Gioacchino Rossini

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Portrait

Gioacchino Antonio Rossini (1792. február 29. – 1868. november 13.) olasz zeneszerző. Több mint 40 operát, egyházi és kamara műveket írt. Leghíresebb operái a Sevillai borbély és a Tell Vilmos.

Tartalomjegyzék

1 Élete
2 Személyisége
3 Művei
- 3.1 Operák
- 3.2 Egyéb művek
4 Hanganyag
5 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Élete

[szerkesztés] Gyermekkora

1792-ben született, Pesaroban, egy Adriai-tenger partján fekvő kisvárosban. Zenész szülők gyermeke. Apja vágóhidi felügyelő volt és kürtön játszott, anyja varrónő és énekes volt. Zenei oktatását korán kezdték, hat évesen triangulumon játszott apja zenekarában.

Rossini apja szimpatizált a franciákkal, üdvözölte Napóleon csapatait, amikor bevonultak Észak-Olaszországba. Emiatt azonnal kirúgták állásából és börtönbe zárták. Rossini anyjával Bolognába ment, ahol operaénekesnői állást kapott. Fellépései alatt az idős nagymama felügyelt Rossinire, aki nem volt túl jó gyerek, mindig valamilyen csínytevésen törte a fejét. A rosszalkodás mellett zenélni is tanult és a városi színházban is dolgozott, mint zenekísérő és énekes. 12 éves korára már hat vonószenekari szonátát írt, amik feledésbe merültek és csak 1951-ben jelentek meg nyomtatásban. 15 évesen a jó énekhangja mellett profin játszott zongorán, csembalón, brácsán, kürtön és csellón is.

1806-ban felvették a bolognai konzervatóriumba, ahol csellót és Mattei atyától zeneszerzést tanult. Mattei zeneszerzésről alkotott szigorú elképzelései csak még szabadabb kompozíciók alkotására ösztönözték tanítványát. Rajongott Haydn, de különösen Mozart zenéje iránt, ezért a konzervatóriumban az "il Tedeschino" ("a kis német") becenevet kapta.

[szerkesztés] A termékeny időszak

1809-ben elkészült első operája a Demetrio e Polibio, amit csak később, 1812-ben Rómában mutattak be. Első bemutatója 1810-ben, 18 éves korában volt, Velencében, A házassági szerződést tűzték színpadra. Első országos sikerét a milánói La Scala-ban a Selyemlétra vígoperával aratta, európai hírnevet pedig az 1813-as Tankréddal szerzett.

A következő néhány évben további operákat írt Velencében és Milánóban, de ezek sikere messze elmaradt a Tankrédéhez képest. 1815-ben visszatért Bolognába, majd Domenico Barbaja a nápolyi színház impresszáriójának felkérésére elfogadja a nápolyi Teatro San Carlo és a Teatro Del Fondo művészeti igazgatói állását. A szerződésben vállalta, hogy mindkét intézmény számára évente egy-egy operát ír. Fizetése havi 200 dukát volt és jövedelemrészesedét kapott Barbaja egyéb, főként szerencsejáték üzleteiből is, évi 1000 dukát értékben. Akkoriban ez kimagasló kereset volt egy zeneszerző számára.

Idősebb nápolyi zeneszerzők, mint Zingarelli vagy Paisiello zúgolódtak, a fiatal művész hirtelen feltörése miatt, de az Angliai Erzsébet zajos sikere elmosta ellenségeskedésüket. A bemutatón Isabella Colbran játszotta a főszerepet, aki később Rossini felesége lett. Ez volt Rossini első operája, amiben megszüntette a cadenza ősi nápolyi szokását. Korábban az énekes az ária meghatározott részein cadenzát énekelt, vagyis szabadon rögtönzött. Ilyenkor bemutathatta hangterjedelmét, éneklési képességeit. Rossini ezt megszüntette, megkövetelte énekeseitől, hogy az utolsó hangig azt énekeljék amit ő megkomponált.

1816-ban Rómában mutatták be a Sevillai borbélyt. Az első előadás nem volt sikeres, amihez tevékenyen hozzájárultak a Paisiello rajongók is. A librettója ugyanis megegyezett Giovanni Paisiello negyedszázaddal korábban írt "Borbélyával", ami Európában nagy népszerűségnek örvendett és ezért Paisiello rajongói felháborodtak amikor tudomást szereztek az operáról. A második előadás azonban meghozta az elismerést, olyan sikeres lett, hogy Paisiello eredeti művének hírét is elhalványította. Ma már a Sevillai borbély cím elidegeníthetetlenül Rossini operájához kapcsolódik.

1815 és 1823 között húsz operát írt. Az Otellóban csúcsosodtak ki az opera megreformálására irányuló törekvései, amik különböznek Verdi hozzáállásától. Rossini idejében a tragikus finálét annyira nem szerette a közönség, hogy vidám befejezést kellett írni az Otellónak is.

Első felesége, Isabella Colbran

1822-ban feleségül vette Isabella Colbran énekesnőt. Még ugyabban az évben Bécsbe ment, hogy megrendezze a Hamupipőkét. Hatalmas rajongásal vették körül és állítólag Beethovennel is találkozott. Ezután visszatért Bolognába, majd Metternich herceg felkérésére egy rövid időre Veronába utazott. 1823-ban Semiramide komponálása után Londonba utazott. Angliában is szívélyesen fogadták: bemutatták IV. György királynak és az öt hónapos londoni tartózkodásásáért 7000 fontot adtak. 1824-ben a párizsi Théatre Italien (Olasz színház) zenei igazgatója lett évi 800 fontos fizetésért, szerződésének lejártakor pedig kinevezték királyi vezető zeneszerzőnek és a francia ének felügyelőjének.

32 éves korára Rossini anyagilag megengedhette, hogy bizonyos mértékig visszavonuljon. Munkatempója alaposan visszaesett, de régebbi műveinek párizsi bemutatóival továbbra is közönségkedvenc maradt. Több operáját jelentősen átdolgozta és ezekkel hozzájárult a francia nagyopera kifejlődéséhez. Az 1829-es Tell Vilmos utolsó operája volt. A librettót Etienne de Jouy és Hippolyte Bis írta, majd Armand Marrast is átdolgozta. Mind témájában, mind zenéjében sokkal komolyabb alkotás ez, mint a korábbi vígoperái. A felszabadulást fejezi ki, egy hős nép békés és harcos életét érzékelteti. Ma általában egy rövidített változatát játsszák, az eredeti több mint négy órás.

Még ugyanebben az évben visszatért Bolognába. Anyja 1827-ben meghalt és szeretett volna az apjával lenni. Eredeti terve, hogy új szerződéssel visszatér Párizsba, X. Károly lemondása és az 1830-as júliusi forradalom miatt felborult, de novemberben ennek ellenére visszaköltözött a francia fővárosba.

[szerkesztés] A visszavonulás

További operatervei voltak, többek közt Faustról is írni akart. A tervek nem váltak valóra, de 1832-ben hat tételt megírt a Stabat Mater-ből, amit aztán csak 1839-ben, apja halálának évében fejezett be. Ez is legalább annyira sikeres lett, mint operái.

1832-től mintha egy másik ember életrajzát olvasnánk. A korábban elképesztő sebességgel komponáló, nagyvilági életet élő zeneszerzőből visszavonult, depressziós ember lett. Ebben valószínűleg betegségei, többek közt a fiatal korában elkapott gonorrhoea (tripper) is közrejátszhatott. 1836-ban visszaköltözött Bolognába, ahol elvállalta a zeneiskola irányítását. Felesége 1845-ben meghalt. 1847-ben elvette Olympe Pelissier-t és még ugyanabban az éveben a politikai zavargások miatt Firenzébe költöztek. 1855-ben visszatért Párizsba, háza a művészek kedvelt találkozóhelye lett. Utolsó művét, a Petite Messe Solennelle-t (Kis ünnepi mise) 1864-ben komponálta.

1868-ban egészségi állapota tovább romlott, november 13-án meghalt. A párizsi Père Lachaise temetőben temették el, de hamvait 1887 májusában áthelyezték a firenzei Santa Croce templomba, ahol többek közt Michelangelo és Galileo is nyugszik.

