Kommunizmus

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A kommunizmus olyan társadalmi forma, amelyben minden tulajdont a közösség vagy az állam birtokol és valamennyi polgár egyenlően részesül a javakból többé kevésbé igényeik szerint.

A "kommunizmus" kifejezést a történelem során több, eltérő értelemben használták és használják:

Karl Marx és Friedrich Engels 1848-as Kommunista kiáltványa óta a kommunizmus kifejezés elsősorban az általuk leírt osztálynélküli társadalmat illetve az ennek megvalósítására létrejött politikai ideológiát (marxizmus) és mozgalmat jelenti.

Számos magát kommunistának valló, ám egymástól ideológiájában eltérő mozgalom terjedt el, mint pl. maoizmus, trockizmus, tanácskommunizmus, luxemburgizmus, keresztény kommunizmus. Azonban a Szovjetunióból kiindult marxista-leninista, sztálinista, később maoista, illetve az ezekből kinőtt további irányzatok voltak azok, amelyek a 20. század világpolitikájára a legnagyobb befolyást gyakorolták.

1918-ban az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt bolsevik szárnya felvette az Orosz Kommunista Párt nevet , amit más országok velük szövetségben álló pártjai szintén követtek. Ezt követően a Szovjetunió, illetve más szovjet-mintájú párt által irányított országokat "kommunistának", hivatalos doktrínájukat "kommunizmus"-nak kezdték el nevezni, bár ezen országok egyikében sem valósult meg teljes egészében kommunista társadalom.

A kommunista kiáltvány

[szerkesztés] A kommunista ideológia

A kommunista ideológia kulcsszavai ugyanúgy a szabadság, egyenlőség, testvériség, mint a liberalizmusnak, de szabadságeszménye nem individualista. Az elnyomástól, a nélkülözéstől, a kizsákmányolástól mentesítő, de az értelmes munkát lehetővé tevő szabadságot mindenki számára biztosítani kell. Az ehhez vezető út a fennálló burzsoá struktúrák, intézmények megszüntetése, lerombolása, melyek gátolják sokak szabadságát és védelmezik kevesek kiváltságait. A kommunizmusban az egyén szabadsága nem kerülhet szembe a közösség szabadságával, egyik sem előbbre való a másiknál, mert egybeesik mindkettő érdeke. A szabadság egyaránt a közösség és az egyes ember jellemzője. Ahogy Bakunyin fogalmazott: „az én szabadságomhoz nélkülözhetetlen mindenki szabadsága”.

A termelési eszközök, tehát az emberiség létfeltételeinek köztulajdonba vételével a kommunizmusban megszűnik a tőkének a munka feletti uralma, a kapitalista munkamegosztás, eltűnik a bérmunka, vagyis az emberi alkotó tevékenységre külső kényszerként ható minden tényező. A munka felszabadításával a kommunizmus hívei szerint nem csökken, sőt, minőségben és mennyiségben is olyan mértékben növekszik a társadalom gazdasági produktivitása, hogy lehetővé válik a szükségletek teljes kielégítése.

A kommunizmus célja világrendszer kialakítása, elméleti nézeteiben univerzális és internacionalista-kozmopolita (ugyanakkor a kelet-európai kommunista blokk egyes államai politikájában a nacionalizmus szélsőséges formáin alapuló intézkedések is megjelentek).

[szerkesztés] A kommunista ideológia eszmetörténete

[szerkesztés] A kezdetek

Platón Az állam című művében kerül elő először az az elképzelés, hogy létezhet ideálisan elrendezett társadalom, az együttélés viszonyai nem örök adottságok. Az ideális városállamban szigorú munkamegosztás van, amely három társadalmi rétegre (filozófus, fegyveres, dolgozó) épül. A munkamegosztás képességek (pontosabban: fő erények), de nem születés szerint történik. Platón államában a bölcsesség erényét gyakorló filozófusok uralkodnak az őrök, valamint a pásztorok és kézművesek fölött. Platón a nőket egyenrangúnak tartja a férfiakkal, a rabszolgákat a szabadnak születettekkel.

