Poroszok

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A poroszok (régiesen burkusok) egy mára már kihalt balti népcsoport tagjai voltak, ami a Visztula torkolatának vidékén, a Nemunas folyó mentén és Kur-öböl vidékén élt a középkorban. Ez a régió, mint a történeti Poroszország, teljes egészében Lengyelországhoz tartozik, annak a legészakibb régiója.

[szerkesztés] A név eredete

Saját magukat „prusi” névvel illették. Az elnevezés eredetére többféle magyarázat született: összefüggésbe hozták több óindoeurópai eredetű szóval, mint a purusas (ember), vagy a litván prausti, prusti (mosni, illetőleg burjánozni), valamint a szláv porussi (oroszok mellett - po russi, azaz oroszok mellett élő nép) szavakkal.

[szerkesztés] Társadalom, gazdaság

A poroszok társadalma két nagy csoportra tagolódott: a vezetőréteg és a közemberek, akiknek férfiai mind egytől-egyig katonai szolgálattal tartoztak. Kivételt képezett a papság, amely külön réteget alkotott.

A poroszok hagyományosan marhatenyésztéssel, lógazdálkodással és szórványosan földműveléssel is foglalkoztak, sőt kereskedtek a lengyelekkel, a pomeránokkal és a litvánokkal.

Porosz törzsek elhelyezkedése

Szent Adalbertet megölik a poroszok (Gnieznoi kapu)

[szerkesztés] A poroszok története

A 9. és a 12. század között erős törzsszövetségük volt, hogy megvédjék magukat a külső támadásuktól. Ez a szövetség a 13. századra lazult.

A porosz törzsek egymás területét nagy tiszteletben tartották, ritkák voltak köztük a belső villongások. Porosz törzsi területek:

Pomezánia
Sasna (Schalauia)
Warmia (Ermland)
Notanga (Natangia)
Pogezánia
Barta (Barten)
Galindia (Galiden)
Suduva (Sudauia)
Nadruvia (Nadrauia)
Sambia (Samland)

Térítésüket már a 10. században megkezdte a Magyarországon is tevékenykedő prágai érsek, Szent Adalbert, a szász bencés Querfurti Brunó és 18 társa, valamint Gottfried luknai apát és társa, Fülöp. Ám a poroszok részben agresszív papjaik sugalmazására, részben azért, mert miután az egyes pogánykodó népeket megtérítették (különösen a szlávoknál) a szomszédos országok feudális szolgáltatásokat követletek tőlük, ezért halálra üldözték a misszionáriusokat.

A térítésért folytatott küzdelem a 12. század végén vette kezdetét újra, többségében skandináv és német hittérítőkkel, akiket királyaik neveztek ki, mely mögött keleti irányú expanzió előkészítésének szándéka bújt meg. Ezt részben alátámasztja II. Valdemár dán király 1210. évi poroszországi keresztes hadjárata.

A poroszok sok térítőt meggyilkoltak, s állandó rablóháborúkat vezettek Lengyelország, sőt Litvánia felé is, valamint betörtek a pomerelleni (kelet-pomerániai) hercegség és a Kijevi Rusz területére is. Fehér Leszek krakkói, Hosszúlábú Ulászló nagy-lengyelországi és Szakállas Henrik sziléziai hercegek a betörések megállítására kötött szövetsége (1217) 1225-ben felbomlott.

1215-ben III. Ince pápa Kulmban (Chełmno) püspökséget alapít, amelynek élére a Valdemár által küldött Keresztély ciszter barátot nevezi ki, aki a kolbatzi kolostorból érkezett (ennek a rendháznak a jütlandi ciszterci Esrom volt az anyakolostora). Az új püspökséghez hozzácsatolták az újonnan megtért Sarvabuno porosz nemzetségfő földjét.

Mazóviai Konrád herceg 1226-ban behívta az Erdélyből elkergetett német lovagrendet, hogy térítse meg a poroszokat, s nem utolsó sorban hódítsa meg számára a területeiket. Ehhez részükre bocsátotta Kulm vidékét a püspökséggel együtt - pápai jóváhagyás nélkül! A rend nagymestere, Salzai Hermann ügyes diplomáciával elrendezte, hogy a pápa és a német-római császár jogilag biztosítsa a lovagok hatalmát a porosz földek felett, ahol megkezdhetik saját államuk felépítését, mely Dél-Erdélyben nem sikerült.

1233-ban indult meg a poroszok leigázása és erőszakos megtérítése, amikor Hermann von Balk sereggel tért vissza Németország központi részéről. Bár ez a poroszok harcias magatartása miatt elhúzódott, a lovagrendet segítette Lengyelország és a Német-római Birodalom. Ekkor épült meg Neustadt-Elbing és Thorn városa, ami a német kolonizáció nyitányát jelentette.

Mikor a rend hatalma már Livóniára is kiterjedt, megpróbálkozott Északnyugat-Oroszország meghódításával, de vereséget szenvedett (Csúd-tavi csata). Ekkor tört ki az első porosz felkelés (1242-1253) amit csak a lengyelek segítségével tudtak leverni a lovagok. A durbeni csatavesztés után a poroszok másodjára lázadtak fel (második porosz felkelés 1260-1274), de a folyamatosan érkező német és cseh keresztes hadak ellen a poroszok nem tudták felvenni a harcot, és elbuktak.

1283-ban, Suduva leigázása után befejeződött Poroszország alávetése. Óvatos becslések szerint az őslakosság 40-50% elpusztult vagy Litvániába menekült. A rend német parasztokat telepített Poroszországba, és fokozatosan elnémetesítette a poroszságot. Másik oldalról lengyel telepesek is érkeztek délről. Az etnikum beolvadását nagyban elősegítették az 1233-1283 közt dúló harcok, amik gyakran az élelmiszer rekvirálásával és a termés felgyújtásával jártak, és a lakosságot éhínségre kárhozatatták. Emiatt gyakran ütötte fel a fejét ragály, ami ugyancsak sok áldozatot követelt.

A poroszok és a németek összeolvadását nagyban segítette, hogy a porosz származású nemesek egyrangúak voltak a németekkel és a lengyelek. Nemsokára már a betelepült németeket is porosznak nevezték, Poroszország pedig az 1309-ben meghódított Pomerániát is értették. A betelepült lakosság ugyanis magát ,,porosz"nak kezdte érezni, de ez nem etnikailag értendő, hanem területileg, vagyis poroszországi lakos, de német nemzetiségű. A 19.-20. században a régi Kelet-Pomerániát Nyugat-Poroszországnak nevezték, míg azt az országrészt, amelyen a balti poroszok éltek, Kelet-Poroszországnak hívták. Mindez nagyon jól példázza az összeolvadást.

A poroszok a 17. századig jelentős számú kisebbséget képeztek Poroszországban, s a lengyel népességgel együtt az ország többségét tették ki a németekkel szemben. Az 1655-1660-as svéd-lengyel háború alatti poroszországi tatárjárás (1656-1657), majd a pestisjárványok és a hétéves háború dúlásai elpusztították az őslakosság többségét, a 18. századra teljesen eltűntek.