Dialektus

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A dialektus a szociolingvisztika meghatározása szerint olyan nyelvváltozat, amely grammatikai, fonológiai és lexikai szempontból különbözik más nyelvváltozatoktól, és amely meghatározott földrajzi területhez (regionális dialektus) és/vagy társadalmi osztályhoz vagy csoporthoz (szociolektus) kötődik.

[szerkesztés] A szociolingvisztikában

A kifejezést gyakran használják kizárólag a sztenderd nyelvváltozattól eltérő „nemsztenderd” nyelvváltozatokra vonatkoztatva. Szigorú értelemben azonban a sztenderd nyelvváltozat is dialektus. A nyelvre jellemző, hogy dialektusokból áll.

Azokat a nyelvváltozatokat, amelyek csak kiejtésben különböznek egymástól, kiejtésváltozatnak, azokat pedig, amelyek meghatározott társadalmi helyzetekhez kapcsolódnak, stílusváltozatoknak nevezzük — egyik sem tévesztendő össze a dialektussal.

[szerkesztés] A hagyományos nyelvjáráskutatásban

A regionális, földrajzi területhez kötődő dialektusokat nyelvjárásnak, tájnyelvnek is nevezik. Ezek a hagyományos magyar nyelvjáráskutatásban használt kifejezések a szociolingvisztikában már némiképp elavultnak számítanak. A nyelvjárások körébe egy adott irodalmi nyelv különböző területi változatai tartoznak bele (pl. a magyar nyelvjárások). Egy nyelv jelentősen eltérő, a beszélőik számára már kölcsönösen nehezen érthető területi változatait önálló regionális dialektusoknak (régebbi kifejezéssel tájnyelveknek) nevezik. Ilyenek például az olasz dialektusok, amelyeknek fő változatai akár önálló nyelveknek is tekinthetők. De ilyen például az északi moldvai csángó (archaikus csángó) dialektus is, amelyet ugyan a többi magyar nyelvjárás közé sorolnak, de valójában azokhoz képest önálló nyelvként fejlődött regionális dialektus.

Nem tartozik a dialektusok közé a tájszólás (helyi kiejtésváltozat, „akcentus”), amely a sztenderd nyelvváltozat használata bizonyos hangok eltérő kiejtésmódjával, például a magyar köznyelv „ö-ző” vagy palócos („á-zó”) tájszólásban beszélve.

Forrás: