Csatahajó
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A csatahajók olyan hadihajók, melyek mind nagyságuk, mind tüzérségi felfegyverzésük és páncélozatuk révén elsősorban hivatottak az ellenséges flottával való harcra.
[szerkesztés] Fajtái
Ide tartoznak:
- a sÃk tengeri páncélhajók, vagyis azok, melyek a hullámzó sÃk tengeren is helytállnak és amelyeket a magas hullámverések nem kényszerÃtenek a kikötÅ‘k felkeresésére, vagy az ütközetek elkerülésére,
- a vértes ágyunaszádok és monitorok, mint partvédő hajók, szintén csatahajók, de kevésbé mély járatúak, kisebbek és csupán a part védelmére hivatottak
- a vértes hajók épÃtése elÅ‘tt a jelenleg már nem létezÅ‘ sorhajók képezték a tulajdonképpeni csatahajókat, amelyekhez szükség esetén a fregattokat is számÃtották
- általános beosztás szerint vannak 1., 2., és 3-ad rendű csatahajók (ezek között casematta, reduit, citadella, torony, barbette-torony és egyszerü üteg-hajók, mindannyian páncélozva és homlokélükön kosorral, sarkantyúval, ritkábban anélkül
[szerkesztés] A csatahajók története
A csatahajók története egészen 16 - 17. századig nyúlik vissza, a véres tengeri csaták idÅ‘szakába. Ekkor még gyakran kézitusa döntött a harc kimentele szempontjából, nem pedig az óriási hajóágyúk messzehordó tüze. A csatahajókat ekkor még sorhajóknak nevezték harcmódjukból kifolyólag: a parancsnokok a hajóikat egymás után egy sorba rendezték, a sor leggyakrabban párhuzamos volt az ellenfél csatasorával, de a késÅ‘bbiekben minden parancsnok célja a szembenálló fél vonalának az áttörése volt, mert Ãgy az illetÅ‘ a hajóinak mindkét oldalon elhelyezett ágyúparkját használhattta egyszerre, és az ellenfél hajóinak legsebezhetÅ‘bb pontjait, az orrot és az üvegezett tatgalériát támadhatta. Ez a harcászati módszer egészen a 19. század közepéig meghatározó volt, akkor azonban megjelentek a robbanólövedékek, amelyeket elÅ‘ször az I. krÃmi háborúban vetettek be. Még a megerÅ‘sÃtett palánkozattal ellátott sorhajók sem voltak képesek ellenállni az új tÃpusú lövedékeknek.
1860-ban Franciaországban Dupuy de Lôme mérnök megtervezte a páncélozott Gloire-t, és ezzel megalkotta az elsÅ‘ vértes csatahajót. Az alapötlet még a normannoktól származik, akik már a 12. században vaspántokkal védték hajóikat. A Gloire még fából készült, falemezekre szerelték a védelmét adó 12 cm-es kovácsoltvas páncélzatot is. A hajó már fel volt szerelve gÅ‘zgéppel és hajócsavarral is. Anglia, a tengerek ura, látva, hogy legnagyobb ellenfele milyen fejlett hadihajót tervezett, válaszlépésre szánta el magát. MegépÃtette a világ két elsÅ‘, teljesen vasból készült csatahajóját, amelyek hajótestét már vÃzhatlan kamrákra osztották. A vértes csatahajók felett hamar eljárt az idÅ‘. Vértes csatahajó-flották csak egyetlen alkalommal vÃvtak ütközetet egymással: 1866. július 20-án az olasz flotta csapott össze Tegetthoff admirális osztrák flottilájával. Az ütközet évtizedekig meghatározta a csatahajók orrkiképzését: Mivel Tegetthoff tüzérsége meglehetÅ‘sen gyenge volt, döfÅ‘orrával öklelte fel az olaszok zászlóshajóját, a Ré d´Italiátâ€. A sikeren felbuzdulva minden nemzet hajóin megjelentek az elÅ‘renyúló döfÅ‘orrok (másnéven vágósarkantyúk) egészen az 1910-es évekig.
