Mao Ce-tung

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Mao Ce-tung

Mao Ce-tung (Mao Zedong, kiejtése^✩) (Saosan, Kína, 1893. december 26. – Peking, 1976. szeptember 9.) tanító, költő, forradalmár, politikus, a „nagy kormányos”.

Mao jelképes, már-már legendás alak, személye összeforrott a Kínai Népköztársaság első negyed évszázadával. Noha a kommunista vezetők szinte forgatókönyvi sorsa, hogy személyüket minél nagyobb kultusz övezi életükben, annál nagyobb a bukásuk haláluk után, Mao emléke – legalábbis Kínában – mindmáig nem jutott erre a sorsra: noha tévedhetetlensége ma már nem tartozik a gyakran emlegetett tulajdonságai közé, születésének 100., majd 110. évfordulója még a közelmúltban is nagy esemény volt az országban. Vezetői tevékenysége ugyanakkor éppoly ellentmondásos, mint számos baloldali diktátoré. Nevéhez fűződik Kína modernizálása és az ország múltbéli örökségének szisztematikus elpusztítása egyaránt.

[szerkesztés] Élete, politikai pályája

[szerkesztés] Fiatalon

Az ifjú Mao

Mao jómódú parasztcsaládba született a Hunan tartománybeli Saosan faluban. 18 évesen katona lett, s részt vett az 1911-es kínai polgári forradalomban, majd tanítói képesítést szerzett. A tanítóképző elvégzése után a pekingi egyetem segédkönyvtárosa lett. A kommunista mozgalommal 1920-ban ismerkedett meg az oroszországi forradalom idején. Másodmagával képviselte a hunani csoportot a Kínai Kommunista Párt megalakulásánál (1921. július 1.), a párt összesen 12 alapítójának egyike – a nagy kormányos nevet is azért kapta, mert már a kezdet kezdete óta rajta tartja a kezét a kormányrúdon. A kínai kommunisták tömegbázisa eleinte nem a munkásság, hanem a kispolgári értelmiség volt. Mao volt az, aki felismerte, hogy a munkásságot is be kell vonni a forradalmi eszmerendszer gyakorlatba való átültetéséhez. Két évvel a párt megalakulását követően már a központi bizottság és a politikai bizottság tagja, 1924-től pedig a központi bizottság szervezési osztályának vezetője lett. Ettől kezdve rendszeresen dolgozott a Nemzeti Pártnak is (Kuomintang): akkoriban a szovjet támogatás még nem a kínai kommunistákat, hanem a köztársaságpárti nemzeti erőket segítette. 1927-ben, mikor a Kuomintang kettészakadt, s Mao szembekerült Csang Kaj-sekkel, politikai tevékenységében is fordulat állt be. Ettől kezdve a kommunista rendszer bármi áron való megteremtése lett a célja. Mao ebben az időben került szembe a Szovjetunióval is, mivel a kínai polgárháborús idők meglehetősen zavaros időszakában Sztálin nem a Mao által elvárt mértékben támogatta a helyi kommunistákat. Ez nyilvánvalóan szerepet játszott abban, hogy később a kommunista Kína a maga útját járta, s nem szovjet bábállamként működött.

[szerkesztés] Harc a túlélésért

Az 1930-as évek elején már nyoma sem volt a korábbi kuomintangos barátságnak. Csang Kaj-sek igyekezett szisztematikusan kiirtani a kommunista ellenzéket, mellyel csak azt érte el, hogy az ország számos pontján működő baloldali fegyveres sejtek egy helyre, a Csinkangsan-hegység környékére, majd később Csianghszi tartomány területén csoportosultak, s az ellenőrzésük alá vont területen kialakították a maguk államát az államban. 1930–31-ben igen súlyos támadásokat éltek át: Mao otthon maradt feleségét, Jang Kaj-hujt elfogták, felnégyelték, s maradványait kitűzték a város kapujára, s húgát is kivégezték a kuomintangosok. 1934-ben már nem volt tartható a helyzet, a kommunista Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg kitört a Kuomintang gyűrűjéből, s megindult Jünan felé. Ezt az egy év alatt megtett 9600 (a hivatalos kínai propaganda szerint 13 000) kilométeres utat, melynek 90 000 vöröskatona vágott neki, s csak 15 000 érkezett meg, Hosszú Menetelésnek hívják. Mao párton belüli hatalma is ekkor erősödött meg: egyrészt egész egyszerűen azért, mert számos társa életét vesztette a Hosszú Menetelés ideje alatt, másrészt mert a rendkívül nagy emberveszteség miatti felelősséget másokra tudta hárítani.

