Kína földrajza

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Kína Ázsia keleti részén fekszik. Területe 9.6 millió négyzetkilométer*, Oroszország és Kanada után a Föld harmadik legnagyobb országa.

Tartalomjegyzék 1 Általános tudnivalók, természeti viszonyok 1.1 Kína fekvése, területe 1.2 Elnevezései 1.3 Domborzata, vizei 1.4 Éghajlata 1.5 Ásványkincsek 2 Kína lakói 2.1 Népesség, népsűrűség 2.2 Nemzetiségek 3 Területi felosztás 3.1 Külső- és Belső-Kína 3.2 Észak és Dél 3.3 Közigazgatási felosztás 3.4 Régiók 4 Főbb városok 4.1 Peking 4.2 Sanghaj 4.3 Kanton 4.4 Hongkong 4.5 Makaó 4.6 Tajvan

[szerkesztés] Általános tudnivalók, természeti viszonyok

[szerkesztés] Kína fekvése, területe

A körülbelül Európa méretű ország a következő államokkal határos: Észak-Korea (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság), Oroszország, Mongólia, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tadzsikisztán, Afganisztán, Pakisztán, India, Nepál, Bhután, Myanmar (Burma), Laosz és Vietnam. A kínai szárazföldet keleten és délen a Pohaj- (渤海, Bohai), a Sárga- (黃海道, Huanghai), a Kelet-kínai- (¶«º£ Donghai) és a Dél-kínai-tenger (ÄϺ£ Nanhai) szegélyezi**. A kínai felségvizeken több mint 5000 sziget fekszik, amelyek közül a két legnagyobb Tajvan (臺灣, Taiwan) és Hajnan (海南省, Hainan).

Kínának lezáratlan területi vitái vannak Indiával, egy szigetcsoport hovatartozásáról Japánnal, valamint a Dél-kínai-tenger egyes szigetcsoportjainak kérdésében Délkelet-Ázsia országainak nagy részével. Egészen az 1997-es megegyezésig az orosz-kínai határnál fekvő bizonyos területek hovatartozása is vitatott volt. Az 1960-as és 70-es években a Kínai Népköztársaság (KNK) kemény, konfrontatív külpolitikát folytatott, ami véres incidensekhez vezetett a kínai-szovjet, a kínai-indiai és a kínai-vietnami határok mentén. Az utóbbi egy-két évtizedben a KNK a viták békés rendezésének útját választotta, s a vitatott területek hovatartozásáról szakértői tárgyalásokon szándékozik megegyezésre jutni a szomszédaival. Nem egyértelmű még Tajvan helyzete: a Kínai Népköztársaság saját részeként tartja számon a Dunántúl méretű, 21 milliós lakosságú szigetet, de de facto nem áll az ellenőrzése alatt (ld. alább).

A mai Kína területének jelentős része történelmileg nem tartozott Kínához, csak az utóbbi néhány évszázadban foglalták el a kínai császári seregek. Ilyen Kelet- és Észak-Kína nagy, ma is főleg nemzeti kisebbségek által lakott része, például Tibet (西藏, Xizang) és Kelet-Turkesztán (新疆, Hszincsiang, Xinjiang).

[szerkesztés] Elnevezései

Kína a következő neveket viseli:

• Csung-kuo, Öйú Zhong1guo2, „a Középső Ország”. Ez a legáltalánosabban használt elnevezés;
• Csung-hua Zsen-min Kung-ho-kuo, ÖлªÈËÃñ¹²ºÍ¹ú Zhong1-hua2 Ren2min2 Gong4he2guo2, Kínai Népköztársaság (KNK). Hivatalos név.
• Hua, »ª Hua2. Rövidítésekben, összetett szavakban jelöli Kínát és a kínaiakat.
• Csung-hua Min-kuo, ÖлªÃñ¹ú Zhong1hua2 Min2guo2, Kínai Köztársaság. A tajvaniak így nevezik Tajvant, de a KNK-ban nem fogadják el ezt az elnevezést.

[szerkesztés] Domborzata, vizei

Erősen leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy Kína területe nyugatról keletre lépcsőzetesen lejt. Nyugaton nagyrészt magas hegységek találhatók Himalája (ϲÂíÀ­ÑÅ Xi3ma3la1ya3), Kunlun (À¥ÂØ Kun1lun2), Tiensan (Ììɽ Tian1shan1) stb.], valamint a Csinghaj-tibeti-fennsík (Çà²Ø¸ßŐ­ Qing1zang4 gao1yuan2), innen keletre haladva egyre alacsonyabb hegységek és fennsíkok következnek, s végül az ország keleti felének nagy része alföld. Az ország szárazföldi területének több mint kétharmadát hegységek foglalják el.

