Munkanélküliség
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Munkanélkülinek (állástalannak) hívunk minden olyan személyt, aki egy adott időpontban képes és akar is dolgozni, mégsem talál munkát. A közgazdaságtan megfogalmazása szerint a munkanélküliek és a foglalkoztatottak, vagyis a munkaerő piacán jelen lévők együttesen alkotják a munkaerő-állományt. A munkanélküliségi ráta nem más, mint a munkanélküliek számának és a munkaerő-állománynak a hányadosa, százalékos formában kifejezve.
Különbséget kell tennünk a regisztrált és a nem regisztrált munkanélküliek között. Előbbiek az illetékes állami hatóságnál – Magyarországon a lakóhelyükhöz tartozó munkaügyi hivatalnál – bejelentkezve, egyrészt az állam számára is figyelemmel kísérhetőek, másrészt jogosultak az úgynevezett munkanélküli-ellátás(ok) igénybevételére. Utóbbiak ezzel szemben nem regisztráltatják magukat sehol, így támogatást sem vehetnek igénybe és számuk sem határozható meg pontosan.
A munkanélküliség mind az állástalan személy, mind pedig az egész gazdaság és a társadalom szempontjából súlyos probléma, ami ellen küzdeni kell, piaci és állami eszközökkel egyaránt. A Magyar Köztársaság Alkotmánya 70/E. paragrafusának 1. bekezdése rögzíti, hogy: „A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; [...] önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.”
[szerkesztés] A munkanélküliség gazdasági okai
A közgazdászok túlnyomó többsége egyetért abban, hogy piacgazdasági rendszerekben a munkanélküliség bizonyos mértéke természetesnek mondható. Számos ember dönt úgy önszántából, hogy állást változtat - ezek a személyek néhány hétre vagy hónapra munkanélkülivé válhatnak, de létbiztonságukat ez a rövid állapot nem veszélyezteti. Ugyanez az úgynevezett súrlódásos (frictional) munkanélküliség érintheti a szakképzésből éppen kikerült fiatalokat is. Másrészt, a gazdaságban megfigyelhető strukturális átalakulások (például a fejlett országokban a mezőgazdaság visszaszorulása, ugyanakkor egyes szolgáltatások – informatika, távközlés, stb. – gyors fejlődése) is eredményeznek kisebb-nagyobb munkanélküliséget, ami egészen addig fennmarad, amíg a leépülő területekről elbocsátottakat át nem képzik, és nem alkalmazzák máshol (strukturális munkanélküliség). A „természetes munkanélküliségi rátát” a közgazdászok többnyire 5 és 6 százalék közé helyezik.
A természetestől eltérő munkanélküliségi ráta, a mikroökonómia logikájából kiindulva, akkor lép fel, ha a munkaerő kereslete nem egyezik meg a kínálatával. Hosszú távon ennek a különbségnek a bérek igazodása, az átképzések, stb. révén elméletileg ki kell egyenlítődnie; rövid távon azonban súlyos gazdasági és társadalmi problémákat eredményezhet.
Általában elmondható, hogy a munkanélküliség úgy egy-egy szektorban, mint az egész nemzetgazdaságban a gazdaság növekedésével fordított arányban változik: a GDP növekedése csökkenti, a recesszió (visszaesés) pedig növeli az állástalanok számát. Arthur Okun amerikai közgazdász ezt a tapasztalati tényt modellformába öntötte. Véleménye szerint a GDP-nek a potenciális GDP-től (attól a GDP-től, ami akkor állna fenn, ha a gazdaságban nem lennének ingadozások) való 3 százalékos eltérése 1 százalékos, ellentétes irányú elmozdulást okoz a munkanélküliségi rátában. Matematikai formában:
Y jelöli a tényleges, Y* a potenciális GDP-t; U a tényleges, U* a „természetes” munkanélküliség rátáját.
 |
Ez a közgazdaságtani lap még csak csonk (azaz erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle! |
Based on work by