[szerkesztés] Egységfrontban

Mao beszédet tart (1939)

1931-ben Japán megtámadta Kínát, s 1932. február 18-án Északkelet-Kína, azaz Mandzsúria japán „védnökség” alá került. A terület felszabadításáért folyó küzdelem egységfrontba kényszerítette Csang Kaj-seket és Maót. Ez a „kényszerházasság” egészen 1945-ig fennmaradt; a II. világháború vége, Japán bukása és Mandzsúria felszabadulása azonban azonnal egymás ellen fordította a korábbi szövetségeseket, és tovább folyt az öldöklő polgárháború. 1949-ben győzött az akkora már a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg nevet felvett Vörös Hadsereg, és október 1-jén kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. Csang Kaj-sek maradék katonáival és híveivel Tajvan szigetére menekült, ahol a másiktól független Kínai Köztársaságot alapította meg.

[szerkesztés] Hatalmon

[szerkesztés] A szovjet viszony

1954-ig Mao a központi népi kormány vezetője, majd 1954-ben, az új alkotmány elfogadásakor államfő lett. Bevezette a kollektív gazdálkodást, felgyorsította az iparosítást. Mao együttműködése a Szovjetunióval jellemzően a taktikai kérdések megbeszélésére szorítkozott. Több olyan kérdés is volt, melyben eltérő álláspontra helyezkedett Mao és Sztálin, ám utóbb Maónak lett igaza, s ezt Sztálin is elismerte. A kínai kommunizmus sajátossága volt, hogy nem csak elítélte a sztálini tisztogatást, de több fórumon is tárgyalták, hogy miként lehet elkerülni a hasonló torzulásokat. A Szovjetunióval fenntartott viszony fokozatosan megromlott, olyannyira, hogy a két, egyébként egyező társadalmi berendezkedésű ország között 1969. március 15-én nyílt fegyveres konfliktus alakult ki egy sziget miatt. A határincidensnek ugyan szovjet oldalról mindössze 17 halálos áldozata volt, ám az összecsapás politikai hullámai olyan magasra csaptak, hogy a Szovjetunió komolyan foglalkozott egy megelőző atomcsapás tervével.

[szerkesztés] Kulturális forradalom

Mao a felvonuló vörösgárdistákat köszönti (1966)

A nagy proletár kulturális forradalom – nevével ellentétben – voltaképpen Mao hatalmának megerősítését, a lehetséges riválisok elszigetelését, a revizionista gondolatok megelőzését szolgáló program volt, mely 1964–66-ban vette kezdetét, és egészen 1976-ig – Mao haláláig – tartott. A program egyik tragikus döntésének bizonyult a múlt örökségeinek elpusztítása. Mao megvetette az ősi kínai múltat, s a kulturális forradalom égisze alatt számos értékes műemléket leromboltak, könyveket égettek, s általában igyekeztek radikális módszerekkel megszabadulni az évezredes kínai történelem kulturális örökségétől. Másik vadhajtása a vörösgárdisták légiójának létrehozása volt, akik a legdurvább módszerekkel számoltak le a nép ellenségeinek kikiáltott – nemritkán szintén baloldali, de Mao útjában álló vagy hatalmára veszélyes – emberekkel. 1969-ben, mikor már nem volt szükség rájuk, Mao utasítást adott a hadseregnek, hogy számolja fel a vörösgárdisták csapatait (ezzel lényegében megismétlődött, ami a Szovjetunióban történt: a kommunisták közül azok, akik hatalomra jutottak, leszámoltak a külső és belső ellenzékkel, majd azokkal, akik az ellenzékkel leszámoltak...).

A nagy proletár kulturális forradalom vége Kína gazdasági–társadalmi válságba zuhanása volt, melyet később Mao utódai kíséreltek meg rendezni.

[szerkesztés] Az enyhülés útján

Nem Mao kezdeményezte, mégis az ő nevéhez fűződik, hogy 1972-ben, a hidegháború közepén fogadta Pekingben Richard Nixon amerikai elnököt. Míg akkoriban az Egyesült Államok egyedül Tajvant ismerte el a hivatalos Kínának, s Nixon mint republikánus elnök korántsem volt híve a közeledésnek, mégis ez a látogatás volt az, ami megindította nemcsak a kínai–amerikai, de a szovjet–amerikai viszony enyhülését is (úgy látszik, ennek az enyhülésnek Tibet megszállva tartása, vagy az olyan események, mint az 1989. június 4-i vérengzés sem tudták komolyan útját állni).

[szerkesztés] Az út vége

Mikor diagnosztizálták Mao gyógyíthatatlan betegségét, azonnal kiszemelte utódjául Hua Kuo-fenget. A nagy kormányos 1976. szeptember 9-én halt meg; bebalzsamozott teste – akárcsak Moszkvában Leniné – a mai napig megtekinthető.