Kínának több mint 1500 folyója van. A domborzatnak megfelelően Kína fő folyói nyugatról keletre folynak. A legnagyobb közülük mind vízhozamban, mind hosszúságban a 6300 km hosszú Jangce (³¤½­ Csangcsiang, Chang2jiang1, „Hosszú Folyam”), amely a világ harmadik leghosszabb folyója. Tibetben ered, áthalad a „Kína rizsestáljának” is nevezett szecsuani- (ËÄ´¨ Si4chuan1) medencén, majd a keleti alföldeken át a Kelet-kínai-tengerbe ömlik Sanghaj (ÉϺ£ Shang4hai3) közelében. Jelenleg a Jangce-folyón épül a világ legnagyobb, sok vitát kiváltó gátja. Kína második legnagyobb folyója, a Sárga-folyó (»ÆºÓ Huangho, Huang2he2) 5400 km hosszú, a Tibet melletti Csinghaj (Çຣ Qing1hai3) tartományban ered, s az Észak-Kínai síkságon (»ª±±Æ½Ő­ Hua2bei3 ping2yuan2) átfolyva a Pohaj-tengerbe ömlik. Átlagos vízhozama egyhuszada a Jangce vízhozamának. A viszonylag kiszámítható Jangcével szemben a Sárga-folyó rendkívül szeszélyes, csak kis hajókkal hajózható, vízhozama nagyon változékony. Hatalmas mennyiségű sárga löszt hoz magával Észak-Kína löszfennsíkjairól (innen kapta a nevét is), ezt az alsó folyásánál lerakja, ezzel gyakran feltöltve medrét. A folyó a történelem folyamán rengeteg problémát okozott árvizeivel, mederváltoztatásaival. Ma is sok gond van vele, egyes helyeken például magasan a körülötte elterülő földek fölött folyik gátak közé szorítva, melyeket az iszaplerakódás miatt időről időre meg kell magasítani. A Sárga-folyó völgyét a kínai civilizáció bölcsőjeként tartják számon. Itt alakultak ki az első kínai államocskák, melyeket talán éppen a Sárga-folyó szabályozásának igénye hozott létre.

A Jangce és a Huangho mellett fontos folyam még a kínai-orosz határon folyó Hejlungcsiang (ºÚÁú½­ Hei1long2jiang1, „Fekete Sárkány-folyam”, orosz nevén Amur), a Dél-kínai-tengerbe ömlő Gyöngy-folyam (Öé½­ Zhu1jiang1), valamint a Jangce és a Sárga-folyó között, velük nagyjából párhuzamosan folyó Huaj-folyó (»´ºÓ Huai2he2).

Fontos vízi út volt valaha az 1800 km hosszú Nagy-csatorna (´óŐËºÓ Da4 yun4he2), amely a Jangcétől pár száz kilométerre délre fekvő Hangcsou (º¼ÖÝ Hang2zhou1) városát kötötte össze Pekinggel (±±¾© Pejcsing, Bei3jing1). Nagy része mára már karbantartás hiányában eliszaposodott vagy kiszáradt, s az észak-dél irányú személy- és áruszállítás feladatát a vasút vette át.

[szerkesztés] Éghajlata

Kína éghajlata a nagy területi kiterjedés miatt igen változatos. Legnagyobb része szárazföldi éghajlatú, de déli területei már a tropikus és szubtropikus övezetben találhatók, míg északi területei a hideg övhöz fekszenek közel. A domborzatnak megfelelően Kínában jócskán találunk magashegységi, valamint sivatagi éghajlatú területeket is. Az ország déli és keleti területei monszun hatás alatt állnak: tavasszal és nyáron a Csendes-óceán felől érkező meleg monszun szelek sok csapadékot hoznak, így a nyár Kína nagy részén meleg és csapadékos. Télen viszont északnyugat felé haladva egyre szárazabb és hidegebb az időjárás. Tehát délkeleten a nyár forró és csapadékos, a tél enyhe és csapadékos, míg északnyugaton a nyár forró és csapadékos, a tél hideg és száraz. Természetesen egyes területeken a domborzat jelentősen módosítja ezeket a tendenciákat.

[szerkesztés] Ásványkincsek

Ásványkincsekben Kína igen gazdag, ásványkincs-tartaléka a világon a harmadik legnagyobb. Gyakorlatilag a föld összes ásványa megtalálható az ország területén. Kínában bányásszák a világon a legtöbb kőszenet, itt állítják elő a legtöbb nyersvasat, míg nyersolajtermelésben Kína a világon az ötödik - ennek ellenére Kína vasércből már jelenleg is, nyersolajból pedig a közeli jövőben behozatalra szorul. A különféle lelőhelyek elszórva találhatók Kína területén. A legnagyobb bányászati-kohászati központ Mandzsúria, vagyis Északkelet-Kína.

[szerkesztés] Kína lakói

[szerkesztés] Népesség, népsűrűség

Kína a föld legnépesebb országa. 1997-ben a hivatalos adatok szerint 1 milliárd 236 millió lakosa volt, de a valóságban lehet, hogy ennél valamivel több*. A Földön minden ötödik ember (kb. 21%) kínai; Kína népessége tíz-húsz millióval nagyobb, mint Európa, Észak-Amerika és Ausztrália népessége együttvéve. A jelenlegi vezetés minden erőfeszítése ellenére a népszaporulat is nagy, Kína lakossága évente mintegy 12-13 millió fővel nő, bár a 10.06 ezrelékes természetes szaporodási ráta alatta marad a világ átlagának. A népsűrűség a világátlag 3-szorosa (127 fő/km²), ez még nem lenne túlságosan magas (összehasonlításként: Magyarország népsűrűsége 110 fő/km²), a fő probléma a népesség eloszlásának egyenetlensége. Az ország jelentős részét kitevő északnyugati sivatagokban és a magashegységi vidékeken mindössze pár millió ember él (Például Tibet népsűrűsége 2 fő/km²), az ország lakosságának nagy része a tengerparti vidékeken, a nagy folyók völgyében és Dél-Kínában zsúfolódik össze. A terület 57%-án él a lakosság 6%-a, a maradék 43%-án él a népesség 94%-a.