A kommunisztikus-szocialisztikus elképzelésekkel már a középkor története során találkozhatunk. Parasztvezérek, próféták és eretnek látnokok hirdették Isten országának eljövetelét, a világvége közeli bekövetkeztét. A Bibliában szereplő paradicsomi állapotok evilági megvalósítása helyett csupán a földi bűnök azonnali megszüntetésétés akarták elérni. A különféle messianisztikus mozgalmak ennek fényében kívánták az egyenlőtlenség, a gazdagság és a feudális viszonyok eltörlését (pl. táborita mozgalom).

A kommunista ideológia jobban átgondolt változatát találjuk Thomas More (magyarosan Morus Szent Tamás ^[1]) angol gondolkodó 1513-as Utópia című könyvében. More eredeti, a keresztény vallás alapjain álló elképzelése szerint – a kezdődő angol kapitalizmus kritikájaként – az ember az ősközösségekben volt a legboldogabb, így az őskommunákhoz kell visszatérni a földi boldogság eléréséhez. Ehhez le kell mondani a magántulajdonról, minden eszköz a köz tulajdonába kerül. Mindenki a közösségnek él és dolgozik, amely így teljesen önellátó, ezáltal a pénz is fölöslegessé válik, hiszen a megvalósult utópiában már nem lesz rá szükség.

A kommunizmus eszméje a korai elképzelések után a kapitalizmus nyugat-európai elterjedése révén kezdett nagyobb tömegbázisra lelni. A felvilágosodás felvetette az ideális társadalom megvalósíthatóságának a kérdését. Rousseau műve, a Társadalmi szerődés szerint az egyéni érdekek összeegyeztethetők a közösség érdekével, ha mindenki minden jogáról lemond a politikai közösség javára. A politikai közösség érdeke így tagjainak segítése és megvédelmezése lesz. A Nagy Francia Forradalomban tovább éltek a racionális társadalomátalakítás felvilágosult eszméi. A jakobinus diktatúra egyfajta szélsőséges egyenlőséget próbált megvalósítani. Később, Napóleon uralkodása alatt és a Bourbon restauráció idején különféle titkos összeesküvések születtek egy egyenlőbb társadalom létrehozására. (Lásd: Philippe Buonarroti.) Ezeknek a titkos társaságok és a különféle munkásszövetségek képezték a kommunista mozgalom alapját. A baloldali értelmiség Saint-Simon herceg utópista szocializmusában kereste a társadalmi haladás lehetőségét.

1848-ban Karl Marx és Friedrich Engels politikai programot írt a kommunista mozgalomnak. A Kommunista kiáltvány forradalmi brossúra volt, de már ebben is megpróbálták – bár csak népszerű szinten – tudományos alapokra helyezni azt, amit addig egyszerű ábrándozásnak lehetett minősíteni. (Lásd még: Marx kapitalizmus-elmélete) Marx 1848 után a gazdaságtudomány felé fordult, és írni kezdte A tőkét.

1864-ben létrejött az első nemzetközi munkásszervezet, a munkáspártok I. Internacionáléja, ami a kommunisták és az anarchisták politikai vitája miatt felbomlott. Marx halála után Engels szervezte tovább a nemzetközi mozgalmat.

