Mahábhárata
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Mahábhárata (szanszkrit nyelven: A nagy Bhárata-háború, vagy: A nagy Bhárata-költemény, attól függően, hogy a „jiddha" (háború) vagy a „kávja" (költemény) szóval egészítik-e ki): szanszkrit nyelvű indiai eposz.
Létrejötte több évszázad alatt zajlott le. Az eposz magvát alkotó epikus énekek feltehetőleg a Kr. e. I. évezred közepe táján keletkeztek, majd sokféle újabb anyag hozzáadásával fokozatosan bővült, s feltehetőleg a Kr. u. IV. században nyerte el ma ismert alakját. Kezdetben népi énekmondók (illetve udvari énekesek) terjesztették élőszóban, s csak a végleges megfogalmazás során foglalták írásba. Szerzői ismeretlenek: a hagyomány egy Vjásza nevű, több ezer éven át élt legendás szentet nevez meg szerzőjeként.
Jelenlegi terjedelme megközelítőleg 200 000 verssor. A szövegben néhány utalás található arra, hogy eredetileg rövidebb (talán néhány ezer soros) alakban létezett. A feltételezhető eredeti rövidebb hősköltemény (esetleg balladaciklus) két irányban bővült: egyrészt az énekmondók egyre terjedelmesebben adták elő a cselekményt, másrészt - és főként - számos hosszabb-rövidebb, a cselekménytől független idegen anyagot iktattak be a nagy tekintélyt élvező műbe: állatmeséket, mítoszokat, kalandos történeteket, filozófiai és jogi fejtegetéseket, stb. E betoldások sokszor igen nagy - olykor több tízezer - soros terjedelműek.
A Mahábhárata a hinduk szemében nem csak költemény, hanem törvénykönyv és szentírás is. A szöveget feltehetően egymástól függetlenül jegyezték le a népi énekmondók előadásai alapján, ennek következtében a fennmaradt kéziratok erősen eltérnek egymástól. Főképp a dél-indiai kéziratokra jellemző a szöveg lírai leírásokkal való túlzott díszítése. Az eposz alapját képező nagy háború indiai felfogás szerint történeti esemény volt, ez azonban valószínűtlen, mert a szereplők az indiai történeti hagyományban egyébként ismeretlenek. A Bhárata nemzetség valóban létezett, s feltehetőleg e nemzetség sokkal régebbi időben (Kr. e. II-I. évezred fordulója táján) lezajlott csatározásainak mondává homályosult epizódjaiból kovácsoltak egységes történetet a későbbi idők énekmondói.
Az eposz maga 18, eltérő terjedelmű részre van osztva. Tartalma: A Bhárata nemzetségből származó Pándu királyt vétségéért (megölt egy párzó őzpárt) átok sújtja: ha asszonyt érint, meghal. Két felesége, Kunti és Mádri az istenektől fogan öt fiút, de Pándu maga nem bír uralkodni magán, s az átok beteljesedik. Halála után bátjya, a jóságos, de vak Dhritarástra veszi át a hatalmat. Dhritarástra száz fia (más néven Kauravák) közül a legidősebbik, Durjódhana félti a hatalmát öt unokatestvérétől, ezért kockajátékra hívja ki őket azzal a feltétellel, hogy a vesztes 13 évre száműzetésbe vonul. Az öt Pándu fiú (más néven Pándavák) veszít, s anyjuk és ötük közös felesége, Draupadí társaságában az őserdőbe vonulnak, ahol számos kalandot élnek át: démonokat győznek le, istenekkel barátkoznak, szerelmi sikereket érnek el. A száműzetés leteltével hadat indítanak, egész India felvonul a két fél szövetségeseként. A Pándava-sereget a legvitézebb testvér, Ardzsuna vezeti, aki Indrának, az istenek királyának a fia, kocsihajtóul Krisna, Visnu isten földi megtestesülése szegődik. A Pándu testvérek 18 napon át tartó ütközetben legyőzik és három ember kivételével kiirtják ellenfeleiket. Az életben maradt három harcos éjszaka lemészárolja a győztesek táborát, csak az öt testvér menekül meg. Feltehetőleg itt végződött az eredeti eposz (11. fejezet). A jelenlegi szöveg tovább folytatja a cselekményt, azonban az eddigi terjengős előadásmódtól eltérő, gyorsan pergő részekkel. A nagy temetés után az elsőszülött Pándu fiú, Judhisthira (a Törvény istenének, Dharmának a gyermeke) átveszi az uralmat, és testvéreivel együtt igazságosan uralkodik. Később, rokonaik és barátaik halála után az öt testvér végső zarándokútra indul a Himalájába, ahonnét az égbe térnek meg.
Amikor a szöveg hagyományozása átkerült a népi énekmondóktól az írástudó papok kezébe, komoly változtatásokon esett át. A teljes szöveget Visnu-hívő szellemben írták át, így lett Krisnából Visnu isten megtestesülése. Az átdolgozás során az eredeti szövegrészeket meghagyták, csupán moralizáló megjegyzéseket fűztek hozzájuk, amik a szövegben gyakori ellentmondásokhoz vezet. A jellemábrázolás következetlenségeit (a szélsőségesen idealizáltan ábrázolt Pándu-fiak gyakran vetemednek becstelen lépésekre, nemegyszer isteni tanácsadójuk, Krisna sugallatára) egyes kutatók szintén az átdolgozással magyarázzák: feltételezhető, hogy az eposz eredetileg a vesztes fél, Durjódhana oldalán álló körökben keletkezett, s később vették át a győztes Pándu-tábor emberei. E feltevést valószínűtlenné teszi, hogy a szereplők nem annyira történeti, mint inkább mondai alakok, s az eposz maga a cselekmények után évszázadokkal keletkezett.
Az átgolgozás során került a szövegbe a mitologikus, természetfeletti lények tömege, isteni és emberi közti határ teljes elmosódása. Szintén utólagos hozzátoldás eredménye az eposz bevezető keretelbeszélése: a hősök családfáját bonyolult részletezéssel visszaviszik az istenekig, illetve a démonokig, s az egész eposzt egy kígyóbűvölő varázslatot végző papokkal mondatják el. A keretelbeszéléses megoldás egyébként végig jellemző az eposzra, amelynek formája régiesen párbeszédes: egyenes beszédben idézi a szereplők szavait „X. Y. szólt" bevezető formulával, ahol pedig nem a szereplők beszélnek, a cselekményt ismertető szöveget a keretelbeszélés előadóinak szájába adja az „X. Y. dalnok szólt" formulát használva. Az eposz szerkezete a sok betoldás következtében némileg kusza, de nyelvezete egyszerű, egészében véve a későbbi szanszkrit eposzoknál könnyebben olvasható.
A betoldott epizódok közül a nevezetesebbek: Bhagavadgitá, Nala és Damajantí (önálló kiseposz), Szávitrí (az asszonyi hűség legendája), Ráma története (a másik klasszikus eposznak, a Rámájánának részletes tartalmi ismertetője). A betoldott elemek gazdagsága folytán a Mahábhárata „egymagában valóságos irodalom", és kimeríthetetlen forrása lett a szanszkrit irodalomnak éppúgy, mint az újind irodalomnak. Vándor énekmondók előadásában két évezreden át az egyszerű falusi tömegek legfőbb szellemi tápláléka volt, s ma is kimeríthetetlen forrása a hindu mitológiának.
Based on work by 