Albánia a II. világháborúban
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A második világháború előestéjén, 1938-ban Németország lerohanta Ausztriát, 1939. március 15-én Csehszlovákiát. Mussolini úgy érezte, hogy ezzel a tengelyhatalmak közül rá csak a másodhegedűs szerepe jut, különösen, hogy Hitler ez utóbbi lépéséről nem is tájékoztatta szövetségesét. Noha III. Viktor Emánuel felesleges kockázatnak tartotta a tervet, Mussolini döntést hozott Albánia okkupációjáról. Március 25-én ultimátumot intéztek Tiranához, azt követelve, hogy egyezzen bele Olaszország bevonulásába. I. Zog visszautasította országa gyarmatosítását, így 1939. április 7-én Mussolini csapatai lerohanták Albániát. Némi ellenállásba csak Durrës térségében ütköztek. Zog nem akart az olaszok bábjává válni, így április 8-án családjával együtt előbb Görögországba menekült, végül Londonban telepedett le.
Április 12-én az albán nemzetgyűlés kimondta a perszonáluniót Olaszországgal, az olaszbarát Shefqet Verlacit bízták meg kormányalakítással, 16-án pedig III. Viktor Emánuelt albán királlyá kiáltották ki. Az olaszok átszervezték Albánia közigazgatását, a honvédelmi és a külügyi tárca irányítását integrálták a római kormány feladatkörébe. Április 21-én megalakult a Tefik Mborja vezette Albán Fasiszta Párt. Június 3-án királyi dekrétummal rendezték az ország jogi státusát, fasiszta típusú alkotmány lépett életbe.
Mussolini az elkövetkező években balkáni expanziója kiindulópontjának tekintette Albániát. 1940. október 28-án Olaszország 200 ezres hadsereggel megtámadta Görögországot, de a várt gyors győzelem helyett a görög ellenállók megállították, majd visszaszorították az olasz csapatokat, sőt, az albániai Gjirokastërt és Korçë-t is elfoglalták. A görög csapatmozgások már azzal fenyegettek, hogy Mussolini elveszíti Vlorë fontos hadi kikötőjét, de a front ekkor megmerevedett. Németország szövetségese segítségére sietett, bolgár és magyar támogatással 1941. április 6-án megtámadta Görögországot, illetve Jugoszláviát. Egy hónappal később már elfoglalták és az olasz megszállás alatt álló Albániához csatolták Koszovót. Augusztus 12-én III. Viktor Emánuel dekrétumában kinyilvánította Nagy-Albánia létrehozását, eszerint az országhoz tartozik a görög Epirusz, a jugoszláv Koszovó és Nyugat-Macedónia, valamint Montenegró déli sávja.
1941-től azonban egyre hatékonyabban működtek a kommunista és nacionalista partizánegységek az országban. A térség más országaitól eltérően Albániában korábban nem alakult ki szervezett kommunista mozgalom. Noha 1930-ban a Komintern Ali Kelmendit megbízta kommunista sejtek szervezésével, munkásosztály és befolyásos értelmiségi réteg híján az albán vidék iskolázatlan és zárkózott parasztsága nem volt nyitott a társadalmi reformok marxi útjára. Zogu kemény kézzel elfojtott minden ellenzéki kezdeményezést, Kelmendinek menekülnie kellett az országból.
1941 októberében a Jugoszláv Kommunista Párt vezetője, Joszip Broz Tito ügynököket küldött Albániába, hogy a széttartó kommunista sejtekből egyetlen, monolitikus pártot hozzanak létre. Egy hónapon belül, november 8-án Enver Hoxha vezetésével megalakult az Albán Kommunista Párt. 1942. szeptember 16-án pezai konferenciájukon létrehozták a népfront jellegű ellenállási mozgalmat Nemzeti Felszabadítási Mozgalom néven, valamint a Nemzeti Felszabadítási Hadsereget. 1942 októberében az olasz megszállás elleni küzdelem jegyében a Nyugat-orientált nacionalisták is megszervezték egységfrontjukat: Ali Klissura és Midhat Frashëri vezetésével megalakult a Nemzeti Front. Antikommunista, antizogista, a szabad albán köztársaságért küzdő, de alapvetően konzervatív elemeket tömörített soraiban. Később történtek kísérletek a két szervezet tevékenységének összehangolására, a szövetségesek 1943 augusztusában a Krujë melletti Mukajban tárgyalóasztalhoz is ültették a nacionalistákat és a kommunistákat. Az összefogásból azonban a Koszovó körüli érdekellentét miatt nem lett semmi. A Nemzeti Front a háború utáni Albániához csatolásához ragaszkodott, míg a Nemzeti Felszabadítási Mozgalom Jugoszláviához kerülését pártolta. A két szervezet tehát alapvetően egymást is ellenségnek tekintette.