A Marx és Engels utáni teoretikusok (Eduard Bernstein, Karl Kautsky, Rosa Luxemburg, Vlagyimir Iljics Lenin) már a fejlett, nemzetközileg integrálódó kapitalizmus keretei között keresték kommunista mozgalom lehetőségeit és a követendő stratégiát. A forradalmi és a parlamenti-reformista elképzelések ebben az időben kristályosodtak ki, ám sokszor egy párton belül. A kommunisták a tőkés rendszer minden gazdasági válságában igazolódni látták elméletüket. A Párizsi Kommün bukása után igazán az I. Világháború kirobbanása vetette vissza a mozgalmat, hiszen a nemzetközi munkásösszefogás nem tudta megakadályozni a nacionalista háborút. Ám a háború végére annyira kiéleződtek a társadalmi feszültségek, hogy 1917–1919-ben forradalmi hullám söpört végig Európán. A forradalmak bukása, illetve az 1917-es orosz forradalom tanulságainak feldolgozása tovább szabdalta a nyugati mozgalmakat. Új irányzatok önállósodtak (tanácskommunizmus, trockizmus). Mindeközben a szovjet rendszer megerősödése a lenini utat látszott igazolni.

[szerkesztés] „A szovjet kísérlet” tanulságai

Fő szócikk: A Szovjetunió története

Jean-Paul Sartre később így írt a munkásság csapdahelyzetéről:

„...a Szovjetunióban nem annyira a proletariátusnak van diktatúrája, mint inkább a proletariátusértáll fenn a diktatúra, olyan értelemben, hogy a párt magára vállalta a burzsoázia megsemmisítésének feladatát a proletariátus javára. Egyébként elkerülhetetlen volt a Szovjetunió fennmaradása érdekében az, hogy a proletariátus – csakúgy, mint bárhol, ahol forradalom zajlott le – ráébredjen: azt kívánják tőle, hogy mondjon le mindarról, ami a forradalom előtt harcának legsajátosabb célja volt, nevezetesen a munkabér emeléséről és a munkaidő csökkentéséről. Nem lehetett másként cselekedni, mert saját jószántukból a dolgozók akkor is nehezen adták volna fel e célokat, ha a munkahelyükön már belekóstoltak volna az önkormányzatba.”

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után először nyílott lehetőség arra, hogy a kommunizmus eszméjét megvalósítsák. Az októberi forradalom előtt illetve után kialakult munkás- és katonatanácsokon alapuló szovjetrendszer igen közel állt a tanácskommunizmushoz. (A szovjet szó oroszul tanácsot jelent.) A decentralizált struktúra képtelen volt a külső (katonai intervenció) és belső (bolsevik kormány) erőknek ellenállni a háborús krízis után. Gyakorlatilag nem tudták az ipari termelést újraindítani ebben a formában. A hadikommunizmus csak a meglévő készletek elosztására korlátozódott.

A bolsevikok az általuk létrehozott Cseka (a KGB elődje) segítségével fokozatosan leverték az autonóm kezdeményezéseket. (Meg kell említeni az ukrajnai anarchista mozgalmat, a Mahnovscsinát, amelyet szintén felszámoltak a bolsevikok, miután a fehérek elleni harcban még együtt küzdöttek.) Az életszínvonal drámai esése és a forradalom intézményeinek megszüntetése vezetett a bolsevik hatalommal szembeni első baloldali felkeléshez, a Kronstadti matrózlázadáshoz. Ez bebizonyította, hogy a bolsevik párt a munkások ellen is kész fellépni hatalma védelmében.

A párt tehát megakadályozta a forradalom radikalizálódását (emlékeztethette őket a Nagy Francia Forradalom története is), rögzítette saját hatalmát, leszámolt mind a bal, mind a jobboldali ellenzékével. A központosított diktatúra neve azonban ugyanúgy proletárdiktatúra maradt 1922-ben is, mint ahogy 1917-ben volt, noha a szó tartalma már addigra megváltozott. A szovjetek sem lehettek többé önállóak: a pártállam bürokratikus végrehajtószerve lett belőlük. A központosított politikai hatalom újjászervezte a termelést, elindította a NEP-et.

Külföldön sok értelmiségi üdvözölte a szovjet eseményeket, a kulturális forradalmat, az új művészeteknek nyújott állami támogatást, a népoktatás bevezetését, a női egyenjogúság biztosítását (ami például a női munkavállalásban nyilvánult meg) és az abortusz engedélyezését, a jövedelmeket egyenlősítő politikai lépéseket, a „liberális” szovjet nemzetiségi politikát vagy a tervgazdaságra való áttérést.

