Hal
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
| Gerincesek | ||||||
|---|---|---|---|---|---|---|
 Édesvízi halak |
||||||
| Rendszertan | ||||||
|
||||||
| Osztályok | ||||||
|
Főosztály: Állkapocsnélküliek (Agnatha vagy Hemicraniota)
Főosztály: Állkapcsosok (Gnathostomata vagy Eucraniota)
|
A mindennapi szóhasználatban a halak azok a nem négylábú, vízi gerinces állatok, amelyek nem kétéltűek, hüllők, madarak vagy emlősök. A halak fogalma nem egységes rendszertani kategória, mivel nincs olyan közös levezetett (apomorf) jellemzőjük, amely valamennyiükre érvényes volna és semmilyen más gerinces állatra nem volna érvényes. Közös tulajdonságaik a „nem négylábú” jellegükből következik, ami viszont ősi tulajdonság, így csupán ebben az ősi tulajdonságban való megegyezés (synplesiomorfia) jellemzi őket.
A fentieken kívül még néhány olyan élőlénycsoport neve is tartalmazza a hal szót, amelyek rendszertanilag valójában nem tartoznak a halak közé. Ilyenek például a lándzsahalnak nevezett apró gerinchúros tengeri lények. Szintén nem hal a békák vízben élő lárvája az ebihal, ahogyan a többi kétéltű (gőték, szalamandrák) vízben élő, halszerű alakja sem. Valamennyi négylábú állat és az ember is az embrionális fejlődése egy jellemző szakaszában halhoz hasonló, mivel az egyedfejlődés során láthatóvá válhatnak a közös evolúciós múlt nyomai.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Rendszertani osztályozás
Tágabb értelemben halaknak szoktuk tekinteni a gerinchúrosok (Chordata) törzsén belül a gerincesek altörzsének (Vertebrata) - a korábbi elterjedt felfogás szerint a gerincesek törzsének - alábbi osztályait (más felfogások szerint ettől eltérő rendszertani szintű csoportjait):
- Körszájúak osztálya
- †Tövises őscápák osztálya
- †Páncélos őshalak osztálya
- Porcoshalak osztálya
- Vértes- és csontoshalak osztálya
A szócikkben rendszertani szintmegjelöléseket csak az egyes szakaszok áttekinthetősége érdekében alkalmaztunk, ezek semmiféle rendszertani állásfoglalást nem jelentenek.
[szerkesztés] Állkapocsnélküliek (Agnatha)
Ebbe a csoportba a legősibb gerincesek tartoznak. Életük során végig megmarad a gerinchúr. Az elülső kopoltyúívekből nem alakul ki az állkapocs, így arckoponyáról nem beszélhetünk. A kopoltyúívek az agykoponyával összenőttek és kívülről támasztják a kopoltyúkat. Nyakszirti (occipitális) régió nem alakul ki. Mindezek alapján az állkapocsnélkülieket tökéletlen koponyásoknak (Hemicraniota) is nevezik. A ma élő agnathákat nem tekintjük monofiletikus csoportnak.
A ma élő képviselőik váza porcos, a kihalt fajok között viszont egyesek csontos vázelemekkel is rendelkeztek. A legkorábbi maradványokban dentin, csont- és porcszövet egyaránt található, így a gerincesek között a teljes porcos vázat inkább apomorfiának lehet tekinteni. Viszonylag kevés élő fajuk ismeretes (kb. 80), az ordovicium és alsó devon közötti időszakban a fajgazdagságuk sokkal nagyobb volt.
Az újabb munkákban az állkapocs nélkülieket az orrnyílások száma alapján szokták páratlan orrnyílású Monorhina és páros orrnyílású Diplorhina csoportokra osztani, a ma élő fajok páratlan orrnyílásúak. Az orrüreg végződhet vakon vagy a garat felé nyitottan. A kopoltyúnyílásaik száma 5-15 között van. A ma élő fajok bőre csupasz, a kihaltak közül többet pikkelyek borítottak. A fosszilis (megkövesedett) formáknál fejlett páros úszók is előfordulnak, a maiaknál csak páratlan úszók figyelhetők meg. Az ősi állkapocsnélküliek feltehetőleg a tápanyagban gazdag folyótorkolatokban alakultak ki, a ma élő tengeri fajok közül sok anadrom.
[szerkesztés] Körszájúak (Cyclostomata)
Valamennyi ma élő állkapocs nélküli hal a körszájúak osztályába tartozik, bár az újabb rendszerek ezen belül a nyálkahalakat (Myxini vagy Hyperotreta) és az ingolaalkatúakat (Chephalaspidomorphi, Hyperoartia vagy Petromyzoniformes) két külön osztályként kezelik.
A nyálkahalakat általában kezdetlegesebbnek tartják, de látszólagos egyszerűségük könnyen lehet specializálódott jelleg. Nevüket az egysejtű bőrmirigyekben termelődő nagy mennyiségű nyálkáról kapták, amely a testüket borítja. Szemük elcsökevényesedett, orr- és szájüregük összeköttetésben van, hátúszójuk gyengén fejlett, porcos kopoltyúkosaruk nincs. Tengerek iszapos alzatában élnek, akár nagy mélységben is. Kiválasztásuk mesonephros-szal történik, ozmokonformerek.
Az ingolaalkatúak átalakulással fejlődnek, sok közöttük anadrom. Szemük nem csökevényesedett el, porcos kopoltyúkosaraik és fejlett hátúszójuk van. Orrüregük nincs kapcsolatban az előbéllel. Parazita és nem parazita életmódú fajaik is vannak. Az ingolák rosszul fosszilizálódnak, ezért kevés lelet ismert. Lásd Ingola.
[szerkesztés] Állkapcsosok (Gnathostomata)
Az ősi állkapocs nélküli gerinceseken kívül valamennyi élő és kihalt gerinces állat (tövises őscápák, páncélos őshalak, porcos- és csontoshalak, kétéltűek, hüllők, madarak, emlősök) ebbe a csoportba tartozik. A Gnathostomata monofiletikus csoport. Közös tulajdonságuk az arckoponya, valamint a nyakszirti (occipitális) régió megléte. Az alsó és felső állkapcsok az elülső embrionális kopoltyúívekből fejlődnek. Az állkapcsok a rágás szolgálatában állnak, rajtuk pikkely eredetű fogak lehetnek.
[szerkesztés] Tövises őscápák (†Acanthodii)
Kihalt, ma már csak fossziliákból (őskövületekből) ismert ősi osztály. Fajai a szilur és a perm közötti időben éltek. Kisméretű édesvízi fajok, primitív arckoponyával, részleges kopoltyúfedőkkel. Több (max. 7) páros és több páratlan úszójuk volt, amelyeket csontos úszótövisek merevítettek. Testüket részben csontlemezek fedték, de ezek nem alkottak egységes páncélt.
[szerkesztés] Páncélos őshalak (†Placodermi)
A devon és karbon időszakban az édesvizek uralkodó csúcsragadozói voltak (de a tengerekben is éltek), nagy méretbeli és alakbeli változatossággal. A paleontológusok 6 rendjüket ismerik. A karbon közepéig váratlanul kihaltak, ennek oka tisztázatlan.
Több nagyméretű (5-10 m) faj is tartozott közéjük. Arckoponyájuk az előző csoportnál jóval fejlettebb, kopoltyúikat kopoltyúfedő (operculum) fedte. Fejüket és a törzs elülső felét bőr eredetű csontokból álló egységes páncél védte. Testük farki része csupasz vagy pikkelyes volt. A fejüket mozgatni tudták. Az ősi formák váza csontos, a későbbieké porcos volt.
Ide tartozik például Miller páncélos őshala (Pterichthys milleri). A skóciai középső-devonból (kb. 300 millió éve) ismert. Nem tekinthető egyetlen ma élő halfaj ősének sem, leszármazottak nélkül halt ki. Kb. 20 cm nagyságú állatok. A fejet és a törzset lemezekre tagolt csontpáncélzat borította, a farki rész pikkelyezett. A farok erősen heterocerk. A törzs mérsékelten magas. Egy hátúszó van, amely a farokhoz közelebb található. Fejüket "igenlő" irányban tudták mozgatni. A szemüregek és a kopoltyúfedők viszonylag kicsik. A szájnyílás a hasi oldal harántrése. Az első kopoltyúív állkapoccsá alakult, az állkapcson fogak is vannak. A mellúszók nem érik el a páncélzat hátulsó szélét. Ezek a végtagok, a test elején található páros, mozgatható, páncélozott karszerű nyúlványok. Feltehetően nem azonos eredetűek a halak mellúszóival, az aljzaton való mászkálásban lehetett szerepük.
A páncélos őshalak édesvízi virágkorával egyidőben, a devon időszakban már csontoshalak is voltak, és a tengerekben gazdag élővilág (korall, csiga, tüskésbőrű, ammonoidea) élt. A növényzet kb. ebben az időszakban hódította meg a szárazföldet.
[szerkesztés] Porcoshalak (Chondrichthyes)
A porcoshalak osztályába a cápák és ráják (Elasmobranchiata) valamint a tömörfejűek (Holocephala) tartoznak. Nagyrészt tengeri állatok, de a folyókba felúszó fajok is vannak. A porcoshalakat a páncélos őshalak leszármazottainak vagy közeli oldalági rokonainak tekintik. A csontoshalaknál később, csak a felső devonban jelentek meg. Belső vázuk elmeszesedett porcszövetből áll, kopoltyúfedőik nincsenek. Testük csupasz vagy placoid pikkelyek fedik. Gyakran erős többsoros pikkelyeredetű fogazatuk van. Farkúszójuk heterocerk vagy dificerk. Páros mell- és hasúszójuk, valamint páratlan hát- és farokalatti úszójuk van. Lásd Macskacápa, Rája.
[szerkesztés] Vértes- és csontoshalak (Osteichthyes)
A vértes- és csontoshalak vagy röviden csontoshalak a szilur végétől ismeretesek, de ősi formái egyes kutatók szerint már az ordoviciumban megjelenhettek.
Legfontosabb jellemzőik a többé-kevésbé elcsontosodó belső váz, az úszóhólyag és a kopoltyúfedő megléte. Testüket ganoid, cikloid vagy ktenoid pikkelyek fedhetik, néha csupaszok. Egyes csoportjaik esetén a váz felépítésében másodlagosan a porcos elemek dominálnak. Rendkívül népes és nagy alakváltozatosságot mutató állatcsoport, a világtengerekben és az édesvizek minden típusában elterjedtek. Testi felépítésük, fiziológiájuk, táplálkozásuk, viselkedésük változatos, néhány jellegzetességük azonban szinte minden képviselőjükön megtalálható, most csak ezek rövid ismertetésére szorítkozunk.
Végtagjaik az úszók, amelyek közül a mell- és hasúszók párosak, a hát-, farok- és farokalatti úszók páratlanok. Fejükön két szem, egy pár orr- és négy pár kopoltyúnyílás található. A kopoltyúkat csontos kopoltyúfedő takarja. Légzésük a kopoltyúfedők aktív mozgatásával történik, az alattuk elhelyezkedő kopoltyúkon át. Különleges érzékszervük az oldalvonal szerv, amely gyakran három sorban hosszanti pontsorként látható az állatok fején, és egy sorban folytatódik az oldal közepén elhelyezkedő pikkelysorok egyikén. Ez a szerv a köztakaró érzékelőbimbóinak halmaza, amelyekkel az állat a közeg elmozdulását, a nyomásváltozásokat, rezgéseket érzékeli. Fontos jellegzetességük az az előbél eredetű úszóhólyag, aminek gáztartalmát az állat változtatni tudja, így könnyebbé teszi számára a függőleges irányú mozgásokat, továbbá részt vesz a víz rezgéseinek felfogásában és továbbításában a középfül felé.
Szaporodásuk külső megtermékenyítésű (egyes elevenszülő fajoktól eltekintve), általában igen nagy számú petével (ikra) történik. Az ikrák száma fordított arányban áll a szülői ivadékgondozás mértékével.
A nagyszámú utód ad lehetőséget arra, hogy az ember számára gyors és gazdaságos szaporításuk és halászatuk élelmezési jelentőséggel bírjon. A gasztronómiai jellegű irodalomban széles körben elterjedt a "barnahúsú halak" (pl.: ponty, busa, amur) és "fehérhúsú halak" (pl.: pisztráng, harcsa, fogassüllő) megkülönböztetése, amelyeknek a konyhai elkészítésére és felszolgálására vonatkozó szabályok eltérnek. Ez a mesterséges csoportosítás, (bár nyilvánvalóan biológiai megfigyelés áll a hátterében) a rendszertannal semmiféle összefüggésbe nem hozható.
A csontoshalak osztályán belül három alosztályt különböztetünk meg (ezeket gyakran önálló osztályokként tárgyalják):
- Tüdőshalak (Dipnoi vagy Dipneusti)
- Bojtosúszós halak (Crossopterygii)
- Sugarasúszójúak (Actinopterygii)
[szerkesztés] Tüdőshalak (Dipneusti)
A tüdőshalak a devon időszakban élték virágkorukat, de már a karbontól csökken a fajgazdagságuk. Jelenleg 6 fajuk ismeretes, ezek Afrikában (Protopteridae - 4 faj), Dél-Amerikában (Lepidosirenidae), és Ausztráliában (Ceratodontidae) élnek.
Páros úszóik tövi végének "izmos" jellege alapján néha a bojtosúszós halakkal (Crossopterygii) közös csoportba vonják össze őket Sarcopterygii néven. A bojtosúszósoktól azonban a végtagok anatómiája és a belső orrnyílás hiánya alapján jelentősen eltérnek.
A tüdőshalak bélcsatornájában a cápákhoz hasonló spirális redő húzódik. Testüket cikloid pikkelyek fedik. Vízben kopoltyúikkal lélegeznek, amelyekből 2 vagy 4 van. A légkörből történő légzésre szolgáló tüdő az úszóhólyagból alakult ki. Egy vagy két tüdővel rendelkeznek. A tüdők megléte önmagában nem tekinthető olyan tulajdonságnak, ami jelentősen megkülönböztetné a többi haltól.
Ide tartozik az afrikai gőtehal (Protopterus annectans), amely a gőtehal-alakúak (Lepidosireniformes) rendjébe tartozik (korábban kéttüdősök, Dipneumones). Nyugat-Afrika mocsaras, növényekkel benőtt vizeiben élő, 1-2 m hosszú, angolnára emlékeztető tüdőshal. Páros úszója fonálszerűen vékony, úszósugár nélküli, belső vázuk nem azonos eredetű a négylábú állatok végtagjaival. Pikkelyei aprók. Kopoltyúi csökevényesek, légzésének kevesebb mint 3%-át adják, tüdeje két zsákból áll. Ebből a szempontból a dél-amerikai gőtehalakhoz hasonló , de eltér az ausztráliai tüdőshaltól (Neoceratodes forsteri, Monopneumones vagy Ceratodontiformes rend), amelynek csak egy tüdeje van.
Az esős évszakban apró víziállatokkal táplálkozik, ilyenkor rakja le 3-4 mm-es ikráit is a víz fenekén, "fészekben". Az ivadékokat a hím gondozza, friss, oxigéndús vizet legyez rájuk. A kikelő kicsiknek külső kopoltyújuk van és gőtelárvákra emlékeztetnek (innen a rend neve). A száraz évszak beköszöntével, a vizet önszántából elhagyja és kb. félméteres gödröt váj magának, összetekeredik benne, és bábbá szilárduló nyálkaburokkal védi testét a kiszáradástól. Levegőt a tok nyílásán át kap. Ez az állapota akár négy évig is eltarthat (rendszerint csak fél évre van szükség), ezalatt nemcsak a zsírszöveteiben raktározott tartalékait, hanem izomzatának egy részét is felemészti.