Kína hagyományosan mezőgazdasági ország, a lakosság 70%-a, vagyis körülbelül 860 millió ember ma is falun él, s csak 30% lakik városban. Állandó beáramlás folyik a falvakból a városokba, bár ezt a városok túlzsúfoltsága miatt a vezetés igyekszik megakadályozni. Súlyos problémákat okoz az, hogy a Föld művelhető területeinek mindössze 7%-a található Kínában (míg lakosságának 21%-a).

A népességnövekedést lassítandó a kínai kormányzat egy-két évtizede szigorú népességszabályozási politikát folytat. Ennek hivatalosan a fő elemei: 1) Késői házasságkötés; 2) Késői szülés; 3) „Egy házaspár - egy gyerek” 4) „Jobb minőségű csecsemők”. Ez azt jelenti, hogy viszonylag magas a házasságkötés korhatára (nőknek 20 év, férfiaknak 22 év), a párokat arra ösztönzik, hogy későn vállaljanak gyermeket, és ekkor is csak egyet, a kétgyermekes párok egyik tagját - hivatalos szóhasználat szerint - „rábeszélik”, hogy sterilizáltassa magát, valamint ha a magzat sérült (pl. értelmi fogyatékos lenne, ha megszületne), törvény kötelezi az anyát az abortuszra. A gyakorlatban a népességszabályozás eszközei helyenként változnak, s a szelíd feddéstől a különböző kedvezmények megvonásán át a kényszerített abortuszig terjedhetnek. Mindazonáltal az intézkedések egyelőre csak a városokban bizonyulnak hatékonynak, a falvakban a házaspároknak általában továbbra is több gyermekük születik, ezért a népesség növekedése még mindig viszonylag magas, ami súlyos problémákat okoz. A kínai népességszabályozási politikát sok nyugati bírálat éri, de nem szabad elfeledni, hogy Kína az egyetlen fejlődő ország, amely komolyan tesz valamit az egész Földet fenyegető túlnépesedés ellen.

Tengerentúli kínaiak. A becslések szerint a világon mintegy 55 millió kínai él Kínán kívül. Nagy részük Délkelet-Ázsiában telepedett le (Thaiföld, Malaysia, Indonézia, Vietnam, Szingapúr, Fülöp-szigetek stb.), ahol a gazdaság nagy részét a kezükben tartják. Sok kínai él Kanadában, az Egyesült Államokban, Latin-Amerikában és Európában.

Arról, hogy hány kínai él Magyarországon, nincsen pontos adat. Számukat a különböző források 8-13 ezer közé teszik*.

[szerkesztés] Nemzetiségek

Kínában 56 nemzetiség él. Ezek közül a legnagyobb a han (ºº Han4) nemzetiség, vagyis a tulajdonképpeni kínaiak, ők adják a népesség 92%-át, míg a maradék 8%-ot teszi ki a többi 55 népcsoport. A jelentősebb kisebbségek (ÉÙÊýÃñ×å shao3shu4 min2zu2) a következők:

Kisebbség Lélekszám Lakóhely Nyelvcsalád (millió) Csuang (׳ Zhuang4) 15.55 Dél- és Délnyugat-Kína taj Mandzsu (Âú Man3) 9.85 Északkelet-Kína (Mandzsúria) mandzsu-tunguz Huj** (»Ø Hui2) 8.61 Kína nagy részén szétszórva kínai Miao (Ãç Miao2) 7.38 Délnyugat-Kína miao-jao Ujgur (άÎá¶ű Wei2wu2er3) 7.21 Hszincsiang (Kelet-Turkesztán) török Ji (ÒÍ Yi2) 6.58 Délnyugat-Kína tibeti-burmai Tu-csia (ÍÁ¼Ò Tu3jia1) 5.72 Hunan, Hupej és Kujcsou tibeti-burmai Mongol*** (ÃɹŠMeng3gu3) 4.80 Belső-Mongólia, Mandzsúria mongol Tibeti (²Ø Zang4) 4.59 Tibet és a környező tartományok tibeti ... Koreai (³¯ÏÊ Chao2xian1) 1.92 Északkelet-Kína (Mandzsúria) altaji?

A nemzetiségek nagy része néhány tíz-, illetve százezer főt számlál. A hanok főleg Belső-Kínában, a gazdag, zsúfolt keleti és déli területeken élnek, bár a betelepítéseknek köszönhetően nemsokára valószínűleg már mindenhol túlsúlyban lesznek. A kisebbségek a szegényebb, ritkán lakott hegyekben, pusztákon, erdőségekben laknak az ország peremvidékén, Külső-Kínában. Miként a múltban, úgy a jövőben is a nemzeti kisebbségek és a kínaiak nem mindig felhőtlen kapcsolata komoly problémák forrása lehet, különösen a lámaista buddhista vallású tibetiek és a muzulmán vallású, török nyelvet beszélő, nem mongoloid ujgurok esetében.