A húszas évek közepétől kezdve azonban egyre inkább nyomasztóvá vált a párt diktatúrája, amit még mindig a dolgozókra hivatkozva gyakoroltak. A Szovjetunió határai bezárultak, a félelem fokozódott a mindennapokban, a gyárakban emelték a normát, a nyilvánosságot korlátozták. Kifelé azonban még mindig a korábbi derűs arcát próbálta mutatni a rendszer. A külföldi látogatóknak dísz-városokat, „Patyomkin-falvakat” mutattak, ahol az emberek jól élnek. Persze szabadon már nem lehetett velük beszélgetni, vagy a kijelölt útvonalról letérve az orosz valóságot megismerni. Néhány tudósítás azonban átjutott a szigorú ellenőrzésen, és a 30-as évek elején, a sztálini nagy perek és a spanyol polgárháború előtt nyugaton már nagyjából lehetett tudni arról, hogy valami félrecsúszott a munkásállamban. Ezt a szocialista mozgalomban csalódással, a szocialistaellenes érdekcsoportokban pedig nem titkolt kárörömmel fogadták – főleg Franciaországban és Németországban, ahol a jelentős baloldali pártok voltak.

A fő kérdés továbbra is az, hogy hogyan tekintjük az eszme és a megvalósulás kapcsolatát. Ha szoros kapcsolatot tételezünk fel, akkor a szovjet hibák miatt el kell vetnünk az eszmét is, ha pedig lazát, akkor az ideológia ugyan megőrzi „tisztaságát”, de nem fogadhatja el a „létező szocializmus” támogatását épp úgy, mint a kapitalizmusét.

A kommunizmus nevében elkövetett bűnökről készült dokumentum A kommunizmus fekete könyve. Több adata erősen vitatott (különösen a halálos áldozatokról szólók).

[szerkesztés] Kommunizmus Nyugat-Európában 1919 után

A Szovjetunió fentebb tárgyalt problémái, a lenini bolsevizmus elutasítása a nyugati kommunistákat további elméleti útkeresésre ösztönözte. Az egységes kommunista mozgalom szétszakadt. Politikailag a szociáldemokrácia maradt a legerősebb, a többiek kis párttá váltak. A szociáldemokráciának a nagy gazdasági válság után, a II. Világháború és az keynesi gazdaságpolitika állami beavatkozása keltette fellendülés révén parlamentáris úton sikerült újabb munkásjóléti vívmányokat elérni. A jóléti államot azonban a nyugati marxizmus továbbra is kritikusan szemlélte. Az 1968-as diákmozgalmak azután bebizonyították, hogy a tőkés állammal szembeni tiltakozás nem képes kitörni a kulturális szférából. A tiltakozás is elüzletiesedik, beépül a rendszer struktúrái közé.

Jelenleg a szociáldemokrata befolyás alatt levő nemzetállam egyre inkább teret veszít a globális tőke ellenében.

[szerkesztés] A kommunista pártok és mozgalmak története

Az európai kommunista és munkásmozgalmak törtenete különböző az egyes európai országokban. Az eltérő társadalmi háttér, az újonnan megjelenő kapitalizmus jellemzői, a feudális és abszolutista állam jellemzői erősen befolyásolták, hogy melyik országban mikor és milyen típusú munkásmozgalom alakult ki, s az hogyan szerveződött politikai párttá, majd az egyes pártok hogyan bomlottak irányzatokra. Angliában például erős szakszervezeti bázis jött létre, amely viszonylag későn kapcsolódott politikai párthoz. Németországban a pártforma volt az elsődleges, hiszen később jött létre a kapitalizmus, erős állami közreműködéssel, és gyengébbek voltak a munkásszervezetek. Franciaországban köztes volt a helyzet.

