájdalom, az éhség és a szomjúság által arra is tanít, hogy nempusztán olyként vagyok jelen a testemben, mint hajos a hajójában, hanem egésszes szorosan összekapcsolódtam, sőt már-már összekeveredtem vele, olyannyira, hogy már valamiféle egységet alkotunk.

Descartes: Elmélekedések az első filozófiáról (Hatodik elmélkedés)

A másik nagy képviselője "szellem a gépben" elméletnek Leibniz volt. Érve a következő:

Képzeljünk el egy gépet, amelynek szerkezete lehetővé teszi, hogy gondolkodjék, érezzen és percepciói legyenek, és képzeletben növeljük meg akkorára - arányait változatlanul hagyva - , hogy beléphessünk a gépbe, mint egy malomba. Ha mindezt feltesszük és belülről megtekintjük a gépet, csak egymást hajtó alkatrészeket fogunk látni, és semmi olyant nem látunk benne, amivel a percepciót megmagyarázhatjuk. Ezt az egyszrű szubsztanciában kell keresnünk, és nem az összetteben, a gépben.

Leibniz: Monadológia

Lebniz érve a következő: ha egy gondolkodó gépet részeire bontunk és alaposan megvizsgáljuk szerkezetileg, felépítésileg nem fogunk mást megtudni mint azt amit fizikai müködéséről megtudhatunk. De sohasem leszünk képesek a gondolkodás és érzékelés tényét fizikai vizsgálattal megismerni, magyarázni. A levonható következmény azt, hogy egy személy biofizikai állapotának az ismerete nem ad ismeretet annak tudatos állapotairól.

[szerkesztés] Materializmus

A materialisták véleménye az, hogy Leibniz rossz helyen kereste a lelket. Szerintük értelmetlen "belső alkotóelemeket" keresni, ahoz, hogy magyarázható legyen a gondolkodás, érzékelés, érzés. A lelki tulajdonságok biológiai organizmusok viselkedését meghatározó képességekre utalnak. Azaz úgy állapítjuk meg valakiről, hogy pl. fájdalmat érez, hogy megfigyeljük hogyan viselkedik amikor bizonyos behatások érik, például amikor leforráza magát. Valaki nyelvtudásáról pedi úgy szerzünk tudomást, hogy megkérdezünk tőle valamit az illető nyelven, amaz pedig releváns választ ad kérdésünkre a kiválasztott nyelven.

A materialisták szerint a lelki jelenségek, valójában nem mások mint olyan képességek összessége, amelyek meghatározzák, hogy bizonyos fizikai és társadalmi környezetben hogyan viselkedik valaki.

A materialita álláspont azonban nem ad választ a tudati diszpozicíok magyarázatára. Például nem figyelhetőek meg kivülről olyan lelki aktusok mint: "X eltitkolja, hogy azt gondolja, hogy Y tehetségtelen".

A materializmus ágazat képviselői a testlélek elméletet vallók is. Szerintük a lelki állapotok azonosak a fizikai állapotokkal. A legismertebb példájuk a fájdalom érzése: a fájdalmat, egy adott környezeti hatást, az idegrendszer követíti, majd feltételezzük, hogy egy C-típusú neuron valamilyen állapotba kerül. Az ingerület eljút az agyba, ahonnan az ingerületek eljútnak az izmokhoz, amelyek megmozdulása kiváltják a kivánt viselkedést.

A redukcionalizmus és tulajdonság-dualizmus szerint a materializmus csak úgy értelmezhető, ha a lelki tulajdonságokat, bizonyos fizikai tulajdonságokkal azonosítunk. Kell, hogy létezzen valamilyen különbség fizikai szinten ahhoz, hogy valamilyen különbség létezhessék a mentális szinten. Tehát elfogadják, hogy léteznek lelki tulajdonságok, de azok a fizikai tulajdonságokra épülnek.

[szerkesztés] A szabad akarat

A metafizika egyik alapvető kérdése, hogy honnan származik a természet eseményeiben megfigyelhető rend. A világ azonban nemcsak jelenségekből, hanem emberi cselekvésekből is áll. Nemcsak az fontos kérdés, hogy miért történt meg valami, hanem az is, hogy egy személy miért tette ezt, vagy azt, mi volt az indoka. A szabad akarat problémája megfogalmazható a szabad döntés, vagy szabad elhatározás problémájaként is.

A filozófiának azon ága, amely azzal foglalkozik, hogy miként magyarázható az események, a cselekedetek és az indokok viszonya, a cselekvéselmélet.

Hogy a szabad akarattal kapcsolatos metafizikai kérdés érthető legyen, két problémát kell tisztázni: mit is jelent „indok alapján cselekedni?” és a „hogyan magyarázzuk az indokok létjöttét?” Indok alapján cselekedni: egy cselekedet indok alapján történik, ha megfontolás és tudatos választás előzi meg. Akkor mondhatjuk egy döntésről, hogy tudatos volt, ha úgy érezzük, hogy képesek lettünk volna arra – azaz lehetőségünk volt rá – hogy másképp cselekedjünk. Azt a képességet, amely a döntéseket és a cselekedeteket jellemzi, hívjuk „akaratnak”. Az akarat az a képesség, amely a megfontolás és a cselekvések között közvetít. A szabad akarat metafizikai problémája abban áll, hogy miként egyezhető össze ez a képesség az események kauzális (oksági), vagyis természeti törvények által meghatározott rendjével.