1860-ban Cowper Coles kapitány elÅ‘ször vetette fel a forgó lövegtorony ötletét, tervei alapján néhány évvel késÅ‘bb Ericsson megépÃtette a Monitort, amely szinte alig emelkedett ki a vÃzbÅ‘l, fedélzetén pedig egy 360 fokban mozgatható lövegtornyot helyeztek el, amelyben 2 db 28 cm-es löveget helyeztek el. A Monitor 1862. március 8-án a Chesapeake-öböl-ben összecsapott a déliek Virginia nevű hajójával, amelynek vitorlázatát leszerelték, és fedélzetére egy vasúti sÃnekkel megerÅ‘sÃtett felépÃtményt helyzetek. Ez volt az elsÅ‘ eset, amikor két páncélos csatahajó, amelyeket csak gÅ‘zgép hajtott, összecsapott. Röviddel ezután az angolok elkészÃtették a vitorlázat nélküli elsÅ‘ csatahajót, a Devastation-t, amelynek fedélzetén két forgatható ágyútornyot helyeztek el. EbbÅ‘l fejlÅ‘dött ki az 1906-ig uralkodó csatahajó-tÃpus, a Pre-Dreadnought, vagy tornyos csatahajó. Az elsÅ‘ Pre-Dreadnought az 1876-ban vÃzrebocsátott angol Inflexible volt. A tornyos elnevezés abból ered, hogy ezekre a csatahajókra legtöbbször 2-3 csataárbocot szereltek, amelyeken könnyű lövegek, géppuskák és fényszórók voltak elhelyezve. Erre a könnyű fegyverzetre az akkoriban megjelenÅ‘ torpedóhajók támasztotta veszély miatt volt szükség.
1903-ban Németország új haditengerészeti törvényt hozott, amelyben fokozott flottaépÃtési tervet irányoz elÅ‘. Ekkor figyeltek fel elÅ‘ször az angolok a német flotta fenyegetésére. Ugyan számszerileg nem vehette fel a versenyt a Royal Navy-vel, ám mÃg annak hajói a világ minden táján szétszórva állomásoztak, addig a német flotta kizárólag az Északi-tengeren összpontosult. Ekkor került Lord Fisher az Admiralitás ElsÅ‘ Lordjának a székébe, és megtervezte a világ akkor legerÅ‘sebb csatahajóját, a „Dreadnoughtâ€-ot. Ez a csatahajó már nem csak 2 db lövegtoronyban elhelyezett 4 db ágyút hordozott, hanem fedélzetén már tÃz darab nehéz hajóágyú sorakozott 5 toronyban kettesével felállÃtva. EzenkÃvül mérete is jóval meghaladta a korábbi tÃpusokét, mindezek miatt ára is rendkÃvül megnÅ‘tt. Ahogy a legtöbb, a „Dreadnought†sem maradt sokáig a világ legerÅ‘sebb hadihajója, ráadásul megépÃtése nyomán ével egycsapásra minden korábbi csatahajó elavult, Ãgy Anglia fölénye a tengereken egyetlen hajóra csökkent. Nem kellet sokáig várni sem a következÅ‘ angol dreadnought-okra, sem az elsÅ‘, ugyanilyen tÃpusú német hadihajókra. De nem csak e két nemzet kezdett újfajta csatahajók épÃtésébe, hamarosan elkészült az elsÅ‘ francia, olasz, osztrák-magyar, orosz, japán, argentÃn, brazil, chilei, amerikai, spanyol és török dreadnought is. A sólyákon épÃtés alatt álló új hajókat is átépÃtették dreadnought tÃpusúra, ám azok technikailag elmaradtak amögött, Ãgy ezeket az ún. Pre-Dreadnought osztályba sorolják. Ilyen az osztrák-magyar Radetzky és az amerikai South Carolina-osztály. A két nagyhatalmi tömb formálódásának elÅ‘rehaladtával napirendre kerültek a haditengerészeti kérdések is. Anglia megegyezett Franciaországgal, hogy a brit Királyi Flotta garantálja a franciák atlanti partjait, ha cserébe a francia haditengerészet minden erejét a Földközi-tengerre vezényli. A németek, az osztrákok és az olaszok is hasonlóan egyeztek meg: a német flotta az Északi-tengert biztosÃtja, mÃg az egyesült olasz-osztrák-magyar flotta a Mediterrániumban marad és küzd a franciák ellen. EbbÅ‘l azonban nem lett semmi, ugyanis 1914-ben, a háború kitörésekor Olaszország megtagadta a hadbalépést, és egy évvel késÅ‘bb az antant oldalán kapcsolódott be a harcokba.
