Gótok

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A gótok (gótul: , Gutans, latinul gotones) neve legelőször Tacitusnál (Germánia, 44.) fordul elő. Germán törzs volt, mely a Római Birodalom (keleti és nyugati) sorsára a későbbi időben nagy befolyást gyakorolt. Ez adja jelentőségüket. Eredetileg Germania észak-keleti részében királyok alatt éltek, ahova egy régi monda szerint Skandia szigetéről vándoroltak (a mai Skandinávia). A Kárpát-medence népvándorláskori történetében is szerepet játszottak. Két nagy törzsi csoportjuk volt: az egyik a vizigótok (az ógermán wise, azaz „nyugati” szóból) és az osztrogótok (az ógermán ostro, „keleti” szóból).

Tartalomjegyzék 1 Korai történetük 2 Kultúra 3 Nyugati gótok (vizigótok) 4 Keleti gótok (osztrogótok, greuthungok)

[szerkesztés] Korai történetük

Valószínűleg a markomann háború idején (2. század) jutottak el a Fekete-tenger partjaira, ahol a géták és szkíták laktak, és a szomszéd germán és szarmata eredetű népeket erőszakkal egyesítették. Lassankint annyira kiterjesztették uralmukat, hogy a 4. században a Gót Birodalom a Tiszától a Donig, a Pontusztól a Balti-tengerig terjedt. A Balti-tenger partvidékének lakói adót fizettek a gótoknak. Pusztító hadjárataik, melyeket a rómaiak ellen viseltek, a 3. századtól a 4. századig tartottak.

A gótok két részre oszlottak: nyugati gótokra (thervingek vagy vizigótok), akik az Alsó-Duna és a Kárpátok közt Erdély, Moldva (a mai Románia) erdős, füves terein laktak és keleti gótokra (greuthungok vagy osztrogótok) a Dél-Oroszországi síkokon. A két nép között a Dnyeper (Borysthenes) volt a határ. Különféle törzsekre oszlott mind a két águk. A nyugati gót törzsek felett a Balth („bátor”), a keletiek felett az Amal v. Amelung („szeplőtlen”, „tiszta”) törzsből származó királyi dinasztia uralkodott.

Philippus Arabs császár idejében, 248-ban vagy 249-ben támadtak először a Római Birodalomra a taifálok, asdingok, kárpok és peucinok közül toborzott szövetséges hadaikkal. A monda a segédcsapatokat nem számítva 300 000 főre becsüli hadseregüket. Elárasztották Moesiát és Marcianopolis városa csak nagy összegű hadisarc kifizetésével menekülhetett meg a pusztulástól. Az ellenük siető császár megnyerte a Daciától északra lakó, ugyancsak germán gepidákat szövetségeséül és ezek segítségével visszaszorította a gótokat. A harcias nép azonban 250-251-ben két római sereget semmisített meg, és maga Decius császár is elesett Moesiában.

A Krím-félsziget elfoglalásával hadihajók birtokába jutottak, és a tengeren Krétát, Ciprust is végigfosztogatták. Végül 320 000 ember Thesszalonikinél szállt partra, de II. Claudius (Claudius Gothicus) császár Naissusnál legyőzte őket (269). Miután Aurelianus császár 270-ben a Duna bal partját átengedte nekik, 2000 harcost küldtek évenként Róma segítségére,és ezután békés kapcsolat alakult ki Róma és a gótok között.

[szerkesztés] Kultúra

A gót nyelvet ismerjük, mivel több irodalmi mű is ránk maradt. A kereszténységet korán fölvették az arianizmus alakjában, melyet Wulfila püspök (Ulfilas, Wölfel, 311-381) terjesztett el 341 és 355 között a nyugati gótok között. Wulfila alkotta meg a gót ábécét, és ő fordította le a Bibliát - kivéve a királyok könyveit - gót nyelvre. Ez a gót nyelv és így a germán nyelvek legrégibb emléke. A fordítás neve Codex argenteus, jelenleg Uppsalában őrzik.

