Livius Andronicus

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Livius Andronicus (más formában Livius Andronikosz), Lucius (Kr. e. III. század dereka - Kr. e. 200?). Görög származású, latinul író római epikus, grammatikus, költő, műfordító. Sokáig az első név szerint ismert latin nyelven alkotó költőként (antik források, pl. Varro nyomán az ókorban a római irodalom alapítójaként) tartottak számon.

Az Odüsszeia fordítását végezte, mely műből tankönyv lett, azonkívül görög komédiákat dolgozott át latin nyelvre, melyek általában sikert arattak. Ezen kívül számos klasszikus tragédiát és komédiát feldolgozott, melyeket Róma színházaiban nagy népszerűség mellett játszottak (sőt ezekben szerepelt is színészként).

Tartalomjegyzék 1 Élete 2 Szépirodalmi munkássága 3 Antik források Livius Andronicusról 4 Hivatkozások 4.1 Források 4.2 Lásd még

[szerkesztés] Élete

Görög földön való születésének pontos helye és időpontja ma már ismeretlen. Neve azt mutatja, hogy felszabadított rabszolga volt.

Rómába kerülése dátumáról, esetleges tarentumi származásának, és gazdájának, Marcus Livius Salinatornak köszönhető felszabadításának részleteiről csupán feltételezéseink vannak. Ezek szerint a tarentumi háború (i.e. 280.-272.) időszakában fiatalon került a dél-itáliai görög Tarentum városából Rómába, hadifogoly-rabszolgaként a fent említett Livius tulajdonába, aki felszabadította. A kor szokásainak megfelelően Andronikosz, mint Livius szabadosa, felvette praenomenként ura nevét.

Rómában Suetonius szerint grammatikusként görög és latin nyelvet tanított, majd oktatási célból elsőként fordította le az Odüsszeiát. Munkája egészen a köztársaság-kor végéig tankönyv maradt.

Első drámáit a Ludi Romani alkalmával mutatta be, Kr. e. 240-ben. Kr. e. 207-ben egy engesztelő szertartás keretében költeményt írt Juno Regina tiszteletére fiatal lányok kórusára, ennek sikere nyomán megkapta az aventinusi Minerva-templom használatának jogát.

[szerkesztés] Szépirodalmi munkássága

A Varro nyomán elterjedt közkeletű vélemény szerint ő volt a római irodalom megalapítója, valójában csupán az első pontosabban körvonalazható egyéniség, akit Appius Claudius Caecus és mások előztek meg. Jelentőségét növeli, hogy mindhárom műnemben - próza, vers és kardal - alkotott, s valószínűleg irodalmi jellegű tevékenyégből élt. A Kr. e. 207-ben írott kardalából semmi sem maradt ránk, a történetíró Livius, aki művében említést tesz róla, egyetlen részt sem idéz belőle. Drámáiról és Odüsszeia-fordítói munkájáról szegényes töredékei alapján alkothatunk képet magunknak.

Tragédiákat és komédiákat egyaránt írt: feldolgozta Naevius néhány témáját („Danae", „Equos Troianus", A trójai faló). Tragédiái közül a trójai mondakörhöz tartozik az „Achilles", „Aegisthus", „Aias mastigophorus", „Hermiona", „Teucer". A Tereus-mondához a „Tereus". Egy komédia címe biztos: „Gladiolus" (Kardocska), ebben a hetvenkedő katona alakja szerepelhetett, bizonytalan a „Ludius" cím.

Tragédiáinak anyagát Aiszkhülosztól és Szophoklésztől vette. Legmaradandóbb irodalmi teljesítményének a homéroszi Odüsszeia latinra fordítását tarthatjuk. Jelentősége elsősorban az, hogy ő volt a műfordítás művészetének egyik megalapítója.

[szerkesztés] Antik források Livius Andronicusról

Személyiségéről az őt integráló társadalmi-kulturális környezet jellemzőihez képest keveset tudhatunk, mindössze egy-két fontos forrást ismerünk rá nézve:

• Titus Livius (i.e. 59 - i.sz. 17) a 142 kötetből álló monumentális történeti művének hetedik részében említi, hogy:

„ Livius vállalkozott elsőnek arra, hogy a saturák után egységes cselekményű művet alkosson. Mint akkoriban mindenki, fel is lépett saját darabjában, de a sok előadás következtében elvesztette a hangját, ekkor engedélyt kapott, hogy a fuvolás mellé egy fiút állítson, s rábízza az éneklést, amelyet ő erőteljesebb kifejező mozgással tudott kísérni, mert nem akadályozta, hogy a hangját használta”. Az idézetből két dolog világosan kitűnik. Egyrészt Livius Adronikosz olyan befolyásos személyiségévé vált kora Rómájának, hogy kedvéért az elöljárók a színművek bemutatásának igen szigorú szabályait is megváltoztatták, illetve úgy tűnik, hogy a költő igen kedvelhette a népszerűséget, melyért még hangját is feláldozta. ”

• Marcus Tullius Cicero öregségről (Cato Maior de senectute) írt dialógusában a mű 84 esztendős főszereplője, Cato Maior gyermekkorának hírneves férfiúi között említi meg Livius Andronikoszt, akit olyan embernek ismert meg, aki még öregségében is lelkesedett hivatásáért, azért, amivel foglalkozott.

A pontos források híján csak találgathatjuk a társadalmi és kulturális integrációs gyakorlat fontosabb jellemzőit, amelyek lehetővé tették azt, hogy az ifjú görög rabszolga egy erősen arisztokratikus, hierarchikus, az egykori törzsi-nemzetségi szervezetben fontos leszármazási viszonyokat, örökösödési szokásokat maradéktalanul tiszteletben tartó közösségben sikeres legyen.

[szerkesztés] Hivatkozások

[szerkesztés] Források

• Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon (ISBN 9639374113)
• Biczó Gábor: Asszimilációkutatás - elmélet és gyakorlat (Microsoft Word dokumentum).
  • © Biczó Gábor, Budapest, 2004. MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont Munkafüzetek 96. Szerk.: Horváth Réka; szaklektor: Dr. Ilyés Zoltán; sorozatszerkesztő: A. Gergely András. ISSN 1416-8391; ISBN 963-9218-96-0 . MTA Politikai Tudományok Intézete Etnoregionális Kutatóközpont, Budapest, 2004.

[szerkesztés] Lásd még

• Andronikosz
• Livius