Gleccser

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A gleccser olyan mozgó, szemcsés, lemezes szerkezetű jégtömeg, mely magasan az örök hó határán túl ered és egyre lassuló áramló mozgásban halad a völgy felé.

Tartalomjegyzék 1 Kialakulása 2 A gleccserek előfordulása és formái 3 A gleccser mozgása 4 A gleccser romboló hatása 5 Források

[szerkesztés] Kialakulása

A gleccser képződéséhez elsősorban az kell, hogy az adott terület a hó határa felett legyen és ott nagy legyen a légköri csapadék mennyisége. Az örök hó határa a magashegységeknek az a magassági szintje, amelyen felül a légköri csapadék mindig hó alakjában esik és a hó soha nem olvad el. Ez a határ a földrajzi fekvés és az éghajlati viszonyok szerint nagyon különböző. Közép-Európában, vagyis az Alpok hegyrendszerében, a Kárpátokat is hozzászámítva, ez a magasság körülbelül 2750 méter, Norvégia északi részén csak 720 méter, középtáján 1010 méter, déli vidékein már 1870 méter. A Pireneusokban 3000 méter, a Kaukázusban 3300 méter, Kaliforniában 4000 méter, az ecuadori Andokban 4800 méter, a bolíviai Andokban 5600 méter, a Himalájában 5670 méter, a sarkvidékeken pedig a tenger szintjével van egy magasságban.

Az egymásra halmozódó hótömegek, hórétegek (az Alpok magaslataira évenkénti átlagban 10 méternél több hó esik) a nagy nyomás következtében a hegylejtőn lefelé mozdulnak és felületükön a napsugarak és meleg szelek behatása alatt egy kissé megolvadnak. A vízcseppek beszivárognak az alsó rétegekbe és ott újra hideg éri őket, kemény szemekké fagynak, amelyek egymáshoz tapadva sűrű, kemény tömegeket képeznek. Egy idő után a hegy felső lejtőin a hórétegek egész vastagságukban kemény réteggé, jeges hóvá vagy más néven firnné változnak. A jeges hótömegek (a firn) mindig lejjebb és lejjebb csúsznak. A nap melege folytatja az olvasztás munkáját, a rá következő fagy pedig a felolvasztott vizet megint megfagyasztja. Ennek, valamint annak az óriási nyomásnak hatása alatt, melyet a felső hórétegek az alul levőkre gyakorolnak, a jeges hótömegek gleccserjéggé alakulnak és a hegylejtőn hatalmas jégtömegek, jégárak keletkeznek.

[szerkesztés] A gleccserek előfordulása és formái

A firn, melyet a jeges hó megnevezésen kívül még oromhónak is neveznek, a tulajdonképeni forrása a gleccsernek. Minél nagyobb tömegű firn képződik, annál nagyobb tömegű lesz a belőle alakuló gleccser. A gleccser képződéséhez főként az kell, hogy a firn valahol felhalmozódjon. Ha a firn nagy katlanokban, mélyedményekben halmozódik fel, hatalmas gleccser tömegekké alakul, mely messze leér az örökös hó határa alá és nemcsak széles, de nagyon hosszú gleccsert is alkot. Az ilyen, elsőrendű gleccser jege tömött, nagyon szilárd. Ha a firn lapos, meredek hegylejtőkön gyűlik össze és ott alakul jégtömegekké másodrendű kisebb, nem messze lenyúló gleccser képződik. Az ilyen, úgynevezett lógógleccser, jege lazább szerkezetű.