[szerkesztés] Nyugati gótok (vizigótok)

Fő szócikk: Nyugati gótok

A nyugati gótok (vizigótok) Valens alatt (a hun nyomás miatt) engedélyt kértek, hogy Thrákiában telepedhessenek le. De a római tisztviselőktől az adófizetést megtagadták és gyakorlatilag függetlenítették magukat a birodalomtól. Ezért háború indult ellenük, de 378-ban a drinápolyi csatában Valens császárt legyőzték. Olyan pusztítást vittek végbe, hogy Ammianus Marcellinus szerint „csak az eget s földet hagyták meg”. Nagy Theodosius császár békét kötött a gótokkal, és az addig Erdély hegyei között tartózkodóknak is kénytelen volt megengedni, hogy Thrákia és Moesia tartományokban telepedjenek le. A gót harcosok egy része római zsoldba lépett 382-ben. A gótok adót nem fizettek.

Azonban ezzel a laza függéssel sem voltak megelégedve sokáig. Nagy Theodosius halála után kiskorú utódjának Arcadiusnak a gyámja, a galliai származású Rufinus a zsold kifizetését a gót katonáktól megtagadta, a gótok végleg elszakadtak Rómától, és a Balthok nemzetségéből származó Alarichot 395-ben királlyá választották. Alarich számos rabló hadjáratot vezetett a római területekre, elsősorban Görögországba. Végül Stilicho, Honorius nyugatrómai császár gyámja, legyőzte Alarichot a Poloe hegységnél (396). A keletrómai udvar azonban inkább akarta a barbár Alarich, mint a vetélytárs Stilicho szövetségét, ezért kibékült vele, sőt 397-ben Kelet-Illíria kormányzójává tette.

Alarich a keletrómaiak szolgálatában a Nyugatrómai Birodalom ellen indult, és két csatában is győzelmet aratott. (Pollentia, 402 és Verona, 403). Stilichót is elfogták és kivégezték. 408-ban Alarich újra betört Itáliába és Rómát megsarcolta. Mivel a nyugatrómai császár nem fogadta szolgálatába, 409-ben és 410-ben ismét támadást intézett ellene, és ekkor Rómát bevette és kifosztotta. Innen Szicília és a rómaiak afrikai tartományának elfoglalására indult. 410-ben azonban, 34 éves korában, Dél-Itáliában, Cosenzában meghalt.

Alarich sógora és utóda Ataulf római fővezérré lett és Galliába ment, ahol névleges függés mellett valójában független államot alakított. 415-ben meggyilkolták, miután a Pireneusokon átkelt és Barcelonát elfoglalta. Utódai, Sigerik és Wallia alatt a gótok folytatták a hódításaikat, névlegesen Rómának, valójában a maguk számára. Eurich (466-484) ténylegesen is függetlenítette magát. A gótok ettől kezdve nagy befolyást gyakoroltak Rómára, egymás után több római császár trónra emelése is az ő befolyásuk alatt történt. A hispániai gót államot Amalarich (507-531) szervezete meg, székhelye Sevilla volt.

531-ben Amalarich meggyilkolásával kihalt a Balth ház, mely 136 évig uralkodott. Ettől kezdve 180 éven át választott királyok uralkodnak. Rekared alatt (586-601) a római egyházhoz csatlakoztak, és Rekared már a pápa áldásával koronáztatta meg magát. Ettől kezdve, bár keresztényüldözők is akadtak, a kereszténység erős gyökeret vert a gótok között, és a főpapság jelentős politikai tényezővé vált. Ezért Wamba király (672-681) törekvése a papi klérus gyöngítésére eredménytelen maradt. Witiza (701-710), aki örökölhető királyságot akart alapítani, nem tudta megalakítani ezt a klérus és a nemesség megtörésével, sőt meg is fosztották uralmától. A trónbitorló Rodrigo ellen a király fiai az arabokat hívták be. A Tarik által vezetett arab sereg azonban segítőből ellenség lett: 711-ben Xeres de la Frontera mellett Rodrigót legyőzték, de Witiza fiai is elestek és az arabok lettek Hispania uraivá. Ezzel megszűnt a Gót Birodalom, csak a neve maradt fenn Katalónia nevében. A terület a továbbiakban mint Spanyolország szerepel a történelemben.