[szerkesztés] Területi felosztás

[szerkesztés] Külső- és Belső-Kína

Kínát hagyományosan Belső- és Külső-Kínára szokták felosztani. Külső-Kínához tartoznak a hatalmas területű, de csekély népességű nyugati és északi peremterületek: Tibet, Hszincsiang, Belső-Mongólia (ÄÚÃɹŠNei4meng3gu3), Csinghaj, Ninghszia (ÄþÏÄ Ning2xia4) és Kanszu (¸ÊËà Gan1su4). Belső-Kína részei a sűrűn lakott középső, keleti és déli tartományok. Megjegyzendő, hogy Mandzsúria, vagyis a Pekingtől északkeletre fekvő terület történelmileg Külső-Kínához tartozott, csak a 19. század végén, a 20. század elején vált Belső-Kína részévé a nagyarányú han betelepülés következtében. A két országrész között óriási a különbség:

• A már említett jelentős népsűrűségbeli eltérések lényegében a Belső- és Külső-Kína felosztásnak felelnek meg. A két régió területe nagyjából azonos, de Külső-Kína lakossága csak mintegy 5%-a egész Kína lakosságának;
• Belső-Kínára az öntözéses, intenzív földművelés jellemző, míg Külső-Kínára inkább a pásztorkodás és helyenként az öntözés nélküli földművelés;
• Külső-Kína domborzati viszonyai igen szélsőségesek, itt található a világ legmagasabb hegycsúcsa, a Csomolungma (ÖéÄÂÀÊÂê Zhu1mu4lang2ma3; 8848 m), a világ második legmélyebben fekvő szárazföldi területe, a Turfáni-mélyedés (ͳ•¬ ÅèµØ Tu3lu3fan1 pen2di4, tengerszint alatt 154 m), a világ legjelentősebb sivatagjai közül néhány (Góbi, Takla-Makán), de vannak itt óriási mocsarak és sztyeppék is. Belső-Kínára ezzel ellentétben az alföldek, folyóvölgyek, szelídebb dombvidékek a jellemzők;
• A zord körülmények miatt Külső-Kínában nehéz a közlekedés, ezért a történelem folyamán nem jöhetett létre gazdasági integráció sem Belső-Kínával, sem Külső-Kínán belül. Az egyetlen nagyobb forgalmú út hosszú időn át a Selyemút (Ë¿³ñ֮• Si1chou2 zhi1 lu4) volt, amelyen a Kínai áruk eljutottak egészen Európáig. Tibetbe máig nem vezet vasút. Belső-Kínában viszont a vízi utak sűrű hálózata már a középkorban nagyfokú gazdasági integrációt tett lehetővé;
• Belső-Kínát jórészt hanok lakják, míg Külső-Kínát - legalábbis egyelőre - különféle nemzetiségek, a kínaiakétól igen eltérő nyelvvel, kultúrával, szokásokkal stb.;
• A történelem folyamán Belső-Kína volt a tulajdonképpeni Kína, amely Külső-Kína egyes területeit időnként ugyan az adófizetőjévé tette, de szervesen nem kapcsolta őket a birodalomhoz. Külső-Kínát a mandzsu uralkodóház hódította meg Kínának a 18. században;
• Belső-Kínában a történelem folyamán a konfucianizmus, a mahájána-buddhizmus és a taoizmus honosodott meg, míg Külső-Kínában a lámaista buddhizmus és az iszlám;
• A KNK közigazgatási felosztása is tükrözi e kettősséget: míg Belső-Kína tartományokra van felosztva, Külső-Kína inkább ún. nemzetiségi autonóm területekre, illetve nemzetiségi autonóm körzetekre.

[szerkesztés] Észak és Dél

Belső-Kínát további két részre lehet felosztani: Észak-Kínára és Dél-Kínára. Ezek szintén sok szempontból eltérnek egymástól. A kettő között a határ a nagyjából a Jangce és a Sárga-folyó között, velük párhuzamosan folyó Huaj-folyó vonala (kb. a 35. szélességi fok). A kínai történelem első évezredeiben a felosztás nagyjából megegyezett a két nagy folyam vízgyűjtő területével, azóta azonban mindkét régió jelentősen kitágult, Dél-Kína a déli tengerpartig és a délnyugati területekig, Észak-Kína pedig a kínai-orosz határig. A két terület lényeges eltérései a következők:

• Dél sokkal csapadékosabb, mint Észak, s Délen a csapadék eloszlása és a folyók vízjárása sokkal egyenletesebb, kiszámíthatóbb. Északon jóval gyakoribbak mind a szárazságok, mind az árviz;
• Dél-Kínában a fő mezőgazdasági termény a rizs, míg Észak-Kínában a búza és a köles;
• Dél-Kínát összevissza szabdalják a hajózható folyók és csatornák, míg északon inkább a szárazföldi közlekedés a jellemző;
• Észak-Kína nyelve viszonylag egységes, míg Dél-Kínában hat, egymás számára érthetetlen nyelvjárásban beszélnek az emberek;
• Délen és Északon is a hanok teszik ki a lakosság többségét, de közöttük is vannak különbségek. Az északiaknak a különböző északi nomád törzsekkel való keveredés miatt kissé más a testfelépítésük, átlagosan 5 cm-rel magasabbak a délieknél, s erőteljesebbek, súlyosabbak náluk. A déliek alacsonyabbak, gyengébb testalkatúak, de elmondható, hogy jobb érzékük van a kifinomult művészetekhez és az üzlethez;
• Nagy általánosítással az is elmondható, hogy Dél-Kína gazdagabb, fejlettebb, nyitottabb, de éppen ezért egy kicsit zavarosabb is, mint Észak-Kína.