A különféle baloldali pártok és szervezetek gyakran követtek eltérő stratégiákat a kommunizmus megvalósítására tett lépéseik során. Ez megfigyelhető a nemzetközi szervezetek történetén épp úgy, mint az egyes országok párttörténetén. (Lásd még Viták a baloldalon.)

[szerkesztés] Kommunisztikus ideológiák

A baloldali ideológiák családfája

Utópia (Thomas More, 1513)
anarchizmus
tanácskommunizmus
marxizmus-leninizmus
trockizmus
maoizmus
humanista marxizmus
luxemburgizmus
keresztény kommunizmus

[szerkesztés] Szimbólumok

Vörös zászló
Szabályos ötágú vörös csillag (Magyarországon tiltott önkényuralmi jelképnek minősül.)
Egymást keresztező sarló és kalapács, amely a munkásság és a parasztság összefogását jelképezi (A Szovjetunió egyik szimbóluma volt; Magyarországon tiltott önkényuralmi jelképnek minősül.)
Rózsa (szocialista, szociáldemokrata szimbólum)
Felemelt ököl
Az Internacionálé dal

[szerkesztés] Társadalomtörténet

Alexander Gerschenkron gazdaságtörténész szerint míg Angliában a liberalizmus, a laissez-faire, Franciaországban és Németországban a Saint-Simon-i és Friedrich List nevéhez köthető utópikus szocialista ideológia volt az iparosítás legfőbb szellemi motorja, addig Oroszországban és Kelet-Európában a kommunizmus játszotta el ugyanezt a szerepet. Ahogy haladunk Európában keletre, úgy volt szükség egyre erősebb állami beavatkozásra az egyre inkább megkéső modernizációhoz. A kommunizmus az elmaradott országok gyors modernizációját lehetővé tevő ideológiának bizonyult.

Az állam berendezkedésének tekintetében mindez általában a monarchikus berendezkedés végleges felszámolását jelentette. Szinte minden olyan országban, ahol volt kommunista uralom, ott az a monarchikus államforma végleges végét jelentette, és vice versa: általában ahol megszűnt valamilyen monarchikus államforma, ott az a kommunizmushoz köthető. (A legfontosabb kivétel Franciaország.) A jelenség magyarázata az lehet, hogy a későn kapitalizálódó országokban a diszfunkcionálissá váló monarchiával a tőke ugyan együtt tudott működni, ám annak megszűnte után már nem állt érdekében formálisan sem helyreállítani az általában a földbirtokosokra támaszkodó régi uralkodói hatalmat.

Például Magyarországon a Habsburg-ház végleges trónfosztása kapcsolódik a Tanácsköztársasághoz, Németországban a császárság megszűnése a Bajor Tanácsköztársasághoz, Ausztriában a császárság megszűnése a Vörös Bécs korszakhoz, a többi KGST-országban sehol sincs királyság, Kínában a császárság megszűntével kommunista rendszer alakult ki.

Ezzel ellentétben, ahol nem volt kommunista uralom, és voltak monarchiák, ott ma is alkotmányos monarchiák vannak: Nagy-Britannia, Hollandia, Belgium, Dánia, Svédország, Norvégia, Japán, stb. (Spanyolországban az alkotmányos monarchia bevezetése a Franco-uralom után összekapcsolódott azzal az igénnyel, hogy erősödjön a nemzetiségileg tagolt ország demokratikus egysége.)

[szerkesztés] Politikai aktivitás napjainkban

Az ideológia internacionalista jellegéből fakadóan ma már a világ szinte összes országában találhatunk magát kommunistának tartó pártot illetve kommunista csoportosulásokat.

[szerkesztés] Magyarországon

Magyarországi vonatkozásában lásd itt.

[szerkesztés] Európában

Európában az alábbi kapitalista országokban (polgári demokráciákban) számottevő, (a bevezetőben említettek szerint) magukat kommunistának nevező pártok találhatók általában parlamenti ellenzéki pozícióban: