Arománok
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Az arománok (aromunok vagy cincárok) a Balkán-félszigeten élő nép, akik a vlachok legnépesebb csoportját alkotják. Macedónia, Görögország, Albánia és Románia (Dobrudzsa) területén élnek. Nyelvi és származási alapon is meghatározható jelentős európai kisebbség. Az arománok létszámára vonatkozóan a legkülönbözőbb adatok és becslések vannak kb. 100 000 főtől (magukat arománnak vallók) az egymillió körüli létszámig (aromán származásúak).
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Elnevezéseik
Saját magukat az arumân, armân névvel jelölik. Korábban nevezték még őket makedorománoknak, makedovlahoknak, kucovlahoknak és karavlahoknak is.
A szomszédos délszlávok nyelvében és a régi magyarban cincároknak nevezték őket. A cincár szó etimológiája ismeretlen. Egyesek szerint az „öt” jelentésű tszintszi szavukból származik (román cinci), ám ez nem bizonyított. A magyarban cincár annyit jelentett mint: „vékony, nyúlánk”, pl. cincár leány, cincár növény. Románul a szintén hasonló ţânţar szónak „szúnyog” a jelentése.
[szerkesztés] Nyelv
Ősi nyelvük az újlatin nyelvek közé tartozó aromun nyelv, amely a román nyelv közeli rokona. Beszélőinek száma ma kb. 300 000. Az aromán származásúak nagy része ugyanakkor ma görög anyanyelvű. Amelie Lanier osztrák kutatónő szerint:
- „A kortársak a cincár vagy makedovlah elnevezés alatt ismerték őket. Ők eredetileg vlachok, balkáni oláhok voltak, akik az orthodox egyház befolyása alatt áttértek a görög nyelvre. A cincárok szülőföldjének legfontosabb települése Moszkopolisz volt. Ma ez egy kihaló és romhalmazok közt nyomorkodó, nehezen elérhető falu Délkelet-Albániában.”
[szerkesztés] Történelem
Az arománok nyelvi elkülönülése a vlachok többi ágától (ezen belül a románok őseitől) viszonylag későn, a 10–11. század körül bontakozott ki. Az arománok nyelve, néprajza, település- és néptörténete alapvető fontosságú a román nép eredete szempontjából.
Bár a bizánci típusú feudalizáció az arománokat korán érintette, nemzeti államuk nem alakult ki. Ennek ellenére jelentékeny szerepük volt a Balkán-félsziget városi életében. Pásztorkodással foglalkozó falusi közösségeik mellett sokfelé keresettek voltak építőmestereik és ötvöseik. Kereskedőiket is messze földön ismerték. Korábban Montenegróban is nagy számban éltek.
[szerkesztés] Cincárok Magyarországon
A törökök folytonos zaklatása és kegyetlenkedése sokakat földönfutóvá tett, és a törökök előnyomulásával sokan elhagyták hazájukat. A menekülők jelentős része a görög bevándorlókkal együtt Magyarországon települt meg. A Magyarországon szokásos cincár elnevezésüknek másodlagosan kialakult a juhkereskedő, juhmészáros, kontár mészáros, böllér jelentése, de élt a közvetítő kereskedő értelme is. Mindezek a cincár közösségek tagjainak jellegzetes foglalkozására, életmódjára utalnak.
A 19. században még népes cincár kolónia volt Pesten. A mai Petőfi téren található ortodox templomot a görögökkel együtt használták. A 20. századra közösségeik a magyarországi görögökkel párhuzamosan asszimilálódtak.
[szerkesztés] Morlákok
Az arománok közé számíthatók a mára már elszlávosodott morlákok is. A morlákok (olaszul morlaco, szlávul primorci, azaz magyarul „tengermellékiek”) vagy marlachok (maurowlachi, a törököknél karaclassi vagyis „fekete vlachok” és „fekete pásztorok”), a dalmáciai hegyes partvidék és szigetek aromán eredetű lakói. A morlák nevet ők maguk nem használták, sőt gúnynévnek tekintették. Elsősorban Zára és Spalato városok környékét lakták.
A szigetlakók már a 7. században vándoroltak be a mai Horvátország területéről, a parti lakók pedig állítólag a 15. század közepén, a török hódítás elől menekültek ide Boszniából. A 18. századtól, akárcsak Dalmácia többi lakója, a Habsburg Birodalom alattvalói lettek.
19. századi leírásuk alapján igen szegény, de harciasságáról híres nép volt. Többnyire szerény, nádtetős kőházakban laktak. Bútort alig használtak, és a lakásaikat többnyire megosztották a háziállatokkal. Híresek voltak szépen díszített fegyvereikről és a férfiak bíborvörös színű mellényének ezüst gombdíszeiről. A fejüket is vörös sapka fedte. Nyelvük és szokásaik lényegében már megegyezett a szerbekével és bosnyákokéval. Szenvedélyesen kedvelték az éneket és a táncot, népköltészetük igen termékeny volt. Számukat a 19. század végén mintegy 150 000 főre becsülték, akiknek kétharmada a katolikus, egyharmada pedig az ortodox vallást követte. Mint ügyes hajósok és tengerészek, ők alkották az osztrák-magyar haditengerészet magvát.