[szerkesztés] Közigazgatási felosztás

Közigazgatásilag az ország 32 tartományi jogú egységre oszlik:

• 4 központi fennhatóságú városra [ֱϽÊÐ zhi2xia2shi4: Peking, Tiencsin (Ìì½ò Tian1jin1), Sanghaj, Csungking (ÖØÇì Chong2qing4)];
• 5 nemzetiségi autonóm területre (Ãñ×å×ŐÖÎÇø min2zu2 zi4zhi4qu1), és
• 23 tartományra (Ê¡ sheng3), Tajvannal együtt.

A nemzetiségi autonóm területek és a tartományok területe átlagosan 300 ezer négyzetkilométer, ami körülbelül három Magyarországnyi, illetve egy Lengyelországnyi vagy Olaszországnyi területnek felel meg. Természetesen a tartományok nem egyforma méretűek, Hszincsiang például egymaga nagyobb, mint Kína tizenhárom legkisebb tartománya együtt. A tartományok lakóinak száma is változatos: átlagosan mintegy 38 millióan élnek egyben, de a tengerparti, illetve alföldi tartományok ennél sokkal népesebbek, míg Külső-Kína nagy kiterjedésű, főleg nemzetiségek által lakott területein jóval kevesebben élnek. A legnépesebb tartományok: Honan (ºÓÄÏ He2nan2, 92 millió), Santung (ɽ¶« Shan1dong1, 87 millió) és Szecsuan (84 millió). A legkisebb lakosságú tartományi jogú egységek: Tibet (2.5 millió), Csinghaj (5 millió), Ninghszia (5,3 millió).

[szerkesztés] Régiók

Különböző gyakorlati megfontolásokból Kínát a következő régiókra szokták osztani:

Észak-Kína (»ª±±): Peking, Tiencsin, Hopej (ºÓ±± He2bei3), Sanhszi (ɽÎ÷ Shan1xi1), Belső-Mongólia

Peking és Tiencsin hatalmas, gazdag ipari és kereskedelmi központok. Kína tartományai közül Sanhsziban bányásszák a legtöbb szenet. Hopej inkább mezőgazdasági tartomány - ez látja el a fővárost élelemmel -, a viszonylag fejletlen Belső-Mongóliában pedig - ahol a lakosság kevesebb, mint 10%-a mongol - a jellemző külterjes gazdálkodás mellett nehézipari termelés is folyik. A száraz, kontinentális éghajlatnak megfelelően a régió legfontosabb mezőgazdasági terménye a búza, emellett jelentős még a kukorica-, köles-, zab- és kaoliang-termesztés*. Hopej egész Kínában első helyen áll gyapot-termelésben, Belső-Mongólia pedig állattenyésztéséről (ló, birka, marha, teve stb.) híres. A régió hagyományosan a hanok és az északi nomádok ütköző- és keveredési zónája volt, s hétszáz éve itt található Kína politikai központja.

Északkelet (¶«±±): Liaoning (ÁÉÄþ Liao2ning2), Csilin (¼ªÁÖ Ji2lin2), Hejlungcsiang (ºÚÁú½­ Hei1long2jiang1)

Hagyományosan ezt a területet nevezték Mandzsúriának, mivel ez volt a Kínát két és fél évszázadon át uraló mandzsu nép őshazája. Kínaiaknak eredetileg tilos volt itt letelepedni, de a 19. század második felében nagyarányú betelepülés kezdődött, s mára az őslakos mandzsuk gyakorlatilag beolvadtak a hanok közé. A kései han betelepülésnek köszönhetően Kína más tájaival ellentétben Északkeleten sok erdőség megmaradt. Mezőgazdaságilag a mérsékelt övi gabonafélék - búza, kukorica, kaoliang - a jellemzők, s ebben a régióban termelik a legtöbb szójababot, napraforgót, cukorrépát és almát. Mindazonáltal a régió leginkább az iparáról híres. A 20. század első felében a nyersanyag- és területhiányban szenvedő japánok a befolyási övezetükbe vont, ásványkincsekben igen gazdag Mandzsúriában építették ki bányászati és nehézipari bázisukat, s a KNK megörökölte ezt a bázist. Liaoning Kína legvárosiasodottabb tartománya, itt a legsűrűbb a vasúthálózat, itt bányásszák a második legtöbb szenet, székvárosának, Senjangnak (ÉòÑő Shen3yang2) a gépgyártása egész Kína gépgyártásának az egynegyedét teszi ki. A Senjangtól nem messze fekvő Ansan (°°É½ An1shan1) Kína legnagyobb kohászati központja, itt állítják elő a Kínában termelt acél egynegyedét. ekHejlungcsiangb található Kína legnagyobb olajmezeje, Tacsing (´óÇì Da4qing4). Megjegyzendő, hogy jelenleg a régió igen nagy válságban van a hatalmas, elavult, állami tulajdonban lévő kohászati üzemek miatt.