A nyugati gótok királysága, bár néha apáról fiúra szállt az uralom, nem volt öröklődő és nem is sikerült ilyenné tenni. A király a legfőbb hadvezér volt és az összes hivatalt ő töltötte be. A nép nemességre és jobbágyságra oszlott (szabadok és szolgák). A nemesség további osztályokra tagozódott: Az első a duces (Herzöge), eredetileg katonai, később kormányzói tiszt is, ez alatt a comites (Grafen) hasonló, de kisebb kiterjedésű hatalommal, a gardingok udvari méltóságok viselői, végül a többi nemes, akik a bíráskodás jogát és bizonyos büntetésektől való mentességet élveztek. A jobbágyok az előkelők telkein kisebb részeket műveltek, és ennek fejében évenként fizetéssel, szolgálattal tartoztak.

A katonáskodásnál a király volt a fővezér, alatta harcoltak a duces, comites, tiudfadok (ezredesek) stb. Ugyanezek békeidőben a király megbízásából a polgári ügyek élén álltak. A polgári ügyrend tulajdonképpeni rendezése II. Alarich nevéhez fűződik (511-531), aki a római és gót szokások gyűjteményét összeíratta 506-ban, a Breviarium Alaricianumban, amelyet később Rekared valószínűleg továbbfejlesztett. Chindasuinth (641-649) volt az, aki igazi erőt, gót nemzeti jelleget adott a törvénykezésnek és a római jog maradványait megszüntette. A gótok jogi intézkedései jól működtek. Az őslakos népek szívesebben teljesítették az újfajta feudális (hűbéri) kötelességeket, mint amikor a rómaiak gyötörték őket a súlyos adókkal.

[szerkesztés] Keleti gótok (osztrogótok, greuthungok)

Fő szócikk: Keleti gótok

A keleti gótok eredetileg jelentős kelet-európai birodalom urai voltak. Hermanarich nagyfejedelmük alatt tizenkét nép hódolt nekik. Birodalmukat a hunok támadása döntötte meg. A 110 éves Hermanarich öngyilkos lett, fia és utóda Vitimer 374-ben elesett a hun Balambér király elleni csatában, és a gótok kénytelenek voltak meghódolni a hunoknak. Ezután részt vettek a hunok harcaiban, így ott voltak a catalaunumi csatában is.

Miután Attila meghalt (459), és a Hun Birodalom darabokra szakadt, majd megsemmisült, az Amalok házából való Walamir, Theodemir és Wiedemir alatt a gótok újra összeszedték magukat, így hogy nemsokára le tudták verni a hunok új támadását. Országuk itt Vindobonától (ma [[Bécs]) Sirmiumig (ma Szávaszentdemeter) terjedt.

475-ben Theoderich lett népe egyedüli királyává. Ez I. Zénó keletrómai császárt segítette, és 484-ben konzul lett. 486-ban a jó viszony megszakadt a két uralkodó között, mert Zénó a keleti gótoknak nem adott földeket. A veszélyes segítőktől úgy akart a császár megszabadulni, hogy Itália visszafoglalására biztatta őket, nekik igérve azt a harmadrészt, amelyet Odoaker heruljainak adott. A gótok vállalkoztak erre, és 489. augusztus 30-án átkeltek Itália határfolyóján, az Isonzón, miután Odoakert visszaszorították. A segítségül jött nyugati gótok kiszabadították Theoderichet Paviából, ahol Odoaker körülzárta, és Theoderich ezután egész Itáliát meghódította, és most ő zárta körül Ravennában Odoakert. 493 februárjában szerződésre léptek, amely szerint Odoaker közösen uralkodott Theoderich királlyal, Odoakert azonban nemsokára megölték, és Theoderichet népe Itália királyává kiáltotta ki (493). A pápa ezt először nem ismerte el, csak 498-ban született megegyezés, és ekkor kapta meg a nyugati császárság jelvényeit Theoderich.

