Egzisztencializmus
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
 |
Ez a filozófiai tárgyú lap még csak csonk (azaz erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle! |
Az egzisztencializmus egy modern filozófiai irányzat, kezdetét Heidegger Lét és idő című művének megjelenésétől (1927) számítják. Az irányzat előzményének Kierkegaard bölcseletét, Rilke költészetét és Dosztojevszkij műveit tekintik, ill. a 19. sz.-i életfilozófiákat.
[szerkesztés] Az irányzat tagolása és képviselői
Az egzisztencializmust a következő kritériumok alapján tagolhatjuk: nemzeti hovatartozás szerint és aszerint, hogy ateista vagy vallásos (Sartre nyomán különböztetik meg). Ez az irányzat nem képezett egységes iskolát, az ide sorolt gondolkodók olykor maguk is tiltakoztak a besorolás ellen. A legelfogadottabbnak tekinthető felosztás szerint ide tartozik: Heidegger, Jaspers (német), Sartre, Marcel, Camus (francia), Ortega y Gasset, Unamuno (spanyol), Bergyajev, Sesztov (orosz). A vallásos irányzat reprezentánsai: Jaspers, Marcel, Bergyajev.
[szerkesztés] Az egzisztencia jelentése
Az egzisztencia szó jelentése az egyes filozófusoknál különbözőképpen árnyalódik, önálló jelentést is kap, ám a jelentés alaprétegét meghatározza az is, hogy korábban, a 13. sz.-ban Aquinói Szent Tamás milyen módon különítette el egymástól az essentia (lényeg) és az existentia (létezés) szót. Az ember egzisztenciájának jellemzője a nyitott lét: az ember létezése során állandóan úton van, folyamatosan formálja saját lényegét, ebben különbözik az állattól. Az egzisztenciálfilozófiák képviselőinek lényegi mondanivalói vannak a dehumanizációval, a szorongással, az idővel, a halállal, a tudomány, a technika szerepével, az ember léttől való elidegenedésével és a tömegkultúrával kapcsolatban.
Based on work by 