Tacitus

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Tacitus Cornelius, római történetiró, (Kr. u. 55. vagy 56., - valószínűleg 117 és 120 között).

Gaius Cornelius Tacitus

Előkelő és vagyonos családból származott, gondos nevelésben részesült, melynek súlypontja azonban nem a bölcseleti, hanem a retorikai tanulmányokra esett. Így felkészülten lépett a közéleti pályára, melyen gyorsan emelkedett, amiben kétségkívül segítségére szolgált, hogy Agricola lányát vette feleségül.

Így lett már Vespasianus alatt tribunus militum laticlavius; Titus idején (80. vagy 81.) questor, Domitianus korában néptribunus (esetleg aedilis), majd praetor (utóbbi 88.). Hosszabb időt (90-94) töltött aztán hivatalból külföldön (legatus v. propraetor Germániában, talán Belgiumban is), mely idő alatt elvesztette apósát és erkölcsi támaszát, a derék Agricolát. Trajanus uralkodása hozta meg neki a konzuli méltóságot (97), mely után a közpálya csillogásai helyett az irodalmi babérokért látjuk küzdeni, egészen Hadrianus uralkodása első éveiben bekövetkezett haláláig.

A neve alatt ránk maradt művek közül négy kétségtelenül tőle való, ezek (megírásuk sorrendjében): 1. De vita et moribus Julii Agricolae (készült Kr. u. 98.). Ugyanazon évben készült el: 2. De origine, situ, moribus ac populis Germanorum (eredetileg bizonyára csak: De situ Germaniae). 3. Historiae, saját korának ([Galba]], Otho, Vitellius, Vespasianus, Titus és Domitianus császárok uralmának) eseményei, melyeknek történetét kiváló forrásokból merítve Trajanus császár alatt írta meg. Eredetileg az egész mű XII-XIV könyvből állt, de a létező kéziratokban csak a négy első könyv szövege maradt ránk, az ötödiknek pedig első fele (magában foglalja a 69. és 70-ik évek történetét). 4. Ab excessu divi Augusti (szokottabban Annales), Augustus császár közvetlen utódainak (Tiberius, Caligula, Claudius és Nerón-nak) története (Kr. u. 14-68.) XVI-XVIII könyvben. Tacitus ezt is Trajanus alatt írta meg, és 115-117.-ben adatta ki. Megvan belőle az első négy könyv, töredékek az ötödik s hatodikból és elöl-hátul csonkán a XI-XVI könyv. Az itt felsorolt négy munkán kivül Tacitus fennmaradt műveihez sorolja még a konzervatív filológia ötödiknek a következőt: Dialogus de oratoribus, melyet Lipsius óta sokan elvitattak Tacitustól.

Tacitus zárja be a római klasszikusok sorát, műveiben elementáris erővel lángol fel a latin történetirás géniusza. Nemes idealizmusa és ízlése olyan irói tulajdonságokkal párosulnak, melyek sem előtte, sem utána sehol sem fordulnak elő egy és ugyanazon latin írónál. Lelkiismeretes kútfőtanulmány, gondos pragmatizmus, lélektani mélység, egyéni stílus, modorosság nélkül, folytonos haladásra való törekvés: ime a tulajdonságok, amelyekkel Tacitus harcba indult a zsarnokság ellen és amelyekkel a köztársaság aranykorának, a szabadságnak mint rendszernek, a sorok között örök emléket állított. Ő a szellem s még inkább a jellem arisztokratája, aki az önkény dühöngésétől épp úgy elfordul, mint a csőcselék szertelenségeitől.

Magyarországon irodalmi hatása a Korvinával mutatható ki legkönnyebben. Mátyás király könyvtárában több kódexe is volt: az egyik, melyet Beatus Rhenanus 1518. használt; a másik, amelyet Vitéz János 1467. emendált, Abdul-hamid török szultán pedig a magyar nemzetnek visszaadott. Azóta leginkább fordítások és kritikai tanulmányok mutatják Tacitus hatását, bár az az író, aki Tacitus tömör stílusát magyarul szólaltatná meg, mindeddig az irodalomban nem tűnt fel.

[szerkesztés] T. Marcus Claudius

T. Marcus Claudius, római császár, Aurelianus utóda. Kr. u. 275 szept. 25-től egész 276 ápr.-ig uralkodott, mégpedig (ami páratlan dolog abban az időben) a szenátus akaratából, melynek a hadsereg pillanatnyi szeszélye átengedte a trón betöltését. T. derék uralkodó volt, de 75 évvel vállain nem bírt az emberfeletti terhekkel. A kisázsiai határon sikeresen harcolt a gótok és alánok ellen, de a szoldateszkának ő is áldozatul esett. T. erősen tartotta a rokonságot történetíró névrokonával, azért műveit leiratta és a könyvtárakban elhelyezte. Utóda a császári méltóságban testvére Florianus lett, akit a katonák emeltek a trónra, de csak azért, hogy három hónap múlva meggyilkolják, mert a Szíriában ellencsászárul fellépett Probus ellen nem akart harcolni.