Az Alpokban mind a két típus létezik. A gleccserek száma az Alpokban körülbelül 2000, ezek közül elsőrendű gleccser mintegy 200. A nagyobb alpesi gleccserek mind hosszabbak egy mérföldnél. Az Alpokban (különösen a Közép-Alpokban) a gleccserek főtömegei a Mont Blanc, a Monte Rosa, a Finsteraarhorn és az Ötzthal hegycsoportjai körül alakulnak ki. A gleccserek szélessége változó, a völgyek szélességéhez, szűküléséhez idomul. Számos gleccser az Alpokban több mint 1 km széles. Az a terület, amely hóval, firnnel táplálja a gleccsert sokszor hatalmas. A nagyobb gleccsereké több mint 5 km², de vannak olyanok, amelyeknek gyüjtőterülete 40 km². Az Alpokban vagy 350 km² terület van gleccserektől borítva, vagyis eljegesedve. A gleccserek vastagsága becslések szerint mintegy 400-500 méter, mások az átlagos vastagságot 250 méterre becsülik. Európában az Alpokon kívül még a Pireneusokban meg Norvégiában vannak gleccserek. A Pireneusok gleccserei az Alpokéhoz képest lényegesen kisebbek, a legnagyobbak a Garonne völgye és a Val d'Ossoue között vannak. A skandináv gleccserek sem közelítik meg az Alpokét, a legnagyobb a Lodal-gleccser. Izlandon, a Spitzbergákon és Észak-Amerika sarkvidéki szigetein szintén vannak nagy kiterjedésü gleccserek. Grönland egész belsejét hatalmas jégtömegek borítják, melyek főként öt hatalmas árban vonulnak a tenger felé. A legnagyobbszerü közöttük a Humboldt-gleccser, mely ott, ahol a tengert eléri, 100 km széles és több mint 200 méter vastag.

Régen, a jégkorszakban sokkal nagyobb terjedelműek voltak Európában a gleccserek, mint ma. Az Alpok gleccserei délen egészen a Pó völgyéig, északon egészen a Duna völgyéig terjedtek. Skandinávia jégárai pedig a Német-lengyel-síkságig nyúltak le. Skandinávia és Nagy-Britannia, valamint a Német-lengyel-síkság felülete körülbelül olyan lehetett, mint a mai Grönlandé. Ázsiában a Kaukázus, a Mustagh, Küenlün, Tiensan, Jünling, Karokorum és Himalája hegységeken vannak gleccserek. Dél-Amerikában csak a legmagasabb csúcsokon, valamint az Andok déli végein, Észak-Amerikában a Sierra Nevadán és a Cascade-hegységben, Új-Zélandon a déli sziget hegységein fordulnak elő.

[szerkesztés] A gleccser mozgása

A gleccserek folytonos mozgásban vannak, mozgásuk vagy 8-10 milliószor lassúbb, mint ugyanolyan tömegű vízé. Évenként vagy 60-120 méternyi utat tesznek meg lefelé és a mélyebb völgyekbe is behatolnának, ha az alsó végük el nem olvadna és a lefelé nyomulásnak ez határt nem szabna. A gleccser mozgásának gyorsasága tömegétől és hajlásának mértékétől függ. A mozgás magyarázata az, hogy a völgy felé haladó jégtömeg a nyomást gyakorol és ez a nyomás csúsztatja az egész gleccsert lefelé. A csúsztatáson kívül még folyó mozgása is van az egész tömegnek, amit egyrészről a jég képlékenysége, másrészről a nyomás következtében előálló olvadás és újrafagyás okoz. A gleccser felülete csak oly helyeken sima és összefüggő, ahol a hajlása egyenletes, ahol azonban hajlása, vagyis esése megváltozik, ott akadályokkal kell megküzdenie és bármennyire képlékeny is a gleccser jégtömege, össze-vissza fog töredezni és széles haránthasadékok keletkeznek. Azokon helyeken, ahol a szélessége megváltozik és megnagyobbodik, ott hosszirányú hasadékok keletkeznek, a part felé pedig oldalhasadékok.

Ahol a völgy hirtelen mélyül, ott a gleccser jege apróbb, nagyobb tuskókra töredezik és jégesések vagy gleccserkaszkádok keletkeznek. Ha két hasadékrendszer kereszteződik, akkor a jégsziklák torony vagy obeliszkek módjára felhalmozódnak, feltornyosodnak és úgynevezett jégtűk emelkednek a gleccseren magasba. Ezek sokszor messze elhallatszó dörgés közben omlanak össze. Az Alpok gleccserei a tenger színe fölött átlag 2260 méterig (általában 1500-2000 métert) ereszkednek alá, mert ezen magasságon alul már egyrészről a Nap melege, a légkör hőmérséklete, de különösen a meleg szelek (főn) annyira hatékonyak, hogy a jég nem marad meg. Erős olvadás kezdődik már rendszerint az örökös hó határán alul néhány száz méternyire, míg végül az egész gleccsertömeg elolvad. Az olvadás határa nem állandó, az egyes évek és vidékek klimatikus viszonyai szerint ingadozó. Hideg, nedves években aránylag kevés jég olvad, a gleccser lekerül a völgybe. Ha azonban a nyár nagyon meleg, akkor túl sok jég olvad el és a gleccser visszahúzódik. Egyes völgyek olyan részei, ahol korábban gleccser volt, egészen mentesek a gleccsertől.

