Led Zeppelin

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Led Zeppelin
Ország:	Egyesült Királyság
Aktív évek:	1968-1980 (újraalakulások: 1985, 1988, 1995)
Műfaj(ok):	Blues-rock Hard rock Heavy metal Folk-rock
Kiadó(k):	Atlantic Records Swan Song Records
Tagok:	Jimmy Page Robert Plant John Paul Jones John Bonham
Honlap:	Hivatalos honlap

A brit Led Zeppelin minden idők egyik legnagyobb hatású és legsikeresebb rockzenekara. Tagjai a következők voltak: Jimmy Page (gitár, mandolin, theremin, pedálos steel gitár), Robert Plant (ének, szájharmonika), John Paul Jones (basszusgitár, billentyűs hangszerek, furulya, mandolin) és John Bonham (dob, ütőhangszerek).

A zenekar 1968-ban alakult, de sohasem vesztette el a rajongók támogatását, népszerű maradt egészen az utolsó, 1979-es albumig. Bár arról a legismertebbek, hogy az elsők között játszottak hard rockot és heavy metalt, zenéjük rengeteg más stílust ötvözött: bluest, rockabillyt, reggaet, soult, funkot, dzsesszt, klasszikus, kelta, indiai, arab, latin zenét, folkot és countryt.

Több mint 25 évvel azután, hogy John Bonham 1980-ban bekövetkezett halála miatt abbahagyták a közös zenélést, még mindig sok rajongójuk van, elsősorban művészi teljesítményük, anyagi sikerük és a későbbi előadókra gyakorolt hatásuk miatt. Napjainkig több mint 300 millió albumot adtak el világszerte, ebből 109 és fél milliót az Egyesült Államokban. A VH1 zenecsatorna 100 Greatest Artists of Hard Rock listáján a Led Zeppelint sorolta az első helyre.

[szerkesztés] Története

[szerkesztés] A korai évek (1968-1970)

[szerkesztés] The New Yardbirds

A Led Zeppelin története a The Yardbirdsszel kezdődött. Jimmy Page 1966-ban basszusgitárosként csatlakozott a zenekarhoz arra az időre, míg Chris Dreja ritmusgitáros megtanulta használni a hangszert (az előző basszusgitáros, Paul Samwell-Smith nem sokkal korábban vált ki); Page ezután Jeff Beck mellett a zenekar második szólógitárosa lett. Beck 1966 októberében kivált a zenekarból; a Yardbirds belefáradt a folyamatos turnézásba és lemezfelvételekbe, egyre közelebb kerültek a feloszláshoz. Page egy supergroup alakítását tervezte Beckkel, a dobos Keith Moon, a basszusgitáros John Entwistle lett volna (mindketten a The Who tagjai). Énekesnek Donovant, Steve Winwoodot vagy Steve Marriottot akarták szerződtetni. A zenekar sohasem alakult meg, de 1966-ban Page, Beck és Moon felvette a "Beck's Bolero" című dalt, ami Beck 1968-as Truth című albumán jelent meg. A felvételen részt vett John Paul Jones basszusgitáros is, aki felajánlotta, hogy a jövőben szívesen dolgozna Pagedzsel.

A Yardbirds 1968 júliusában adta utolsó koncertjét, ezután Keith Relf és Jim McCarty kivált és megalapította a Renaissance nevű zenekart, mely a klasszikus zene, a rock és a folk elemeit ötvözte. Ennek ellenére még volt néhány előre lekötött fellépésük Skandináviában, ezért McCarty és Relf engedélyezte Pagenek és Drejának, hogy Yardbirds néven teljesítsék kötelezettségeiket. Page és Dreja ezután új tagokat keresett. Az énekesi posztra Page először Terry Reidet hívta meg, aki elutasította a felkérést, és maga helyett egy Robert Plant nevű birminghami énekest ajánlott. Plant végül elfogadta Page ajánlatát, dobosnak pedig John Bonhamet ajánlotta, akivel a Band of Joy nevű zenekarban játszott együtt. Amikor Dreja kiszállt, hogy fényképész legyen (ő készítette azt a képet, ami a Led Zeppelin debütáló albumának hátoldalán szerepelt), Jones jelentkezett Pagenél. Pagenek jó emlékei voltak a Jonesszal közös munkáról, így azonnal bevette a zenekarba. Az első dal, amit együtt játszottak, a "Train Kept a Rollin'" volt.

A zenekar The New Yardbirds néven teljesítette a skandináv turnét, majd új nevet keresett. A Lead Zeppelin nevet Keith Moon javasolta, amikor Page vele akart új zenekar alakítani. A kifejezés John Entwistletől ered, aki a rossz koncertek után azt mondta: „olyan lassan ment, mint egy ólom (lead) zeppelin”. A zenekar felvette a nevet, de Peter Grant menedzser javaslatára az a-t kihagyták belőle, hogy „az ostoba amerikaiak” ne keverjék össze a 'vezető' jelentésű lead szóval.

[szerkesztés] Led Zeppelin: az első album

Led Zeppelin (1969)

1969. január 12-én, nem sokkal az első turné után megjelent a zenekar nevét viselő debütáló album. A blues, a folk és a keleti zene hatásai a gitárhang torzításával együtt a heavy metal egyik alapművévé tették.

Bár a Led Zeppelin korai dalai ismert bluesokon alapultak, több daluknak – például a "Good Times Bad Times"-nak vagy a "Communication Breakdown"-nak – jellegzetes, kemény hangzása volt. A "Black Mountain Side" középpontjában az akusztikus gitár áll, a "Babe I'm Gonna Leave You"-ban pedig az akusztikus és elektromos hangszerek egyformán fontos szerepet kapnak. Az album központi darabja, a "Dazed and Confused" legismertebb részei a dal elején hallható, basszusgitáron játszott dallam, valamint Page virtuóz gitárszólója. Ez és a "How Many More Times" azért is különleges, mert ezekben Page hegedűvonóval játszott a gitáron. Page később gyakran játszott így mind stúdióban, mind koncerteken. A legtöbb dalban Plant és Page „felelget” egymásnak: ha Page játszik egy dallamot, azt Plant énekelve megismétli, vagy fordítva. Ezt a technikát koncerteken és későbbi albumaikon is előszeretettel alkalmazták.

Az "I Can't Quit You Baby"-t Willie Dixon, a "You Shook Me"-t pedig Dixon és J. B. Lenoir írta. Jeff Beck Truth című albumára szintén felvette a "You Shook Me"-t. A Led Zeppelin változata hat hónappal Beck albuma után jelent meg, így Beck plagizálással vádolta a zenekart. Stephen Davis Hammer of the Gods című könyve szerint ez vezetett Page és Beck kapcsolatának megromlásához.

Az albumot általában kedvező kritika fogadta, viszont néhányan rossznak tartották. Utóbbiak közül John Mendelsohn Rolling Stone magazinban megjelent kritikája a legismertebb, melyben a feketék zenéjének ellopásával, fekete zenészek utánzásával és túlzott hivalkodással vádolta a zenekart. Ennek nyomán a zenekar és a lap kapcsolata hosszú ideig meglehetősen rossz volt. A Led Zeppelin sosem adott interjút a magazinnak, és a vezércikkben sem szerepelt.

A következő évben az album borítója különös fogadtatásra lelt: az 1970. február 28-i koppenhágai koncerten a zenekarnak The Nobs néven kellett fellépnie, ugyanis Eva von Zeppelin (a feltaláló rokona) a borító láttán azzal fenyegetett, hogy megakadályozza az előadás megrendezését.

[szerkesztés] Led Zeppelin II

Led Zeppelin II (1969)

A Led Zeppelin II-n szintén hallhatóak olyan dalok, melyek feltűnően hasonlítanak Willie Dixon munkáira, bár Dixon szerzőségét nem jelölték. A "Bring It on Home" nagyon hasonló Dixon "Bring It on Back" című dalához, a "Whole Lotta Love" szövege pedig Dixon "You Need Love" című dalára hasonlít. Az 1970-es években az Arc Music, a Chess Records egyik kiadója a "Bring It on Home" kapcsán szerzői jog megsértése miatt beperelte a Led Zeppelint, de peren kívül megegyeztek. Dixon csak akkor nyert a dolgon, amikor beperelte az Arc Musicot és visszakövetelte szerzői jogait és tiszteletdíjait. Évekkel később a "Whole Lotta Love" miatt a Led Zeppelint is beperelte, melynek eredménye szintén peren kívüli megegyezés lett. A Led Zeppelin II új kiadásain már Dixon nevét is feltüntetik a szerzők között.

Page egy interjúban ezt mondta: „Gyakran gondolkodtam úgy, mint a Stones. Ők Chuck Berry fiai akartak lenni, mi pedig Howlin' Wolf fiai.” A Led Zeppelin korai koncertjeinek állandó darabja volt Howlin' Wolf "Killing Floor" című dala. Egyébként ez ihlette a "The Lemon Song" című dalt a Led Zeppelin II-n.

A Led Zeppelin tagjai szerették az amerikai rock and rollt is: Fats Domino és Little Richard túláradó stílusát; gyakran játszottak olyan rockabilly dalokat, melyeket Elvis Presley vagy Eddie Cochran tett híressé. Koncertjeik gyakran több, mint három óra hosszúságúra nyúltak: hosszú improvizációik keveredtek a soul (elsősorban James Brown) és a funk (Jones és Bonham kedvence) hatásaival.

[szerkesztés] Led Zeppelin III

Led Zeppelin III (1970)

Harmadik albumuk, a Led Zeppelin III dalainak írásához egy civilizációtól elzárt walesi házba, Bron-Yr-Aurba vonultak el. Az eredmény egy sokkal akusztikusabb hangzás (és a "Bron-Yr-Aur Stomp" című dal, melyet a borítón tévesen "Bron-Y-Aur Stomp"-ként jegyeztek), melyre erős hatást gyakorolt a folk és a kelta zene; ez a fajta hangzás újra bizonyította Page tehetségét. A Led Zeppelin III szintén újat hozott az albumborítók világában: egy kereket tartalmazott, melyet ha elforgattak, a kivágásokon keresztül mindig más kép látszott; ez volt a bevezetője a művészi kidolgozású albumborítóknak.

1970 novemberében kiadójuk, az Atlantic Records a zenekar kérését figyelmen kívül hagyva megjelentette az "Immigrant Song" kislemezt. (Korábban az Atlantic Records a "Whole Lotta Love"-ot is kiadta kislemezen, az eredeti 5:34 helyett 3:10-es hosszal.) Ezen hallható egyetlen B-oldali daluk, a "Hey Hey What Can I Do". További kilenc kislemezük is a beleegyezésük nélkül jelent meg, ők ugyanis nem akarták megbontani albumaik egységét, valamint rádióban játszható hosszra lerövidíteni dalaikat - ebben menedzserük, Peter Grant is támogatta őket. (Érdekes módon egyik legismertebb és rádiókban legtöbbet játszott daluk, a "Stairway to Heaven" nem jelent meg kislemezen.) Televíziós fellépéseket sem vállaltak, mivel ezeknél sem megjelenésüket, sem a hangminőséget nem tudták a nekik tetsző módon alakítani; a rajongók így leginkább „személyesen” találkozhattak velük.

[szerkesztés] „A világ legjobb zenekara” (1971-1975)

[szerkesztés] A negyedik album

1971. november 8-án megjelent negyedik albumuk. Az eredeti csomagoláson nem jelölték a zenekar nevét, a cím pedig csak négy szimbólum volt - . Elterjedtebb elnevezései: The Unnamed Album, Untitled, Led Zeppelin IV, Zoso, Runes, Sticks vagy Four Symbols. A Rolling Stone 2005-ös interjújában Plant elmondta, hogy az album címe csupán a negyedik album.

Az albumon hallható hard rock, mint a "Black Dog" (a címet egyesek szerint a stúdió körül lófráló kóbor kutya ihlette) és lágyabb, akusztikus folkdalok, mint a "Going to California" (tisztelgés Joni Mitchell előtt). A "Stairway to Heaven" a két stílust egyesíti. Ma már ez az egyik legnépszerűbb rockdal, 8 perces hossza ellenére rendszeresen szerepel a rádiók műsorában. Sohasem jelent meg kislemezen, de rengeteg feldolgozása készült.

A "The Battle of Evermore" általános vélekedés szerint J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura című regényén alapul. Ez az egyetlen Led Zeppelin-dal, melyen egy vendégénekes szerepel: Sandy Denny, a Fairport Convention énekesnője.

A utolsó dala egy Memphis Minnie/Kansas Joe McCoy blues, a "When the Levee Breaks" teljesen átértelmezett feldolgozása. A Led Zeppelin verziója egy sajátos dobszólammal indul, melyet azóta többen felhasználtak.

A az USA-ban 2004-ig 22 millió példányban kelt el, így ott ez lett minden idők harmadik legtöbbször eladott albuma. [1]

[szerkesztés] Houses of the Holy

Következő albumuk, az 1973-as Houses of the Holy méginkább kísérletező: erőteljes dallamok, hosszabb dalok, a szintetizátor és a Mellotron gyakoribb használata jellemzi. Az olyan dalokkal, mint a "The Song Remains the Same", a "No Quarter" vagy a "D'yer Mak'er", saját határaikat is túllépték. 1973-as amerikai turnéjukon rekordot döntöttek: a floridai Tampa Stadiumban a Beatles 1965-ös Shea Stadium-beli nézőszám-rekordját (55 600 néző) megdöntve 56 800 ember előtt játszottak. A new york-i Madison Square Gardenben adott három teltházas koncertjüket fimre is vették, de csak néhány év múlva adták ki.

1974-ben megalapították saját lemezkiadójukat, a Swan Song Recordsot, melyet egyik ki nem adott dalukról neveztek el (az öt közül). (A dal később Page és zenekara, a The Firm első albumán jelent meg "Midnight Moonlight" címmel.) A kiadó logóján - William Rimmer Evening: Fall of Day című 1869-es festménye alapján - Apollón látható (bár gyakran azt hiszik, hogy Ikarosz, Daidalosz, Lucifer vagy maga a Sátán). A logó sok Led Zeppelinnel kapcsolatos terméken megtalálható. Amellett, hogy saját albumaikat itt adták ki, más zenekarokat is leszerződtettek; a legismertebbek: Bad Company, Pretty Things, Maggie Bell, Dave Edmunds.

[szerkesztés] Physical Graffiti

1975. február 24-én - a Swan Song Records kiadásában - jelent meg a Led Zeppelin első dupla albuma, a Physical Graffiti. Megint sikerült bizonyítaniuk, hogy a különböző stílusok terén is otthonosan mozognak. Példa erre a bonyolult "Ten Years Gone", az akusztikus "Black Country Woman", a gyors "Trampled Under Foot" és az indiai-arab hatásokat mutató "Kashmir". Egy kritikus a Rolling Stoneban ezt írta: „a Led Zeppelin kísérletet tett a művészi megbecsülés kivívására”. A Led Zeppelinnek már nem kellett versenyeznie a „Világ legjobb zenekara” címért - a Rolling Stones és a The Who után már ők is azok lettek.

Nem sokkal később előző négy albumuk újra felkerült a Top 200-as listára. Újra amerikai turnéra indultak és újabb rekordokat döntöttek meg. 1975 májusában öt teltházas koncertet adtak a londoni Earls Courtban (néhány felvétel a 2003-as Led Zeppelin DVD-n jelent meg). A koncerteket ma már a zenekar legjobbjai között tartják számon.

A Led Zeppelin nem csak zenei teljesítményével került a figyelem középpontjába, hanem színpadon kívüli botrányaival is. Magánrepülőgépen (The Starship – Csillaghajó) utaztak, a szállodákban egész emeleteket béreltek ki, melyek gyakran elképesztő állapotban maradtak utánuk; számos történet keringett szexuális kicsapongásaikról, rendszeres drog- és alkoholfogyasztásukról. Bár az együtteshez közel álló forrásokból származó beszámolók nem alaptalanok, jópár a valóságot felnagyító is lehet közöttük, némelyiket pedig a tagok határozottan cáfolták.

[szerkesztés] A kései évek (1976-1980)

[szerkesztés] Presence

1976-ban turnéjuk szünetében leforgatták a Song Remains the Same című film fantázia-betétjeit. Később Robert Plant és felesége görögországi vakációjuk során autóbalesetet szenvedett, Plant bokája eltört. Mivel nem tudták folytatni a koncertkörutat, ismét stúdióba vonultak, és elkészítették hetedik, Presence című albumukat, mely több változást hozott stílusukban. A bonyolult szerveződésű dalok helyett közvetlenebb, jam-szerű számok kerültek rá, mint a Nobody's Fault but Mine; a legjobban sikerült, és a korábbiakra talán leginkább emlékeztető szám, az epikus jellegű Achilles Last Stand. A Presence mind a rajongók, mind a kritikusok részéről vegyes fogadtatásra talált; voltak, akik a váltás okának a zenészek szélsőséges életstílusát tartották – s tény, hogy Page 1976-ban kezdett el heroint használni, függősége utolsó éveik több fellépésébe és stúdiófelvételébe beleszólt.

[szerkesztés] A koncertfilm (The Song Remains the Same)

Az év végén megjelent a Song Remains the Same és a hanganyagát tartalmazó dupla album. A következő húsz évben ezen 1973-as felvételeken kívül nem jelent meg videóanyag a Led Zeppelinről, és az 1997-es BBC Sessionsig hivatalos koncertfelvételt sem adtak ki.

1977-ben újabb amerikai turnéra indultak, melyen Chicagóban, Los Angelesben és New Yorkban öt-öt este léptek fel teltház előtt. (A rajongók körében a seattle-i és a clevelandi koncert nemhivatalos felvételei terjedtek el.) Az oaklandi „Day on the Green” fesztiválon adott műsoruk után kapták a hírt, hogy Robert Plant fia, Karac gyomorfertőzésben meghalt. A turné további részét lemondták.

[szerkesztés] In Through the Out Door

1978 nyarán az ABBA együttes svédországi stúdiójában (Polar Studio) vették fel új albumukat, az In Through the Out Doort, olyan számokkal, mint a Carouselambra és a Fool in the Rain, melyekben John Bonham mutathatta meg tehetségét, valamint a Plant fiának emlékére készült All My Love. A szintetizátorok használata tanúskodik róla, hogy John Paul Jones zenei ízlése meghatározó volt a felvételek során. Szeptember 7-én újabb csapás érte a zenekart, meghalt barátjuk, Keith Moon, a Who dobosa.

A hetvenes évek végén a diszkó került a zenei ízlés középpontjába, a kritika pedig leginkább a punk rockkal foglalkozott, az évtizedes múltra visszatekintő Led Zeppelin sokak szemében őskövületnek számított. Rajongótáboruk azonban nem csökkent jelentősen, az új lemez az USA-ban és az Egyesült Királyságban is listavezető lett.

1979 augusztusában, két koppenhágai felvezető koncert után az angliai Knebworth Fesztiválon 400 ezres nézősereg előtt tértek vissza a színpadra. Novemberben jelent meg az In Through the Out Door, mely után rövid európai, majd amerikai koncertkörutat terveztek. Utóbbi azonban nem valósulhatott meg: 1980. szeptember 25-én alkohol hatására bekövetkezett légzészavarban meghalt John Bonham.

[szerkesztés] „Tragikus vég”

Az életben maradt tagok úgy döntöttek, hogy barátjuk elvesztése után nem folytatják az együttzenélést: 1980. december 4-én hivatalosan bejelentették a Led Zeppelin feloszlását.

Két évvel Bonham halála után megjelent utolsó nagylemezük, a Coda, korábbi lemezeik felvételei közben készült kiadatlan dalokkal. Az 1990-es években több válogatáslemezük és gyűjteményes kiadásuk is megjelent.

[szerkesztés] Újraegyesülések, közös munkák

[szerkesztés] 1980-as évek

Plant és Page legközelebb a Honeydrippers Volume I EP-n zenélt együtt 1984-ben (Eric Claptonnal és Jeff Beckkel). 1985. július 13-án, a philadelphiai John F. Kennedy Stadionban tartott Live Aid koncerten a Led Zeppelin három tagja ismét együtt lépett színpadra (Zeppelin néven), a doboknál Tony Thompson, illetve Phil Collins ült. Három számot játszottak: Rock and Roll, Whole Lotta Love és Stairway to Heaven.

1986-ban, az angliai Bath-ban tartott próbák után felmerült, hogy Thompson részvételével ismét összeállnak, de a dobos súlyos autóbalesetet szenvedett, és fel kellett adnia a zenélést.

1988-ban John Bonham fiával, Jasonnel kiegészülve léptek fel az Atlantic Records megalakulásának 40. évfordulóján tartott koncerten, szintén Zeppelinként. Jasonnel együtt játszottak még Robert Plant lánya, Carmen 21. születésnapján, valamint Jason esküvőjén.

[szerkesztés] 1990-es évek

1990-ben Plant és Page a Knebworth Fesztiválon játszott néhány számot. Szintén Jones nélkül adtak egy MTV Unplugged (az ő elnevezésük szerint Unledded) koncertet, mely után világturnéra indultak egy közel-keleti kamarazenekarral. Az együttműködésből lemez is született, a No Quarter (1994).

1997-ben (tizenöt év szünet után) újabb Led Zeppelin album jelent meg, a BBC Sessions. A két lemezen majd' az összes, a BBC számára készített felvételüket kiadták (1969-ből és 1971-ből). Ugyanebben az évben az Atlantic kiadta a Whole Lotta Love-ot: ez az egyetlen CD-n megjelent kislemezük.

1998-ban Page és Plant elkészítette első kizárólag új dalokat tartalmazó lemezüket, a Walking into Clarksdale-t.

[szerkesztés] 2000-es évek

2002-ben a brit sajtó arról számolt be, hogy Plant és Jones között elsimultak régi nézeteltéréseik, és lehetséges, hogy ismét együtt játszanak, sőt turnéra indulnak. A híresztelések szerint a dobosuk Dave Grohl lett volna (Nirvana, Foo Fighters) – ezt az értesülést Page később cáfolta.

2003-ban jelent meg az 1972 nyarán Los Angelesben és Long Beach-en adott koncertjeik anyaga (How the West Was Won), illetve a több koncertről válogatott Led Zeppelin DVD. Utóbbi az év végéig 520 ezer példányban fogyott el.

2005-ben megkapták első Grammy-díjukat, egy életműdíjat.

[szerkesztés] Örökségük

[szerkesztés] Hangszereik

[szerkesztés] Tagok

• Jimmy Page – gitár
• Robert Plant – ének, szájharmonika
• John Bonham – dob
• John Paul Jones – basszusgitár, billentyűs hangszerek, mandolin

Menedzserüket, Peter Grantet gyakran „az ötödik tag”-ként emlegették.

[szerkesztés] Diszkográfia

Bővebben lásd A Led Zeppelin diszkográfiája lapon.

[szerkesztés] Stúdióalbumok

• Led Zeppelin - 1969. január 12.
• Led Zeppelin II - 1969. október 22.
• Led Zeppelin III - 1970. október 5.
• (Led Zeppelin IV) - 1971. november 8.
• Houses of the Holy - 1973. március 28.
• Physical Graffiti - 1975. február 24.
• Presence - 1976. március 31.
• In Through the Out Door - 1979. augusztus 15.
• Coda - 1982. november 19.

[szerkesztés] Koncertalbumok

• The Song Remains the Same - 1976. szeptember 21.
• How the West Was Won - 2003. május 27.

[szerkesztés] Válogatásalbumok

• Led Zeppelin (box set)Led Zeppelin - 1990. szeptember 7.
• Led Zeppelin Remasters - 1990. szeptember 9.
• Led Zeppelin - 1993. szeptember 21.
• Complete Studio Recordings - 1993. szeptember 24.
• Led Zeppelin BBC Sessions - 1997. november 11.
• Early Days: The Best of Led Zeppelin Volume One - 1999. november 23.
• Latter Days: The Best of Led Zeppelin Volume Two - 2000. március 21.
• Early Days & Latter Days - 2002. november 19.

[szerkesztés] Kislemezek (USA)

• "Communication Breakdown"/"Good Times Bad Times" - 1969. március 10.
• "Whole Lotta Love"/"Living Loving Maid (She's Just a Woman)" - 1969. november 7.
• "Immigrant Song"/"Hey Hey What Can I Do" - 1970. november 5.
• "Black Dog"/"Misty Mountain Hop" - 1971. december 2.
• "Rock and Roll"/"Four Sticks" - 1972. február 21.
• "Over the Hills and Far Away"/"Dancing Days" - 1973. május 24.
• "D'yer Mak'er"/"The Crunge" - 1973. szeptember 17.
• "Trampled Under Foot"/"Black Country Woman" - 1975. április 2.
• "Candy Store Rock"/"Royal Orleans" - 1976. június 18.
• "Fool in the Rain"/"Hot Dog" - 1979. december 7.
• "Whole Lotta Love"/"Baby Come on Home"/"Traveling Riverside Blues" - 2000. május 30. (CD kislemez)

[szerkesztés] Egyéb

• Profiled - 1990. szeptember 21. (interjúk)

[szerkesztés] Filmográfia

• The Song Remains the Same - 1976. október 20.
• Led Zeppelin DVD - 2003. május 27.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• Led Zeppelin.com - Electric Magic (angol nyelvű)
• Achilles Last Stand (angol nyelvű)
• Stairway to Heaven songfacts, tabs, videos and audio, at the Stairway to Heaven website.
• Tight But Loose: Led Zeppelin Magazine (angol nyelvű)
• A Led Zeppelin magyar oldala (magyar nyelvű)
• The Hard Rock Database - Led Zeppelin (angol nyelvű)
• guitarnoise.com - gitár és basszusgitár tabok
• A Led Zeppelin magyar rajongói oldala (magyar nyelvű)