Hérodotosz

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Hérodotosz, Herodotos (Halikarnasszosz, Kis-Ázsia, ma Budrun, Törökország, Kr. e. 484 körül - ?, Kr. e. 425 körül) görög történetíró.

Hérodotosz mellszobra

A történetírásban betöltött korszakalkotó szerepéhez mérve életéről meglepően keveset tudunk. Nagybátyja volt Panüasszisz, az epikus költő. A Lügdamisz türannosz megbuktatására irányuló sikertelen kísérlet után Szamosz szigetére menekült, ahonnan csak Lügdamisz bukása után (Kr. e. 454 körül) tért vissza. Ezután hosszú utazásra indult, bejárta a perzsa birodalom jó részét, Egyiptomot, Föníciát, Mezopotámiát, Szküthiát (a Fekete-tenger északi partvidékét), majd eljutott Athénba is, ahol a hagyomány szerint részleteket olvasott fel készülő művéből, s ezért tíz talentom arannyal jutalmazták, ami akkor hatalmas összegnek számított. Athénben kapcsolatba került a város szellemi és politikai vezetőivel, elsősorban Szophoklésszel. Ezután gyarmatosként a dél-itáliai Thurioiba költözött. Életéről ezután semmit sem tudunk.

Műve, amelyet „Hisztoriai” (Történelem) címen emlegetnek, a görög-perzsa háborúkról szól, amelyhez azonban terjedelmes bevezetésként a perzsa birodalomnak, illetve azoknak a népeknek a néprajzi és földrajzi leírása és történelme is előre van bocsátva, amelyet a perzsák meghódítottak, éspedig abban a sorrendben, amelyben perzsa uralom alá kerültek. A mű keletkezését illetőleg többféle elképzelés van: egyesek szerint Hérodotosz eredetileg csupán egyes területek néprajzi és földrajzi leírását készítette el, s az önálló elbeszélések csak később váltak egy nagyobb történetírói elbeszélés részeivé, amikor athéni élményei hatására már a görög-perzsa háborút kívánta megírni, ezen elmélet szerint a szerző tehát hosszú fejlődés után jutott el oda, hogy történetíró legyen. Mások szerint – bár Athén valóban nagy hatással volt fejlődésére – ő már eleve azzal a szándékkal gyűjtötte az anyagát, hogy a háború történetét írja meg, még akkor is, ha egyes részeket korábban ki is dolgozott.

A kész mű alapján Hérodotosz mindenesetre valóban megérdemli a „történetírás atyja” jelzőt –ahogy elsőként Cicero említette –, két okból is. Az első a módszere: elvszerűen igyekezett magát elhatárolni a mítoszoktól, s azokat, mint a nem tudományos dolgokat nem, vagy csak ironikusan tárgyalja. Ezt az elhatárolást igyekezett megvalósítani mind időben (amikor is az istenekig visszavezetett genealógiák kritikusa), mind térben, éles vonalat húzva azon népek közt, amelyeket tapasztalásból, illetve szemtanúk elbeszéléseiből ismert és a mitikus népek közt. Ez a korábbi néprajzi és történeti irodalommal (Hekataiosz) szemben komoly újítás volt. Hérodotosz maga hangsúlyozta, hogy a látás, a hallás és a megfontolás a legfontosabb forrásai. Előadásában lelkiismeretesen különbséget tett a látottak és a hallottak közt, és forrásai közléseit korántsem fogadja kritikátlanul. Tévedései mindamellett neki is vannak, de adatait a modern orientalisztika, illetve irodalomtudomány sokszor hitelesítette. A gondosabb elemzés kimutatta azt is, hogy Hérodotosz a keleti szépirodalom számos termékét (perzsa novellák) is megmentette számunkra.

A másik ok, amiért megérdemli a „történetírás atyja” elnevezést, az a törekvése, hogy megragadja az események közti belső, törvényszerű összefüggést, az emberi történelem alaptörvényét. Ez akkor is jelentős, ha a Hérodotosz által megfogalmazott törvényszerűség téves, az ő történelemfelfogása nem ismeri a fejlődés fogalmát, így ír műve bevezetésében:

„Amik régen nagyok voltak, többnyire kicsinyek lettek, s amik az én időmben nagyok, korábban kicsinyek voltak”.

Szerinte ha egy nép, vagy akár egy egyén a fel, majd le körforgását megtette, a kör lezárul, pályája véget ér, s mások lépnek helyébe, hogy ugyanezt a pályát befussák. E törvényszerűség Hérodotosz szerint sokszor az ember szándékai ellen is érvényesül, valami irracionális erő nyomása alatt, amelyet az író a személytelen „isteni”-nek nevez. Hérodotosz szerint az emberi bölcsesség abban áll, hogy a történelem e törvényszerűségét felismerjük.

Az ókor néhány szórványos kritikától eltekintve feltétlenül elismerte Hérodotosz művét. A nagyon kevés prózaíró közül, akit a híres alexandriai filológusok kiadtak és magyaráztak, ő volt az egyik. Az egyetlen író, aki rosszindulattal és szándékos ferdítéssel vádolta, Plutarkhosz volt, feltehetően azért, mert az ő szülőföldjét, Boiótiát a perzsa háborúkban betöltött kétes szerepének megfelelően nem előnyösen ábrázolja.

A középkorban csak Bizáncban olvasták. Az első latin fordítása 1474-ben jelent meg, a görög első kiadás dátuma 1502.