Nem sokkal halála után Verdi javasolta, hogy olasz zenészek közösen írjanak egy Requiemet a mester halálára. Hozzá is kezdett és megírta a Libera me részt. Egy évvel később a Requiem elkészült, de csak egy évszázad múlva, 1988-ban, Stuttgartban mutatták be a Messa per Rossinit vagyis a Rossini misét.

[szerkesztés] Személyisége

„Várj a bemutató előtti estéig. Semmi sem annyira inspiráló, mint amikor siettetnek, legyen az egy rád váró kottamásoló vagy egy haját tépő impresszárió. Az én időmben 30 éves korára minden olasz impersszárió kopasz volt.”

„A tolvaj szarka nyitányát a bemutató napján, a Scala egy padlásszobájában írtam, ahova az igazgató börtönzött be. Négy színházi munkás őrzött azzal a feladattal, hogy laponként dobálják le az ablakból az elkészült kéziratot a másolóknak. Utasításuk volt továbbá arra, hogy ha egy lap elmaradna, helyette engem dobjanak ki az ablakon.”

„A "Borbélynál" ügyesebben csináltam. Nem írtam nyitányt, csak fogtam és betettem az Anglia Erzsébetét. A közönség nagyon elégedett volt.”

Rossini legendásan lusta volt, de bámulatos sebességgel tudott komponálni. Több operáját (például a Sevillai borbélyt is) kevesebb mint egy hónap alatt írta, mert csak akkor fogott munkához, amikor már nagyon közeledett a határidő. Az anekdota szerint egyszer az ágyában fekve komponált és leejtett egy kottalapot. Ahelyett, hogy lehajolt volna érte, inkább újra leírta a hangjegyeket, mert mint mondta ez kényelmesebb volt neki, mint lehajolni. Erre büszke volt, szívesen mesélt lustaságáról és gyorsaságáról szóló történeteket.

Rossini gyakran átvett részleteket saját korábbi műveiből, de néha más zeneszerzőktől is. Legtöbbször a szorító határidő miatt, bár Rossini sosem csinált problémát a plagizálásból. Ezt akkoriban más zeneszerzők is megtették, pl. Bellini vagy Verdi is, de kétségtelenül Rossininél volt a legjellemzőbb. A Sevillai borbély híres nyitánya eredetileg az Aureliano Palmirában című operához készült, innen kis módosítással átkerült az Angliai Erzsébetbe és végül a Sevillai borbélyban is megtalálhatjuk. Az Ivanhoe nagyrészt korábbi műveiből (Hamupipőke, Bianca és Faliero, Armida, Aureliano Palmirában, Torvaldo és Dorliska, Tankréd, Semiramis) lett összeollózva, a jeleneteket más környezetbe helyezve és áthangszerelve. Volt egy süteményes üvege amiben a zenei ötleteket gyűjtötte. Ha éppen nem volt munkája vagy bármikor ha volt egy kis szabadideje írt egy nyitányt, amit később felhasznált az operáiban. Ezért van, hogy nyitányai zeneileg nem kapcsolódnak szorosan a darabhoz, olyan motívumokat is használt, ami a darabban később egyátalán nem jelenik meg.

Rossini élettől kapott legnagyobb ajándéka zenei tehetségén túl a személyisége volt. Őszintén szerette az embereket, ha kicsit szarkasztikusan is, de ellenfeleire is szeretettel gondolt. Szerette az életet szépségeit, különösen ha ezt finom ételek és borok valamint gyönyörű nők formájában élvezhette. Feltételezik, hogy boldogan halt meg 76 évesen, ami akkoriban magas életkornak számított.

[szerkesztés] Művei

A könnyedség jellemzi operáinak hangvételét, az utókor vérbeli vígopera szerzőként tartja számon. Számára a zene inkább a siker, mint a metafizikai tartalom miatt volt fontos, de ez nem azt jelenti, hogy ne írt volna remekműveket. Humora, elapadhatatlan dallaminvenciója és biztos formaérzéke soha nem hagyta el Rossinit. Operanyitányai önálló darabokként is megállják a helyüket, többnyire nem is kapcsolódnak szorosan a műhöz, inkább a közönség és a zenészek bemelegítésére szolgálnak és ebben a funkciójukban felülmúlhatatlanok.