Gilbert Ryle modern metafizikus szerint értelmetlen az akarat fogalmáról beszélni. Szerinte azért értelmetlen törekvés ez, mivel minden akaratnak megvan a maga oka, nevezetesen az, hogy akarjak akarni. Ez pedig egy további akarat, és így tovább a végtelenségig. Tehát végtelenül sok akaratra lenne szükség egy esemény végrehajtásához, és az akarat mint közvetítő az elhatározás és a cselekvés közt olyan elmeszülemény, amelyre semmi szükség.

A szabad akarat nem jelenti azt, hogy bármit megtehetünk, amihez kedvünk van: például senki sem dönthet úgy hogy felugrik a Holdra, majd vissza. Hanem azt jelenti, hogy egy személynek megvan rá a lehetősége; azaz egy adott helyzetben szabadon választhat két vagy több különböző alternatíva közül.

A cselekvés szabadsága nem azonos az akarat szabadságával. Képzeljünk el egy bankrablót, aki pisztolyt szegez a pénztáros fejéhez: a pénztáros választhat az élete vagy a pénz között. Ilyen esetben nem mondhatjuk, hogy a pénztáros szabad akaratából adta oda a pénzt (bár volt választási lehetősége).

[szerkesztés] Fatalizmus

A fatalizmus az a metafizikai elképzelés, amely szerint logikai képtelenség, hogy valaki döntése és cselekedete segítségével igazzá tehessen egy propozíciót. A fatalista érv a következő:

Egy adott tényre vonatkozó propozíció igaz vagy hamis.
Ha egy propozíció már igaz, akkor senki sem teheti hamissá.
Ha egy tényre vonatkozó propozíció igaz, akkor mindig igaz; ha hamis, akkor mindig hamis.

Konklúzió: Döntésével senki sem befolyásolhatja, hogy egy propozíció igaz vagy hamis lesz-e, vagy sem.

A fatalisták szerint a szabad akarat logikai képtelenség. Döntéseinktől függetlenül mindig bekövetkezik, aminek be kell következnie, így egy bűncselekmény sem kérhető számon annak elkövetőjétől.

[szerkesztés] Determinizmus

A determinizmus szerint minden tény és esemény kauzálisan szükségszerű abban az értelemben, hogy nem lehetséges olyan tény vagy esemény, amelyet bizonyos feltételek ne tennének szükségszerűvé.

A determinizmus szerint ha valakinek megadathatna, hogy ismerje a világ teljes állapotát egy adott pillanatban, akkor a természeti törvények segítségével képes lenne meghatározni a világ állapotát minden megelőző és későbbi időpontban is.

Döntés csak egyféleképp lehetséges: úgy, ahogyan a genetika törvényei és a környezeti hatások meghatározzák. A döntés folyamata nem, de az akarat szabadsága illúzió.

[szerkesztés] Az azonosság

Az azonosság problémája a filozófiában nem azonos a hétköznapi élet azonosság problémáival. A hétköznapi életben azonosságnak nevezik például azt, hogy fel tudunk ismerni tárgyakat, élőlényeket, vagyis azonosítani tudjuk őket. A filozófiában az azonosság problémája azt tárgyalja, hogy mitől az valami, ami.

[szerkesztés] Partikulárék és univerzálék

A filozófusokat megosztotta az a kérdés, hogy léteznek-e a tárgyak és élőlények között közös vonások (konkrét partikulárék), vagy sem, de az a probléma is felmerült, hogy egyáltalán léteznek-e tárgyak. A partikulárék az univerzálék részei, ezt úgy kell érteni, hogy pl. a kutya univerzáliájának a tacskó vagy az magyar agár egy partikuláréja. Azaz mindkét partikuláré (tacskó és az afgán agár), rendelkezik egy közös vonással, ami a kutya univerzáliáját adja.

A nominalista filozófia tagadja az univerzáliák létezését, csak az elme absztrakt elvonatkoztatásainak tartják, szerintük csak egyedi dolgok léteznek. A platonista filozófia a nominalista filozófia ellentéte: szerintük csak az univerzális dolgok (esetükben: az ideák) tekinthetők valódi létezőknek, a partikuláréknak vélt dolgok pedig csak azok árnyékképei.

[szerkesztés] Abszolút idealizmus

Az abszolút idealizmus képviselői azok a XIX. és a XX. századi britt filozófusok, akiket britt hegeliánusoknak, vagy idealistáknak neveztek. Álláspontjuk Spinoza nézeteihez állt közel. Fontosabb képviselők McTaggart és F. H. Bradley voltak. Feltevésük szerint csupán az abszolút szellem létezik, konkrét partikulárék létezése nem elfogadott.

[szerkesztés] Esszencializmus

Az eesszencializmus a latin essentia szóból ered, melynek jelentése: lényeg. Képviselői állítása szerint nem zárható ki, hogy egy dolog más tulajdonságokkal is rendelkezzen, mint amikkel valójában is rendelkezik. Azonban azt állítja, hogy egy tulajdonság megváltazásakor megváltozik az azonosság is.