Kelet-Kína (»ª¶«): Sanghaj, Santung, Csiangszu (½­ËÕ Jiang1su1), Csöcsiang (Õã½­ Zhe4jiang1), Anhuj (°²»Õ An1hui1), Csianghszi (½­Î÷ Jiang1xi1), Fucsien (¸£½¨ Fu2jian4)

Hagyományosan Kína leggazdagabb régiója, a viszonylag elmaradott, tengerparttal nem rendelkező Anhujt és Csiangszut kivéve. A Szung-kortól (10-13. sz.) kezdve itt volt Kína gazdaságának szíve, itt feküdtek a rizs- és teatermesztés, valamint a selyemgyártás és -kereskedelem legfontosabb központjai. A 19. századtól elsősorban az itteni tengerparti nagyvárosokat nyitották meg a külföldiek előtt, ennek következtében máig ide koncentrálódik a modern ipar nagy része. A régió legészakibb tartománya Santung, itt a búza-, szójabab-, kaoliang- földimogyoró- és gyapottermesztés jelentős, de a tartomány ipara, amelyet még a németek és a japánok építettek ki, szintén kiemelkedő. Sanghaj Kína legnagyobb és leggazdagabb városa, a tartományi jogú egységek közül itt a legmagasabb az ipari termelés. Csöcsiang Kína leggazdagabb, Csiangszu és Fucsien a 3. és 4. leggazdagabb tartománya (GDP/fő-t számítva). A Jangce deltájának vidéke Kína legsűrűbben lakott területe. Santung kivételével a régióra jellemző termény a rizs és a tea. Az egész vidéken a könnyűipar - különösen a textilgyártás - az uralkodó. Fucsien szemben fekszik Tajvannal, és a tajvaniak nagy része innen származik, így Fucsient igen szoros szálak fűzik a „szakadár tartományhoz”.

Közép-dél (ÖÐÄÏ): Honan, Hupej (ºþ±± Hu2bei3), Hunan (ºþÄÏ Hu2nan2), Kuangtung (¹ã¶« Guang3dong1), Kuanghszi (¹ãÎ÷ Guang3xi1), Hajnan

Ebben a régióban igen különböző tartományok találhatók. Honanban, Kína legnépesebb tartományában - az egyik legkorábban benépesült területen - a mezőgazdaság az uralkodó, itt termelik a legtöbb búzát, dohányt és szezámot, s jelentős a gyapottermesztés is. Erre épül a tartomány könnyű- és élelmiszeripara. Hupejben főleg rizst és szóját termesztenek, és Vuhan, a tartomány székvárosa ma már nehézipari központ. Hunan tartomány a rizs, a tea és a gyapot földje, jelentős ipara egyelőre nincs. Kuanghszi hegyes-völgyes, nehezen megközelíthető tartomány, számos nemzeti kisebbség lakja, ipara jelentéktelen, a földeken rizst és cukornádat termelnek. Kuangtung viszont Kína második leggazdagabb tartománya, székvárosa, Kanton (Kuangcsou, ¹ãÖÝ Guang3zhou1) egy ideig a kínai-nyugati kereskedelem kizárólagos központja volt. Kuangtung határos Hongkonggal és Makaóval, s a Hongkongi tőkebefektetések egyik legfontosabb célpontja. Rizst, édesburgonyát, cukornádat és trópusi gyümölcsöket termesztenek itt, s Kuangtungban állítják elő a kínai selyem egynyolcadát. A legfontosabb iparág a könnyűipar, különösen a textilipar. Kuangtungban található két dúsgazdag „különleges gazdasági övezet”. Hajnan, Kína második legnagyobb szigete, a 80-as években vált önálló tartománnyá és „különleges gazdasági területté”, trópusi éghajlatán főleg rizst termelnek.

Délnyugat (Î÷ÄÏ): Csungking, Szecsuan, Kujcsou (¹óÖÝ Gui4zhou1), Jünnan (ŐÆÄÏ Yun2nan2), Tibet