A háború elÅ‘tt és alatt a dreadnought-tÃpus tovább fejlÅ‘dött: lövegeiket immár hármas és négyes lövegtornyokban kizárólag a hajó középvonalán helyezték el, és másodlagos fegyverzetet is felszereltek az egységekre. A Dreadnought még csak 30,5 cm-es ágyúkat hordozott, az 1910-es évek dreadnought-jain viszont már 34, 35,6 és 38 cm-es ágyúkat helyeztek el, létrehozva az úgynevezett Super-Dreadnoughtokat. A háborúban már megmutatkozott más hajótÃpusok ereje is, mint pl. a tengeralattjáróké és a torpedónaszádoké. Ezek képesek voltak elsüllyeszteni a nagy csatahajókat, lényegesen kisebb költségigény mellett. Mindezek ellenére a csatahajók megmaradtak a hadiflották fÅ‘ csapásmérÅ‘ egységeinek. Az 1919-es békeszerzÅ‘dés értelmében a német hadiflottát a skóciai Scapa Flow öbölben, a brit belvÃzi hadiflotta (Home Fleet) támaszpontján internálták, ahol az önelsüllyesztést hajtott végre, Ãgy a Royal Navy legnagyobb ellenfele megszűnt létezni.
[szerkesztés] Csatahajók az I. és II. világháború alatt
Az I. világháború utáni idÅ‘szakban korlátozták az egyes nemzetek álal hadrendben tartható csatahajók számát és azok maximális vÃzkiszorÃtását, amelyet 35 000 tonnában határoztak meg. Az elsÅ‘ új csatahajók az angol Nelson-osztály tagjai voltak, amelyek a tonnakorlátozások miatt kétes harcértékű egységek voltak. Ekkortájt más nemzetek rajzasztalain már az ún. harmadik generációs csatahajók tervei kezdtek körvonalazódni, amelyek nem tettek kompromisszumot a tűzerÅ‘, a védettség és a sebesség terén. Ezt a legtöbb hadiflotta az érvényben lévÅ‘ korlátozások keretein belül oldotta meg, kivéve a német Bismarck-osztályt, amely tervezésénél semmilyen korlátozást nem vettek figyelembe, csakúgy, mint az olasz Littorio-osztály esetében sem, ahol az olasz mérnökök még csak nem is próbálták 35 000 tonnában maximalizálni új hajóik vÃzkiszorÃtását. Ekkor már különlegesen edzett páncéllemezekbÅ‘l állÃtották össze a csatahajók páncélzatát, és egyre nagyobb figyelmet szenteltek a fedélzetek védettségének a fokozására. Az I. világháború kis lÅ‘távolságú ágyúival szemben a II. világháborúban nagytávolságú tűzpárbajokat vÃvtak egymással a csatahajók. Az ágyúk lÅ‘távolságát a csövek minél nagyobb emelési szögével érték el. Ez azt eredményezte, hogy a lövedékek nem vÃzszintes röppályán kis szögben csapódtak a hajótestbe, hanem nagy szögben érték a fedélzeteket. Ãgy egyetlen öreg dreadnoughtnak sem volt esélye egy modern csatahajóval szemben. A háború elÅ‘rehaladtával egyre nagyobb behemótok jelentek meg a tengereken, mint a „Bismarckâ€, a Richelieu, az „Iowa†vagy a mind közül a leghatalmasabb, a japán „Yamato†és „Musashiâ€. Addigra azonban a repülÅ‘gépek átvették az uralmat a csatahajóktól, Ãgy a legtöbb nemzet rövid idÅ‘ alatt leszerelte nagy csatahajóit.
Napjainkban már csak az amerikai Iowa (BB 61) van szolgálatban (2001 óta ez is már csak a tartalék flottában), amely jelentÅ‘s korszerűsÃtésen esett át az évek alatt, fegyverzetéhez már rakéták és robotrepülÅ‘gépek is tartoznak. EgyelÅ‘re úgy tűnik, hogy a csatahajók dicsÅ‘séges története örökre befejezÅ‘dött.