A változások azt mutatják, hogy az Alpokban a gleccserek visszahúzódnak, vagyis terjedelmük csökken. Dél-Amerikában a gleccserek legalsó határa 4000-5000 méter, a Himalájában 3400 méter. A gleccser felületén az olvadás következtében keletkező víz vagy azokba a finom repedésekbe szivárog, melyek az egész gleccser tömegét átjárják, vagy pedig apró patakocskák alakjában folyik le a gleccser felületéről addig, amíg valahol nagyobb hasadékra akad. Néha úgynevezett gleccsermalomba folyik, amely olyan üreg a gleccserben, amely egész vastagságán végig halad és helyenként nagy barlangokká szélesedik. Az egész megolvadt víztömeg a gleccser alján összegyűlik, és mint gleccserpatak folyik ki abból. Az a több méter magas jégboltozattal körülvett hely, ahol a gleccserpatak a szabadba kerül a gleccserkapu. Számos folyó vize gleccserpatakokból ered, így például a Rhône folyó is.

[szerkesztés] A gleccser romboló hatása

A jégár felületére a szomszédos lejtők omló szikláiból nagymennyiségü kőtuskó, kőporladék kerül, amelyek a jégár mozgásával hosszú sorban hatalmas sáncokká, úgynevezett morénákká, halmozódnak. A felhalmozódott kőtömegek helyzete szerint szokás a morénákat megkülönböztetni. Amikor a kőtörmelékek a gleccser hosszával párhuzamosan a gleccser szélén, vagy a mellette levő hegylejtőn fekszenek, oldalmorénákról beszélünk. Ezek nem egyebek, mint azon törmelékek összessége, melyek a gleccser hegyoldalairól hullottak alá. A gleccser végén levő hatalmas kőtörmelékek, melyek abból az anyagból halmozódtak fel, melyeket a gleccser hátán hurcolt és olvadáskor tömegekben lerakott, végmorénák vagy homlokmorénák. A gleccser közepén a gleccser hosszával párhuzamosan haladó kőhalmazokat középmorénáknak vagy guffer-vonalaknaknak nevezzük. Ezek két völgy gleccserének egyesüléséből, illetőleg a két összekerült gleccser oldalmorénáinak egybehalmozódásából keletkeztek.

Óriási az a kőtörmelék, kőhalmaz, amely a gleccser mozgása következtében a szomszédos hegységből a gleccserre kerül és mint moréna rakódik le. A morénák szerkezetében nincs semmi rend a törmelék nagysága és fekvése szerint, a rétegességnek semmi nyoma. Kisebb és nagyobb darabokat élre, vagy lapjukra fektetve, nem ritkán összevissza karcolva találnak, tehát egészen másképen mint a vizlerakta üledékes kőzetek. A gleccser által szállított kőtuskók, kőtörmelékek gyakran a gleccsermeder fenekére kerülnek, vagy a meder oldalára és ott a gleccser medrét vagy medrének oldalát képező kőzeten karcolást idézhetnek elő. Ez jó jelzi a gleccser által megtett utat. A gleccser tömege pedig útközben erősen súrolja, simitja a vele érintkező kőzeteket és ez a súrolás, valamint a karcolások jelenléte és a morénák nyomai mind árulkodó jelek arra nézve, hogy valamely vidéken valaha gleccserműködés volt. Egyes helyeken előfordul, hogy nagy kőtuskók, melyeket a gleccser magával hurcol, megakadályozzák azt, hogy az alattuk levő és általuk elfedett jég megolvadjon, de körülötte a jég megolvad. Ekkor nagy 2-3 méter magas jégoszlopok képződnek, melyeknek tetején egy kőtuskó ül. Az ilyen gleccserképződmények a gleccserasztalok. A kőtuskó ugyanis elzárta a meleget, a jég alatta megmaradt, körülötte azonban elolvadt.

[szerkesztés] Források

• A Pallas Nagy Lexikona