Viszonylag elmaradott régió, Szecsuan (és a benne fekvő Csungking) kivételével csak az utóbbi évszázadokban vált Kína részévé. Csungking város nehézipari központ, 1997-ig Szecsuan tartományhoz tartozott (addig Szecsuan volt a legnépesebb tartomány), ekkor kapott tartományi jogú városi rangot. (A környező hatalmas mezőgazdasági területeket is Csungkinghoz csatolták, így papíron Csungking lett Kína legnagyobb városa.) A rizséről, selyméről és csípős ételeiről híres Szecsuan sokáig el volt vágva Kína többi részétől, csak a 20. században épültek ki idáig a vasútvonalak, s jórészt ma is mezőgazdasági tartománynak számít. Megjegyzendő, hogy Szecsuan nyugati fele földrajzilag és történelmileg Tibethez tartozik, a tartományhoz politikai okokból csatolták. A hegyes-völgyes Kujcsou Kína legszegényebb tartománya, jelentős részét nemzetiségek lakják, ipara elmaradott. Jünnan valamivel fejlettebb, mint Kujcsou, ásványkincsekben gazdag, s jelentős mennyiségű rizst és búzát termelnek itt. Jünnanban Kína 56 nemzetiségéből 22 megtalálható. A magas hegységek közé zárt Tibetben egészen a legutóbbi időkig szinte semmiféle ipari termelés nem folyt, a földeken pedig az árpa különböző változatait termelték. A történelem folyamán Tibet sokáig önálló állam volt - egy időben uralma nagyobb területre kiterjedt, mint a Kínai Császárságé -, csak a 18. századtól került valamelyest kínai befolyás alá, s a kínai központi kormányzat csak 1950-től gyakorol felette valódi hatalmat.

Északnyugat (Î÷±±): Senhszi (ÉÂÎ÷ Shan3xi1, Shaanxi), Kanszu, Csinghaj, Ninghszia, Hszincsiang

Elmaradott régió, a Senhszin kívüli területei Külső-Kínához tartoznak. Senhszi a kínai civilizáció bölcsője, valaha a kínai világ szíve volt, de mára elmaradott mezőgazdasági tartománnyá vált. A senhszi löszföldeken főleg búzát, kölest, árpát termelnek, a tartomány iparilag fejletlen. Kanszu, Csinghaj, Ninghszia és Hszincsiang elmaradott, jórészt nemzetiségek által lakott területek, külterjes gazdálkodással. Hszincsiang jelentős része sivatagos, itt főleg oázisgazdálkodás folyik, a többi területen búzát, árpát, kölest, kaoliangot stb. termelnek, illetve állatokat tenyésztenek. Az utóbbi időben létrehoztak egy-két nehézipari központot Kanszuban és Hszincsiangban, de a régió arculatát ez nem változtatta meg lényegesen. Kanszu stratégiai jelentőségét az adta a történelem folyamán, hogy itt halad keresztül a „kanszui folyosó”, amely Belső-Kínát összeköti Belső-Ázsiával. Csinghaj történelmileg és földrajzilag Tibet része, politikai okokból tették önálló tartománnyá. Hszincsiang lakosságának jelentős része az ujgur nemzetiséghez tartozik, akik időről időre fellázadnak a kínai uralom ellen, sok gondot okozva ezzel a kínai kormányzatnak.

[szerkesztés] Főbb városok

Kínában összesen 12 olyan város van, amelynek lakossága meghaladja a kétmillió főt, 22 városban pedig a lakosok száma egy- és kétmillió közé esik. A legnépesebb városok: Csungking (30 millió), Sanghaj (14 millió) és Peking (12 millió)*. 6.5 millió lakosa van az 1997-ben Kínához visszatért Hongkongnak, (Ïã¸Ű Xiang1gang3), amelynek státusa: „különleges közigazgatási terület” (ÌرðÐÐÕþÇø, te4bie2 xing2zheng4 qu1), tehát kívül áll a tartományok rendszerén. A következő három várost érdemes kiemelni:

[szerkesztés] Peking

Erről bővebben a Peking földrajza szócikkben olvashatsz.

A Kínai Népköztársaság fővárosa. Ez az ország politikai központja, itt állnak a központi szervek (Államtanács, Központi Bizottság, Országos Népi Gyűlés stb.) hivatalai, de emellett a város fontos ipari, kereskedelmi, turisztikai és kulturális központ is. Kína világhírű műemlékei közül sok Pekingben, illetve a környékén található, például a Tiltott Város (¹Ê¹¬ Gu3gong1), az Ég Temploma (Ìì̳ Tian1tan2), a Nyári Palota (ÒúÍŐ° Yi2he2yuan2), a Nagy Fal (³¤³Ç Chang2cheng2) stb. Annak ellenére, hogy nem az ország középpontjában, hanem majdhogynem az északi peremén található, már több mint hétszáz éve az ország fővárosa.

[szerkesztés] Sanghaj

Erről bővebben a Sanghaj földrajza szócikkben olvashatsz.

Kína legjelentősebb ipari és kereskedelmi központja, a tényleges városi lakosságot tekintve Kína legnépesebb, a Föld második legnépesebb városa. A múlt század közepéig jelentéktelen halásztelepülés volt, de miután az első ópiumháborút lezáró 1842-es nankingi szerződés alapján megnyitották a külföldi hatalmak előtt, gyors fejlődésnek indult, s néhány évtizeden belül a világ egyik legjelentősebb kikötővárosává vált. Ezt a szerepét máig megőrizte, egyike a világ tíz legnagyobb kikötőjének, emellett fontos ipari, kulturális és kereskedelmi központ. A tartományi jogú egységek közül itt a legnagyobb az ipari termelés, és itt a legmagasabb az egy főre jutó GDP (Hongkongot leszámítva).

[szerkesztés] Kanton

Erről bővebben a Kanton földrajza szócikkben olvashatsz.