[szerkesztés] Bojtosúszós halak (Crossopterygii)
A bojtosúszójú halak alosztálya az evolúció kutatása szempontjából az egyik legfontosabb csoportnak tekinthető. Legkorábbi fossziliáik az alsó devon időszakából származnak, virágkorukat a karbonban élték. Egyetlen ma élő fajuk a bojtosúszós maradványhal (Latimeria chalumnae), az evolúciósan "regresszív" Coelacantha (vagy Actinistia) rendbe tartozik. A Latimeria és kihalt rokonai, nagytestű (1.5-2m) mélytengeri ragadozók, elevenszülő fajok, elzsírosodott úszóhólyaggal és koponyaüregüknek csak 1%-át kitöltő (kb. 3g) aggyal.
Evolúciós szempontból fontosabb a számos "progresszív" jelleget mutató kihalt ripidiszciák (Rhipidistia vagy Osteolepiformes) rend, amelynek tagjai oxigénhiányos édesvízi pocsolyákban éltek és funkcionáló tüdővel is rendelkeztek. Fontos kiemelni, hogy a tüdő az ősi halak számos csoportjában mint kiegészítő légzőszerv működött és csak másodlagosan alakult át a légzéstől független úszóhólyaggá. A ripidiszciák között lehettek a kétéltűek (és így valamennyi négylábú állat) ősei, és perm környéki kihalásuk is valószínűleg a jobban alkalmazkodó szárazföldi utódaik adaptív radiációjával magyarázható.
A bojtosúszójúak páros (és néhány páratlan) úszója, izmos pikkelyekkel borított nyéllel rendelkezik, ami azonos eredetű a négylábú állatok végtagjaival. Belükben spirális redő található. A bojtosúszós maradványhal orrürege vakon végződik, a ripidiszciáké viszont összeköttetésben volt a légutakkal.
[szerkesztés] Sugarasúszójú halak (Actinopterygii)
A ma élő csontoshal-fajok döntő többsége a sugarasúszójúak alosztályába tartozik, az osztály jellemzésében fentebb leírtak elsősorban erre a csoportra vonatkoznak.
Úszóiknak tövi része rövid, az úszó bőrnemű, amelyet csontos úszósugarak feszítenek ki. Az ősibb formákat jelentő "porcos ganoid" (Chondrostei) és "csontos ganoid" (Holostei) csoport, azaz a vérteshalak heterocerk farokúszójúak és testüket ganoid pikkelyek borítják. Lásd Viza, Kecsege. A többséget jelentő továbbfejlődött formák, a valódi csontoshalak (Teleostei csoport) homocerk farokúszójúak és pikkelyeik cikloid vagy ktenoid tipusúak (sem dentint, sem ganoint nem tartalmazó, bőr eredetű csontpikkelyek). (Lásd még Angolna, Ponty, Harcsa, Sügér, Guppi.) Az alosztály többszáz család, többezer nemét tartalmazza. Magyarországon kb. 76 fajuk ismert.
[szerkesztés] Veszélyeztetettség
Az IUCN Vörös Lista a 29300 leírt halfajból 1200 veszélyeztetett fajt sorol fel, de a vizsgálat kevesebb, mint 3000 halfajra terjedt ki, így a veszélyeztetett halfajok száma ennél nagyobb.
[szerkesztés] A hal felhasználása
Számos halfaj fontos táplálékul szolgál az ember számára (ehető halak). Az ehető halfajok izomzatából készített élelmiszeripari nyersanyagot, félkészterméket vagy készterméket hal néven hagyományosan megkülönböztetik a hústól, amely alatt kifejezetten a madarak és emlősök izomszövetéből és belső szerveiből nyert élelmiszereket értik.