Mussolini fasiszta rezsimének bukásával 1943. szeptember 3-án Albánia katonai és rendészeti igazgatása is összeomlott. A kommunista Nemzeti Felszabadítási Mozgalom átvette a dél-albániai városok feletti ellenőrzést, Vlorë-ra és Észak-Albániára pedig a Nemzeti Front terjesztette ki hatalmát. Még mielőtt az albán fővárost is elfoglalhatták volna, a németek ejtőernyősöket dobtak Tiranára, és szeptember 8-ára elfoglalták az egész országot. A kommunista és nacionalista partizánok a hegyvidéki területekre szorultak vissza. Berlin nem szándékozott keménykezű adminisztrációt kiépíteni, elismerte az ország függetlenségét, és megelégedett egy németbarát, de semleges Albánia kialakításával. Ebben partnernek mutatkoztak a Nemzeti Front politikusai, s november 4-én egyik vezetőjük, Rexhep Mitrovica alakíthatott kormányt (a választáson győztes Mehdi Frashëri félreállításával). A Nemzeti Front korábbi partizánegységei a német csapatokkal összefogva harcoltak a kommunista partizánok ellen. Kollaboránsok egy csoportja a Waffen-SS-en belül megalakította a Szkander bég hadosztályt és a koszovói szerbek elleni irtóhadjáratba fogott.
1943 decemberében Abaz Kupi vezetésével megalakult egy harmadik szervezet is, az északi geg nemzetségfők támogatta, antikommunista és németellenes Törvényesség. Eközben a kommunisták a britektől fegyvereket kaptak, így újult erővel harcolhattak a megszállók és a németbarát Nemzeti Front ellen. 1944 januárjára Dél-Albániában már ők voltak az urak. Május 24–28. között gyűlést hívtak össze Përmetben, amelyen megválasztották a felszabadult területek ügyeit irányító Nemzeti Felszabadítás Antifasiszta Tanácsát. A tanács végrehajtó bizottságának elnöke és a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg főparancsnoka Enver Hoxha lett. A partizánok 1944 közepére felmorzsolták az utolsó dél-albániai Nemzeti Front- és Törvényesség-erőket is, és júliusra Albánia nagy része ellenőrzésük alá került. Október 23-án Hoxha irányításával ideiglenes kormány alakult Beratban, ekkor már csak Tirana és Shkodër állt német megszállás alatt. Húsz napig tartó, elkeseredett utcai harcok árán november 17-ére kiverték a nácikat Tiranából, és Shkodër feladásával Albánia 1944. november 29-én felszabadult.
A kis ország világháborús veszteséglistája: 28 ezer halott, 120 ezer sebesült és 10 ezer internált. A háború azonban tetemes anyagi károkat is okozott, leromboltak 52 ezer lakóházat, emellett az üzemek, kikötők és hidak túlnyomó többsége is elpusztult. Az albánok a harcok során 26 ezer ellenséges katonát öltek meg, 22 ezret megsebesítettek és mintegy 20 ezret ejtettek fogságba.
[szerkesztés] Irodalom
- Histoire de l'Albanie des origines à nos jours. Réd. par Stefanaq Pollo. Roanne: Horvath. 1974.
- Paul Lendvai: Das einsame Albanien. Reportage aus dem Land der Skipetaren. Zürich: Interform. 1985.
- Miranda Vickers: The Albanians. A modern history. London: Tauris. 1995.
- Barbara Jelavich: A Balkán története. I–II. Budapest: Osiris; 2000. 1996.
- Tajar Zavalani: Histori e Shqipnis. Tiranë: Phoenix. 1998.
- Réti György: Albánia sorsfordulói. Budapest: Aula. 2000.
- Georges Castellan: Histoire de l’Albanie et des Albanais. Crozon: Armeline. 2002.
- Kapronczay Károly: A szkipetárok földjén. Valóság 40 (1997) 8:94–104.
Based on work by 