A gótok megkapták a herulok részét, és nemzetségek szerint telepedtek le, a rokonság egymás közelében maradt. A római államszervezetet Theoderich is meghagyta, de a császári jogokat most már ő gyakorolta mint Itália királya. A herulokhoz hasonlóan a gótok is megtartották nemzetiségi szervezetüket. A hadsereget csak ők alkották. Theoderich azonban a nemzeténél korábban szokásos népgyűléseket megszüntette, és a gót nemességet is adó alá vetette.

Theoderich a külföldi uralkodókkal jó viszonyt ápolt. Anastasius kelet-római császárral volt ugyan kisebb összeütközése, de nagyobb viszály nem robbant ki. A frankok ellen a germán fejedelmeket szövetségbe tömörítette, majd rokonságba lépett Klodvig frank királlyal, de a nyugati gót II. Alarich és a burgund Sigismonddal is. Később a frankok ellen hadat viselt, és 508-ban győzelmet aratott fölöttük.

Theoderich fő célja a római kultúra elterjesztése lett a gótok között. A gót népet olyan törvénytiszteletre szorította, hogy az utókor krónikái is hirdették igazságosságát. Uralma végén a keresztényekkel kegyetlenül bánt, mert I. Justinianus keletrómai császárral való szövetséggel gyanúsította őket. Ennek áldozata lett Boethius is, a római irodalom utolsó nagyobb alakja.

A nemzeti és vallási feszültségek között Theoderich 526. augusztus 30-án meghalt. Utóda, a kiskorú Athalarich helyett leánya Amalasvintha vezette az ügyeket. Athalarich 534-ben meghalt, Amalasvintha pedig unokatestvérét, Theodatust választotta férjül, aki őt 534-ben megfojtatta. 536-ban Theodatust, aki az I. Justinianustól a gótok ellen küldött Belizár ellen sem Nápolyt, sem Rómát nem tudta megvédeni, egyszerűen agyonverték.

537-538 között a választott király, Vitiges a keletrómaiak kezébe került Rómát ostromolta. A város ostroma sikertelen volt, sőt Vitiges Belizár kezébe került, aki Ravennát is elfoglalta. 540-re Belizár az egész gót királyságra kiterjesztette a keletrómai fennhatóságot. A rab Vitigest Justinianus császárhoz vitték, Theoderich kincseivel együtt. Konstantinápolyban Vitiges keresztény, szenátor és patricius lett.

A Belizár ellen fellázadó gótok Ildebaldot, ennek meggyilása után Totilost tették királlyá, aki visszafoglalta Itáliát. A háborúk alatt sok ókori római műemlék pusztult el. A keletrómai csapatok előbb Belizár, majd Narses vezetésével próbálták újra leigázni a gótokat. Narsesnek sikerült Totilos fölött győzelmet aratni, a küzdelemben a gót király és seregének nagy része halálát lelte.

Az utolsó gót király, Tejas lázadása is sikertelen volt, Cumaenál vereséget szenvedett (554). A maroknyira zsugorodott gót sereg szabad elvonulást kapott, és az Alpokon túlra vonult. 555-ben az utolsó gót erődítmény, Campsa (Samnium) is megadta magát, és a Keleti Gót Birodalom története ezzel véget ért.

Ez a szócikk a Pallas Nagy Lexikona alapján készült.