Jégkorszak
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
- A további jelentéseket lásd a Jégkorszak (egyértelműsítő lap) oldalon.
A jégkorszak vagy glaciális egy hosszútávú éghajlati változás, amely alatt a Föld átlaghőmérséklete lecsökken, ezzel a sarki jégtakarók, a kontinentális jégtakarók és a gleccserek területe nagy mértékben kiterjed.
Az egyes jégkorszakok valójában a sokkal hosszabb időt átfogó úgynevezett globális lehűlések részét képezik. Tudományos szempontból már az is globális lehűlést jelent, amikor a sarkokon állandó jégsapkák találhatók. Ilyen szempontból tehát most is egy globális lehűlési korszakban vagyunk. Az ismétlődő jégkorszakok csak klimatikus hullámzásokat jelentenek a globális lehűlés időszakán belül. A földtörténet során több hosszú távú globális lehűlés és globális felmelegedés váltotta már egymást.
Az egyes jégkorszakok között úgynevezett interglaciálisok, jégkorszak közötti korok vannak. A jégkorszakok és a jégkorszak közöti korok ciklikusan váltják egymást, kb. 40 000-100 000 évenként.
Az utolsó nagy földtörténeti korszakot, a pleisztocént az északi félteke nagy részén a jégkorszaki klíma jellemezte. A korszakban hat glaciális követte egymást viszonylag rövidebb interglaciálisokkal. Ezért gyakran a pleisztocén egész korát csak mint „a jégkorszakot” említik. Az utolsó jégkorszak (glaciális) kb. 10 000 éve fejeződött be. Most interglaciálisban, jégkorszak közötti korban élünk.
A jégkorszakokon és jégkorszakközi korokon belül is vannak hidegebb időszakok és felmelegedések, úgynevezett stadiálisok és interstadiálisok. A legutóbbi stadiális kb. a 16-19. század közepe között volt, 1650 körül hőmérsékleti mélyponttal (az úgynevezett kis jégkorszak).
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A jégkorszakok kutatása
Az, hogy a múltban az Alpok gleccserei sokkal kiterjedtebbek voltak, ismert volt a népi leírásokban. Ilyen történetet mondott el egy favágó a francia Jean de Charpentier-nek a svájci Grimsel-gleccserről. 1825 és 1833 között Charpentier bizonyítékot gyűjtött a történet alátámasztására. 1836-ban meggyőzte Louis Agassizt az elméletéről, és Agassiz kiadta azt könyvében 1840-ben. (Étude sur les glaciers)
A kevés ismeret birtokában kezdetben csak az utóbbi néhányezer év eljegesedéseit, stadiális időszakait tanulmányozták, a korábbi jégkorszakok létezésére csak a 20. századi kutatások derítettek fényt.
A jégkorszakokról ma több forrásból is információt találnak, de a legfontosabb az Antarktisz jegéből kifúrt jégmag, amelynek legmélyebb részei 400 000 évesek, így ennyit vissza tudnak tekinteni a Föld légköri viszonyaira.
[szerkesztés] Nagy globális lehűlések
A Föld története során legalább négy olyan nagyobb globális lehűlés volt, amikor a jégkorszakok uralkodtak.
- A legkorábbi feltételezett globális lehűlés a 2,7-2,3 milliárd évvel ezelőtti időszakban volt, a proterozoikum időszak elején.
- A második, melyről már bizonyítékok is vannak, a körülbelüla 800-600 millió évvel ezelőtti korszakban következett be, és talán ez volt minden idők leghidegebb időszaka a Földön. Ebben a korban a tengervíz egészen az egyenlítői területekig befagyott, ezt nevezzük a jégbolygó korának. Valószínűleg ezután az időszak után történt a fajok kambriumkori hirtelen fejlődése.
- Egy kisebb globális lehűlés köszöntött be 460-430 millió évvel ezelőtt, az ordovicium időszak végén.
- Nem voltak ugyan jégkorszakok, de a sarki jégsapkák többször igencsak kiterjedtek a 350-260 millió évvel ezelőtti időszakban, a karbon és a korai perm időszak alatt.
- Az utolsó globális lehűlés 40 millió éve kezdődött, amikor jégtakaró alé került az Antarktiszt, a pleisztocén időszak alatt pedig (kb. 3 millió éve) megjelent a jégsapka az Arktisz területén is. Azóta a jeges területek terjeszkedése és visszahúzódása 40 000 éves - 100 000 éves periódusonként történik. Az utolsó jégkorszak kb. 10 000 éve ért véget.
A globális lehűlések között voltak többmillió éves, az egész Földön nagyon meleg, szinte mindenütt trópusi hőmérsékletű időszakok. De a globális lehűlések időszakain belül (legalábbis a mostani utolsóban) szintén voltak jelentős felmelegedést hozó interglaciális szakaszok. Ilyen volt például az utolsó jégkorszakot megelőző Eem interglaciális kor (130-110 ezer évvel ezelőtt).
[szerkesztés] Interglaciális időszakok
Most interglaciális időszakban élünk kb. 10 000 éve. Általában azt mondják, hogy egy ilyen időszak 12 000 évig tart, de a jégfúrások eredményei szerint ez nem ennyire egyértelmű. E kutatás szerint az utolsó interglaciális korszak 28 000 évig tartott. (Nature, [2]), és valószínűleg a mostani is erre fog hasonlítani. Mindenesetre egyesek már tartanak az új jégkorszak beköszöntétől.
