Tersánszky Józsi Jenő

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Tersánszky Józsi Jenő (Nagybánya, 1888. szeptember 12. – Budapest, 1969. június 12.): Kossuth-díjas író.

[szerkesztés] Élete

Tersánszky Józsi Jenő a 20. századi magyar prózairodalom egyik kiemelkedő alakja. Eredetileg festőnek készült, de apja nyomására érettségi után jegyzőgyakornok lett Szapáryfalván. 1907-ben egy évig gyakornokként joggal foglalkozott Nagybányán, majd beiratkozott az eperjesi jogakadémiára.

Tervei szerint a budapesti egyetem jogi karán készült folytatni tanulmányait, de a tandíjra összespórolt összeget végül elmulatta és kénytelen volt segédmunkásnak állni. Első novelláját, a Csöndes embereket is pénzgondjai enyhítésére írta. Osvát Ernő figyelt fel tehetségére, így jelenhetett meg első írása 1910. februárjában a Nyugatban. Alig egy évvel később, 1911-ben novelláskötetét kiadja a Nyugat Könyvtár.

Az I. világháborúban mint önkéntes vesz részt ahol 1918-ban olasz fogságba esett és csak 1919. augusztusának elején érkezik vissza Budapestre, ahol, háborús élményeit Viszontlátásra, drága című regényében örökítette meg. A regény a magyar háborúellenes irodalom egyik kiemelkedő alkotása, Tersánszky első igazi nagy írói sikere is ehhez fűződik.

1918-ban már válogatott elbeszélései is megjelentek. A Tanácsköztársaság ideje alatt szimpatizált a forradalommal, melynek bukása után a kommunizmus iránti nem titkolt rokonszenve miatt a Horthy-korszakban renegeteg támadás érte. A húszas évek elejére nélkülözései különös módmegviselték. 1921. június 16-án még öngyilkosságot is megkísérelt, az Erzsébet-hídról a Dunába vetette magát.

Az esztendő második felében valamelyest konszolidálódott a helyzete: megnősült, feleségül vette Molnár Sárit. A Nyugat folytatásokban közölte Rossz szomszédok című regényét, majd 1922 júliusában a lap főmunkatársai közé került.

Gyors egymásutánban születtek művei, köztük: a Kakuk Marci ifjúsága, amely fő művének, a ciklikus szerkezetű Kakuk Marci regénynek az első darabja. A polgári társadalom keretei közül kihullott, máról holnapra élő csavargót nem rajzolta ideálalakká: látta hibáit és életformájának fogyatékosságát, egyediségét is

Érdeklődése ezzel egy időben a színház felé fordult, 1923-ban a Magyar Színház tűzte műsorára Szidike című darabját, amelyet később át is dolgozott. Ettől kezdve sorra mutatték be darabjait a magyar színházak. 1932-ben sajátos színházat is szervezett, a Képeskönyv Kabarét ahol kis regös együttesével maga is fellépett. Anyagi nehézségeinek enyhítésére számos detektívtröténtet és krimit is írt, miközben folyamatosan írta az egyre gyarapodó Kakuk Marci-történetek is.

1940-től mint újságíró riporter dolgozott a Híd cmíű lapnak, két évvel később itt jelent meg félbolond című regényei is. 1944-ben hamis igazolványokat szerzett a menekülő zsidóknak, a háború után pedig zenehumoristaként szórakozóhelyeken, bárokban lépet felt, miközben dolgozott a Magyar Rádió Gyermekújság rovatának is. 1950-től kezdve a dogmatikus irodalompolitika következtében nem tudott publikálni.

Munkakedvét azonban nem vesztette el, mint sokan mások ekkoriban ő is meséket, bábjeleneteket írt, valamint maradandú értékekkel gyaraptotta a magyar ifjúsági irodalmat. 1955-ben válogatott novelláskötetének kiadásával tért vissza az irodalmi életbe; 1957-ben pedig világot látott elbeszéléseinek kétkötetes gyűjteménye is, A tiroli kocsmáros címmel.

Utolsó jelentős műve 1962-ben jelent meg, a Nagy árnyakról bizalmasan ímmel, mely egy emlékezésgyűjtemény, amelyben neves irodalmi kortársainak portréját rajzolta meg némi iróniával. Halála előtt még megérhette néhány színházi bemutatóját, 1969-ben halt meg. Munkásságát többször is Baumgarten-díjjal jutalmazták (1929, 1930, 1931, 1934) 1949-ben pedig Kossuth-díjat kapott.