(¹ãÖÝ Guang3zhou1) Dél-Kína legjelentősebb városa a 6.6 milliós Kanton, Kína második leggazdagabb tartományának, Kuangtungnak a fővárosa. Sanghaj és Tiencsin után a KNK harmadik legnagyobb iparral rendelkező városa, s mivel közel fekszik Hongkonghoz, fontos kereskedelmi központ is. Az 1839-42-es ópiumháború előtt Kantonon keresztül zajlott a kínai-európai kereskedelem nagy része, így a város hagyományosan nyitott, gazdag és nehezen ellenőrizhető.

[szerkesztés] Hongkong

Erről bővebben a Hongkong földrajza szócikkben olvashatsz.

Hongkong szintén jelentéktelen halászfalu volt egészen addig, amíg az 1842-es nankingi és az 1860-as pekingi szerződéssel Anglia ellenőrzése alá nem került a Hongkong-sziget, illetve az ezzel szemben fekvő Kowloon-félszigetet (¾ÅÁú Jiu3long2). 1898-ban Anglia 99 évre bérbe vette a Kowloon melletti ún. Új Területeket is, amelyek így szintén a brit koronagyarmat részei lettek. Hongkong a II. világháború után indult gyors fejlődésnek, amikor vetélytársa, Sanghaj a kommunista uralom alatt hanyatlásnak indult. Az elmúlt fél évszázadban Hongkong a világ egyik legjelentősebb kereskedelmi és pénzügyi központjává vált - nem utolsósorban azért, mert a bezárkózó KNK rajta keresztül bonyolította külkereskedelmének nagy részét. A KNK ugyan nem ismerte el a kínai császárság által kötött ún. „egyenlőtlen szerződéseket”, tehát Hongkongot Kína elidegeníthetetlen részének tekintette, de hajlandó volt fenntartani a status quót a gyarmatot illetően.

1984-ben Kína és Nagy-Britannia közös nyilatkozatot adott ki, amelyben bejelentették, hogy az 1898-as szerződés lejártával 1997. július 1-jén a Hongkonghoz tartozó összes terület - tehát nem csak a bérbe vett Új területek, hanem a korábban „örökös tulajdonként” megszerzett szigetek is - visszatérnek Kínához. Ugyanakkor a KNK ígéretet tett arra, hogy az „egy ország - két rendszer” (Ò»¹úÁ½ÖÆ yi4guo2 liang3zhi4) elve alapján a visszatérést követő ötven éven át érintetlenül hagyja Hongkong kapitalista gazdasági és társadalmi berendezkedését. Jellemző a város gazdasági erejére, hogy az 1990-es évek közepén Hongkong GDP-je egynegyede volt az egész KNK GDP-jének. A gyarmat 1997-es visszatérése viszonylag zavartalanul megtörtént, s Hongkong jelenleg „különleges közigazgatási terület” státusával széles autonómiát élvez.

Megjegyzendő, hogy Hongkongban a kínai nyelv kantoni nyelvjárását (illetve második nyelvként az angolt) beszélik, ami nagyban eltér a KNK-ban hivatalos mandarin nyelvtől.

[szerkesztés] Makaó

Erről bővebben a Makaó földrajza szócikkben olvashatsz.

A Hongkonghoz közeli Makaó (澳門, Aomen), amely jelenleg portugál ellenőrzés alatt áll, gazdaságilag nem túl jelentős kikötőváros. A portugálok már a 16. században megtelepedtek rajta, de csak 1887-ben vált hivatalosan a gyarmatukká. Hongkong visszatéréséhez kapcsolódóan 1987-ben a portugál kormány lemondott Makaóról, így a négymilliós, gazdag város 1999. december 20-án tért vissza Kínához.

[szerkesztés] Tajvan

Erről bővebben a Tajvan földrajza szócikkben olvashatsz.

A kelet-ázsiai térség egyik legproblémásabb kérdése Tajvan. A jelenleg 21 milliós lakosságú sziget a 17. század végétől Kínához tartozott, de 1895-től egészen 1945-ig Formosa néven japán fennhatóság alatt állt. 1949-ben a kommunisták és a nacionalisták (¹úÃñµ³ Kuomintang, Guo2min2dang3, „Nemzeti Párt”) polgárháborújának végén a vesztes Kuomintang-hadsereg és kormányzat Tajvan szigetére menekült, s ott rendezkedett be. Mivel a Kuomintang álláspontja szerint a Tajvanra menekült kormány az 1912-ben kikiáltott Kínai Köztársaság legitim képviselője, Tajvan saját magát hivatalosan Kínai Köztársaságnak nevezi. A kommunista Kína Tajvant saját tartományaként tartja számon, de ténylegesen nem gyakorol felette ellenőrzést. A KNK egyik távlati célja az, hogy visszaszerezze az uralmat a „szakadár tartomány” felett, míg a jelenlegi tajvani kormányzat igyekszik fenntartani a status quót. Bár a két kormány viszonya meglehetősen ellenséges, az utóbbi években számottevően javultak a két fél közötti gazdasági kapcsolatok, a KNK-ba érkező külföldi tőke jelentős része tajvani eredetű, s a Tajvani-szoros két partját ma már erős gazdasági és személyes szálak fűzik egymáshoz.