Más elméletek szerint, a légkörbe általunk juttatott üvegházhatást okozó gázok miatt, a mostani melegebb korszak akár 50 000 évig is eltarthat.
Mindenesetre Grönland, az Antarktisz, Észak-Amerika és Eurázsia fekvése révén bolygónk szárazföldi területeinek nagy része jelentősen ki van téve a glaciális-interglaciális ingadozás hatásainak.
[szerkesztés] A jégkorszak kialakulásának okai
A globális lehűlések kialakulásának okai viták alapját képezik, csakúgy mint a glaciális-interglaciális időszakok váltakozása.
A legelfogadottabb elmélet szerint a bolygó általános éghajlata három tényező kombinációjától függ:
- a légkör összetétele (főleg a szén-dioxid és metán mennyisége)
- a kontinensek elhelyezkedése
- a bolygó pályájának vagy forgástengelyének megváltozása (Milankovitch-ciklus), esetleg a Nap helyzete a galaxisunkban
Az első tényező felelős leginkább a változásokért, főleg az első nagy globális lehűlés esetében volt így. A jégbolygó-elmélet szerint a késő proterozoikum időszakában bekövetkező rendkívül fagyos időjárás a szén-dioxidszint megváltozása miatt következett be, a másik két faktor hasonlóan kedvezőtlen értéke mellett.
Az Arktisz és Antarktisz területén levő szárazföldre bizonyosan szükség van egy globális lehűlés kialakulásához. Ezeken a jég és hó könnyebben alakul ki és marad meg, és ez megnöveli a Föld fényvisszaverő képességét (albedo) és ezzel további lehűlést von maga után.
A Föld pályájának megváltozása valószínűleg nem annyira a globális lehűlésekre, hanem a glaciális-interglaciális időszakokra van hatással.
[szerkesztés] Milankovitch-elmélet
A pálya és forgástengely változások és a Földre jutó napsugárzás közötti kapcsolatot Milutin Milanković írta le először.
Ez az elmélet figyelembe veszi a változó Nap-Föld távolságot, a Föld forgástengelyének ingását (precesszió), valamint forgástengely szögét, amelyek meghatározzák a Földre jutó napsugárzás mennyiségét.
A forgástengely pályával bezárt szöge határozza meg az évszakok közti különbség mértékét. Több kutató szerint, hogy a pálya és forgástengely változások nem elegendőek ahhoz, hogy elindítsanak vagy megszüntessenek egy glaciális időszakot, de a kapcsolódó láncfolyamatok (pl. szén-dioxid) megmagyarázhatják ennek lehetőségét.
Miközben Milankovitch elméletét a vizsgálatok alátámasztják, egyéb magyarázatok is szükségesek lennének, hogy megértsük, melyek azok a láncreakciók, melyek előidézik a glaciális/interglaciális időszakokat.
A jelen korszak a leginkább ismert és megértett az összes közül. Az utóbbi 800 000 évben a glaciális ciklusok 100 000 évenként követik egymást, ami megfelel a Milankovich-elméletnek. Körülbelül 400 000 éves az a jégmag, melyet fúrással ki lehet emelni és ezáltal meg lehet ismerni az akkor uralkodó légköri viszonyokat: a légkör összetételét, a hőmérsékletet és a jégtömeg mennyiségét. Ezen időszakon belül az interglaciális és glaciális korszakok annyira összeillenek a Milankovitch-elmélet által leírttal, hogy ezáltal el is fogadták azt.
[szerkesztés] Egyéb elméletek
Egy másik kutató, William Ruddiman javasolt egy egyszerű modellt, amely egy gyenge 100 000 éves ciklusból (excentritás) és egy 23 000 éves ciklusból (precesszió) áll, kiegészítve az üvegházhatás által előidézett láncfolyamattal 41 000 és 23 000 évenként.
Egy másik teória Peter Huybersé, aki szerint a 41 000 éves ciklus a legfontosabb, de a Föld klimatikus viselkedése miatt csak minden második vagy harmadik ciklusból jön létre glaciális korszak. A 100 000 éves periódust azzal magyarázza, hogy az a 80 000 és 120 000 éves periódusok átfedése miatti kicsúcsosodás. Ez az elmélet meglehetősen új, egyelőre széleskörben nem elfogadott.[1]
[szerkesztés] Az utolsó eljegesedés nyomai
Az utolsó glaciális időszak látványos nyomokat hagyott az északi félgömbön.
Észak-Európában Finnország több mint 50 000 tómedrét vájta ki a jég.
Észak-Amerikában a Nagy-tavak vidékét és Finger-tavakat a jég vájta ki, ahogy Minnesota és Wisconsin állam völgyeit is, később az olvadó jég feltöltötte ezeket vízzel, így tavak keletkeztek.
[szerkesztés] A glaciális és interglaciális korok nevei
Az utolsó 2 millió évben (pleisztocén és holocén) a következő glaciális és interglaciális periódusok követték egymást. A listán lefelé haladva haladunk vissza az időben.
- Flandriai (interglaciális)
- Würm (glaciális)
- Eem (interglaciális)
- Riss (glaciális)
- Holstein (interglaciális)
- Mindel (glaciális)
- Cromer (interglaciális)
- Günz (glaciális)
- Waal (interglaciális)
- Eburon (glaciális)
- Tegelen (interglaciális)
- Brüggen (glaciális)
Based on work by 