A halnak a hústól való megkülönböztetése a zsidó-keresztény-iszlám kultúrkörben a bibliai időkig nyúlik vissza. A Tóra kifejezetten különbséget tesz, amikor így ír: "...juhot és szarvasmarhát vágni nekik... gyűjteni a tenger minden halát..." (Mózes negyedik könyve, 11:22) Ebből következően a judaizmus egyébként rendkívül szigorú étkezési szabályai is enyhébbek a halra nézve: nem kell kóser módon vágni és kivéreztetni, nem kell a tejes ételektől elválasztani. A judaizmus szabályai szerint az élelmiszereknek három kategóriája van a húsos, a tejes és semleges. A hal a harmadik kategóriába tartozik a zöldségfélék, gyümölcsök, fűszerek, magvak, só, víz társaságában. A kereszténység körében szintén gyakran szerepel a hal a böjti ételek között.
Lásd még: Halételek
[szerkesztés] A hal a kultúrában
[szerkesztés] Csillagképek
A Halak (Pisces) egy állatövi csillagkép, amelyet a Nap a déli égboltról észak felé haladtában az égi egyenlítőt keresztezve ér el (az ezen csillagképben található Tavaszpontnál). Egy másik csillagkép a déli égbolton található „Déli Hal” (Piscis Austrinus, régebben Piscis Australis).
[szerkesztés] A hal, mint jelkép
A hal a keresztény szimbolikában Jézus Krisztust jelenti, ami egy ógörög nyelvű szójáték következménye. Ugyanis a Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó szavak görög kezdőbetűinek összeolvasása (ιχθυς, ichthisz) görögül „halat” jelent. Később átvitt értelmet is tulajdonítottak neki, mivel a Megváltó teste „lelki táplálékként” szolgálhat (eucharisztia). A hal utalhat ugyanakkor egyes eredetileg halász foglalkozású apostolokra is.
[szerkesztés] Védett halaink listája
- Pontyok
-
- attalai tükrös ponty, biharugrai tükrös ponty, bikali tükrös ponty, tiszai nyurga ponty, dinnyési tükrösponty, geleji nyurga ponty, szajoli tükrös ponty, hajdú T1 tükrös ponty, hajdú P1 pikkelyes ponty, hajdúszoboszlói tükrös ponty, hortobágyi tükrös ponty, hortobágyi pikkelyes ponty, dunai vad ponty, varászlói tükrös ponty, balatoni sudár ponty, mórichelyi tükrös ponty, nagyatádi tükrös ponty, szarvasi 215 tükrös ponty, szarvasi P34 pikkelyes ponty, P31 pikkelyes ponty, szegedi tükrös ponty, tatai aranysárga pikkelyes ponty, tatai palaszürke pikkelyes ponty, tatai hátpikkelyes tükrös ponty, tatai acélos nyurga ponty, ráckevei dunai tőponty
- Leső harcsa
- Tok-félék
-
- sima tok, sőregtok, vágótok, viza
- Sebes pisztráng
[szerkesztés] Ajánlott magyar nyelvű könyvek
- Dudich, E., Loksa, I. (1987): Állatrendszertan – Tankönyvkiadó, Budapest ISBN 9631805433
- Papp, L.(1996): Zootaxonómia – egységes jegyzet – Állatorvostudományi Egyetem, Budapest
- Deckert, K. et al (1974): Uránia Állatvilág: halak, kétéltűek, hüllők – Gondolat Kiadó, Budapest ISBN 9632801385
- Géczy, B. (1989): Őslénytan – Tankönyvkiadó, Budapest ISBN 9631766748
[szerkesztés] Külső hivatkozások
Ellenőrzött (lektorált és referált) elektronikus ismeretforrások az újabb eredményekhez:
- Magyar nyelvű lapok
Based on work by