Boethius

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Boethius, Anicius Manlius Severinus (Róma, 480 körül - Milánó környéke, 524) római író, filozófus.

Boethius középkori elképzelt képmása

Arisztokrata származású volt, consul fia. Nagy Theodorik gót király szolgálatába állt, s annak ravennai udvarába került. A király a legbizalmasabb feladatokkal látta el, 510-ben elnyerte a consuli méltóságot, megtiszteltetésből 522-ben két fiát is consullá nevezték ki. Amikor védelmére kelt egy szenátornak, akit azzal vádoltak, hogy levelezést folytat a keletrómai császárral, őt is árulással vádolták meg, fogságba vetették és tárgyalás nélkül kivégezték.

Boethius nagy terve az volt, hogy latinra fordítsa és magyarázatokkal lássa el Platón és Arisztotelész összes műveit. Ez teljesen nem sikerült neki, de mégis neki köszönhető, hogy a görög filozófia, matematika, csillagészat és zene elemei a középkoron át, elsősorban a quadrivium tankönyveiként fennmaradtak. A filozófián belül elsősorban logikai-retorikus műveket írt (például „De divisione" (A felosztásról), „De syllogismo categorico" (A kategorikus szillogizmusról), „De differentiis topicis" (Bizonyításelméleti különbségekről)) Arisztotelész és Cicero alapján. Néhány teológiai művet is tulajdonítanak neki, de legjelentősebb és legeredetibb munkája a „De consolatione philosophiaia" (A filozófia vígasztaló voltáról), melyet a börtönben írt. A művet a platóni dialógusok modorában, öt fejezetre osztva készítette el. A nőalakban megjelenő Filozófia ki akarja vezetni a szomorkodót a szenvedélyek fogságából. A mű felfogása részben neoplatonikus, részben keresztény. Formája újszerű: a prózát verssel keveri.

Hatása az utókorra igen nagy volt, szinte az egész középkorban olvasták, tanították és utánozták, Dantére is hatott. Magyarra Illei János fordította le először 1776-ban („Boetzius Anitzius Manlius Torkvátus Szeverinusnak 5 könyvei a filosofiának, vagyis böltseségnek vígasztalásáról"). Legutóbbi kiadása 1970-ben jelent meg.