Dekameron

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A Dekameron, alcíme: Galeotto herceg (olaszul Decamerone: Prencipe Galeotto) Giovanni Boccaccio 100 novellából álló gyűjteménye, melyet valószínűleg 1348-ban kezdett írni és 1353-ban fejezett be.

Keretcselekménye szerint 7 nő és 3 férfi egy vidéki kastélyba menekül az 1348-as firenzei pestisjárvány elől. Itt történetek mesélésével szórakoztatják egymást. A történetek témáját az előző este megválasztott király vagy királynő határozza meg. Mindenki mindennap mond egy-egy mesét, így 10 nap alatt 100 történet hangzik el. Élet és halál sajátos körforgása jellemzi a meséket, ám mindenkor az Élet kerekedik felül. A reneszánsz szellemiségével összhangban a Dekameron az élet örömeihez való jogot, a túlvilági léttel szemben (mellett) az e világi örömök fontosságát, sőt elsődlegességét hangsúlyozza. Boccaccio elsősorban a történetek előadásában jeleskedik, magukat a mesélőket nem jellemzi különösebben: a 7 hölgy és 3 ifjú ugyanazon társadalmi osztályt képviseli. Ilyen szempontból a Dekameron kicsit ellentéte Geoffrey Chaucer később keletkezett, hasonló művének, a Canterbury meséknek, ahol a mesélők a társadalom legkülönbözőbb rétegeit képviselő, karakteres figurák.

[szerkesztés] A szerzőről

Boccaccio (1313-1375) törvénytelen gyermek volt. Születési körülményei homályosak: helyszínként leggyakrabban Párizs, Firenze és Certaldo neve merül fel az életrajzokban. Édesanyjáról is ellentmondóak az információk: ami bizonyos, hogy Boccaccio törvénytelen kapcsolatból született. Apjánál, Boccaccio di Chellinónál nevelkedett Firenzében, féltestvéreivel együtt. (Apja egy másik nőt vett feleségül, nem Boccaccio anyját.) Korán a város nagy fia, Dante hatása alá került, amit első verses művei is bizonyítanak, s ő kezdett el először érdemben foglalkozni pályatársa életművével.

[szerkesztés] A mű keletkezéséről

1348 és 1353 között dolgozott főművén, a Dekameronon. (A cím görög nyelven azt jelenti: tíz nap.) Irodalomtörténeti jelentősége, hogy általa vált önálló irodalmi műfajjá a novella. A mű nyelvezetében sajátos módon keveredik a korabeli olasz köznyelv és a terjengősebb fogalmazási stílus. Kimutatható benne az Ezeregyéjszaka hatása éppúgy, mint a különféle anekdotáké, legendáké, és az abban a korban igen népszerű fabliau-ké (vaskos humorú verses elbeszélések). A Dekameron mintegy összefoglalja a reneszánsz szellemiségét, melyet az irodalomban Boccaccio mellett Dante és Petrarca képviselnek a legmarkánsabban. Utóbbi volt az, aki megakadályozta, hogy Boccaccio egy kétségbeesett pillanatában elégesse a művét.

[szerkesztés] Kulturális hatások

A Dekameron történetei számos egyéb művészeti ág alkotóját megihlették, köztük Sandro Botticellit, aki képsorozatot festett a Dekameron témájára. 1971-ben Pier Paolo Pasolini Dekameron címmel rendezett filmet Boccaccio néhány története alapján. Hasonlóan David Leland Bűnös élvezetek (Guilty Pleasures) címmel forgat filmet, ami várhatóan 2007-ben fog világszerte megjelenni.